Mélykék

Válasz/folytatás Hematith, S. L. Cornelius, és Obb írására

Elmosódott, felhőszerűen fodrozódó gondolatok között suhantam, majd szürreális tengerré alakultak a kérdésért kiáltó válaszok. Ezernyi napsugár szűrődött át a zagyvaságok vízfelszínén, ami alatt úsztam. Fúrtam magam előre, száguldottam, akár egy torpedó, amivel a tengeri csatát épp megnyerik; egyenesen bele a nihilizmus hajótestébe. Kemény basszusgitár szólalt meg, új hullámokat gerjesztve, majd egy dob ritmusára apró örvények kavarogtak körülöttem. Negédes, de egyúttal fenyegető férfihang hasította a gondolatok tajtékzó óceánját, majd kettészelt. Belevéreztem kreativitásomat a milliók fejében bugyborékoló öntudatba.

Megrándultam fektemben, akár egy rugó, megfeszültem, majd kivágódtam. Még csak tudatában sem voltam a mozdulatsornak, ahogy kivetettem magam a puha ágyból, egyenesen talpra ugrottam. Két lépéssel a könyvespolcnál termettem, és undorodva lenyomtam a telefon ébresztőjét, miután kivettem az erősítésnek használt pohárból. Kurva Korn – gondoltam –, itt volt az ideje, hogy megváltoztassam, kezdtem megutálni. Minden ébresztőre előbb–utóbb ez a sors várt.

– Hisz' ma még dolgom van. – Önelégült vigyor folyt szét arcomon. – Már hogyne volna. A kopasz. Be kell gyűjteni.

Az összes redőny le volt eresztve, és ha ez nem lett volna elég, a sötétítő függönyöket is elhúztam minden este. Az áldásos félhomályban elbotorkáltam a tükörig, és ahogy minden reggel, most is gondosan tanulmányoztam a testem. Széles vállak, impozáns, vastag izomzat és rengeteg heg. A szemem most jellegtelen szürke volt az írisz szélén enyhén kékbe hajló vonallal. Túlzásba vittem az alvást, és ez meglátszott. Ahogy elfintorodtam, megvonaglott az élénk rózsaszín sebhely, ami hosszában szelte át az arcom a ráncos homloktól a seszínű szakáll borította állig. Nem sokon múlott Afganisztánban, hogy nem üvegszemmel ébredtem. Talán könnyebb lett volna. Elmosolyodtam. Leakasztottam a tükör fölé ragasztott apró fogasról a napszemüvegem, és elindultam felöltözni.

*

Megtévesztés.

Fegyver, amit Őellenük vetettünk be minden nap. Hadban álltunk bizonyos erőkkel, amiknek a létezéséről az ostoba, eltunyult világ nem vett, vagy nem akart tudomást venni. Évezredek óta dúl a háború ami a történelmünket, az emberiség történetét szabja. Soha nem tudtuk meg, valójában mi is a céljuk, de a tetteik árulkodóbbak voltak bármely elfogott információnál. Vesztésre álltunk olyan erőkkel szemben, amiknek nem volt szükségük sem foglyokra, sem rabszolgákra. Korábban mi álltunk jobban, de azóta sok minden történt, és megsemmisült majdnem az egész Rend. Spártát, az ókori Rómát, a Szent Inkvizíciót – mindet mi irányítottuk, a Rend céljait szolgálták. Most árnyékról árnyékra csusszantunk, de küzdöttünk, és minden nappal többet ragadunk el Közülük. Akár egy lappangó kór, láthatatlanul szedtük áldozatainkat, kicseleztük őket, odacsaptunk és felszívódtunk. Üss és fuss, üss és fuss, mondta egykor a mesterem. Eszembe jutott saját mondásom; "Egy háború vagy csata tetőpontján mindkét fél úgy érzi, hogy vesztésre áll. Az győz, aki először emelkedik önmaga kétségei fölé."

