A borzasztó rigai hal

Ez a történet sosem került bele a cserediák-beszámolómba, de most úgy érzem, le kell jegyeznem.
Mennyit törtem magam, hogy megkapjam a „Tanulj Lettországban!” ösztöndíjat… A szakdolgozatomat is a lettekről akartam írni, és végül ez volt az az indok, ami nyerőnek bizonyult a pályázati bizottság szemében. Úsztam a boldogságban, amikor kiderült, hogy egy teljes tanévet a rigai egyetemen tölthetek. Az első szemeszter hamar elrepült a környezettel való ismerkedés során. Más szokások, más épületek, másféle emberek, mint odahaza, nem beszélve az oktatás színvonaláról. Persze a különféle bulik sem maradhattak ki, ami pedig a legfontosabb, járni kezdtem egy helyi sráccal, Jorenssel.
Néhány órámat lett nyelven vettem fel, és eleinte könnyűnek tűnt az angol után, főleg hogy újonnan szerzett lett barátaimmal is szorgalmasan használtam friss nyelvtudásomat. De amikor eljött a félévi vizsgák ideje, kiderült, hogy a haverokkal való marháskodás közel sem egyelő egy dolgozat megírásával, ahol hemzsegnek a szakszavak: az összes lett nyelvű tárgyamból megbuktam. Ami azt illeti, az angol nyelvűek sem sikerültek olyan fényesen, mint reméltem.
A „hatalmas buli”, aminek az egész cserediákoskodás tűnt az első szemeszterben, ekkor fordult át teljesítendő kötelességgé. Rá kellett ébrednem, hogy még sehol sem tartok a szakdolgozatommal, és hogy a sok „ismerkedés” lehet, hogy tágította a látókörömet, de az átlagomnak igencsak rosszat tett. Márpedig amikor hazaérek, a bizottság számon fogja kérni a tanulmányaim eredményét. Akár az ösztöndíjam is vissza kell fizetnem, ha megbukok a beszámolón. Én meg persze minden centet szinte azonnal elköltöttem.
Karácsonyra hazautaztam, de a téli szünet szélsebesen száguldott el mellettem, és hamar újra a cserediákéletben találtam magam. Csakhogy ez már másról szólt: görnyedés a diákszállóban a könyvek fölött, állandó stressz, melankólia, honvágy. Ha egyszer-egyszer elmentem egy bárba vagy csavarogni a városba a haverokkal, közben más sem lebegett a szemem előtt, mint a bemagolandó anyag, elvégzendő kutatás, statisztikák, beadandók, lett grammatika, tételek és vizsgák.
A haverokkal való találkozások leredukálódtak kéthetire, minden szabadidőmet a könyvtárban és a levéltárban töltöttem. És persze Jorenssel. Ő tartotta bennem a lelket, segített a lett szövegeknél, kölcsönadta a jegyzeteit és könyveit. Nem emlékszem, mikor habarodtam bele végleg. Eleinte könnyű kis kalandnak indult a jóképű, külföldi sráccal. Nem akartunk semmi komolyabbat. Mindketten tudtuk, hogy én nemsokára hazamegyek… Csakhogy a második szemeszterben ő maradt minden támaszom, majdhogynem az egyetlen emberi lény, akivel szoros kapcsolatom volt. A kocsmahaverok hamar kikoptak az életemből, némelyik már az utcán se köszönt rám. Most már a kétheti találkozók sem zavarhattak, a társasági életem megszűnt létezni. Csak Jorens maradt nekem, és a lassan de biztosan elhatalmasodó depresszió. Az az életvidám, töltött galamb lány, aki szeptemberben ideérkezett, eddigre átváltozott valami mássá. Egy nyúzott arcú, betegesen vékony, meggyötört teremtéssé, akit a tükörben láttam. Esténként tíz körül már halálosan kimerült voltam, de hiába feküdtem le, az állandó idegesség beleette magát a csontjaimba, és rémképeket vetített elém a sötétben. Szüleim és tanáraim csalódott arcát, bukást a záróvizsgán, elbaltázott diplomát, elszúrt életet… És Jorens szánakozó, kiábrándult pillantását. Mindent megadtam volna, hogy ne így történjen.
Depresszióm mélypontján már arra is nehezen vettem rá magam, hogy Jorenshez átmenjek, pedig az ő szelíd arca, megnyugtatóan szürkéskék szeme volt az egyetlen, ami föl tudott vidítani egy rövid időre. Hozzá készültem azon az estén is, hónom alatt a kölcsönkért könyvekkel. Jorens kollégiuma húsz perc sétára volt az én szállásomtól, amihez semmi kedvem nem volt a tenger felől fújó, csontig hatoló szélben. De tapasztalatból tudtam, hogyha a tömegközlekedést választom, az akár dupla időt is jelenthet, attól függ, mennyire vannak bedugulva a híd felé vezető utak. Leghamarabb a kisebbik hídon juthattam át a Daugaván, és a három híd közül pont ez volt a legforgalmasabb.
Emlékszem, ősszel még kifejezetten szerettem az ilyen sétákat, és mindig kerültem egy kicsit, hogy pár utcányit élvezhessem a történelmi belváros hangulatát. Ámulva néztem a Vecríga gótikus épületeit, szűk, helyenként ezeréves kőburkolatú utcácskáit. Mindig megálltam a híres Macskás háznál és a Feketefejűek házánál, aztán átvágtam a park felé.
Azon az estén eszembe jutott mindez, és bár úgy éreztem, a hideg tengeri szél olyan könnyedén fúj át vastag kabátomon, mintha ott sem lenne, mégis úgy döntöttem, ismét megteszem a régi séta útvonalát. Talán utoljára a vizsgák és a hazautazás előtt. Kicsit későn fordultam ugyan le, de úgy okoskodtam, hogy a halpiacon keresztül még mindig visszajuthatok a Livu térre. Ott aztán a rengeteg kirakat, szép látnivaló, bár és kávézó még ilyen cudar időben is hemzsegő turistaáradatot eredményez. Hirtelen semmi másra nem vágytam, minthogy emberek vegyenek körül. Rám zuhant az önként vállalt magány minden keserű napja. Üresnek és valahogy hiányosnak éreztem magam. Mintha észrevétlen elveszítettem volna valami fontosat, amire már nem is emlékeztem, de a hiánya egyszerre élesen belém mart.
