Egy amatőr író a sok közül

 

Hajnali hatkor pontban megszólalt mobiltelefon ébresztője. A huszonöt éves Attila lassan felemelte a fejét, erőtlenül felült és az ablak felé nézett. A félig-meddig lehúzott redőnyön át is látta a sötétségben a villanyoszlopok rémálomba illő alakját. Nem érzett magában erőt, hogy elinduljon a megszokott úton. A lefekvéskor szőtt álmok néha olyan nevetségessé válnak reggelre. Annyira reménytelen minden, a maga mögött tudott négy nap mindegyike olyan volt, akár egy lehetetlen küldetés, így péntekre már szikrányi energia sem maradt benne, ma is csak körülnéz a munkahelyén, dolgozik egy kicsit, s amit tud hétfőre hagy menekülésképp.

Alsógatyában és pólóban kivánszorgott a konyhába, rágyújtott, kávét főzött, megnézte a mobilját, hátha kapott az éjjel üzenetet. Heléna írt, a barátnője: Nem tudok aludni. Ha fenn vagy, hívj! Nulla óra tizenegy perckor kapta, amikor ő nagyban durmolt az ágyikó birodalmában. Mi lehet a baj? Megint egy rossz álom? Fel akarta hívni, ám közben rájött, hogy a lány szabadságon van, így minden bizonnyal valamikor tíz óra tájt ébred fel. Úgy nézné most, ahogy alszik. Gyönyörű arcú, vadító külsejű lány és mindezek mellett kedves, megértő, szeretetreméltó is egyben. Emiatt Attila megtanulta mellette azt a bizonyos örökös bölcsességet: ha bombanőd van, kevesebb lesz az önbizalmad és megritkulnak nyugodt perceid. Hiába bízol benne, hiába tudod, hogy úgy se csalna meg téged, ha önmagadba nem hiszel, másokba se fogsz.

Elűzte ezeket a gondolatokat, mert érezte, hogy a félténység kezd felkúszni a szívéből az agyába. A négyzetrácsos füzetét bámulta a konyhaasztalon, benne voltak a novellavázlatai, szinopszisai, tervei, néhol versvázlatok, naplóbejegyzések. Hamarosan ez is betelik és még mindig nem jelent meg egy könyve sem. Gyorsan elnyomta a cigarettát és elindult a fürdőszobába.

 

……………….

 

            Nemsokára öltönyben állt a tükör előtt. Végignézett magán: rövid szőke haj, kék szem, tisztára úgy festett, mint Hayden Christensen. A sötétkék zakóhoz vörös nyakkendő, rá hamarosan a fekete ballonkabát és kész. Nem kell itt a bankárt játszani, ő csupán irodakukac, papírokkal zizeg egész nap, a gépet veri, ahelyett, hogy tízkor kelne, a regényén dolgozna, az olvasóival beszélgetne a zöldségesnél, vagy bárhol, teljesen mindegy, művészek között csücsülne a kávéházakban, hallgatná az eliteskedő baromságaikat, otthon érezné magát, nem dirigálna neki egy degenerált barom nőszemély, aki attól érzi magát felsőbbrendűnek, hogy ipszilonnal végződik a vezetékneve. Eddig pusztán novellái jelentek meg magazinokban, internetes oldalakon, de nem sok jó visszajelzést kapott. Tudta, hogy hibás, célba akar érni velük mihamarabb, hogy meneküljön ettől az élettől, s belekezdjen abba, amit megálmodott magának annak idején.

            Kilépett a lakásából, köszönt Szilvinek, a szőke modell szomszédjának, aki folyton rá akar mozdulni, minden bizonnyal szimpla trófeagyűjtés szempontjából. A lány bámulta őt, Attila fapofával viszonozta ezt, utána kilépett az épületből. Megállt a sötét hajnalban és a villanypóznák sorát bámulta maga előtt. Helénára gondolt, ma látni fogja, elmennek valamerre, együtt alszanak – erre kell gondolnia, ebből kell erőt merítenie, vagy nem fogja kibírni ezt a napot.

………………..

 

            A metrón a szokásos tömeg várta, igyekezett nem venni róluk tudomást, nem akart az arcokba bújni, mint régen annyiszor. Azonban látta, hogy egy kopasz, nagydarab fickó – aki valószínűleg tajt részeg – odafordul a mellette álló sráchoz, megbökdösi, mire az feléje fordul kérdőn. A fickó csak bámulja idegbeteg tekintettel, majd ráförmed tinédzser kölyökre: - Ne nézzél, a ku’va anyád!

            A fiú szóhoz sem jut döbbenetében, inkább levesz a szemét a férfiról és elfordul tőle, odébb nem tud menni a tömegben, így igyekszik kibírni a ki tudja mennyi megállót még. Azonban a szittyós figura ismét megbökte őt, ő ismét odanézett és ismét megkapta, hogy: - Ne nézzél, a ku’va anyád!

            - Most baj van? – kérdezett vissza a kölyök.

            - Ne szóljá’ be, ba’meg, vagy kapsz egyet! – gagyogott az.

            Egy öreg bácsi valahonnan bekapcsolódott: - Menjél dolgozni, részeges naplopó! Mit bántod itt ezt a gyereket? Irigy vagy, hogy iskolába megy, te pedig egy tanulatlan suttyó vagy?

            - Me’ akarsz dögleni, ö’eg? Ne szó’já’ be!

            - Még beszélni se tudsz, részeg vagy! Szálljál ki a következőnél, ha nem akarod azt, hogy leszállítsalak!

            - Te? Enge’? Vén trotty!

            Az öreg felállt az ülésről, Attila látta, hogy szegény bácsi túllehet már a nyolcvanon is és fenyegetően a részeges felé tartotta az öklét: - Kapsz mindjárt akkorát, hogy összeszarod magad, te naplopó féreg! Nyomulj az ajtó felé, sietve!

            - Üssé’! Na, üssé’!

            Az Attila mellett álló férfi előre szólt: - Valaki dobja már ki ezt a suttyó barmot, amint megálltunk!

            - Ho’ vagy? – gagyogott a részeg és ide-oda fordult. – Gyere, kiszakítom a beledet! Megba’lak, gyere!

