A legutolsó sárkány

Silena egyetlen kocsmájában tetőfokra hágott a hangulat. Sheila, a lübyai táncosnő megszabadulva utolsó ruhadarabjaitól is, felpattant a durván összerótt asztalra, és a helybeli részegek gajdolásától kisérve vonaglani kezdett. A lobogó fáklyák fényében mellei ruganyosan lengtek az erotikus tánc ősi, párzást utánzó ritmusára, magához láncolva a felhevült vendégek tekintetét.
Mindenki úgy mulatott, mintha a végítélet napjának közeledtével, utoljára ürítenék fenékig a kelyheket. Így csak a közelgő halál fagyos érintésétől félő emberek mulatnak, feláldozva ezzel erkölcsöt, hitet és reményt, a mindent feledtető gyönyör oltárán.
Senki nem vette észre a helybeli méretekhez készült ajtón benyomakodó férfit. A tüzelő tekintetek a karcsú combok közt buján göndörödő ágyékszőrzetre tapadtak, egészen addig, amíg a táncosnő, megpillantva a pult felé lépkedő harcost, mellét kidomborítva befejezte a táncot.
- Micsoda férfi - gondolta Sheila magában, és csábító pillantásokat vetett a hatalmas termetű alak felé. Hiába szórta azonban sötét, mandulavágású szemeiből Érosz buja ígéretét a férfi felé, az ügyet sem vetetett rá. Keresztültörtetett a révületből lassan magukhoz térő vendégeken, és az egyben megfaragott, oroszlánfejekkel díszített hosszú pulthoz lépett.
- Kocsmáros, sert ide! - csapott hatalmas tenyerével a tömör fára, mire a vágy vörös köde azonnal elszállt a csapos tekintetéből. Az ütéstől brabanti rőfnyi repedés futott végig a pulton, és a csattanásra magához térő kocsmáros rémülten nézett fel a harcosra. Volt is mit néznie, mert a silenai méretekhez képest a férfi valóságos óriásnak tűnt. Vaskos izomkötegei ellenére is nyúlánknak látszott, és vállig érő, szőke fürtjei alól gyilkos-kék szempár mélyedt a kocsmáros tekintetébe.
- Azt mondtam, innom adj! - A kocsmáros máris ugrott, és jóféle, habzó sert fejt egy kupába. - Parancsoljon - tolta a kupát a hatalmas kezek ügyébe. - 20 dénárius lesz.
A vendégek összesúgtak a harcos mögött, aki a pultnak támaszkodva kortyolgatott mértéket tartva. Sheila, magára kapta áttetsző fátylait, pénzre és szerelemre vágyva a férfihoz törleszkedett.
- Jó vitéz, ha szomjadat oltottad, oltsd el az enyémet is - duruzsolta. - Vágyom rád, vitéz, jer velem hálókamrámba, hogy elűzd magányomat és félelmemet.
- Leány, ölts magadra illő ruhát, és ne mutogasd magad idegen férfiaknak! - válaszolta a férfi, és ellökte a lány simogató kezeit. - Nem tartok igényt arra, amit már seregnyien használtak előttem.
Sheila felvisított a dühtől, és fúriaként mart az arcába. Még soha nem utasították vissza, ezért a megalázottságtól tombolni kezdett.
- Hogy mersz így beszélni velem? - kiabálta, miközben a férfi megpróbálta lerázni magáról. Harapott és karmolt. - Ide, ide jó urak, segítsetek - kiáltotta, amikor érett almaként lepottyant az óriás nyakából.
- Nem akarok viszályt veletek - mondta a harcos a köréje gyűlő helybelieknek.
- Megütöttél egy nőt - morogta az egyik, forradásos képű vendég és görbe, firz pengét varázsolt elő köpenye újából. Megrázta sisakos fejét: - Idegen, ezért lakolnod kell!
- Nem ütöttem meg, csak elhárítottam sértő ragaszkodását - válaszolta a férfi, és a kést bűvölő kézre szegezte a tekintetét. - Ne kísértsd az Urat azzal a pengével.
- Megütött, megütött és elszakította a ruhámat! - nyöszörögte Sheila, és mindjárt védelmezői elé tárta a szakadásból előduzzadó kebleit. - Ez a ruha 200 dénáriusba került, fizettessétek ki vele, és nem leszek hálátlan!