Két sötét ház közötti szűk utcán kellett átvágnom, nyomasztottak a rám dőlni látszó, csupasz téglafalak. Megszaporáztam a lépteimet, és már ott is voltam a halpiacon. Ilyen késői órán persze már csak az üres tér látványa fogadott az árusok lebontott sátrainak sötét acélcsontvázaival. Bomló hal posványszagú bűzét éreztem, pedig abban a hidegben ez lehetetlen. A tér különben is olyan tisztára volt söpörve, hogy a kövei szinte csillogtak a lámpák fényében. Fintorogva átsiettem a kihalt piacon, azt sem nézve, merre is hagyom el. Talán ezért kavarodhattam el egy kicsit: ismeretlen, sötét kis sikátorba jutottam. Hosszú boltív nehezedett a szűk falak fölé, homlokzatán egy tátott szájú halfejet mintázó domborművel. A szél süvítő, szinte jajgató hangot adott a kőfalak között. Megkönnyebbültem, amikor kiérve szétnéztem, és egy sarokkal arrébb megpillantottam a Livu tér ismerős, meleg fényeit. Itt már lassítottam, azt se bántam, ha pár turista meglökött, lelkesen segítettem egy eltévedt párocskának kiigazodni a térképen, és hosszasan bámultam a kivilágított bárokban mulatozó embereket. Arra gondoltam, talán el tudom csábítani Jorenst, hogy kísérjen haza. Majd mi is beülünk az egyik bárba vagy kávézóba, süteményt eszünk és semmiségekről csevegünk, vagy némán bámulunk egymás szemébe, mint régen. Abszurd módon elfogott a cserediák-honvágy, amikor a volt diákok visszavágynak tanulmányaik helyszínére. Pedig még itt vagyok, Rigában – gondoltam. Még igen. Ha valamin változtatni akarok, még megtehetem…
Ez a gondolat erőt adott tovább sietni a térről, be a parkba. Csak egyik sarkán kellett keresztül vágnom, hogy kiérjek a hídhoz. De most, hogy a fák még csupaszon meredeztek, a park korántsem volt olyan vonzó, mint mikor Jorenssel üldögéltünk kézen fogva a folyóra néző padok egyikén. Kapucnimat mélyen a fejemre húzva siettem, hogy aztán halálra váltan torpanjak meg egy sötét árny előtt. Csak a jól ismert szökőkút volt az, amibe egykor én is bedobtam egy ötcentest, hogy a vízköpő hal teljesítse a kívánságom. Azt kértem, hogy eljuthassak egy exkluzív bulira, és el is jutottam rá. Micsoda nevetséges kívánság! Beletúrtam a zsebembe egy kósza cent után, hogy ezúttal valami mást kívánjak, sokkal fontosabbat – de csak egy rágógumi-papír akadt a kezembe. Vállat vonva tovább mentem.
Ráfordultam a hídfőre, és igyekeztem mihamarabb átjutni a hídon, mert a szél ott kétszeres erővel támadott. Azért lebámultam a folyó sötét vízére, hogy megcsodáljam a város fényeinek tükörképét. De a Daugava azon estén rengeteg apró hullámot vetett, így csak valami meghatározhatatlan csillámlást láttam. Megálltam egy pillanatra, mert a csillámlás alatt mintha egy nagy, sötét árnyék mozgott volna a vízben. Pislogtam párat, és az árnyék eltűnt. Tovább indultam, de a szemem sarkából ismét megpillantottam a sötét tömeget. Mintha velem párhuzamosan haladt volna a víz alatt. Ilyen különös optikai csalódást még sosem láttam azelőtt, ezért amikor a leértem a hídról, nem mentem rögtön tovább, hanem a partra vezető lépcsőre fordultam. Kíváncsi voltam, hogy onnan is ugyanúgy látom-e a sötét árnyat. De hiába meresztettem a szemem, a partról nem bírtam semmi különöset kivenni. Felvettem egy lapos kavicsot, hogy behajítsam a vízbe, hátha sikerül „kacsázni” vele. Ha legalább hármat pattan, akkor Jorens hazakísér, és minden olyan lesz, mint régen. – A gyerekes gondolat kéretlenül villant belém.
– Én nem tenném – szólalt meg egy hang lett nyelven.
Ijedten megpördültem. Egy öreg bácsika állt mögöttem tisztes távolban. Jól öltözött, kedves öregúr benyomását keltette, bennem pedig ismét fellángolt az egyszerű, emberi közelség vágya.
– Jó estét! – köszöntem lettül. – Miért nem?
Igyekeztem odafigyelni a kiejtésemre, nem akartam, hogy a bácsika észrevegye, hogy külföldi vagyok, és előzékenységből angolra váltson, mint a legtöbb helyi. Olyan kevés lehetőségem volt gyakorolni a nyelvet.
– Mert még elkapja a borzasztó, rigai hal! – mosolygott az öreg.
– Az micsoda? – kérdeztem, rögtön megijedve, hogy ezzel aztán elárulom magam.
De a bácsi szerencsére nem lepődött meg a tudatlanságomon.
– Riga mindig is lakott volt, már a római korban is, de város csak később lett belőle – lépett közelebb az öreg. – Albert püspök épített itt először várat, de az sem tette igazi várossá Rigát.
Csak nehezen értettem meg az öregurat, pár szót inkább csak kikövetkeztettem, de semmi pénzért nem szakítottam volna félbe kérdezősködéssel. Éreztem, hogy most egy igazi, helyi legenda következik, kulturális csemege a javából.
– Valaki más álmodta meg Rigát, hogy kicsoda, azt már senki sem tudja – folytatta az öreg. – De a történet úgy szól, hogy ez eleinte sehogy sem sikerült. Mindig jött valami: áradás, tűzvész, háború, ami megakadályozta a városépítést. A híres lőportorony háromszor is összedőlt az építése alatt, pedig mindig kicsit arrébb rakták, hátha a helyével van baj… De nem azzal volt. A város egyszerűen nem akarta, hogy megépítsék.
Tátott szájjal hallgattam a történetet, még a hidegről is elfeledkeztem. A bácsika éles pillantással meredt a folyóra, és ő sem látszott észrevenni, hogy az erős szél cibálja ősz tincseit, folyton a szemébe fújva.