Megtévesztés; ugyan melyikük gondolta volna, hogy a Rend nagymestere busszal és villamossal jár?

*

Belevigyorogtam a hájas, bongyorkás hajú ellenőrnő puttóarcába.

– Nincs se jegyem, se bérletem, és nem szándékozom leszállni.

A nő kidüllesztette kék kabátba burkolt hordómellkasát. Csak úgy feszült rajta az uniformis. Arca szenvtelen maradt, habár testtartása belső dühről árulkodott. Örülnének, ha tudnák, micsoda hatalom birtokosát szállítják. Azonban a tudás veszélyes dolog, így nem tájékoztathattuk őket.

– Úgy gondolja, Uram – micsoda undorral köpte a szót –, hogy a BKV ingyenes?

– Nem. – Megigazítottam napszemüvegemet, és széles mosolyt eresztettem a hájpacni felé, közben reméltem, már megcsodálta magát a vöröses színjátszó lencsében. – Egyszerűen nem vagyok hajlandó fizetni.

Megrándult egy izom az arcán, szólásra nyitotta a száját, de az egyik társa megérintette a vállát, és az ajtóra bökött.

– Nem ér annyit ez a bliccelő kisköcsög. Amúgy is át kell szállnunk.

Nohát, talán tudja, miféle vagyok? Érdekes, milyen furcsa szövetségek alakulhatnak válságos időkben. Biccentettem a bajszos, kopasz férfi felé, jelezvén, hogy értékelem a segítségét, és tudom, hogy tudja, de ő csak csóválta a fejét, ahogy leszállt az ósdi buszról. Talán nem helyesli, hogy ilyen felelőtlenül viselkedem. Lehet, hogy a Rend tagja? Vagy ha nem, akkor honnan értesült a kilétemről?

Ó igen. Elővettem a telefonomat, és beírtam az emlékeztetőbe a járat számát és az időpontot, majd az embereim utána járnak ennek az ellenőrnek. Nagyot szívtam a friss esti levegőből, és gondtalanul nekitámaszkodtam a derékmagasságban húzódó kapaszkodónak. Nehézkesen felkapcsolódott a busz világítása, ahogy a nap végleg eltűnt a horizonton az elnyúló város mögött. Végignéztem utastársaimon. Két idős banya traccsolt a fordított dupla ülésen, lábuk között megrakott gurulós szatyrokkal. Rám sem hederítettek, lefoglalta őket, hogy megvitassák aktuálpolitikai észrevételeiket. Politika, bah! Parasztok a sakktáblán.

Néhány fickó ácsorgott az üléssorok között, látszott rajtuk, hogy élvezik a huzatot. Egy csinos lány ült átvetett lábbal a felém néző fordított ülésen. Helyes pofi, hosszú, barna, egyenes szálú haj, és telt kebel. Lopva felém pillantott, aztán úgy tett mintha a gyéren megvilágított elsuhanó tájat figyelné. Aztán megint egy gyors pillantás. Tekintetünk összeakadt, illetve akadt volna, ha látja a szemem. Megbámulta önmagát a szemüvegemben, aztán kínosan fészkelődve mp4–esének szentelte a figyelmét. Valószínűleg furcsállja a napszemüveget sötétedés után, de mindennek van értelme, még ha nem látjuk is egyből. A szemem volt az egyetlen gyengém, két okból is. Egyrészt hiába tudtam Közöttük elvegyülni, ha bármelyikük belenézett a szemembe, azonnal felismert. Ez volt az én átkom, valahogy kivetítettem önmagamat. Másrészt gyermekkorom óta nem bírtam az éles fényt, égette a szemem, biztos voltam benne, hogy ha a látóidegeken át elérne az agyamig, szétégetné azt is. Túl értékes vagyok az emberiségnek ahhoz, hogy elpusztuljak. Rezgett a telefon a zsebemben, kivettem és megnéztem az SMS-t.