- Ami mögötte van sem éri annak tizedét! - felelte az óriás és ellépett a pulttól.
Hárman mozdultak feléje, az elsőt egy csontropogtató ütéssel fogadta, amitől az áldozat felemelkedett a padlóról, nekizuhant a falnak, majd ájultan lecsúszott a földre. Egy goromba szúrást félresöpört a hasa elől, és kirúgott, egyenesen előre. Félfordulattal elhajolt a friz penge elől, és tenyerével a sisak homlokrészére csapott.
Ezzel vége volt Silena legrövidebb verekedésének.
A támadók szanaszét hevertek a földön, és a forradásos képűnek sárgásszürke masszával keveredő vérpatak csordogált a behorpadt sisakja alól.
- Nem én akartam ezt a harcot, de az Úr nevére mondom, kappadókiai György nem tűri, ha vasból vagy szavakból kovácsolt pengét emelnek ellene!
- Sárkányölő György! Ez itt a Sárkányölő! - kiáltottak fel a vendégek, és közelebb nyomultak a hőshöz, simogatva, tapogatva a hírneves harcost.
- Akik megtámadtak, nem is silenaiak, nem tehetünk róla, vitéz! Bocsáss meg nekünk! Már Sheila is György lábához csúszott, átkarolta és könnyes arccal nézett fel rá: - Kíméld meg az életem, György, és megfogadom szavad!
- Nem tőlem kérj bocsánatot, hanem az Úrtól! Féld az Istent, és tiszteld az egyház szavát! És ti, többiek! - nézett a kocsma lassan kijózanodó vendégeire. - Sok földet bejártam az Úr nevét és igéjét hirdetve, sok mindent láttam, és tudom, hogy nem kedves Neki az ilyen mulatozás. Nem leltem városotokban egy templomot sem, amelyben a keresztény Istenhez fohászkodhatnék. Miért-e bűn, miért-e szodoma?
Egy tehetősebb polgár összeszedve bátorságát magyarázatba kezdett:
- Nemes Sárkányölő, városok megmentője! Mulatunk, mintha csak a ma létezne, mert a holnap és a jövő borzalmakat tartogat. Félelmünket űzzük a borral és nővel, hát ne ródd meg keményen Silena szerencsétlen lakosait, hanem nyújts nékünk segedelmet a bajban. Mentsd meg városunkat és a lelkünket!
- Miféle borzalmakról, miféle vészről beszélsz, uram? - kérdezte György.
- György vitéz, lehet, hogy az Úr vezérelt el hozzánk, rettentő nyomorúságunkban. Egy fertelmes, gonosz sárkány szállásolt be gyönyörű Silena hegyei közé, onnan ront ránk időnként, prédát követelve.
- Egy sárkány? Akkor valóban az Úr vezérelt el hozzátok barátaim. - György kihúzta magát, amitől még hatalmasabbnak látszott. - Életemet és szolgálatomat ajánlom nektek, és ígéretet teszek, hogy elpusztítom a sárkányt, amely benneteket nyomorgat.
A vendégek örvendezni kezdtek, de a gazdag polgár félbeszakította az ünneplést:
- Ne nekünk ajánld fel segítségedet, hanem urunknak, a királynak, illendően.
- Legyen úgy, vezessetek hát uratok elé! - felelte a Sárkányölő, kihörpintve maradék italát.
A György ígéretétől fellelkesült polgárok szövétneket, fáklyát ragadva, hangosan dalolva kísérték a hőst, egyenesen Assuma király palotájába.
Silena főutcája megtelt kiáltozó, boldogságban úszó emberekkel, ahogy György érkezésének híre elterjedt a polgárok között. A palota előtt már hatalmas tömeg fogadta a Sárkányölőt és kíséretét. Assuma király fittyet hányva szokásra és illemre, maga is fáklyát markolva, együtt énekelt az ünneplő tömeggel.
- Hát eljöttél, hogy megszabadíts bennünket? - ölelte át György vállát, illetve csak ölelte volna, ha a Sárkányölő nem tornyosult volna föléje. - Vitéz, hálám nem marad el, meglásd!