– Volt azonban egy ember, akinek az volt az álma, hogy itt város épüljön, mégpedig az ő tervei alapján. Nagyon elkeseredett, amikor tíz, majd húsz év is eltelt, és a munkálatok még mindig sehol sem tartottak. Fiatalember volt, amikor nekikezdett a munkának, de a gyerekei már felnőttek, és az álma még mindig nem vált valóra. Még egy hidat sem sikerült megépíteni. Így egy este ő is csónakkal ment át a folyón, amikor egy sötét árnyat pillantott meg a vízben…
Ennél a résznél hideglelősen megborzongtam, és úgy fordultam, hogy én is lássam a folyót. Most már azt reméltem, hogy nem látok semmi különöset, és szerencsére így is volt.
– Egy hatalmas hal volt az – folytatta az öreg. – Nagyobb volt, mint a férfi csónakja. Kiemelkedett a vízből, és emberi nyelven szólalt meg. Azt mondta, hogy segít megvalósítani a férfi álmát, és cserébe csak valami kicsiséget kér. Az ember persze megkérdezte, mit kér, és a hal azt válaszolta, hogy az álmának az értelmét. Elgondolkodott a városépítő, hogy hát mi is lenne az: dicsőség? Jutalom? Hírnév? Úgy érezte, ezek nem fontosak számára, csak valóra váljon az álma. Legyen már vége a balszerencsének! Beleegyezett hát. Ezután a város hihetetlenül gyorsan kezdett épülni. A lőportorony egy hónap múlva készen volt, és egy év múlva szinte minden épület állt, amit a városépítő megtervezett. Már csak kevés hiányzott, hogy teljes legyen a város. Ekkor azonban az emberünknek megjelent álmában egy angyali jelenés. Nem más volt az, mint Szent György, aki figyelmeztetni akarta őt. Elmondta a férfinek, hogy a hal igazából egy gonosz, tengeri démon, aki beúszott a torkolaton. Azt is elárulta, hogyan kell érteni hal követelését: a férfi álma nem volt más, mint a város. És a városnak az az értelme, hogy emberek éljenek benne. Amint a város elkészül, a borzasztó rigai hal ezt az értelmet fogja követelni: minden emberi életet a városban!
Az öreg itt elhallgatott kicsit, és én kemény fél percig ki is bírtam, hogy ne szólaljak meg, de aztán megadtam a mese bizonyára kötelező fordulatát:
– És aztán mi történt? – kérdeztem mohón.
– Szent György elárult a férfinek egy egyszerű megoldást, és azt is megígérte, hogy ő lesz a város védőszentje. Így is történt. Van ebben valami mély szimbolika. Hiszen Szent György nem más, mint a sárkányölő, a fenevadak legyőzője, a jóság pajzsa a gonosz erőkkel szemben.
– De mi volt a megoldás?
– Egyszerű – mosolyodott el az öreg. – Mire eljött a hal, a városépítő addigra parancsba adta, hogy az elsőnek elkészült épületet rombolják le. Nyugodt szívvel állította, hogy még nem fizethet a halnak: nincs készen a város. A rigaiak sosem hagyták abba az építkezést. A lőportornyot az évszázadok alatt többször is lerombolták majd újra felépítették… És minden alkalommal, amikor a hal megjelenik egy helyinek, és követeli a fizetségét, azt válaszoljuk, hogy még nincsen kész a város.
– Csak helyieknek jelenik meg? – kérdeztem a sötét árnyra gondolva.
– Igen, hiszen csak rigaiak életét követelheti.
– Most az egyszer tévedett – mosolyodtam el. Már nem bántam, hogy elárulom magam.
– Egyelőre – válaszolta az öreg különös pillantással. – De nem épp azt akarta kívánni, hogy igazi rigai legyen?
Megütközve bámultam a bácsikára, aki most már nem tűnt olyan szelídnek és törékenynek, mint nemrég. Jegeskék pillantásában volt valami erőt sugárzó.
Valóban ilyesmi járt a fejemben, amikor el akartam dobni azt a kavicsot. Ha jobban tudnék lettül, nem lenne gond a vizsgáimmal, ha nem kéne hamarosan hazautaznom, akkor együtt lehetnék Jorenssel, ha kapnék még egy kis időt… Ha előröl kezdhetném, mindent másképp csinálnék, keresnék munkát, beiratkoznék nyelvtanfolyamra. Igen, ha jobban helyi diák lennék, minden másképpen alakulna.
– A mesének vége – zavarta meg az öreg a töprengésemet. – Legalábbis annak, amit bárki ismerhet. De a helyiek azt mondják, még mindig látni olykor a városépítő szellemét bolyongani a folyóparton. Már régen meghalt, de nem nyugodhat békében, mert az élete a rigai, borzasztó halé volt, ahogy minden rigaié, aki kívánt valamit a haltól.
– Hát nem csak ő kívánt?
– Persze, hogy nem. Az emberek már csak ilyenek, néha annyira foglyai egy álomnak, hogy nem képesek maguktól meglátni az egyszerű megoldást. Ezért aztán a városépítő szelleme sosem nyugodhat, félti a városát és a lakói életét a szörnyű démontól.
Különös hangulat fogott el, amikor az öreg elhallgatott. Talán a történet hatott így rám, talán a város sejtelmes fényei, de egy pillanatra minden lehetségesnek tűnt. Elfogott egy megnyugtató bizonyosság, hogy ide tartozom, és hogy nem véletlenül találkoztam ezzel a különös öreggel.
– Maga az, igaz? – kérdeztem, de nem fordultam felé, mert féltem, hogy kinevet. – Maga a városépítő szelleme.
– Dehogy! – válaszolta kedvesen. – Nem vagyok én sem városépítő, sem pedig szellem. De elég hideg van itt a folyóparton, mindkettőnknek indulnia kéne a dolgára.
– Igen – néztem rá hálásan. – Köszönöm a mesét!
– Szívesen! – mondta.
Pár lépést eltávolodott tőlem, aztán még visszafordult búcsút inteni:
– Ne feledje, mindig van egy egyszerű megoldás!
Ahogy visszafordult, a kabátja szétnyílt kicsit, és a vastag sál alól kikandikált egy hosszú lánc. Különös medálok függtek ezen a láncon: két hatalmas, ódon vaskulcs. Valahonnan nagyon ismerősnek tűntek.

