Ébredések

Perceknek tűnik, pedig csak másodpercekig tarthat, amíg megemésztettem, hogy a falra felkerült egy padlótól plafonig érő, irgalmatlan ronda poszter, az ablak nem a bal, hanem a jobb oldalamon van, a bútorok színe pedig semmilyen módon sem emlékeztet arra, amire kéne emlékeztetnie.
Mindenki megszokja a saját kis fészkét, az ébredés mozdulatait, a fény eloszlását, ahogy a levegő mozog a bútorok között. Sőt! A port, az illatokat, a zajokat - amik odakintről szüremlenek be - a paplan érintését, azt, ahogy a csap csepeg, a szomszédokat, kutyaugatást… Bármit.
Jelenleg fogalmam sincs, hol vagyok. Az még fájdalmasabb felismerés, hogy a hasamon pihenő formás kacsó tulajdonosáról sincs…
Lassan körülnézek, de a szoba pont annyira ismerős, mint Colombusnak volt „India”.
Átfut rajtam, ahogy tegnap, végeztem a melóval, és becsuktam az irodát.
Az még megvan, ahogy lekapcsolom a számítógépet, kipillantok a körútra, és a harmadik emelet magasságából megnézem a nyári utca forgalmát. Pár pillanattal később kilépek a körfolyosóra, bezárom az ajtót, a biztonsági rácsot, és elindulok a lépcsőház felé – soha nem liftezek – és lekocogok a széles, művi vaskorláttal szegett lépcsőn.
A kapu előtt intek „olcsó” bácsinak, aki kínai étterem ajtaja mellett álldogál, szakmájából fakadóan két, méretes kartonlap közé préselve, mint szendvicsember. Biztatóan mosolyogva nyújtja felém hirdetőlapjainak egyikét, reklámfogásnak szánt: „olcsó!” – szlogenjét hangoztatva. Úgy tesz, mintha nem ismerne, mert az üzlet az üzlet, és mindenáron el kell fogadnom a heti ajánlatot, miszerint: „Vegyen olcsó mobiltelefont!”.
Tempós léptekkel haladok a villamos felé.
A szomszéd épületet tatarozzák. Úgy két hete végeztek az állványozással, azóta folyamatos a kopácsolás, csörömpölés. Deszka alagút vezet az épület előtt, a bejáratnál nagy tábla. Egy helyes kiscsaj rám mosolyog… Felnézek az égre… A nap a szemembe süt.
Folytatnám a „filmvetítést” de nem megy…
Marad az ablak, a poszter, a kéz, ami nem mozdul, és a szoba csendje. Ez utóbbi szinte zavaró… Otthon mindig beszüremlik valami álmos duruzsolás, ahogy az autók elhúznak… Itt semmi. Van valami alig hallható halk búgás – talán egy hűtő – de ennyi… olyan csend van, hogy… igen! Erre ébredtem fel. A csendre.
A kéz nem mozdul, tulajdonosa szuszogása alig hallatszik, közelsége nem zavaró, nem terhes, inkább óvatosan mértéktartó, ahogy kinyújtott karjával megérint.
Távolságtartó – fut át rajtam, de csak a tudat peremén.
Lassan oldalra fordítom a fejem, bár nem esik jól… Elfeküdhettem a nyakam. Olyan nehezen mozdul, mint egy rozsdás vasajtó. Önkéntelen is felszisszenek, de csak halkan, mert udvarias vagyok, és nem kelteném fel… ööö… Fogalmam sincs kit.
Alszik.
Békésen.
A takarót nyakig húzta, és ez rávilágít a tényre, hogy hűvös van… Borzongás fut rajtam végig, ahogy tudatosul, hogy a lábam kilóg a takaró alól… Ugyanakkor a hólyagom is feljajdul, mint minden pasinak így reggel felé.
Óvatosan megemelem, és odébb teszem ismeretlen alvópartnerem kezét. Felülök, ami borzalmasan nehéz, majd beledöglök az erőlködésbe. - Rendesen kicsinált ez a kiscsaj – nézek rá merengve, miközben lábra kecmergek, majd sziszegve felegyenesedem… Mi a franctól van ilyen rohadt izomlázam? – mélázom el nagyot nyújtózva, de nem mélyedhetek el a válaszban, mert olyat kordul a gyomrom, hogy belepirulok. Ennem kéne valamit!