- Uram, ne alázd meg magad - felelte György, és belekarolva a királyba, vitte, vitte az aranyozott grádicsokon egyre feljebb, amerre Assuma szolgái mutatták az utat. - Nem való neked, uram, együtt mulatni a néppel. Megbeszéljük, amit meg kell, ha már nem hallanak bennünket kíváncsi fülek. - célzott György a mindenütt ott lebzselő szájtátiakra.
Assuma palotája díszesebb volt, mint amilyen hatalmas. Benne Silena gazdagsága tükröződött vissza az arany és ezüst barmokon, drága keleti selymeken, fali kárpitokon. A trónterem közepén, hosszú asztalon sorakozott Lübya minden finomsága, és szőleinek gazdag termése. Hatalmas tálakon rózsásra sütött halak, fűszeres lében ázó sültek pompállottak, no meg a hamvas, reniai almák és barackok, elegendően akár egy kisebb hadseregnek is. A király maga igazította György alá a támlás széket, és örömtől reszkető kézzel töltött neki a borból.
- Váljon benned vérré, Sárkányölő György, növelje erődet a harchoz.
Bár Assuma király jó házigazdaként traktálta, György most is csak mértékkel fogyasztott. A király helyette is ivott, hamarosan a bor pírja ülte meg beesett orcáját.
- Láthatod, Silena gazdag és jómódú város, mégis a rettegés lakik falai között jó ideje már - kezdett bele történetébe a király.
- Hallgatlak, uram - György szelt magának az almából, és figyelni kezdett.
- Boldogan és békében éltünk, de nemrég egy dögletes sárkány költözött a vidékünkre. Előbb csak a hegyeink között prédált, kipusztítva erdeinkből a vadakat, mérges leheletébe fojtva őket. Tüzével felperzselte a királyi erdőket, megkeserítve ezzel az erdőllők életét. Aztán, amikor már nem volt mit prédálnia, leköltözött Silena csodálatos kékségű tavába, mérgező, kénes posvánnyá változtatva büszkeségünket. Onnan jár ki, és tör városunkra, rettegést és halált hintve mindenfelé.
- Nem volt lovag, aki megküzdött volna vele? - kérdezte György hitetlenkedve.
- Ó, György, hidd el, amit mondok, Silena férfijainak színe-java hullott el, amikor megpróbálták ezt az ördögöt elpusztítani, de hasztalan, csak a vesztükbe mentek. A sárkány csak jött, és követelte a jussát. Amikor már nem volt juhunk, vagy birkánk, kijelentette, hogy beéri emberekkel is. Azóta, amikor eljöve a gonosz, magam sorsolom ki áldozatait, akiket magával hurcol és felfal, elevenen.
- Az Úr nevére! Király, gyávaságod megdöbbent! - csattant fel György, és a falhoz vágta a kezében péppé morzsolt almacsutkát. - Ha magad, és egész néped odavész, akkor is harcolnod kellett volna!
- Ne fájdítsd erős szavaiddal szívemet, György - kérlelte Assuma király a Sárkányölőt. - Mi nem vagyunk lovagok, csak egyszerű népek, mi nem tudunk harcolni.
- Igazad van, bocsáss meg, király - hajtott fejet György, belátva a király igazát.. - De a harchoz nem az erő vagy a fegyver a legfontosabb, hanem a hit és a fohász.
- Lehet, hogy a fohászunk meghallgatásra talált, ezért vezérelt hozzánk az ég - válaszolta a király. - Két napja a sors lányomat, a szépséges Mathildet,jelölte az iszonyú végre. Kérleltem a népemet, felajánlottam minden kincsemet, vagyonomat, a leányom életéért cserébe, de hasztalan.
Sírva könyörögtem nekik: „- Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányomat hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!”
Most ünnepelni jöttek téged, Sárkányölő, érted égnek az öröm fáklyái, de ezek a lángok akkor a palotámat fenyegették, és az emberek kiáltoztak: ”- Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” - Assuma hangja elcsuklott, és zokogva folytatta:
- Minden hiábavaló volt, Mathilde a szörny rabja lett, és már nem lelem értelmét az életemnek - fejezte be a történetet a király.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek, - bólintott György, és vigasztalóan így fogadkozott: - Esküt teszek neked, és az Úrnak, hogy megszabadítalak benneteket a gonosztól, és visszaszerzem épségben leányodat.
- Ha megteszed, vitéz, tiéd az egész királyságom, és leányom keze! - Assuma sírós arcát a remény mosolya derítette fel.