Mint mondtam, ezt a történetet érthető módon nem írhattam bele a beszámolómba, de most, hogy évek teltek el, már le merem jegyezni. Születendő kisfiamat talán egyszer érdekelni fogja, hogyan ismerkedtem össze az apjával, és hogy egyszer majdnem végleg elváltunk egymástól. Azon az esti sétán múlott, hogy meglássam az egyszerű megoldást. Leadtam az összes felvett vizsgámat, és mentességet kértem a bizzottságtól. Fél év alatt kétszer is hazautaztam, hogy mindent elintézzek. Jorens hűségesen várt rám ezalatt. Amikor újra visszatértem Rigába, rögtön beadtam a felvételi kérelmemet az egyetemre, és ezúttal saját diákjukként kezdtem neki újra. Időközben sikeresen letettem a középfokú lett nyelvvizsgát. Az egyetem utolsó évében Jorens megkérte a kezemet, és amint lediplomáztam, összeházasodtunk. Így aztán megkaptam a letelepedési engedélyt is, igazi rigaivá váltam. A doktori programom alatt pedig elhatároztuk, hogy gyermeket vállalunk.
Nagyon szépen élünk, még mindig úgy szeretjük egymást, mint diákkorunkban. Sokszor teszünk nagy sétákat a városban, és sosem mulasztjuk el, hogy megálljunk a Livu téren, és felnézzünk a város védőszentjének, Sárkányölő Szent Györgynek a szobrára, akinek pajzsán ott látható a város két ódon kulcsa.

