Eset

Amikor I elkezdett gurulni, úgy megijedt, hogy véletlenül a bal markát sikerült előbb összeszorítania, nem a jobbat; G ellenben pontosan tudta, mit tesz, éppen ezért jobb karja szabadon lengedezett mellette a döntő pillanatban is. Lényegében ez mind lényegtelen, de talán hasznos tudni. Végeredményül így is két zuhanó gyereket kapunk.
Ami azt illeti, I valamivel szerencsétlenebbül esett, mint G, nyilván, mert váratlanabbul érte a dolog. A kerékpár nagyot koppant rajta, közvetlenül az után, hogy ő maga is koppant egyet a földön, s a kölcsönhatások következtében gyakorlatilag kétszer nagyobb traumát élt át; legalábbis úgy érezte. Nem, a bicikli persze nem volt egy súlyban vele, de kit érdekel ez, amikor az emberre zuhan négy méter magasból.
G csukott szemmel esett ugyan, előtte viszont már számtalanszor látta a helyet, eltervezte magában a dolgokat, szinte kijelölte a pontokat a talajon, ahol majd kibicsaklott feje meg szétterpesztett lábai fognak feküdni. Az ő kerékpárja elzúgott a füle mellett és odébb-bucskázott a porban. Nem a porfüggöny miatt nem nyitotta viszont ki a szemét. Remélte, erre már nem lesz érkezése.
I fuldoklón köhögve húzódott magzatpózba, majd, hogy megnyugodott, úgy-ahogy felült és ámultan nézte, mi maradt bal lábából és bal karjából. Nem sírt, legalábbis nem emiatt. A por tehette, hogy könnyezett. Káprázott a szeme is az ütéstől, fülei zúgtak, hangja nem volt. Börtönének falai sötéten tornyosultak föléje, s az első épkézláb gondolata az volt, hogy esni fog az eső. Akit az ég sirat, a szerencse nyilván elkerüli - illetve fordítva.
A másik fiúnál hamarabb eltörött a mécses, a szó hagyományos értelmében, bár ő is csak hosszú percek múltával mozdult meg és tekintett körbe. Lenézett magára, megtapogatta mellkasát, hátravetete fejét, és néma, nyáltól hörgős sírásba kezdett. Rázkódtak a vállai, később fenékre esett, lábával belerúgott kerékpárjába. Semmi. Nem fájt neki semmi. Egy karcolás nélkül megúszta. Szerencsés gyerek.
Szemerkélni kezdett valami szemérmes nyári zápor. De elállt fél percen belül. S a két fiú meglátta egymást.
I első gondolata arcára volt írva, G első gondolata nem. Lelkük mélyén mindketten meglepődtek, a kerek szemű grimasz azonban, mellyel egymást fogadták, egyik félnél sem a meghökkenést kívánta kifejezni. I megijedt, aztán jobbat gondolt, és megörült; G felismerte a csalódást, s lemondóan lehúnyta egy pillanatra a szemét. Mikor kinyitotta, I már mosolyogni próbált rá. Talán a nevét is megmondja mindjárt, hogyha nem forr belé a szó az eséstől.
G visszalépett saját biciklijének torz vázához. I ép karját nyújtotta felé, de erőtlenül kellett leejtenie. Úgy találta, a másik fiúban bajtársra lelt e percben; mert előrébb és távolabb gondolni nem engedte őt a sokk és a gyermeki ész. De most kezdett visszatérni ijedtsége.
G megfordult és a szemébe nézett. A fiú összetörte magát és megnémult a zuhanástól. Szerencsés gyerek.
A poros ruházatú idegen, aki szobormereven állt rútul megnyomorodott biciklije mellett, s fejével kitakarta a halovány napfényt I arcából, könnyezett. Sírt. Talán az örömtől, gondolta I, vagy nála így mutatkoznak meg az érzések, amiket balesete keltett benne. A baleset kettőjüké volt, és most I úgy érezte, kettejük együtt maga a világ is, mert olyan távol került minden más, hogy sikoltva sem hallanák meg őket. Sikoltani pedig nem tudott. Torkára fagyott a hang.
Felemelt kezével ismét gondolatokat próbált megfogalmazni, G azonban nem érezte magát fogékonynak az efféle játékhoz. Egyébként sem érdekelte a fiú mondanivalója. Összeszorította fogait és metsző szemekkel meredt a másik fiúra, aki hirtelen, mintegy varázsütésre abbahagyta a gesztikulációt. Néhány pillanatig csodálkozva fürkészte G arcát, s mert nem lelt benne semmi olyat, amit keresett - megkönnyebbülés, baráti szándék, a remény szikrájának megcsillanása -, lassan leengedte a karját és lenyelte a bambán tátott szájába telepedő port.
I egy pillanatra megrémült. A mondás úgy tartja, félni jobb, mint megijedni, ám ez az ijedelem, amit az ocsúdó felismerés csírája keltett benne, olyan mély borzalomhullámokat ébresztett szívében, mint jelen börtöne a föld mélyén. Nem akarta megérteni G közömbös viselkedésének okát, nem akart magyarázatot találni rá, hogy G miért rója köreit annyira idegesen biciklije körül, mint egy veszett nagymacska. De tudalattija már óvatosságra intette. A tény, hogy a másik fiú jelenléte ellenére is - sőt, éppen emiatt - egyedül és védtelenül van arra ítélve, hogy törött végtagokkal és hangtalansággal súlytó trauma által szorongatva feküdjön ebben az elátkozott lyukban, halálfélelemmel környékezte meg, és bár a sokk még mindig túl hatalmas volt ahhoz, hogy sírni és bömbölni és üvölteni kezdjen józan esze maradékának fájdalmát világgá kürtölve, továbbra is patakokban könnyeznie kellett a szemeit csípő homok és föld miatt.