György illendően bókolva kelt fel az asztaltól. - Engedelmeddel, nyugovóra térek, ha van hely a palotádban, ahol meghúzhatom magam.
- A saját fekhelyemet, takarómat és párnáimat engedem át neked, Sárkányölő! - Assuma bekiáltva szolgáit, igazította el őket György dolgában - Térj hát nyugovóra vitéz, és holnap, indulj utadra, teljesítsd be ígéretedet.
György hajnalban ébredt, megmosakodott a falikútból, jókedvűen prüszkölve a hideg víztől, majd letérdelt, és imára kulcsolta a kezét:
- Uram, te jónak láttál elszólítani, szent az akarat, mely így tud dönteni, segíts most Istenem, segítsd meg fegyverem, segíts országod megvédenem! Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk, e földön Nálad nincs nagyobb erő! Apám sírjára esküszöm, hogy hozzád hű leszek, és nem hátrálok meg a harc elől!
A kelő nappal lopakodott ki a városból. Silena még csendesen aludta a félelemtől gyötörtek álmát, amikor György, aranypej lován lépkedve ráfordult a tóhoz vezető útra. A hű állat, megérezve, gazdája micsoda tusára készül, olyan óvatosan lépkedett, mintha csak tojásokon járna. György szeretettel veregette meg a kanca bársonyos nyakát:
- Médea, hosszú idő óta járjuk a világot, és nem hagytuk cserben egymást. - Lova igazat adva nyerített fel.
- Elfáradtam, bevallom. Nem a hit szállt tova belőlem, hanem az erő a karomból - fűzte tovább gondolatait György. - Szívemben nincs félelem, csak elszántság, de hamarosan eljöve az idő, amikor az Úrnak új bajnokot kell választania. Talán, most letelepedhetek, és családot alapíthatok, ha e munkát elvégzem sikerrel. Neked is jut majd fedett istálló, és zab bőséggel, öreg napjaidra. – Az okos Médea erre is helyeslően nyerített, és György így fejezte be mondókáját:
- Ha a királylány valóban olyan szép, akkor megállapodunk itt, barátom!
Akkorra már üres, élettelen mezők és legelők mellett haladtak el. György nézte a dús ligeteket, ahol egy birka vagy juh sem legelészett, és arra gondolt, hogy Thrakiaból hozat a vidékre barmokat, amelyek majd megfialják gazdagságát. - Húsz éve vagyok Isten bajnoka, megérdemlem a pihenést! - jutott következtetésre, és sarkantyújával megcsiklandozta a ló oldalát: - Gyía! Vágtass velem eljövendő otthonunk felé!
A reggeli vágta mámorától tüzelve értek a tó partjára de ott György elborzadt az eléje táruló látványtól. Sok sárkánnyal megküzdött már, látott véres, kibelezett vagy szénné égett tetemeket, de a tó pusztulása egészen megdöbbentette. A valaha kéklő víz most szürke bénultsággal süppedt a medrébe. Partján százszámra hevertek a tavi állatok rothadó hullái, döglött halak, felpüffedt békák és a belőlük lakmározott dögevők tetemei. Már messziről érezték a halál kénköves bűzét, amely a parton már-már fojtogatóan terjengett. A nádas elsorvadva, földre borulva hevert, és a halott tóból kénes köd gomolygott elő.
György megkeményítette a szívét, és combjával megszorította a ló oldalát. Az okos állat remegő inakkal, de megállt, és halkan, tiltakozóan prüszkölt. György lóról szállva megragadta híres lándzsája nyelét, és meglazította hüvelyében a kardját. - Uram, adj erőt nekem a bestia felett! - fohászkodott magában, és összeszorított szemhéja mögött hamarosan Isten kézeírásával egy név lángolt fel: - Heelion.
György megérezve az Úr erejét karjában, hangos szóval hívta a sárkányt:
- A legfelsőbb hatalom nevében, annak fegyverét hordozva, én, kappadókiai György, az Úr Bajnoka, szólítalak és hívlak téged Heelion, jelenj meg előttem, küzdj meg fegyvereimmel!