*
A rigai hal legendája egy létező történet, amit még mindig mesélnek a helyiek – Szent György és a városépítő bolyongó szelleme nélkül. A lőportorony sem szerepel a történetben, bár igaz, hogy a helyiek sokadszorra építik újjá. A rigai Livu téren nem áll Szent György szobor, de máshol biztosan áll egy, és a pajzsán bizonyára ott a város két kulcsa.
Sokan tudjátok, hogy fél évig cserediák voltam külföldön. Én Belgiumba mentem, nem a lettekhez, bár az élmény bizonyára befolyásolt abban, hogy pont egy cserediák szemszögéből írjam meg a rigai hal régi legendájának új változatát. De az elhúzódó házfelújításunk talán még erősebben befolyásolt abban, hogy eszembe jusson a soha fel nem épülő város története. :-D

4.75
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.8 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2016-12-13 17:08 Sren

Sren képe

Szokásosan szép, igényes írás, nemsoká jövök, és elolvasom megint. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2016-12-13 18:41 Gitáros

Gitáros képe
4

"megbukok" - megbukom (ikes ige)
"Azt is elárulta, hogyan kell érteni hal követelését" - hiányzik egy "a" - a hal követelését
"Ha előröl kezdhetném" - elölről

Érdekes történet volt, lekötött, élveztem az olvasását.
A stílus gördülékeny, az írás hozta a szokásos "Kentás" színvonalat.

Miki

k, 2016-12-13 18:56 Sednol

Sednol képe

Van egy szállóigénk, amivel az építkezésekbe vagy felújításokba bonyolódó embereket szoktuk vigasztalni: nyugi, már csak két hét! Asszonykával kilenc éve folyamatosan javítgatjuk a házat, már majdnem kész, idén úgy döntöttünk, jövőre hozzáépítünk. Az egész nem tarthat tovább két hétnél. :D

https://www.youtube.com/watch?v=ZUBDhaYF910

„Most már azt reméltem, hogy nem látok semmi különöset, és szerencsére így is volt.”
A most nekem kilóg, de megemésztem, hogy van helye az akkor mesélésében, mégis a mondat teljességéhez a volt helyére lett kéne. Ha most azt reméled, hogy ne legyen valami, akkor az vagy úgy lesz, vagy nem. Igaz, hogy visszaemlékezés, de a volt az tényszerű, nincs benne lehetőség. Szerintem a lett sokkal jobban idomul a most-hoz, mert még bizonytalan a kimenete. Kíváncsi vagyok a véleményedre.

„…és cserébe csak valami kicsiséget kér.”
Ez a kicsiséget megzavart. Feltételezem, kerülni akartad a kliséket, de szerintem kilóg.

Továbbra is imádom, ahogy írsz. Tetszett az újragondolás. Mit is kérdezhetnék még? Megvan! Mikor talál kiadóra az elkészült könyvecske? :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

sze, 2016-12-14 15:37 Kentaur

Kentaur képe

Sren: köszi, várom!
Sednol: akkor már azt reméltem...és így is lett.- így lenne tökéletesen okés.De a "lett" szót most érthető okokból igyekeztem mellőzni. Egyszer még igy is majdnem belefutottam: letettem a lett vizsgát. :-D A lett le lett téve ugye. :-D
+ egy hiba, amit utólagosan nem javítottam ki: borzasztó rigai hal - egymásnak alárendelt jelzők közé nem kell vessző.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2016-12-14 15:55 Howel

Howel képe

"közel sem egyelő egy dolgozat megírásával" - egyenlő

Kellemes történet volt, élveztem olvasni.

Eszembe juttatott sok dolgot, főleg a vége:
Ez az év kemény volt nekem. Nagyon. Ez a történet pedig segít egy kicsit.
Szóval szuper :).

______________________

"Violence is the last refuge of the incompetent."

"Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg."

sze, 2016-12-14 16:30 Kentaur

Kentaur képe

Nicsak, egy hiperkorrekció! (Meglévő szabály alapján helytelenül kiigazítod a jót rosszra: egyelőre- egyelő) :-D
Üdv a kemény éveket számlálók között! Örülök, hogy segítettem benne kicsit.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2016-12-14 16:56 Howel

Howel képe

Nem olyan jó ebbe a körbe tartozni :D

______________________

"Violence is the last refuge of the incompetent."

"Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg."

sze, 2016-12-14 21:29 Gitáros

Gitáros képe

Bocsánat, kedves Kentaur, de Howel egyáltalán nem igazította ki helytelenül a jót rosszra, hanem neki volt igaza, már csak azért is, mert olyan szó, hogy "egyelő", NINCS!
Semmi köze az egyelőre-egyenlőre problematikához, amely hibát, összekeverést nagyon sokan elkövetik, figyelmetlenségből, gyakorlatlanságból.

Az ominózus mondatrész tehát helyesen így hangzik:
" kiderült, hogy a haverokkal való marháskodás közel sem egyenlő egy dolgozat megírásával"

Miki

cs, 2016-12-15 09:36 Kentaur

Kentaur képe

Figyelj, Gitáros, már megmondtam egyszer, hogy nem szeretnék veled beszélgetni. Légy szíves, ne írj többet a műveim alá.
És akkor nem lesznek féreértések. Mint például ez.
A hiperkorrekciót ÉN követtem el, egyszerűen csak általános alanyt használtam az azt magyarázó példában. És ezt rajtad kívül mindenki értette.
Légy szíves, tartsd tiszteletben azt az óhajomat, hogy nem szeretnék veled továbbra sem még ennyi interakcióba sem bonyolódni.
Köszönettel.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2016-12-15 10:04 Gitáros

Gitáros képe

Rendben van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, a jövőben nem fogok reagálni a műveidre, de attól a hibák az írásodban - nem a hozzászólásodban, hanem a novelládban - még benne vannak.
Üdv!

Miki

sze, 2016-12-14 16:03 Newschool

Newschool képe

Na, ez elkapott, mint a gépszíjat. Köszi, hogy olvashattam.

Kötekednék: "Csak nehezen értettem meg az öregurat, pár szót inkább csak kikövetkeztettem," Szóismétlés, de mivel úgy is felesleges az első "csak", könnyen hárítható a probléma. :) Valahol még volt egy ilyen apró szóismétlés, talán a "már" szóval, vagy hasonló, de természetesen nem találom újra...

sze, 2016-12-14 16:31 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm, örülök, hogy elkapott. Apró hibák mindig maradnak, csak nagy ne legyen!

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2016-12-14 17:19 Roah

Roah képe
5

Először is szpesöl tenksz Mihály Arkangyal földi megtestesüléséért, a Sárkányölőért, aki örökké legyőzi a gonoszt. :))) Aki a bátorságért felel, 'ki olyan, mint Isten". Legszívesebben megölelgetnélek, esküszöm - pedig nem igazán megy nekem az ilyesmi. (Soha sem fogok tudni betelni Mi-ká-el nagyságával, óriásira nőtt termetével, és gigászi szívével, tudásával, szolgálatával, bölcsességével, és hitének erejével, ami megingathatatlan, és örökkön-örökké így is marad :)))
Szent Györgyről azonnal Mihályra asszociálok. :))))

Rendkívül tetszett a történet! Imádtam! Annak ellenére, hogy számomra szoros a külalak az elején, de a fogalmazókád, és a tematika úgy vitt Rigába, hogy észre sem vettem.
Egy olyan részt találtam, egy szót, ami nemKentás: "emberünknek".
(Ez az a mondat: „Ekkor azonban az emberünknek megjelent álmában egy angyali jelenés.”) Ez sem hozzád, sem a bácsihoz nem illik.

Fú. :))))

Nagyon szép. :)))

Nagyon. :)))

Nem teljesen illik ide az, amit itt hagyok, csak egy kicsit, mondjuk így, lájtosan. :)))
Egy fiktív sztori néhány jelenete. Engem kicsit bosszantott anno a történet ötlete - A Légió, láttad? :))) -, ugyanis azzal indít a cselekmény, hogy Mihály ellenszegül Isten akaratának - ami még ötletnek is morbid, ugyanis ha Mihály ellenszegül, azzal a mozdulattal meg is semmisül önnön valója, kész lenne, annyi, mert Isten minden rezdülése az egész lételeme -, és nem áll be a Mennyek vérebeinek seregébe az emberiséget leigázni. Gabrielt valami bed bojnak állítja be a történet, és a film végén le is gyakja Mihályt...egy darabig, bár ezt a küzdelmet is meglehetősen furának tartottam, ugyanis nem fért a fejembe, hogy Gabriel nekimegy a testvérének, ez náluk...nem így ment.
Ne haragudj, ha egy kicsit elkalandoztam, de ha az óriási Mihály szóba kerül...