            Erre egy idős néni hangja harsogott fel valahonnan: - Milyen ember az, aki már fél nyolckor matt részeg?

            Egy férfi válaszolt: - Biztos fogyatékos. Nemrég bezártak egy diliházat, vagy mit és a betegek szabadon kószálnak! Tegnap egy fickó itt hápogott egymagában, tegnapelőtt pedig nő sikoltozott, hogy mindenki meg akarja őt erőszakolni metrón. Én mondom, ezeket el kéne gázosítani! Kevesebb lenne az adó!

            - Téged kéne elgázosítani, te fasiszta disznó! – üvöltött egy fiatal nő.

            - Befogod, elvtársnő, befogod, vagy szájba rúglak!

            - Befogná már mindenki! – kiáltott szemrehányóan egy lány. – Tanulni szeretnék!

            - Tegnap kellett volna, kislány! – válaszolt a „fasiszta disznó”.

            Attila behunyta szemét. Minden reggel balhé a metrón, sosem ússza meg, sosem. Helénára gondolt, a ma éjszakára.

 

………………..

 

            Csak egy buszmegállót kell mennie, erre mit az ad az ég, pár rapper suhanc felugrik, mielőtt bezárul az ajtó. Attila tudja jól, hogy nem szabad odanézni rájuk, mert azt kihívásnak veszik és nekiállnak kötekedni, s mivel a legtöbb ilyen iskolakerülő egyedül gyávának számít, ezért többen szoktak cirkálni, s akkor nagyon erősnek hiszik magukat. Hol van itt már sportszerűség?

            Egy darabig, ahogyan az lenni szokott, egymást cukkolták, aztán fordultak az utasokhoz, lebecsmérlő vigyorral pásztázták végig az arcokat, egymás fülébe sugdolóztak, egy mellettük elhaladó srácot hátba vágtak, röhögtek rajta, az egyik ellopott egy pénztárcát egy fiatal nő táskájából, utána előrenyomultak a tömegben. Hamarosan ökölcsapások és lökdösődések hangja törte meg a busz monoton gépzenéjét.

 

………………..

 

            A busz borzalmas füstöt okádva elhaladt, ő pedig megindult a távolban tornyosuló üvegpalota felé. Kár, hogy ez a tetves busz nem megy arra. A túloldalról három arab, vagy cigány üvöltözött át fenyegetően: - Sok rasszista köcsög megy dolgozni!

            Attila elkövette azt a súlyos a hibát, hogy odapillantott – hogyan is lehetne ez ellen védekezni? – és erre azok már neki címezték a „mondanivalójukat”: - Gyere át, te öltönyös gyíkarc! Né’d má’, milyen cinkirudi!

Az egyik nemi aktus imitált síelő pozitúrában: - Megba’lak, öcsém! Tág lesz a likad, gyere, jó lesz!

 

………………..

 

            Egy közért mellett haladt el, ahonnan egy idős férfi lépett ki kakastollas, zöld cilinderben. Kezében egy féldecis piát szorongatott, mely a billegéséből ítélve nem az első lehetett a mai nap folyamán. Az öreg minden indok nélkül ráförmedt Attilára: - Ne nézzél, a redvás anyádat, te nyomorult kommunista zsidó-cigány! Gyere ide, szétverem a pofádat és kieresztem a beledet!

            Attila inkább nem figyelt oda, Helénára gondolt, ahogy meztelenül a félhomályban kisétál a konyhába, ahogy visszanéz mosolyogva, mert tudja, hogy ő ámulva bámulja őt az ágyban fekve. A várakozásra, hogy lány visszajöjjön a konyhából a cigivel, a gyönyörű dekoltázsát fitogtatva, lassan felé lépdeljen.

            - Gyere vissza! – kiáltott utána az öreg. – Gyáva vagy? Gyere! Tetves, büdös cigány, gyere vissza! Rohadt zsidó!

            Attila feje lüktetni kezdett a haragtól, szíve egyre erősebben vert, próbálta lenyugtatni magát, de furcsán még boldoggá is tette a hirtelen felindulás. Lassított léptein. Az öreg elhallgatott. Megállt. Mögötte néma csend. Kimérten, férfiasan megfordult. Az öreg szittyós még ott állt és meredten bámult rá, úgy körülbelül tíz méter volt közöttük.

            - Gyere! – üvöltött az öreg. – Gyere!

            Attila fenyegetően, szaporán megindult feléje és szó nélkül se hagyta közeledését: - Megyek! És most kiverem a protkódat, te szánalmas, iskolázatlan, alkoholista suttyó vén paraszt!

            A kakastollas szemei elkerekedtek, felemelte mindkét karját, hátrálni kezdett. Attila azonban nem lassított: - Ne hátráljál, kriptaszökevény! Legyél már férfi! Gyáva vagy? Gyáva vagy, te vén náci barom?

            Az öregnek több se kellett, erőtlenül, de szaladni kezdett, kikerekedett szemekkel pillantgatott vissza. Attila megállt: - Ez az! Rohanjál! Vigyen el egy szívroham! Remélem, megdöglesz, te feleség- és gyerekverő, alkoholista örök vesztes! Menjél és dögölj meg otthon, ahogy kell! Pisálja le a sírod a fél város! El kéne gázosítani a fajtádat, te szakmunkás, barom állat!

            Hirtelen döbbent rá, mit is csinál. Szédült a haragtól, a lábai remegtek. Megnézte a kezét, az is reszketett, méghozzá ijesztően heves tempóban. Elővett egy cigit a zsebéből, nagynehezen rágyújtott, nagyokat slukkolt, nagyokat fújt, a lábai önkéntelen az öreg után akartak igyekezni, hogy agyonverje, megkínozza és megölje. Tudta jól, hogy nem helyes ennek még a gondolata sem, mégis vérpezsdítő élvezettel gondolt rá. Heléna! Heléna! Rá kell gondolnia, a mosolyára a zuhany alatt, az a kislányos mosoly, az a felszabadultság, ő pedig átöleli, egybeforr vele.

 

………………..