Még kétszer szólította a sárkányt, mire forrni és bugyogni kezdett a víz, és a kénes gőzt böfögő hullámokból kiemelkedett egy rémisztően eltorzított, rothadó testű hulla. A halott körbefordult, és üreges szemgödreivel a parton várakozó Györgyre nézett. Szája tágra nyílt, álla egészen a melléig esett, és torkából egy göcsörtös, háromujjú kéz bukkant elő, amely egy ökölnyi, sárga szemet tartott. Mintha a tóból szólt volna a hangja:
- Tudom a neved ember, és azt is, amiért jöttél! - Mindent betöltő hang volt, tompán végigrezgett a halott tájon, ám György nem rémült meg tőle.
- Ne a szolgád küldd, magad gyere! - kiáltotta a halott felé, és dobbantott egyet:
- Megparancsolom neked Heelion, gyere elő és küzdj meg velem!
Gúnyos sziszegés hallatszott a tóból: - Nekem nem parancsolhat senki! Elvakít az Istenbe vetett hited! Lásd hát végzeted!
György gyorsan megfordult, mert csoszogó léptek zaját hallotta a háta mögött. Legalább negyven, összemarcangolt, véres beleiket maguk mögött húzó, silenai zombi bukkant fel az egyre terjedő ködből. Rozsdás kardok és tőrök szegeződtek rá, és iszonyú kacajt hallott:
- Lám, minden ideküldött lovag csak erősebbé tesz!
Médea rémülten nyihogott, de nem moccant, egy tapodtat sem, hősiesen kitartott gazdája mellett. György a földbe szúrta lándzsáját, és kivont karddal várta a közeledő félhalottakat.
- Isten! - fohászkodott megint. - Vezesd a kardomat, leljenek békét a halottak! Lesújtott, szúrt és vágott. Kardja keresztülszaladt a romlott húson és csontokon, a megváltó halál aratott a kezében. Lecsapott egy feléje lendülő kart, majd kifordulva ellépett egy szúrás elől, amely felhasította volna a torkát. A forgás lendületéből csapott le, teljesen kettészelve a rátámadó zombit. Karja olyan sebesen forgatta a kardot, hogy az egészen összemosódó ívvé feszülve hárította el a támadásokat. Nem férhetett hozzá senki, mert hátát a hűséges Médea védelmezte. A ló acsarkodóan nyerítve és tombolva rúgott ki megvasalt patáival, lottyadt paradicsomként taposva szét fejeket és mellkasokat.
A zombik félelmet nem ismerve rohamoztak, egy fekete erő hatalmában vergődve újra meg újra György felé vonszolva magukat. Lábak és karok nélküli törzsek vonaglottak a földön, a sárkány akaratának engedelmeskedve igyekeztek György felé kúszni, és fogaikkal belemarva lerántani őt a véres sárba. Hasztalan, mert Isten Bajnoka elkerülte csattogó álkapcsaikat, és kardja rosszanva szaladt keresztül rajtuk, míg végül minden elcsendesedett.
György lihegve veregette meg nagyokat fújtató paripája nyakát, és undorodva igyekezett a kardjára tapadt bűzlő húscafrangokat lerázogatni.
- Megérdemled a híredet, lovag! A Sárkányölő megperdült, és védekező állásba rántotta fegyverét. A sárkány már föléje tornyosult, noha nem volt nagy példány. György el sem tudta képzelni, hogyan tudott ilyen csendben kiemelkedni a tóból, és mögéje lopózni. - Most meghalsz, te gonosz teremtmény! - kiáltotta György és meglendítette kardját.
A sárkány hátrébb húzódott, és letottyant a farkára. Nem érte el az öt méteres magasságot, és a harcos látta, pikkelyének színe és mintázata is elüt azokétól, akiket már legyőzött.
- Mire vársz, te sátáni teremtmény! Harcolj! - György a lándzsájához rohant, és kiragadta a földből.
- Miért? - kérdezte a sárkány.
György annyira megdöbbent a váratlan kérdéstől, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.
- Te a gonosz vagy, én pedig az Úr Bajnoka, meg kell küzdenünk, életre-halálra - nyögte ki nagy sokára.
A sárkány beszélgetős hangulatában volt, így tovább kérdezősködött:
- Neked az a célod, hogy lemészárold fajom minden példányát?
- Az Úr erre rendelte sorsomat!
- Akkor nem sokban különbözünk egymástól, Sárkányölő.
- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenkedve György.