https://www.youtube.com/watch?v=_njOOpgTJ-g

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2016-12-15 09:44 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm, Roah!
Igen, az az "emberünknek" nekem se annyira tetszik, csak valahogy el akartam kerülni a sok "a férfi"-t, merthogy az se szép. De igazad van, inkább egyel több szóismétlés, minthogy látszon a véres helye a szövegben. :-)
Mostanába úgy látszik, angyalos vagyok. :-D
Pedig eredetileg a városépítő lett volna a fickó azt hiszem (olyan nehéz követni az ilyesmit, amikor csak úgy írsz, mint a gép, és te se tudod, mi lesz a következő mondat) de aztán ahhoz a részhez érve mégsem úgy lett, és akkor tettem bele azt, hogy a lány azt hiszi, hogy a városépítő az, és megnyugtatom a gyanakvó olvasót, hogy dehogy! :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2016-12-15 10:14 Roah

Roah képe

Te vagy ma harmadik angyal. :)))

Isten biztosan egy jó könyvet olvashatott, amikor téged megalkotott. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2016-12-15 20:44 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A mű blokkolva marad 24 óráig (holnap este hatig).

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2016-12-16 22:30 Kentaur

Kentaur képe

És tadam! Nagyon várom ám a véleményeket a műről végre! :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2016-12-17 00:13 Ovidius

Ovidius képe

Úgy gondoltam, átülök a PC-hez, mert a a tablet virtuális billentyűzetén macerás az írás... Egyszer már elolvastam pár napja az írásodat, aztán most újra, kicsit még jobban elmerülve hangulati világában. Kellett, mert ez a szépséges kis történet azok közé tartozik, amelyek lényegét nálam az jelenti, hogy -- egy a sci-fiből átvett szófordulattal -- az "innenspace" világába viszi az embert. Oda, amit az ember élményei töltenek meg tartalommal

Legősibb civilizációs eszméink közé tartozik lelki kapcsolatunk a városokkal, ahol élünk. Csodálatos történeteket ihletett évezredeken keresztül. Igazi erejét az emberi fantázia és az emlékezés adja. Amit én életem olvasásai során ebből a világból nyertem, az annak felismerése, hogy egy ember lelkét óriási arányban alakítja az a környezet, ahol él.
A természeti környezet, amely teremtett bennünket sok misztériumot is teremtett bennünk,
de talán a legkülönlegesebbet az ember egyik legnagyobb találmánya, a város adta.
Élő organizmusok, amelyek minden olyan embert, aki ott született, ott élt, és ha szerencséje volt, ott halt, szinte a maga képére formált. Egy várossal a lelki kapcsolat, olyan, mint a szerelem. Esetleg néha viszonzatlan... Ilyen lehetett Franz Kafka, Jaroslav Hasek kapcsolata Prágával. Ezek az ősi városok, szívükben ódon utcáikkal, rengeteg titkukkal, mindenkit rabul ejtenek. Teremtésük, védő(szentje)ik, szimbolikus jelentőségük minden ott élő számára fontos. Ahogy Varsó a szirénnel, Prága a Gólemmel mutatja meg egy város lelkét, úgy keletkezett a városi ember is.

Ha jól olvastam a történetedet, Riga is ezt tette hősével. Odakerült, és beleszeretett a városba. A város pedig cserébe felfedte magát. Megmutatta sötét és ragyogó erejét. Megmutatta, mi egy város szimbóluma. Teremtése, születésének kínjai, amelyet a gonosz növelt, a jó enyhített. Sajnos nem tudom Riga történetét, de könnyű volt lelkét megérezni, olyan szépen írtad le. Az pedig mindegy, hogy a városépítő mester, vagy Városvédő Szent György szelleme mutatott meg a lánynak egy darabot a város misztikumából. Segített megérteni, hogy az ember vágyai, kívánságai árat kívánnak, ezért óvatosan kell velük bánni. Segített felnőttebbé válni (ami nem biztos, hogy könnyű csere az ifjúságért), segített dönteni, ki mellé álljon. Ő a várost, az ott élő embert és szerelmet választotta. Jól döntött.

Úgy gondolom, -- visszautalva arra a polémiára, ami történt az írásoddal kapcsolatban, -- hogy aki egy ilyen írásnál stilisztikai vagy nyelvtani apróságokon rágódik, azt nem érintette meg a történet világa. Ettől kezdve az alaki bírálata értékét veszti.

Számomra ezt adta ez a szép mese...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

szo, 2016-12-17 00:28 Kentaur

Kentaur képe

Ez a hozzászólás olyan gyönyörű, hogy legszívesebben jelölném valami díjra. Olyan jó lenne a kötelezők műelemzésénél inkább egy ilyen Ovidust olvasni, mert komolyan mondom, hogy ilyen jól megírt olvasásélmény-elemzést, szépen levezetett és jól megfogalmazott gondolatpárhuzamot én még sose láttam. Tartalomtól függetlenül is egy gyönyörűség a kifejezésmódja.
Mondták már neked, hogy írnod kéne? :-D

Ki sem tudom fejezni, mennyire örülök neki, és mennyire köszönöm!