 

            Már csak néhány perc. Hét óra negyvenegy a mobil órája szerint. Pontos, a világóra alapján működik. Az üvegszörny ott magaslott felette, alig három perc választja el tőle, a remegése alábbhagyott, a második cigarettát szívta azóta. Minden reggel ilyesmit kell átélnie, aztán minden délután és este. Szereznie kéne autót, élnie kellene az álmait, el kell menekülnie a munkásosztály világából! Nem azért, mert lenézi ezt a réteget, épp ellenkezőleg, becsüli, magasztalja őket, de ő nem tartozik közéjük, ő más, ő a művészek világába való, az az otthona, a hazája, a világmindensége. Nem a korán keléssel van itt a gond, hanem a közeggel, azzal a sok labilis emberrel, az elmebetegekkel, az alkoholistákkal és a sok kisstílű aljas bűnözőpalántával.

            A kis szökőkutas téren két hajléktalan verekedett, üvöltözött, vér spriccelt a galamb-és kutyaürülékes, cigarettacsikkes macskakövekre. Egy aszott arcú részeg nő kiabált rájuk a padon ülve: - Üssed, Gyuri! Üssed! Üssed!

            A sarokra érve Attila két roma rajcsajba ütközött, akik nyilvánvalóan iskolába sétálgattak ráérősen. Úgy néztek ki, mint az afro-amerikai maffiamenyasszonyok. Az egyik mosolyogva felnézett rá és így szólt: - Csini vagy, fehérdákó! Ugráljak a farkadon, mint egy „fogyatékus”?

           

           

 

………………..

 

 

Nemsokára az üvegpalotánál termett. Belépett a forgóajtón, az előcsarnokban köszönt a biztonságiaknak, a kártyáját áthúzta a kis kapunál, a fémrúd engedett és gyorsan besietett a liftbe. Ahogy felfelé tartott az öltönyös, sznob férfiakkal, a beképzelt nőszemélyekkel, azon járt az agya, hogy igaza lehet Heléna nővérének, Editnek vele kapcsolatban. A két diplomás nő minduntalan azt hangsúlyozza, hogy Attila sosem fogja semmire sem vinni, nem lesz belőle senki, mert egy szánalmas figura és nincs két diplomája, mint neki. Edit sosem a szemébe mondja, csak Helénát cukkolja ezzel. Attila szinte hallotta: Úgy se lesz belőle író! Egy tehetségtelen kis hülye, aki egész nap papírokat töltöget, olyan munkát végez, amit egy fogyi is el tud végezni. Én mondom, Attila egy senki! És az is marad, egy senki. Aztán az „apósát” hallotta a fejében: Heléna, drágám, ne tervezz hosszú távra ezzel a kis kölyökkel, nem ért ez semmihez! Nem örülnék neki, ha ő lenne férjed! Ne menj hozzá, ez egy vesztes és le fog húzni téged is! Bizony az apa, Károly sem volt oda érte. Az anyósáról nem is beszélve, aki szó szerint az előbbi kettő mondandóját képviseli egyszerre, folyamatosan, aztán a nagyszülők, akik rettegnek attól, hogy az unokájuk tőle születik majd meg. Hogy mivel vívta ki igazán Attila az ellenszenvüket, azt nem érti. De akárhányszor belépett a munkahelyére, minduntalan a fülébe harsogtak ezek a mondatok. Ahogy a lift digitális szintjelzője számolt, szinte látta megelevenedni a szavakat: SENKI, SEMMI, SENKI, SEMMI. Talán ő mégiscsak egy senki és minden küzdelme az álmokért hiábavaló? Nem fogja vinni semmire? Soha az életben nem jut előre? SENKI! – kiáltott Edit a fülében. – ÉN MONDOM, ATTILA EGY SENKI! ÚGYSE LESZ ÍRÓ! SENKI! NEM MÉLTÓ HOZZÁNK! SENKI! SENKI! SENKI! SENKI! SENKI!

            Befogta a fülé, hogy tompítsa a hangot, de tudta semmi sem ér vele. A többi utas ezt furcsállva, meghökkenten feléje fordult. Attila masszírozni kezdte a halántékát, improvizált: - Csak fel kell ébrednem!

 

………………..

 

A hatodikon végigsétált a folyosón. A takarítónő volt az egyetlen, aki visszaköszönt neki, a többiek levegőnek sem nézték, ha elesne, minden bizonnyal eltaposnák. Mindenütt a focieseményekről, a valóságshowkról és az egyre vérlázítóbb zenei tehetségkutató műsorokról beszéltek.

            A mobil megrezdült a zsebében. Amikor meglátta, hogy Heléna írt neki, rögtön felvirult, azonban a tartalom meglehetősen aggasztotta: Hiányzol! Nagyon szarul vagyok! Hallani akarom a hangod!  Fel kéne hívnia mielőbb, mert hamarosan megjelenik a főnökasszony.

 

…………………

 

            - Szia, kicsim! – dorombolt a telefonba Attila. Már az íróasztalánál ült, előtte egy nagy papírhegy csakis őrá várt türelmetlenül.

            - Szia, kicsim! – hangzott az édes hang a vonal túlsó végéről. – Kis kutyuskám, hiányzott a hangod!

            - Minden rendben? Mi a baj? Jól vagy?

            - Nem annyira. Egész éjjel fájt a gyomrom, az előbb hánytam is.

            - Jaj, de mitől?

            - Biztos a tegnapi szecsuáni marha.

            - Nekem semmi bajom nincs tőle.

            - Jó neked.

            - Menj orvoshoz, kicsim! Nehogy súlyosbodjon!

            - Nem kell, már egy kicsit jobban vagyok. De azért még nyilallni szokott, elég erősen. És szédülök.

            - Feküdj le szépen, pihengessél! Kettőig itt rohadok, aztán szaladok hozzád!

            - Siess! Olyan, mintha már hónapok óta nem láttalak volna!

            - Én is pont így érzek. Ígérem, ma nem viszlek kínaiba. Kár, hogy nem nálam aludtál tegnap.

            - Most már bánom én is. Olyan jó lett volna hozzád bújni, annyira meg tudsz nyugtatni!

            - Te is engem. Annyira várom már a nap végét. Elegem van már, nagyon. Ebből az egész cirkuszból.

