Kitaszítva

Szívemet mintha ezer meg ezer tűhegyes, borotvaéles karom kaparta volna eszelős gyorsasággal. Nem tettem ellene semmit. Mit is tehettem volna? Inkább átadtam magam annak a fájdalomnak, ami mindent felemészt, mégis valami újat teremt.

Legédesebb gondolataim voltak a legfájóbbak, legszebb emlékeim a legkínzóbbak. Az érzés, ami kitaszított a világból azt mondatta velem: álljon meg minden idő, mozdulat, szó, nem akarom ezt tovább folytatni! Elutasítottnak, szinte fertőzöttnek éreztem magam. Fertőzöttnek, akire mindenki szemében szánalommal tekint, mert tudják, nem lehet rajta segíteni. Lelkemet millió darabra tépte a hiú vágyakozás és a félrehajítottság keserű érzésének rettenetes eszenciája.

Miért? Ezt ismételgettem magamban folyamatosan, de pontosan e rövid kérdés válaszát rejtegettem saját magam elől. Nagyon jól tudtam a választ, de erre egyszerűen gondolni sem mertem, hiszen, ha megtenném, rám szakadna az az iszonyat, melyet ebbe a csekély fájdalomba sűrítettem. Akár egy túlfújt léggömb, egy csapásra durranna szét álomvilágom, amibe utolós erőmmel, körmöm szakadtáig ragaszkodom. Az álombirodalom, melyben Ő a főszereplő, a királynő,körülötte forog minden.

Egy másodperc sem kellett hozzá, hogy véget érjen. A csodás oázis egy pillanat alatt száradt ki tikkasztó sivataggá, az élettel teli esőerdő szempillantásra vált kietlen pusztává.

Próbálnám Őt kiverni a fejemből, de minél jobban kiűzném elmém mélyéről még az emlékét is, az annál jobban beszövi, mint egy pók, behálózza agyamat. Minden helyet az Ő arca tölt ki. Illata, mosolya, alakja, még az egyszerű sziluettje is. Egymást kergetik a gondolatok Róla, de már nem is teszek ellene semmit, nem terelem másfelé a figyelmem, csak átélem, mit éreztem akkor. De mielőtt igazán hatalmába kerítene az érzés, valami visszaránt a ködös és oly visszataszító valóságba.

Mi lett volna, ha? Sosem tudom meg. És ez jobban fájt akármelyik kard szúrásánál.

Átjárta lelkem a keserűség és a legmélyebb csalódás. Egy gyűlölt és egy, a végsőkig, fájdalmasan imádott arc forrt össze egyetlen szerelmes csókban. Irtóztam tőle, mégis irigyeltem azt a ködben csak halványan felsejlő alakot, aki a ragyogó fényből az áthatolhatatlan sötétségbe rántotta Őt. Megkapta ugyanis azt a kincset, amire olyan sokáig és annyit áhítoztam. Aztán a célegyenesben botlottam el és hullottam a porba. Most azt érzem, fel sem tudok állni.

Szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy Ő nevetését, szavait és minden figyelmét nem rám irányítja. Az égető tűznél is kínzóbb, mikor eszembe jut: azt a puha kezet akár én is foghatnám, ajkait akár én is csókolhatnám. De nem így történt.

Jól emlékszem még, mikor Ő utoljára hátat fordított nekem. Lehet, hogy onnan egyből "ahhoz a másikhoz" ment? Pedig én mindenem odaadtam volna Neki egy csókért, egy érintésért, egy pillantásért. Ki szerethette volna Őt nálam jobban? Míg élek, nem fogom elfelejteni. Mintha belevésték, beleperzselték volna koponyámba a képét.

Küzdöttem, harcoltam, de vesztesként távoztam. Vesztettem egy arctalan idegennel szemben. Vesztettem saját magammal szemben is, hiszen most omlott össze bennem egy világ. Egy világ, melyet magam építettem emlékeimből kettőnknek. De a változás szele mindent elsöprő tornádóvá változott, csodás világomat, mint gyenge lábakon álló kártyavárat, rombolta le néhány pillanat alatt.

Nem tudtam, mihez kezdjek.

Csalódott voltam.

Egy szó, egy dal, egy kis tárgy. Bármerre néztem, bármire figyeltem, Őt láttam, mindenhez csak Őt tudtam kötni. De csak ennyi. Valójában Ő már messze jár. Halvány emlékképe maradt itt mindössze, az jelenik meg mindenütt.

Nem érezhettem, nem tapinhattam, nem tarthattam Őt életben.

Biztos vagyok benne, hogy rosszul választott. Miért nem engem? Engem, aki minden erődnél jobban óvta, minden szépnél szebbet adtam volna Neki. Csak azt éreztem, egy tőr szúrta át lelkem. Szinte felrobbantam.

A hiány, amit éreztem, egyszerűen annyira erős volt, hogy küzdeni sem akartam ellene, nem lett volna értelme. Minden egyes gondolatom Ő volt, szinte megtébolyodtam tőle. Akár most is itt ülhetne mellettem.

Arra gondoltam, micsoda ördögi kör, hogy szomorúságom csak az tudná feledtetni, aki okozta.

Kiben, miben bízhatnék még, ha már a szerelem is elhagyott? Magányra kárhoztatott, otthagyott, sőt, kifosztott, mint útonálló a gyanútlan vándort. Elvesztettem bizalmam abba, akiben minden érzésem és titkom megnyugvásra lelt örökös kiúttalan bolyongásukban.

A tehetetlenség pedig csak vitt magával, akár egyik fogaskerék a másikat. Mit tehetnék még? Minden erőmet, figyelmemet Ő kötötte le, aki nemes egyszerűséggel hagyott faképnél egy fájó mondattal, elindítva egy olyan lavinát lelkemben, amely átszakít minden gátat, lerombol mindent, ami szép és jó. Vége.

Akkor miért nem sikerül kivernem Őt a fejemből? Hiszen csak a rosszat hozza magával! Ennyire élvezném, hogy kínzom magam? Miért cikáznak az emlékképek a fejemben Róla? Ez nem múlhat el egyik napról a másikra.

Napok, hetek, hónapok? Talán évek telhetnek el, míg sikerül újra emésztő fájdalom nélkül visszagondolni ezekre a napokra, mikor minden megváltozott. Hogy jó vagy rossz irányba? Ez már csak rajtam múlik. Ha már eddig nem tettem, innentől a sorsomat csakis én irányíthatom.