Kibicegek a szobából. Az előszobában takaros rend van. Zárt ajtók mindenfelé. Elsőre a wc-be nyitok be.
Ha már ott vagyok, csak úgy lányosan leülök, még a lámpát sem oltom fel. Annyira fáradtnak érzem magam, hogy úgy érzem menten elájulok. Beletúrok a hajamba – fodrászhoz kéne mennem – és azon agyalok, hogy hol lehetek. Tapintatosan húzom le a WC-t, ami víztakarékosan épp csak felmorran.
A feltápászkodáshoz olyan érzésem társul, hogy kéne egy méretes ló, aki kipótolja a hiányzó erőt.
Akkora vagyok, mint egy bivaly, de jelenleg kiscicásan gyenge…
Bravúros lehetett az éjjel. Ilyet még nem éreztem reggelre ébredve. Francba, hogy nem jut eszembe! – vaklászok az ajtók között. Kamra, sötét kisszoba, padláslépcső…
A hálóval szemben van a konyha.
Patikarend!
A hűtőajtót feltárva kiemelek egy tányért, rajta dermedt oldalas! Igen! Ez kell egy strapás éjszaka után! Imádom… Némi keresgélés után lelek tejet, kenyeret, kést. A gyomrom szinte harmonikázva követeli az ételt. Döbbenetesen jól esik, csak apró kis émelygést érzek, ahogy falok, de túlteszem magam rajta. Szinte újjászületek, bár alig bírok megenni néhány falatot, mert olyan gyorsan eltelek.
Elronthattam a gyomrom is.
Halkan rámolok össze, mert az oké, hogy megdugtam és nem emlékszem rá, hogy miként és kit, de hogy még a hűtőjét is felforgattam… Talán nem veszi ki magát jól, ha észreveszi.
Átfut rajtam, hogy mit tegyek?
Merengésem közben kinézek az ablakon és meghűl a vér az ereimben.
Az ég szürke, és bánatos. A fák szomorúan kornyadoznak… Érthető okból, nincs rajtuk egy fia levél sem, és ránézésre tíz centis a hó!
A rémület belém vág…
Hó?
Értetlenül állok, és próbálom felidézni a tegnapot…
Meló, utca, olcsó bácsi, építkezés, napfény… NYÁR!
Újra kinézek de a tévedés kizárva… És fázom is.
Hányinger fog el, és az adrenalin száguld a véremben. Öklendezve bebotorkálok a fürdőbe. A falon egy fura kép van…
Ahogy jobban megnézem, az nem egy kép… Én vagyok.
A nyakamon kígyózó forradás, a fülem mellett fut fel a koponyámra… A hajam jószerével fehér, a szemeim beesettek, a szám penge vékony vértelen csík…
Nem tudom leírni.
A félelem képes megroppantani bárkit, de ez, amit érzek, semmihez sem fogható…
- Istenem! Tudsz járni? – hallok egy ismeretlen női hangot. És oldalra fordulva egy középkorú nőt látok pólóban. – Vigyázz élet! – suttogja miközben hozzám simulva szinte mankómmá válik. – Hogy keltél fel? Még gyenge vagy ehhez…
Mihez? – kérdezném, de csak tátogok erőtlenül.
- Vigyáznod kell. Tudhatod…
Mit kéne tudnom? – fut át rajtam, de csak annyit tudok kinyögni: - Mi történik itt? – folytatni akarnám, hogy nem értek semmit, de a tükörbe nézek, és borzalmas rosszullét fog el… A fények elhalványulnak, majd kialszanak. A sötétség jótékonyan betakar.

A szemem nem bírom kinyitni.
Vagy nem akarom… Fekszem, ez bizonyos
Valamit hallottam. Talán sírás, és beszéd… Halk és sustorgó… Lassan áll össze érthetővé.
- …felemelni. – hallom a nő hangját
- Nem sérült meg? – érdeklődik egy férfihang.
- Nem hiszem! – hallok egy másikat a fejemnél. – Nincs trauma.
- Hihetetlen! – morogja az első férfihang. – Én még ilyet nem láttam.
- Nagyon megijedtem – szipog a nő. – Felébredek és sehol sem látom. – Aztán meg benn áll a mosdóban. – érti? A két lábán áll, és nézi magát a tükörben. Istenem! – tör rá elemi erővel a zokogás.
Résnyire kinyitom a szemem, a fény szinte bántóan erős.