            - Elhiszem. Sok munka van nálatok?

            Attila a papírhegyekre pillantott: - Nem vészes.

            - Miért nem keresel valami más munkát?

            - Mert nem biztos, hogy ezekben az időkben találnék. Két millió munkanélkülivel vegyem fel a harcot?

            - Mondanám, hogy gyere hozzánk, de nincsen…

            - …diplomám, tudom. Ami a családod szemét szúrja.

            - Én tudom, hogy lesz neked. Ahogy mindenki tudja. Csak ők ilyen fafejek.

            - Mindegy. Nem kedvelnek.

            - Nem igazán.

            - De én sem őket.

            - Hagyjuk, kicsim, hagyjuk! Nem akarom, hogy bepiszkítsák még így távolból is a kapcsolatunkat. Beszéljünk valami másról! Hogy aludtál?

            - Jól, amíg föl nem kellett kelnem.

            - Mikor feküdtél le?

            - Úgy tizenegy körül. Dolgoztam az új novellámon.

            - Majd megmutatod?

            - Persze.

            - Na és, mást is mutatsz nekem?

            - Mit? Ja! Ó, hát persze.

            - Óh! Elkapom a lomposodat! Vége lesz, bizony!

            És akkor beviharzott a főnökasszony.

            - Le kell tennem, kicsim! – suttogta Attila.

 

………………..

 

            Dr. Buday Mariann ott állt előtte teljes arisztokratikus pompájában. Bár alacsony termetű volt, mégis olyan magasnak akart tűnni emelkedett, tenyérbe mászó ábrázatával, a sznob-sállal a nyakában, a drága fekete kosztümével és a birodalmi lépegetőket maga mögött hagyó magas sarkújával. Vékony, hosszú fekete szemöldökét, ahogy most is, gyakran felvonta, amolyan Star Trekből ismert vulcani stílusban és ilyenkor az ember legszívesebben hozzávágott volna valamit, de sürgősen.

            - Jó reggelt, művész úr! – csicseregte.

            - Jó reggelt! – köszönt udvariasan Attila.

            - Úgy gondolja, elboldogul egyedül a mai napon?

            - Természetesen!

            - A körfutárok között ugyanis módfelett magas a diákeszközök létszáma.

            - Elboldogulok, köszönöm.

            - Ahogyan innen látom, önnek sok tennivalója akadt, művész úr! És nem vagyok vak, észrevettem a tegnapi dátumot a tetején. Ezek szerint újfent sumákol.

            - Ó, félreérti, tegnap nagyon sokat hoztak be és az utolsó pillanatban.

            - Mindig ez az utolsó pillanat.

            - Fél ötkor hozták.

            - A túlórát fizetjük.

            - Értem.

            - Ahogyan említettem, odaát sok a diák munkaerő. Legyen szíves és használja őket!

            - Rendben.

            Mariann elmosolyodott: - Maga kezd olyan lenni, mint a kutyám, Leonidász. Alig emelem föl a hangom, máris visszavesz magából. Amikor még kölyök volt, gyakran össze is vizelte magát ilyenkor, de tudja jól, hogy nem szeretem, ha ilyen alpári módon viselkedik. Olyan volt, mintha egy koszos lumpenproletár, vagy egy szánalmas feltörekvő alsó-középosztálybeli veszett, bolhás korcsa lett volna.

            Attila ökölbe szorította a kezét az asztal alatt: - Értem.

            - Az a kupac ne legyen ott kettőkor, világos?

            - Igen!

            - És kérem, ne enyelegjen telefonon munkaidőben. A nap végén tőlem akár férfiak hímvesszejét is kedvére ízlelgetheti, de itt semmiképp semmit.

            - Értem.

            Mariann sóhajtott és felemelt fejjel távozott. Attila feje zúgott a dühtől. Heléna! Heléna!

 

………………..

 

            Míg a diákok az irodájában dolgoztak, ő gyorsan kiszaladt a vécére. Nem szokása így cserbenhagyni őket, ám ez egyszer kénytelen volt, egyrészt azért, mert vizelnie kellett, másrészt azért, hogy a magazinba beleolvasson. Tiszta mázli, hogy az egyik diáklány lement vásárolni, Attila pedig megkérte, hogy hozzon egy Újhold magazint. Most kinyitotta. A novellája megjelent! Egy darabig szemügyre vette az általa írott Tudatvándor sorait, majd előrelapozott az előző számban megjelent novellák értékeléséig. Kíváncsi volt, hányadik helyezést is érte el a TOP-5-ös listán. Az eredmény sokkolta. Utolsó helyezés. Mielőtt felfogta volna, végigfutotta a többi címet, amely pedig egyenesen vérlázító volt.

 

FANTASY TOP 5

 

1. Ágyéklovag

2. Hiperszingli Párizsban

3. Telefonszex a Vérfarkassal

4. Vámpírcelebek kutyaszorítóban

5. Üvegpalota

 

- Rohadjatok meg! – jegyezte meg Attila. A magazint összegyűrte és az egyik vécécsészébe hajította. – Rohadjatok meg, ócska lapfirkász barmok! Hogy hányjatok zöldet és habosat!

 

………………..

 

            Ebédszünetben a laptopján nézelődött, úgy tervezte, ma este elviszi moziba Helénát. Egy újabb magyar filmről rengeteg pozitív kritikát hallott, viszont Attila elővigyázatos volt ebben a témában, így megnézte annak előzetesét. A haja égnek állt. A Porcelánmacska előzetese három perces volt, ebből egy percet a „b”-betűs internacionális kötőszó állandó ismételgetése tett ki, a második a percben a „k”-betűs édesanyát szidó mondat harsogott száz oktávban, aztán a harmadik percben durva szexjelenetek következtek e kettő káromkodás egymásba vonagló, perverz gyűrűjében.

            Attila a következő dicsért magyar filmre klikkelt. Egy történelmi vonatkozású filmdráma a nyilas korszakról és egy szerelmes párról, akik túlélték a háborút. Rákattintott a címre. A Rózsa és Luger azonban ugyanazt kínálta, mint az előző, ám itt némi tank belelőtt azért egy-egy házba.