G belerúgott a földbe és aprószemű csillagporral telítette a teret I és saját maga között. Kétségbeesése lassan, de biztosan felülkerekedett tehetetlen haragján. Nem lehet, hogy így elromlottak a dolgok, hogy így kisiklott az oly egyszerűnek tűnő elgondolás az irányítása alól! Puszta véletlenből idekeveredett egy másik szerencsétlen (aki míly szerencsésen is járt!), hogy elorozza előle a saját maga kiagyalta és sorsa által alulírott tervét, egy idegen bitorló, ki mintha csak szülei, tanára, húga és legrosszabb, egyben legszebb álmai akaratának a kivetülése volna, és legfőbb feladata G jobb belátásra bírása azáltal, hogy demontsrálja az oktondi fiúnak: milyen is a véresen komoly szenvedés, milyen is az, ha az ember gyereke nem hallgat a világra és egy földmélyi gödörben keresi a kiutat problémái elől.
G felordított és ismét belerúgott biciklijébe. Aztán, mintha roham ragadná magával, zihálva kapkodni kezdte a levegőt, két kezével oldalt a hajába markolt és erejét veszítve esett át kerékpájának roncsain. Csak ült ott azért sem sajgó fenekén, törte a fejét, ha már máshogy nem megy. I pedig kinyitotta a száját és kipréselt magából egy hangot.
Hogy mit is akart mondani, azt ki sem gondolta előre, hiszen szinte biztosra vette, hogy nem fog tudni hangot kicsikarni kaparó torkából. G felmordult, de I nem adta fel, megpróbálta kimondani a nevét, de csak az első betűig jutott. Nem lényeges, itt nem lényeges, hogy hívják az ember fiát. Talán inkább segítsígért kellene kiáltania. Kifelé, nem a másik fiúnak. Segétségért kell kiáltania akárkinek, aki meghallja odafönt.
G tenyerébe temetett arca megrándult, amikor eljutott tudatáig, hogy mit csinál cellatársa. Hangok, hangok a külvilág felé, hangok, amelyek idecsődítik a külvilág lényeit. Nem akart többé közösködni a külvilággal önnön maga felett, nem akart vitatkozni különcségéről, elege volt a magyarázkodásokból. Ha kihúzzák ebből a lyukból, kezdődhet elölről a tortúra, s mire újra rászánja magát a cselekvésre, addigra ismét olyan mély sebeket szenved a lelke, amelyeket talán még a feledés sem gyógyíthat be.
A másik fiú egészen fellekesülni látszott, amiért képes artikulálatlanul üvölteni, akár egy állat. Ha róka vagy prérikutya lenne, gondolta G, az ilyen fajta képes volna lerágni a saját, medvecsapdába szorult lábát, csak hogy az irháját mentse. Ez nem egészséges gondolkodás; és annak ellenére, hogy G tisztában volt vele, az ő gondolkodásmódját sem lehet épp normálisnak nevezni, rendelkezett egy elképzelt teóriával azzal kapcsolatban, hogy mi is az az egészéges gondolkodásmód. Például a hálaadás egész addigi életünkért a pillanatban, amikor elér a halál, nem a nyavalygás, könyörgés, porban csúszó alázatosság és menekülési vágy, nem a félelem. A halál csupán valaminek a kezdete, tehát törvényszerű, hogy valaminek a végét is jelentse, hiszen már az elemiben a gyerek fejébe sulykolják, hogy a világmindenség a tökéletes gömb alakjának mintájára formálódott, s az élet is egy nagy-nagy körforgás. G elmosolyodott, ahogy lenézett biciklijének (legalább) 888-assá deformálódott kerekére. Meglehet, hogy téved, de a tények mást mutatnak.
I nem figyelt G lépteire, kizárólag saját hangjára, ami egyre inkább hasonlított érthető segélykiáltásra, igaz, elég gyöngécske volt még. Iszonyatosan fájt a torka az erőlködéstől és híg nyála sárral áztatta el földes és homokos állát és pólóját, de nem érdekelte. Szabadulni akart erről a helyről. És valójában G is ugyanezt érezte, amikor feje fölé emelte a lesúlytásra kész biciklikereket.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2006-07-05 20:13 Styra

Styra képe

Kíváncsi lennék, mi tesz egy gyereket ilyenné, mint G.
A stílusod még mindig tetszik
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

sze, 2006-07-05 20:41 Jericho

Jericho képe

Kösz szépen, Styra, majd igyekszem a jövőben is. :) G pedig nem véletlenül nincsen megnevezve (és nem véletlenül hívom G-nek - bár egetrengető felismerésre ne számítsatok.....)..

h, 2006-07-10 18:31 Blade

Blade képe

Remek írás, igényes, stílusos és pont idevaló, bár a sztori annyira nem tetszett.

Kösz.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.