- Felébredt! – konstatálja egy szakálas nagydarab manusz, aki a fejemnél ül. Láthatósági mellényben van a fehér köpeny felett, nyakában sztetoszkóp. – Jó reggelt! – vigyorog! – A frászt hozta ránk! Hogyan érzi magát?
- Szarul! – recsegem.
- Ez a beszéd! Csak őszintén… - Nem fáradt?
Lassan elforgatom a fejem, és felnézek az időközben az ágyhoz lépő másik fazonra, aki ugyancsak láthatóságiban van. Ránézésre mentősök. A nő is ott van… valamikor formás lehetett, de mára már kicsit elhízott. Rövid haj. Ékszerek nincsenek. Már nem pólóban van, hanem farmerban és pulóverben… zsebkendőt szorongatva ül le mellém,.
- Nagyon megijedtem! Úgy féltem, hogy soha többet… - szavai sírásba fulladnak, miközben nagyon gyengéden a keze a kezembe simul.
Nem tudom miért, de valami nagy, nagy béke fog el, ahogy hozzám ér, bár fogalmam sincs róla kicsoda.
Aztán újra sötét.

Ezt a szobát már felismerem. Akkor is, ha történetesen vénásan szednék be alkoholt, a felszívott kokóra.
Ez egy kórház.
Halványzöld falak, halványzöld bútorok, fehér ágy és ágynemű.
Egyedül vagyok.
Nem bánt, mert most szinte végigszántanak a történtek benne.
A tükörben látott képtől érzem, hogy elkap a harctéri ideg.
Felülnék, de a karomból kilógó drótok miatt némi kellemetlenségem van, és bár alig mozdulok meg, visítás-szerűen csipogni kezd egy szerkentyű mellettem. Ahogy oda pillantok, eszembe jut minden kórházi sorozat, plusz a csillagok háborúja! Monitorok, gombok, lámpák, kütyük… Egy halom kábel, amelyek végcélja én, pontosabban a fejem, a karom, a testem különböző részei…
Nyílik az ajtó és egy testes ápolónő lép be, kezében minden idők legimpozánsabb injekciójával.
Mellém lép, barátságosan rám mosolyog, majd az infúziós tasakomba döfi a fecskendő tartalmát.
Sötétség.

Kezdem szokni a valóság helyreállását.
A szürke árnyalatok jelennek, meg, majd fénysebességgel áll össze a kép és a környezet.
Ezúttal valami nagy össznépi összeboruláson vagyok.
A helyszín nem sokat változott, eltekintve a másfél mázsa virágtól, színes lufitól, szendvicsektől, üdítőktől, és attól a harminc embertől, aki néma lesben áll, engem, pontosabban az arcom firtatva. Ott van édesanyám, apám, aki mintha még ráncosabb lenne, mint máskor, az öcsém egy idegen csajt markolászva. Megint benőzhetett.
Balomon egy kopasz, szikár alak áll, fecskendővel.
- Hogy érzi magát. – érdeklődik, de nem tudok felelni
Egy apró kis kéz érintését érzem a kezemen.
Hatéves forma kislány áll a jobbomon, mellette a nő, aki mellett ébredtem. A kis kéz erején felül kapaszkodik belém, szemében valami egészen megfoghatatlan fény, ahogy rám mosolyog.
- Szia Apu – bújik a karomhoz.
Bizonytalanul felnézek a nőre, majd végig a tömegen. Agyam már tudja a választ. A kérdés magától jön. Felnézek a dokira:
- Meddig voltam kómában?
- Tizenegy hónapig! – válaszol meglepetten. – Mire emlékszik
- Baj van! – suttogom.
- Mennyire? – érdeklődik, mert ő sem hülye.
Ránézek a kislányra, majd a családomra, akik közül van, akire emlékszem, van, akire nem. Rövid fejszámolás után kibököm:
- Hét, nyolc év.
A doki nem habozik, és a tömeghez intézi a szavait.
- Kérem most nagyon fontos lenne, ha kinn várakoznának.
- De miért? Mi történt? – Érdeklődik apám.
- Pár vizsgálatot kell megejtenünk.
- Apu! – szorítja a kezem a kislány. – Apu! – Érezheti, hogy valami visszavonhatatlan rettenetes történt, de nem érti. A nő a szemembe néz, és mintha hirtelen mindent megértene, de valami csodás ösztönnel a legjobbat teszi.