            - Bezzeg ezek a barmok szabadon alkothatnak! – kiáltott fel, melyre a diák fiatalok is rémülten kapták fel a fejüket. – Diliházba valóak ezek, hogy aztán rajzolgassanak és cipőket kötögessenek! Meddig fogunk még süllyedni? Meddig?

 

………………..

 

            Délután egykor már készen is voltak munkával, Attila megköszönte a diákok segítségét és kérte, hogy menjenek vissza a körfutároknak segíteni. Az ifjak feszélyezve, de elindultak – szép órabérük volt, mindez azonban bukott jogász Mariann terrorjához mérten túl kevésnek számított.

            Helénát akarta. Írt is gyorsan egy sms-t neki: Szeretlek! Nem tudlak felhívni, mert a nagyságos asszony megtiltotta. Hiányzol! Ha tudsz, írj! Szeretlek nagyon! Annyira ki vagyok készülve…

            A laptopján az egyik hírportálra lépett. A címlapon egy símaszkos férfihez kapcsolódó cikket szúrt ki, melynek címe Az SZNH ismét üzent volt. Attila már egyre jobban vonzódott efféle szervezetekhez. A Szocialista Néphadsereg eddig csak fenyegetőzött a terrortámadásokkal, de a cikk szerint most az egyszer nem lesz mázlija egyik kormánytagnak sem, mivel valamelyik villát a levegőbe fogják repíteni. Attila elmosolyodott, ahogy darabokra szakadt politikusokat látta lelki szemei előtt.

            Utána az újonnan megjelent könyveket nézegette az egyik könyváruház honlapján. Bár ne tette volna.

 

Hoffmann Ivett: A múzsa Porschéja

Fejérváry Krisztián: Lúzer Angyal

Galambos Éva: Szinglik háborúja

Kárpáti D. Jenő: Bemelegítő

Zimmermann Ráhel: Szingli vérfarkasok II.

Gál Endre: Celeb travik Párizsban

 

            – Miért? – morogta Attila. – Miért járatjuk így le magunkat? Miért ezek? Miért nem én? Miért nem a többi hozzám hasonló?

 

………………..

 

            Délután kettő óra tizenegy perckor kilépett a forgóajtón, egy egész hétvégére maga mögött hagyva az üvegpalotát. Megállt a járdán. A tömeg mindkét irányban áramlott körülötte, ő pedig közöttük állt, mozdulatlanul. A fejében a lebecsmérlő szavak visszhangzottak: Sosem lesz belőle író! Nincsen végzettsége! Egy senki! Senki! Senki! Sosem lesz író!

            Ott kellett hagynia a főiskolát anyagi okok miatt. Nem tudta volna fenntartani a lakását. Jövőre akar beiratkozni, mivel félretett némi pénzt, mellyel már négy évet tud finanszírozni. Megkereste rá a pénzt, ellenben Edittel, akinek a feneke alá tolták a széket, s akinek csak megszületni volt nehéz. Attila mindent előkészített, november van és februárban felvételizni fog!

            Sosem lesz belőle író! Nincsen végzettsége! Egy senki! Senki! Senki! Sosem lesz író! Egy tehetségtelen kis hülye, aki egész nap papírokat töltöget, olyan munkát végez, amit egy fogyi is el tud végezni! Én mondom, Attila egy senki! És az is marad, egy senki! SENKI! SENKI!

            Egy férfi nekiment: - Ember! Meghülyültél, hogy itt ácsorogsz? Mint egy fogyatékos barom, komolyan mondom!

            Attila lassan feléje fordult és a haragtól eltorzult arccal és hanggal dörrent rá: - Pofa be, vagy háromfelé tépem a pofádat, te pökhendi seggfej!

            Az inkább odébbállt.

 

………………..

 

            Éppen Helénát akarta hívni, amikor megpillantotta a parkolósávban vesztegelő taxit. Arra csak van pénze, hogy pár rohadt utcát odébb vigyék, és ne kelljen a gyépés-zónában a Menekülő ember-t játszania. Megszaporázta lépteit, nehogy valami bunkóparaszt megelőzze. Látta a sofőr fejének körvonalait, hosszú hajú, minden bizonnyal nő, bár ebben mostanában nem szabad bízni.

            Férfi volt. Kreolbőrű, kék kontaktlencsés, körszakállas figura, Attilát leginkább Edward James Olmosra emlékeztette a Szárnyas fejvadászbeli szerepében. Nem lehetett sokkal idősebb Attilánál, fiatal, selymes bőre volt a színész durva, kemény arcával szemben, azonban a tekintet ugyanaz.

            - Pattanj be, haver! – vigyorgott a fickó. Nem túl bizakodó mosolya volt, afféle radar-mosolynak nevezhető fintor.

            - Oké.

            Az autó mintha csak most került volna le a futószalagról, tiszta, újdonság-illatú csoda, olyannyira, hogy az ember feszélyezetten fújja ki a levegőt benne, nehogy összepiszkítsa a teret szén-dioxiddal.

            - Merre lesz a fuvar? – kérdezte a fickó, akit műszerfalon elhelyezett névjegye alapján Balogh Gábornak hívtak.

            Attila megadta a címet, ahol Heléna lakik a családjával. Gábor úrfi pedig finoman elindult.

 

……………….

 

            Alig egy perc múlva Gábor belenézett a visszapillantó tükörbe. Egyenest Attila szemébe, utána őszintén elmosolyodott.

            - Nahát, tudtam! – sóhajtott.

            - Mit tudtál? – kérdezett vissza Attila.

            - Azt, hogy kolléga vagy!

            - Kolléga? De hát én nem vagyok taxis.

            - Nem, én nem az ideiglenes polgári foglalkozásodra céloztam. Te is művész vagy, akárcsak én.

            - Honnan veszed?

            - Felismerem a művészlelkeket.

            - Ó.

            - A szemük másmilyen. Érted?

            - Értem, hogyne.

            - De te más vizeken evezel, mint én. Melyik is az?

            - Író. Író akarok lenni.

            - Fantasztikus! Ezek szerint nem jelent meg könyved?

            - Nem, sajnos.

            - Ismersz olyat, akinek igen? A környezetedből.