- Te bennünket irtasz, én pedig benneteket. Nincs különbség közöttünk, Sárkányölő. Mert nézd, látom szemedben, hogy nem rám számítottál. Valóban sokban különbözöm fajomtól, mégpedig azért, mert én vagyok az utolsó sárkány ezen a világon!
- Hála az Úrnak, akkor végzek veled, és győzedelmeskedem az Ő nevében! - György boldogan kiáltott fel, és a sárkányra szegezte a lándzsáját.
- És mi lesz azután? - kérdezte a sárkány. - Mi lesz veled Sárkányölő, ha már nem lesznek a földön sárkányok?
- Megpihenhetek végre! - felelte György, és nem értette a helyzetet.
- Egy leszel a sok földműves és paraszt közül? Az a kéz fogja majd az eke szarvát, amely eddig a kardot forgatta, íjat feszítette?
- Igen! - felelte a Sárkányölő dacos keménységgel.
-Átgondoltad te ezt a dolgot, György? - kérdezte a sárkány nyugodtan. - Most hős vagy, erényes harcos és a legkiválóbb vitéz szélese világon. De ha mindennek vége…mi lesz akkor veled?
György leeresztette a lándzsáját. - Mit akarsz ezzel mondani? Nem akarsz harcolni velem? - kérdezte heveskedve.
- Ó, a harc a legkönnyebb, de mi lesz utána?
- Visszaszerzem az elragadott királylányt, hazaviszem az atyjához, és boldogan élünk, amíg csak meg nem halunk - felelte György.
A sárkány megcsóválta mind a három fejét. - Látod, nekem már csak három fejem van, pedig régen, ritka volt a hétfejűnél kisebb sárkány is, de bevallom, jól dolgoztál, már csak én maradtam. Azért kell a királylány is, hogy kihordja utódaimat, akik majd testéből lakmározva kelnek ki, és viszik tovább fajomat.
György undorral hőkölt vissza. - Te sátáni jószág, nem engedem, hogy megbecstelenítsd az úrnőt!
- Te találsz másik királylányt, másik nőt magadnak, de nekem őrá van szükségem. Ő képes befogadni magomat, és életet adni utódaimnak - felelte a sárkány és felemelkedett. - De látom, veled nem lehet egyezkedni. Hirtelen tüzet és lángot okádott mind a három fejéből.
- Veszned kell! - kiáltotta György, és az Úr szavára hasra vetette magát. A lángcsóva elsistergett fölötte, mire felpattanva a sárkány torkába vágta a lándzsát. Iszonyú tombolás vette kezdetét, Heelion a fájdalomtól és a csalódottságtól üvöltve vergődött, feltúrva a halott nádas agyagos földjét, kicsavarva az elsatnyult fákat és letarolva mindent maga körül.
György hátrahúzódott, és kezében meztelen kardjával várta, hogy megadhassa a kegyelemdöfést, mélyen a sárkány oldalába, a fekete szívbe merítse a pengét. Savas gőzök emelkedtek fel, ahová a zöld sárkányvér fröccsent. Percekig tartott, amíg a vonaglás elcsendesedett annyira, hogy megközelítse a vérében fuldokló sárkányt.
- Jer csak közelebb, Sárkányölő György - hívta a magához a haldokló. Halld utolsó szavaimat, és vedd átkomat, egész életedre.
György felkészült az utolsó szúrásra, és közelebb ment. A sárkány tányérnyi szemeiből a belenyugvás derűje sugárzott.
- Ne hidd, hogy félem a halált, ember. Az már csak a békét jelenti a számomra. De, halld, megátkozlak, legyen az a sors a tiéd, amit kívánsz! Élj békében Sárkányölő György - mondta Heelion, és az utolsó sárkány kilehelte a lelkét.
- Áldott legyen a neved, Uram, amiért megsegítettél! - György térdre borulva imádkozott, majd összeszedve magát, megragadta lova gyeplőjét, és a királylány keresésére indult.
Hamarosan meg is találta, egy nádból és fűből rakott kunyhóban raboskodott a szépséges Mathilde, Assuma király egyetlen leánya, aki sírva borult megmentője széles keblére. A kedves leány könnyek közt fogadta, és ígérte, hű felesége lesz, halála napjáig.
- Megleltem hát a békét - gondolta György, ahogy a lány karcsú derekát ölelte. Otthonom lesz, és gyermekem, családom, földem és jószágom.