Megvan hol lakik. – Engedélyeztem magamnak, egy gyors farkasvigyort. Az a kopasz fickó akiről a jelentések jöttek, értékesebb volt, mint azt első nekifutásra gondoltuk. Kinyomoztuk, hogy Ők is megfigyelik. A viselkedése elárulta, hogy valaki elől menekült. Ez esetben Előlük. Ami viszont felkeltette a figyelmünket, hogy jól csinálta. Több éve húzta ki a fejét újra meg újra a hurokból. Valamit tud, amiért vadásznak rá. A tudás hatalom. Meg kellett szereznem. Meg kellett szereznünk.

A lány jelzett, a busz hevesen lassított. Le kellett volna szalnom, azonban ezt csak az ajtó fülsértő sziszegése tudatosította bennem. Kilőttem, és a barna hajú teremtést félrelökve hagytam el a járművet; dolgom volt, fontosabb mint azt valaha is felfoghatta volna.

*

Egy barna hajú kiscsajt engedtem leszállni, majd felugrottam a buszra. Az a mocsok buszsofőr türelmetlen volt, még fel sem léptem a lépcsőre, már csengetett és csukta volna rám az ajtót. Mindegy. Alaposan körülnéztem de senkit nem láttam, aki gyanús lett volna, azonban mellettem a két múmia zavaróan hangosan diskurált. Lehuppantam a hátra néző ülésbe, ölembe vettem a sporttáskámat és átnéztem az SMS-ben kapott utasításokat. Nagyszerű. A tegnapi akció után tovább kell vigyem az ügyet. A nagymester személyesen igazított el. A fickó akinek kinyomoztam a lakcímét, úgy tűnt, közvetlen veszélyben van, és biztosítanom kellett, ameddig a Rend el nem intézte azokat, akik rá vadásztak. Ők! Végigfutott a hideg a hátamon. Istenem, mennyi ocsmánysággal végeztem már, és mennyi volt még belőlük! Reméltem, mielőtt megölnek, még ennyit a pokolra küldök. Áhh, ez lesz az a megálló. Felpattantam, a táskát a hátamra kanyarítottam, a telefont pedig a zsebembe csúsztattam, leugrottam a megállóba, és már kocogtam is. Irány a lebuj. A napszemüvegem zavaróan lifegett a ruha nyakába akasztva.

*

Egészen a lépcsőházig követtem, takarásból takarásba osonva. Menekült, botladozott, a GhB megtette a hatását, no meg az a pár siheder sem volt rossz ötlet. Tíz rongyért megfélemlíteni valakit? Jó kis üzlet. Talán egyszer ők is a Rend lovagjai lesznek.

A torzszülött eltűnt a kapualjban. Sziszegve a heghez kaptam, ami az arcomat díszítette. Mindig sajgott, ha Egy a közelemben volt. Sok ezerszer visszaadom Nekik még ezt a sebhelyet. Kihúztam a cipzárat a táskámon, és kivettem az éjfekete rohamkarabélyt, hagyva, hogy a hátizsák a földre essen. Megnyugodtam, ahogy magamhoz szorítottam. Kibiztosítottam a fegyvert. Eljöttem érted, rohadék!

*

Nemrég értesültünk az egyik ügynökük hollététéről, és hogy mikor készül lecsapni. Már mindent tudtunk arról a förmedvényről, tudtuk, mi a hobbija, hogy hívják az anyját, hogy szereti a pirítósát és azt, hogy szenvedélybeteg. Egy kis GhB a füvébe, és miután elszívta, elég furcsa élményei lesznek, de ami fontosabb, lelassul, és nem fog túl sok ellenállást kifejteni. Kell az a kopasz.

Gyárkémények magasodtak mindenfele, lerobbant környék volt, és az éjszaka rátett még egy lapáttal. A lábam mellett egy fekete Cordura sporttáska hevert üresen. Az emberem már itt van, ahogy az Ő ügynökük is. Újabb köszönet nélküli győzelem. Megigazítottam a napszemüvegemet, és elszánt vigyorral a nyitva hagyott lépcsőház felé indultam.