            - Nem. Ha igen, nem itt tartanék. Most valószínűleg egy kávéházból jönnék. Tudod, a sznobfertőből.

            - Hogyne ismerném? Rengeteg ilyen barmot cipelek és olyankor folyamatosan azon jár az eszem, hogy bárcsak lenne egy eject-gomb ezen a műszerfalon. Úgy repíteném ki őket innen, hogy kiírnák magukat a téridőből.

            - Csak maguknak írnak, nem pedig az olvasóknak. Én szeretem magam szórakoztatni az irományaimmal, de mégiscsak másokat akarok szórakoztatni velük. És persze elvinni a dicsőséget, amit ugyan még nem arattam.

            - Majd fogsz! Hidd el, hogy akarni kell mindent.

            - És bizonyítani másoknak.

            - Másoknak? Miről dumálsz? Másoknak?

            - Igen. Miért?

            - Sose bizonyíts másoknak, öreg, még ha olyan nagykutyák is azok! Sose!

            - Miért ne?

            - Mert akkor kapkodni fogsz. És elszúrod az egészet. Ők pedig röhögnek rajtad a markukba. A legtöbb erre játszik, nekem elhiheted.

            - Akkor kizárólag magamnak kell bizonyítanom?

            - Úgy bizony. Hogy meg tudod csinálni, hogy le tudod győzni az összes sárkányt. Vágod?

            - Vágom.

            - És azt is meg kell nézni, hogy ki néz le téged.

            - Például barátnőm családja.

            - Ők? És miért?

            - Mert nincs diplomám. Náluk mindenkinek van. Az apjának, az anyjának, a nővérének, neki, de még szerintem a kutyájuknak és macskájuknak is van. És mivel nekem nincs, csak egy érettségim, így nem is vagyok ember a szemükben. Igaz, akarok diplomát, keresem rá a pénzt, de ez őket nem érdekli. Ők kizárólag az eredményekben hisznek, az akaratot és a küzdelmet nem veszik figyelembe.

            - A szemedbe is mondják, mit gondolnak rólad?

            - Nem. A hátam mögött.

            - A barátnőd adja le a drótot, igaz?

            - Igaz. Mi véleményed erről?

            - Három dolog. Az egyik az, hogy a becsületességnél kezdődik az ember, nem pedig diplománál. Becsületes, dolgozó ember vagy, álmokkal és tervekkel tele. És akarod a felsőfokú végzettséget, tehát nem lehet egy szavuk sem. A másik pedig, hogyha nem a szemedbe mondják, akkor meg főleg légy nyugodt, mert ezek gyáva szarok, öregem! Egy utolsó, gyáva, pökhendi, csirkeszarok, akik még életükben nem kaptak verést egy prolitól és nagyon rájuk férne, ezt hozzáteszem. Nem ismerem őket, de az tudom, hogy legtöbb ilyen stréberpatkány még életében nem küzdött meg semmiért. Tanulni meg a hülye is tud, ha alágurítják széket, vagy ideje is van rá. Nem kell semmi humbug az aggyal, meg a képességekkel! Ott van a bátyám barátnője, aki nagyon bomba bige és ennek tetejébe még nagyon rendes is! De semmi több! Olyan sötét, hogy a varjak vakuvillanásnak tűnnek felette, mégis le tudott diplomázni. Kommunikáció szakos diplomája van, mert a bátyám pénzelte őt, eltartotta és segített neki tanulni. Érted?

            - Igen.

            - A harmadik dolog, de ezt ne vedd sértésnek öregem.

            - Ígérem.

            - A barátnődet hogy hívják?

            - Heléna.

            - Heléna. Szép név. Szóval, Helénától pedig nem szép, hogy visszamondja neked ezeket. Én hazudnék a helyébe, csak hogy téged ne idegesítselek feleslegesen.

            - Túl őszinte típus.

            - Az nem jó. Ha őszinte az ember, az nem gáz, de ha túlságosan őszinte, akkor ott már gondok lesznek.

            - Tudom, de nagyon szeretem.

            - Elhiszem. Biztosan szép csaj, elhiszem.

            - Igen. Az, gyönyörű.

            - Elképesztő, hogy ennyit kell szenvedni egy nőért. Főleg egy jó embernek, mint te. Ott vannak ezek hímsoviniszta barmok, akik úgy bánnak a nőkkel, mintha nem is emberek lennének, mégis a nyakukba ugrik az összes, és persze tűrik a megaláztatást, a hűtlenséget, akár az apácák a cölibátust. Egész életükben a jófej pasikra vadásznak, azt keresik mindenütt, közben nem veszik észre, hogy a közelükben vannak. Annyi jófej srácot láttam magányosan punnyadni otthon szombat este. És még rondák sem voltak.

            - Igazságtalan az élet.

            - Az.

            Pirost kaptak. Attila elgondolkozva kémlelt ki az utcára, a gyorséttermek, kávézók és bárok sorára. Egy hajléktalan takarózott be a hideg elől egy kapunál, az emberek még csak nem is szörnyülködtek. Megszokták ezt a látványt, akárcsak ő. Tekintete a bár felé tévedt és egy ismerős arcot pillantott odabenn a pultnál.

            - Gábor! – szólította meg a taxist, anélkül, hogy odapillantott volna.

            - Igen, haver?

            - Tudsz várni itt egy tíz percet?

            - Persze. Itt nem szabad leparkolnom, de az épület mögötti kis utcában megvárlak.

            - Sokba fog ez kerülni?

            - Neked most kizárólag ingyen, öregem! Úgyis nagy volt a bevételem.

 

……………….

 

            Besétált a bárba, halkan köszönt a jelenlévő laptopokkal foglalatoskodó üzletembereknek, újságíróknak, művészeknek és a „művészeknek”. A helyiségben egyetlen kamera sem volt, hála jogaikkal harcoló hiper-liberálisoknak. A pulthoz igyekezett és felült a jómadár mellé. A csontsovány, szemüveges, tenyérbe mászó képű fiatalembert Várady D. Gyulának hívták, aki a Porcelánmacska forgatókönyvírója és rendezője volt. Előtte egy rövidital állt, mellette egy hamutárca tele csikkekkel.