- Szép Mathilde, jó atyád aggódva vár, menjünk, és hagyjuk itt e rémisztő helyet - mondta a királylánynak, és maga elé emelte a nyeregbe. Ahogy elhaladtak a halott sárkány mellett, észrevették, hogy zsenge, zöld fűszálak jelentek meg a földön. A tó még mindig szürke és iszapos volt, de György tudta, az Úr keze hamarosan begyógyítja a táj sebeit.
- Térjünk meg úrnőm, atyád palotájába - súgta Mathilda fülébe, és sarkantyújával abrakot adott lovának.
Örömünnepet ült egész Silena, miután György és Mathilde visszatértek a palotába.
- Tiéd az egész királyságom, és Mathilde keze! - örvendezett a király, de György közbevágott:
- Uram, ne csak nekem köszönd szépséges gyermeked megmenekülését, és a sárkány pusztulását. Népeddel együtt vedd fel a keresztséget, és adj hálát Istennek, amiért megsegített nagy bajodban - mondta György, és arra gondolt, dicső dolog így befejezni a reábízott munkát.
- Úgy legyen, fiam! – szólt Assuma és az esküvő napján, háza, birodalma népével együtt a megtisztult tóban, lelkét az Úrnak ajánlva, felvette a keresztény hitet.
Azon a dicső napon, a gyermekeket, asszonyokat nem számítva, húszezren csatlakoztak az Úr nyájához, és Assuma, Szűz Mária és Sárkányölő György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott.
- Király, gondoskodj Isten templomáról, tiszteld a papjaidat, buzgón hallgasd a misét, és támogasd a szegényeket – intette György Assumát, és szorosan ölelte magához ifjú feleségét.
Teltek múltak az évek, egyik a másik után tűnt tova. Assuma csontjai lassan elporladtak már az ősi családi sírboltban, és a bőség kora köszöntött a városra. Megteltek a parasztok hombárjai, és a zöldellő legelőkön kigömbölyödve legelésztek a méla tekintetű barmok.
Az egykor karcsú Mathilde sorra szülte világra György gyermekeit, szám szerint tizenkettőt. Mind lány volt, György legnagyobb bánatára.
A híres sárkányölő kard és lándzsa felkerült a trónterem falára, majd egy borongós délelőtt Mathilde száműzte a dicső fegyvereket a kerti lak egyik eldugott szekrényébe. György szótlanul bámulta hős fegyvereinek hűlt helyét, majd szomorúan megkérdezte a hordónyi hasú asszonytól:
- Drága feleségem, ami volt elmúlt, de néha jó dolog reá emlékezni …- próbálkozott, de az asszony csak zsémbelt, ahogy azt György már megszokta az együtt töltött évtizedek alatt:
- Nézz magadra ember, izmaid elpuhultak, fegyvert is csak akkor fogsz a kezedbe, amikor a kappancombot szeged! Hasadra már vastagon rakódott le a jólét, virtus pedig nászi ágyunkból és a kocsmából is messze tovatűnt. Menj inkább, és nyírd le a sövényt! - pörölt Mathilde dühtől vörös, felfújt arccal.
Mit tehet az ember, ha az asszony küldi? György fogta a sövényvágót, és egykor büszkén feszülő vállát előregörnyesztve, nekiesett a burjánzó növénynek. Évtizednyi keserűség kívánkozott ki belőle, de Médea, a hű társ, már régen halott volt, így csak magamagának dünnyögte:
- Igazad volt, Heelion, és átkod is beteljesedett. Megkaptam, amit kívántam, többet is a jóból. Egyvalamiben nem volt igazad, nem te voltál a legutolsó…
György és Mathilde gyermekei nővé, asszonnyá válva, leányokat szülve népesítették be sárkányokkal a világot. Sárkányölő Szent György pedig felsóhajtott:
- Uram, Uram, mért hagytál el engem?

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2006-10-20 13:04 Blade

Blade képe

Szép kis történet, népmesei motívumokkal. Kicsit kiszámítható, a csattanó pedig lemarad, teljes a letargia és életuntság a végén. A sárkány viselkedése is furcsa, nem simul be a történetbe; a lándzsát pedig ha a torkába vágta Gyuri bá', akkor felmerül a kérdés: melyikbe?

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.