- Niki! Hagyd apád most. Fáradt. – Rám mosolyog bátorítóan.
- Ne aggódj kincsem. – Szorítom meg a kislány kezét, remélve, hogy nem teszek valami borzalmat.
Mindeközben a gondolataim szörnyen cikáznak, és újra a semmihez sem fogható bénító rémület önti el. Elvesztettem valamit. És nem pénzt, órát, vagy tárcát.
Az életem!
Hangos kérdésekkel telik meg a szoba, miközben lassan magunkra maradunk, én és a szikár doki.
- Mi az, amire emlékszik? Mi az utolsó… - hagyja nyitva a kérdést
- Nyár! – válaszolom rekedten. – Nyár és indultam haza az irodából.
- Értem. Vesz elő egy ceruza-vékony lámpát és belevilágít a szemembe. – És még valami? Minden apróság fontos lehet. Részletek?
- Olcsó bácsi is.
- Nem értem!
Elmondom neki, ami eszemben van… Az irodát, a rácsot, az utcát, az építkezést.
- Értem. – gondolkodik el. – Egy dátum? Valami olyasmi, amihez lehetne kötni ezt a napot?
- Semmi. – bököm ki, miután újra átgondolom. – Csak ennyi.
- Úgy vélem, persze ez csak hirtelen diagnózis, hogy a balesetet megelőző pillanatra emlékszik.
- Baleset?
- Igen. Az egészben az a legkellemetlenebb, hogy ön teljesen vétlen volt.
- Mi történt?
- Egy autós elé kilépett egy gyalogos. Hogy a sofőr elkerülje a gázolást, félrerántotta a kormányt, és emiatt egy villanyoszlopnak ütközött, ami ráborult arra az állványzatra, amire ön is emlékszik. Egy apró hiba miatt az állványzat megingott, és a védőhálót leszakítva, a korlát egy alumínium csöve lezuhant.
- Értem! Az talált el.
- Igen! De nem, úgy ahogy ön képzeli.
- Nem értem.
- Volt ott egy fiatal lány.
- Tessék?
- Csak a szemtanúk elmondására támaszkodhatom, de úgy tűnik, hogy a rúd, ami elszabadult két emeletet zuhant. De nem önre esett volna, hanem egy fiatal nőre. A nőt ön félrelökte és így a lezuhanó fámdarab végigszántott a jobb oldalán, megsértve a halántékot, összezúzva a nyaki artériát, és a kulcscsontot, majd beleállt a bordaívbe.
- De hisz ez.
- Igen. Végzetes. Klinikai értelemben aznap felállított egy rekordot. Harmincegy alkalommal élesztették újra. Félő volt, hogy a szervezete nem fogja feldolgozni a sokkot, de végül túlélte.
- Csak kómába estem.
- Így van. Tíz hónappal később már a súlyos leépülés jeleit mutatta. Izomsorvadás, szervi elégtelenségek, főleg veseproblémák. A felesége haza akarta vinni…
- Értem. – Nézek rá. – Tehát úgy volt, hogy…
- Igen. Azt szerette volna, ha otthon – nem fejezi be, de világos a tartalom. Meg kellett volna halnom.
- Mi történt?
- Nem lehet tudni! Momentán azon a területen vagyunk, ahol az orvostudomány még szétteszi a kezét. Ha hinnék Istenben, azt mondanám, hogy értekezzen egy pappal, mert az ön állapota jelen helyzetben nem racionális.
- És a lány? Vele mi lett?
- Két karcolással megúszta. Voltaképp ő mentette meg az ön életét. Szakmáját tekintve ugyan is nővér.
- Én őt, Ő engem?
- Igen. Egészen páratlan mennyiségű véletlen. Az a rúd egy olyan törékeny nőt, azonnal megölt volna. Ön túlélte. De, ha az a törékeny nő nincs ott…
- És a családom?
- Ez nehéz lesz. Éveket kell pótolnia, ha nem nyeri vissza az emlékezetét.
- Mennyi az esélyem?
- A halántéklebeny sérülhetett az ütés közben. Tudtuk, hogy hegesedhet a trauma helye, de nem tudhattuk, hogy a károsodás, milyen mértékű. Ahogy elnézem a szellemi energiái legalább olyan jók, mint a baleset előtt. – kérdő tekintetem láttán válaszol – a családja beszámolt az ön személyiségéről. Az, hogy az emlékek, amik elvesztek, miként térnek vissza nem lehet tudni.