            - Jó napot, művész úr! – köszönt oda Attila negédesen. – Mérgezzük magunkat? Akkor én is.

            - Ki maga? – fordult oda Várady barátságtalanul.

            Attila rendelt magának egy Jagermeistert, majd visszafordult a férfihoz. – Attilának hívnak. Tudja, én az a fajta művész vagyok, akik a maga polgárpukkasztó, nihilista, deviáns, életképtelen divat-homokos álművész fajtája miatt nem tud egyről a kettőre jutni.

            Várady elmosolyodott: - Már vágytam egy ilyen kritikára.

            - Örömömre szolgál. Tudja, én már évek óta dolgozom, hogy valamelyik rohadt könyvem megjelenjen. Huszonöt vagyok. Igaz, a példaképeim többsége ennyi idősen még nem futottak be, de érti, én nem akarok senkit sem utánozni. És ahogy jelenleg áll a magyar kultúra, nekem nagyon úgy tűnik, hogy át kell vedlenem valami dilinyóssá, mint maga, hogy elismerjenek.

            - Szórakozzon valaki mással!

            - Úgy érzem, nem értettük meg egymást.

            Megkapta a jagert, s amint a csapos elfordult, Attila megragadta a férfi tarkóját és beleverte a pultba.

            - Ha segítségért kiáltozik, miszlikbe aprítom! – suttogta oda hátborzongatóan hidegen Attila. – Megértette?

            - Meg. – nyögte az.

            - Helyes.

            - Mit akar tőlem?

            - Azt, hogy végezzen magával.

            - Tessék?

            - Ugyan már, nézzen magába! Maga egy tehetségtelen senki. Ha nem lenne az a hajógyáros apuci, még ott se tartana ahol én.

            - Vérzik orrom.

            - Itt egy zsebkendő. Törölje meg.

            - Miből gondolja, hogy az apám segített nekem?

            - Ezt mindenki tudja. Tudom, hogy nem jönnek ki egymással, ahogy azt is tudom, hogy maga nem akart az üzleti szférába bekerülni és átadta inkább az öccsének az apuci-segéd és leendő trónörökös szerepet. „Kényszerművész” lett. Afféle menekült. Igaz?

            - Igaz.

            - Miért pont a művészet? Miért nem állt inkább hímringyónak? Ahhoz meg van minden tehetsége.

            - Mit tud maga erről? Semmit!

            - Ó, én csak műveletlen, amatőr proli vagyok, nemde? Egy névtelen senki, ahogy a magafajta ostoba sztárok szokták mondani.

            - Most sajnálnom kellene?

            - Kurvára szemtelenek vagyunk. Akar még egyet?

            - Nem!

            - Jó. Akkor most kijön velem és következőt fogja tenni. Hangosan azt fogja ordítani, hogy utolsó, tehetségtelen buzinak tartja magát és utána beugrik egy kocsi elé.  

            - És ha nem?

            - Akkor kiviszem én. Pofonegyszerű. Az ilyen embernek nincs értelme élnie. Maga egy hulladék, érti? Egy selejt. Egy elfuserált, ostoba, liberális, zöld-drogos selejt. A maga fajtája életképtelen ezen a bolygón.

            - Én legalább letettem valamit az asztalra.

            - Segítséggel. De ha azt bánja, hogy én még nem tettem le, hát tessék! – Attila ismét beleverte Gyula fejét a pultba. – Másodszorra is letettem valamit. Igaz egy kicsit drasztikus, de ha amit maga művel, az művészet, akkor ez egy József Attila-díjas darab volt.

            - Rohadjon meg! Már a szám is vérzik.

            - Fog még néhány testrésze, ígérem.

            - Nem tudnám valamivel lerázni?

            - Már mondtam, Selejt Úrfi. Kimegy és kinyírja magát. Soha többé nem látjuk egymást, azt garantálom.

            - Mert hulla leszek.

            - Úgy bizony. Méltó helyét foglalja el a világban. És a maga helyére egy tucatnyi, igazi művész kerül!

            - És ha rendőrt hívok? Na, akkor mi lesz?

            Attila kinézett és szerencséjére megpillantott három, maffiózó külsejű arabot egy török gyorsétterem előtt.

            - Látja azokat srácokat? – mutatott ki.

            - Igen. – válaszolta Gyula az orrát törölgetve.

            - Ismeri őket?

            - Nem.

            - Én igen. Ők a Rasid-fivérek. Gyerekkorom óta védenek és nem félnek a zsaruktól. Tudnak magáról és arról is, hogy most itt vagyok.

            - Értem.

            - Ha szól bármelyik zsarunak, magát kinyírják. Családostul. Apuci megy a levesbe, szeretné? Vagy esetleg a maga fiúját? Hogy is hívják?

            - Juan.

            - Juan. Ó. Szóval a latin csődört is kinyírják. De még előtte megkínozzák. Az a nagyobb darab, Ali, ő imádja szétszabdalni a neki tartozókat! Egy egész késkészlete van, de nem ám az az ósdi kínai-piacos, neki spéci repertoárral rendelkezik! Szeretné Juant holtan látni?

            - Nem! Nem akarom!

            - Akkor jobb, ha kussol!

            - Rendben. Akkor most mi lesz?

            Attilának bevillant Heléna arca. A ma esti együttlét, a harmonikus pillanatok, melyeket előre megálmodott. Vissza kell fognia magát, nem éri meg ekkora kockázat! A szerelme mehet rá! Az álmokról nem is beszélve.

            - Azt akarom, - kezdte -, hogy most menjen haza, felejtse el, hogy engem látott, majd gondolkozzon el azon, mekkora selejt is maga. Ennyi. Ha pedig feljelent, jobb, ha menekül erről a kontinensről, megértette?

            - Igen. Megértettem.

            - Akkor jó. Viszlát, álművész úr!

 

……………….

 

            - Öregem, te aztán pontos vagy! – jegyezte meg Gábor, amikor Attila beszállt hátra. – Pontosan tíz percet voltál távol!

            - Rutin. – válaszolt Attila.

            - Aha! Nem lehet, hogy te vagy James Bond?

            - Á, mindig is utáltam a Bond-filmeket. Túl van lihegve az egész.