*

Egyik fordulótól a másikig, lassan, önmagamat fedezve, a teljes lépcsőházat lecsekkolva, fél emeletenként haladtam fölfelé. Nehéz–dohos penészszagú volt az egész ház, csavarta az orromat. A vállam zsibbadt, ahogy a fölfelé néző fegyver súlya nyomta. Nem lehetett sok időm, a felülről jövő zajok elhalkultak, tehát elérte. Második emelet, utolsó lépcsőforduló: kibújtam, és láttam, ahogy a folyosó sarkából les a jobb oldali irányba. Tiszta célpont, nem vett észre. Ocsmány egy dög, külsőre akár egy normális férfi is lehetett volna, de a testtartása elárulta; még így bedrogozva, szédelegve is benne volt azaz embertelen Valami. A lelke volt az igazi torzság forrása. Mellkasára céloztam. Az irányzék két köre kifedte egymást, a tüske hegye pontosan a szívére nézett. Kilépett, esetlenül a zsebében kotorászott, majd kezét magasra emelte, és dobni készült... Itt a vége pajti.

Bamm–Bamm!

*

A lövések után nemsokkal érkeztem, átléptem a reszkető, még élő szörnyeteget, és a két földön kushadó alak felé fordultam. Nem törődtem a haldokló Ellenséggel, percei lehettek hátra csupán. Egy helyett két embert találtam, és csodák csodájára mindkettőt ismertem. Napszemüvegemen megcsillant a folyosó lámpáinak a fénye.

– No nézzenek oda – mondtam szinte nevetve –, két légy egy csapásra. A titokzatos vad, akit mindenki meg akar kaparintani... Sok mindenre lehetsz megoldás, barátom, Ők el akarnak pusztítani, de én felemellek!

A kopasz fickó felé nyújtottam jobb kezem. Kialvatlan, táskás szeme, kerekded arca, gyanakvó tekintete volt. Nem fogadta el.

– A savas gyilkos személyesen! – A nyurga, lyukas nadrágú, táskás fickó felé fordultam, és színpadiasan meghajoltam. – Anélkül, hogy tudtad volna, a Rendet szolgáltad, irtottad Őket, ahol érted. Kiemelkedő teljesítmény több mint négy dög kicsinálása ennyi idő alatt. Szép munka. Mindig szükségem van ilyen emberekre.

Ruhája csupa égett folt volt hosszúkás, barátságosnak tetsző arcán értetlenség ült.

–Rend? Ki a pokol vagy te?

Mielőtt válaszolhattam volna, kicsapódott a legközelebbi lakás ajtaja, és egy férfi ugrott ki rajta. Csupán alsónadrágot viselt; borostás képén vad elszántsággal, kezében konyhakéssel, felém vettette magát. Kitértem előle, a karját kifordítva magam elé rántottam, de még mielőtt kitörhettem volna a nyakát, megrándult, és hörögve összeesett. Döbbenten néztem a haldokló szörnyre. Utolsó erejéből még megpróbált megölni. Felismerte a Rend nagymesterét! Megelőzve a további problémákat, fél kézben tartott karabéllyal fejbe lőttem.

Hol az emberem? Nem szívódhatott fel! És ez, hogy került ide? Meglepve nézegettem a rohamkarabélyt. Ismerős volt a fogása.

– Így, vagy úgy, de mindannyian szolgálunk. Van, hogy tudtunkon kívül nagyobb célért halunk meg. – A félmeztelen férfi teteme felé sandítottam, nyakából sötétbíbor vér patakzott. – De van, amikor mi választunk.

A Kopasz és az aktatáskás már talpon volt, rájuk fogtam a fegyvert. Levettem a szemüvegemet, hadd lássák csak, kivel van dolguk. Egy pillanatra megláttam a saját szemem tükörképét.

– Velem, vagy ellenem?

Egészen mélykék volt.