- De ez nem lehetséges. – Vélem némi gondolkodás után.
- Mármint?
- Ha a balesetre emlékezem, hogyhogy nem emlékezem, a családomra? A kislány, gondolom az én gyerekem, és a nő a feleségem.
- A balesetet megelőző pillanatra, emlékszik, de az nem egyezik meg az amnézia által érintett időszakra, ami a balesetet megelőző, most még bizonytalan időpontig nyúlik vissza. Nem a rövidtávú, hanem a hosszú-távú memória sérülhetett. A pillanat megmaradt, de nem volt milyen tartalomhoz hozzásorolni. Azaz utolsó pillanat lett. Korábbról vannak képei?
- Igen, de azok homályosak. – Mélyen magamba nézek. - Pár napja édesanyámnál voltam. Hétvégére. – bocsánatkérően nézek a dokira. – Akarom mondani, pár nappal a… Francba – önt el a tehetetlen düh. – fogalmam sincs mit megelőzően.
- Már van egy kiindulási pont. Innen már apránként lekövethető, hogy mikortól hiányoznak az emlékek.
- És mire megyek vele?
- Többre, mint gondolná. Ha van egy pillanat, amihez keresheti a kapcsolódásokat, akkor az agy könnyebben tud visszatalálni az elvesztett időhöz.
- És mi lesz ha…
- Nem ön lesz az egyetlen. Vannak csoportok, ahova az amnéziások járnak, és ahol elsajátíthatóak bizonyos olyan készségek, amelyek mentén az elveszett idő építőkockáiból, újra lehet építeni azt, ami hiányzik.
- Mintha hallottam volna már ilyesmiről. Egyesek az elmondottak alapján, mások emlékeiből újratanulták azt, amit elfeledtek.
- Így van. De ez még odébb van. Lehet, hogy néhány napon belül visszatérnek az emlékek. Egyelőre még ne stresszelje magát azon, hogy mit veszített, hiszen még távolról sem bizonyos a veszteség. Most át kell esni pár tucat vizsgálaton, és mire végzünk, okosabbak leszünk.
- Kérem, küldje be a… - alig tudom kinyögni – …a feleségem.
- Rendben! – Egyenesedik fel! – Ne erőltesse meg magát. Most az a legfontosabb, hogy erőre kapjon.
- Segíthet?
- Bármi segíthet – teszi kezét a kilincsre. – Akarja, hogy így legyen! – teszi még hozzá, azzal kilép.
A szoba csendje rám zuhan.
Kavarognak a gondolatok. Az idő most hirtelen teljesen másként mutatkozik.
Belenézek a kezembe. Sokkal csontosabb és szikárabb, mint milyenre emlékeztem. És puha. Nagyon. Az izmok szinte alig élnek.
Tizenegy hónap. És még ki tudja mennyi?
A könnyeimmel küzdök, amikor halkan nyílik az ajtó.
Bátortalanul jön közelebb.
Magas.
A szája vékony, a szeme határozott, és tartózkodóan hűvösen zöld, mégis valahogy nagyon meleg. Szótlanul ül le egy székre, és az arcom firtatja.
- Az orvos elmondta? – érdeklődöm.
- Igen… - válaszol szinte suttogva – Igaz ez?
- Bármit megadnék, hogy ne…
- Mire emlékszel? – néz a szemembe, de nem vár választ – mert ha rám nem, akkor – remeg meg a szája széle.
- Sajnálom… - nyögöm ki, alig érthetően – Borzasztóan sajnálom – fojtogat a sírás, látva tehetetlen fájdalmát, és nem is tudom, hogy voltaképp ki miatt érzem, hogy mindennek vége? Magam miatt? Miatta? Vagy… Istenem. Van egy lányom. Émelyegni kezdek, és a bal karom elzsibbad… Éktelen zajjal felvisít valami, de már nem is hallom
Rám omlik az éjszaka.

- Kisfiam! A létrával vigyázz!
- Majd vigyázok. – morgom csak magamnak a cseresznyefa tetején egyensúlyozva.
- Vihar lesz! – hallom lentről, de nem tudom, ki szól. – Gyere vissza!
- Megyek mindjárt.
- Gyere! – Hallom mind követelőzőbben.