            - Nekem mondod? Az újakat meg se nézem. Na, mehetünk?

            - Igen. – felsóhajtott. - A cél változatlan.         

            - Ha még egyszer meg kell állnom, csak szólj! Én szívesen megteszem! Rendi gyerek vagy, komolyan, kolléga!

            - Apropó! Még nem is mondtad, te melyik ágat képviseled!

            - Hát, tudod, az titok.

            - Hogy-hogy?

            - Babona. Eddig akárhány művészi ágazatban próbáltam tevékenykedni, mindegyiket szétkürtöltem. És persze bukta mindegyik.

            - Értem. De örökké nem hallgathatsz.

            - Tudom. Még kész akarok lenni a munícióval, aztán lövök. Érted?

            - Megértem, öreg. Sok sikert neked!

            - Régen próbálkoztam a tánccal, a színpaddal, egyik se ment túl jól. Hip-Hop táncoktató voltam két évig, de belefáradtam. Nem az én világom. Ahogy a színház sem, pedig akkor annyira imádtam.

            - Kezdem sejteni, melyik kategóriáról beszélsz.

            - Remélem sikerül, haver. Nem akarok egész életemben taxizni. Jó meló, nem az a gond, de nem tudom életcélként elképzelni. Nem nézem le a többieket, csak nem az én világom.

            - Tökéletesen megértelek.

            - Köszi, haver. Végre valaki nem tart idiótának.

            - Sokan nem képesek megérteni, hogy némely embernek álmai is vannak, nem csak határidőnaplója.

            Gábor felnevetett: - Valahogy így van, igen! Ezt csinálják.

            - Mindenki azt csinálja, amihez ért, vagy amibe belekényszerült. Én belekényszerültem ebbe az irodakukac munkába. Szomorú, de eddig semmire sem lehetek büszke és ezt háromnegyed részt magamnak köszönhetem. Közbejöttek az anyagi gondok, de nem vettem fel diákhitelt, szépen feladtam. Lehet, hogy most meg törleszteni nem tudnék, ki tudja, viszont legalább már diplomám lenne. Nem kéne szégyenkeznem az őnagyságok előtt és a tükör előtt sem kéne annyit biztatnom magam, hogy hé, öreg, majd eljön a te időd is! Nem, most biztosan azt mondanám: elérted és már csak a könyved van hátra, az első megjelent, nagyobb műved. Nem hajtanám le a fejem a munkahelyemen, mert… Mert nem is itt dolgoznék, hanem egy magazinnál lennék szerkesztő, újságíró. Az álmaim hajszálnyira lennének tőlem.

            - Ne azzal foglalkozz, hogy mi lett volna, ha. Hanem azzal, hogy mi lesz, ha.

            - Igazad van. Most jön egy hétvége. Lesz időm gondolkodni. Összeszedni magam és talpra állni. Közel vagyok a teljes összeomláshoz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam. Ilyen luxusra nem szabad még gondolni sem ilyen nehéz időkben.

            - Ez a beszéd!

            - Már látom Helénát. Át fogom ölelni, ahogy belépek az ajtón, a fülébe súgom, hogy szeretem. Elmegyünk este valahova, aztán hozzánk. A hétvége a miénk, nem veheti el még ez a… ez a reménytelen… kacagó délibábbal csaló… kilátástalan helyzet sem.

 

………………..

 

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2010-11-28 16:42 Blade

Blade képe

Tejóég. csak kitartóknak. A buszos jelenet (addig bírtam) kissé eltúlzott, bár embereknél sosem tudni.

h, 2010-11-29 03:58 krystohans

krystohans képe
5

 Ez ma már a második ars poetica ihletésű magyaros-kesergő.

Pontosan az ilyen antiszociális, ideggyenge, kielégületlen, önsajnálattól vinnyogós Attilákból lesznek a legkisebb eredmények elérésétől eget rengető sznobarmok, akik ugyanazon gyávaságukkal remegik megszerzett kis pozíciójukat, mint amivel addig remegték a nekik túl dögös csajuk elvesztését, a főnökasszonyuk rúgásait. A nyálas kis puhapöcs egész nap haragszik a világra, hazudik magának, hazudik mindenkinek, aztán a farka előbb jut eszébe, mint hogy akár egyetlen sort leírjon. 

Tökéletes jellemábrázolás, úgy felb...sztam magam rajta, hogy csillagokat látok. Ötöt.

Azért a helyesírást még ki kéne kalapálni, mert elég sok helyen elmaradtak betűk, vesszők, pl. rögtön az első sorban a felült után. :P

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

h, 2010-11-29 07:47 Para Celsus

Para Celsus képe

Ó, te jó, tejó-ótejó-ó, te jó tej...

A főhősnek rohadt rossz, mert van állása, egy szupermodellt dug, és a szomszéd "szekszi" csaj is le akarja teperni. Ja, és azért nem lehet író, mert ott kellett hagynia a főiskolát. Höhö. Bp. meg átalakult a '80-as évek Harlemévé.

Ha ironikus írásnak szántad, a tehetségtelen wannabe-írócskák kifigurázására (amily' a főhősöd), akkor öt csillag. Ha komolyan gondoltad a sztorid, egy.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2010-11-29 22:10 Horváth János

Horváth János képe

Üdvözlet Nektek!

 

Hú...hát mindenre számítottam, de öt csillagra azért nem...

Igen, túl van lihegve, ám a fele valós esemény.A metrós, a buszos és a kis téri jelenet megtörtént, szinte teljesen pontosan úgy, ahogy leírtam. A novella elejére akartam írni, hogy "megtörtént események alapján", de végül belegondoltam, hogy ez nem a Sztálingrád, vagy a Valkűr, úgyhogy inkább hagytam így. És hát, a fele fikció...és nem én vagyok Attila.

Köszönöm a hozzászólásokat!

 

k, 2010-11-30 21:50 onsai

onsai képe

És ez a keserűség amúgy saját?

 

----------------------

Hogyan fessünk tökéletes képet?
Légy tökéletes. Aztán dőlj hátra, és fess.

sze, 2010-12-01 21:21 Horváth János

Horváth János képe

Egy kicsit igen, de többnyire nem.