- Még nem. – válaszolom, mert jól érzem magam. Csend van, a szél játszik a hajammal, és…
- Gyere vissza – már szinte visít. – Aztán az ég akkorát dörren, hogy majdnem beszakad a dobhártyám, és egy villám cikázik át a sötét égen, holott az előbb még ezer ágra sütött a nap. – Gyere!
- Miért nem hagyjátok? – hallom anyám hangját.
- De ne aludjon. – veti ellen apám.
A szemem nehezen szokik hozzá. A falakról ismerős poszterek.
- Gyere vissza! – hallatszik az utcáról egy anyuka hangja. Biztos a gyerekét hívja. – Miért nem hagy aludni.
- Kelj fel kisfiam! – anyám kezét érzem az arcomon.
- Gyere! – hallatszik az utcáról.
- Szóljatok már neki, hogy ne visítson! – morgok a takaró alól. – Egész éjjel fenn voltam.
- Kinek? – Anyám keze puha és melengető. Mindig felismerem. Ahogy ránézek a haja barnából őszre vált. A kis konyhában az asztalon leves, középen tészta.
- Hát neki! – mutatok bizonytalanul a z előszoba felé, ahol mintha kavarognának a színek, amint a bejárati ajtó kinyílik, és fény vág az arcomba.
- Neki! – Mutatok a fényre.
- Hívd akkor be! – morog valaki, de nem ismerem fel a hangját. A falak, mintha olvadnának, a dolgok sziluettje elfolyik.
- Gyere! – szól valaki a fényből, és nyújtja a kezét.
- Menni? Hova? – érdeklődöm. – A fű olyan puha és illatos, túrok bele az ujjammal. – Így mikor le van vágva. – Had maradjak még kicsit!
- Kevés az idő. – suttogja valaki, de nem látom, mert a földön hasalok.
- Rengeteg időm van. Enyém az egész nap! – válaszolok, és hanyatt fordulva, hagyom, hogy a napfény a szemembe tűzzön.
- Kérlek! Gyere.
- Álmos vagyok… Nagyon. – Minden tagom mintha kőből lenne.
- Apu! Nézd! Szép baba.
- Nagyon aranyos. Honnan van maszatka?
Rám néz csodálkozó szemmel.
- Te adtad nekem Apu. – Szemét elfutja a könny. – Gyere Apu. Neked adom a babám…
Forog a világ a ház.
Középen egy fa, villámlik…
Az eső a bőrömön, és valaki a nevemen szólít.
A sötét körbefon, magához ölel. A sziluettek elvesznek, de a kontúrok már látszanak.
Fény!
Keleten.
Hajnal van.

Félhomály van, csak egy apró lámpa ég az ágy fejénél.
Utálom a kórházak szagát. Mindig egy nagy vödör hypo jut eszembe, és egy visszeres, öreg takarítónő, aki nyögve mossa a padlót.
A szomszéd ágy üres. Gyűrött takaró mutatja, hogy nemrég még lehetett benne valaki.
A fejem lüktetve fáj, és minden mozdulat olyan, mint amikor a hegyre menet a kocsiban bedugul a fülünk, és ásítva igyekszünk hallani valamit.
Megérintem a sebet a halántékomon, majd végigsimítok rajta a kulcscsontomig, ahol apró dudor mutatja, hol forrt össze a csont. A heg is vaskos.
Csend van.
Megint.
És éhes is vagyok.
Óvatosan mozdítom meg a fejem, de most kevésbé fáj. Biztos a sok hurcibálás.
Szomjas vagyok. Nagyon. Pillantásom egy pohárra esik, mellette ásványvizes palack. A sok drót miatt alig érem el. Féloldalasan kell kinyúlnom, de végül sikerül. Ahogy visszafordulok ott állnak velem szemben.
Ketten vannak.
Akárki akármit mond, tényleg hasonlítanak egymásra, fut át rajtam.
A kicsi óvatosan lép felém egyet, majd mikor rámosolygom, hirtelen ideszalad. Kis copfja csak úgy lobog, amikor hozzám bújuk.
Belefúrom magam a szeretetbe.
- Apu. – hüppögi – apuka.
Egy másik kéz is megérint. Szinte tapogatózva.
- Jobban vagy? – kérdi bizonytalanul.
- Szörnyen érzem magam – mosolygok rá, majd hozzáteszem. – Mint amikor azt a rohadt ronda tapétát felrakattad velem a szobafalra.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2020-03-23 15:26 craz

craz képe

Sok hiba van benne, főleg olyanok, mint az előzőben.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."