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2016-12-19 07:35 Roah

Roah képe
5

...ezt nem bírtam ki.

"Ahányszor látlak, rám köszön az Isten,
hangjából érzem: semmi nincsen ingyen.
Hogyha kell majd, elé állok bátran,
általad én mindig a szebbik arcát láttam."

(Ossian)

Boldog karácsonyt! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=LKaXY4IdZ40

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2017-01-14 01:58 Györeizé

Györeizé képe

Hali!
Gondoltam, olvasok Kentaurt, sasoljuk meg a legújabbat. Látom, hogy diáklány E/1- ben. Mindegy, hátha.
Aggasztó jelek az első bekezdésben. "Mennyit törtem magam, hogy megkapjam a „Tanulj Lettországban!” ösztöndíjat…" - Én nem tudom, engem kérdezel? Tőled akarom hallani. Sokat? "A szakdolgozatomat is a lettekről akartam írni" - Mindegyikről? Baromi tág témakör egy szakdolgozathoz.
- Józsi, miről írsz szakdogát?
- A lettekről.
- Politikai, gazdasági, történelmi, kultúrális szemszög, helyrajz, időrajz, teremtésmítosz és könnyűipar, drogfogyasztási statisztikák, miről?
- Mondtam már, a lettekről.
Elérek az utolsó sorig, és azt olvasom: "(...) ami pedig a legfontosabb, járni kezdtem egy helyi sráccal, Jorenssel." Namost. A leány mennyit, de mennyit törte magát, hogy megkapja az ösztöndíjat. "Úszott a boldogságban", mikor megkapta. Kintléte alatt ismerkedett a környezetével, szokásokat, épületeket, embereket említ, issza magába az idegen kultúrát. Aztán kijelenti, hogy a legfontosabb az volt, hogy járni kezdett egy sráccal. Egy "pedig"-gel szépen ki is hangsúlyozza.
Ennél a pontnál arra következtettem, hogy a későbbiekben a leány arról fog mesélni, hogyan járt egy sráccal, hisz' az a legfontosabb, ő mondta; miért beszélne másról, mint a legfontosabbról? Ha így van, az engem speciel most nem érdekel, nincs étvágyam egy diáklány jár sráccal E/1-ben sztorihoz, abbahagyom. Ha nem arról beszél, akkor azért hagyom abba: miért érdekeljen az, ha valaki a nem legfontosabb történésekről regél egy sztoriban?
(Most őszintén, tényleg kell oda az a "legfontosabb"?)
Abba is hagytam, és az eredeti kommentem kábé ilyen lett volna: "Szia Kentaur, én megpróbáltam, de nem sikerült sem azonosulnom a karakterrel, sem kívülállóként érdekesnek találni azt, amiről és ahogy mesél. Nem nekem íródott, nézek tőled mást."
Aztán azt gondoltam, hogy egy bekezdés után udvariatlanság lenne ennyit vakkantani, és tovább olvastam, de jobb, ha tudod, hogy csak azért, mert a tied.
Ha már végigolvastam, mazsolázok is.
** "Néhány órámat lett nyelven vettem fel, és eleinte könnyűnek tűnt az angol után, főleg hogy újonnan szerzett lett barátaimmal is szorgalmasan használtam friss nyelvtudásomat. De amikor eljött a félévi vizsgák ideje, kiderült, hogy a haverokkal való marháskodás közel sem egyelő egy dolgozat megírásával, ahol hemzsegnek a szakszavak:" - Az illetőnek újdonság az, hogy a marháskodás nem egyenlő egy dolgozattal, ergo idió... butus, vagy lusta, aki fél évig elő sem vett egy tankönyvet. Az előző sorban viszont "szorgalmasan" olvasható. Most melyik: lusta vagy szorgalmas? Az pedig végképp hiteltelen, sőt: hihetetlen, hogy a félévi vizsgákig egyetlen dolgozatot, zárthelyit sem írt, hogy egyszer sem esett le fél év alatt a lett nyelven felvett órákon a tantusz, hogy ez kérem nem egyszerű. Mi a bánatot csinált fél évig? Komolyan a vizsgákon találkozott először szakszavakkal? Higgyem el?
** A következő bekezdés bemutatja a csajt úgy, ahogy már a kezdetektől kellett volna: butus, naiv, akinek rá kell ébrednie, hogy nem minden papsajt. Ez zsír, azt jelenti, hogy van lehetőség jellemfejlődésre. Viszont felvet egy kérdést: hogyan kapta meg az ösztöndíjat? Azt mondta: "A szakdolgozatomat is a lettekről akartam írni, és végül ez volt az az indok, ami nyerőnek bizonyult a pályázati bizottság szemében".
Pályázati bizottság: - Kisasszony, ön nem képes különbséget tenni a "haverokkal marhulás" és egy dolgozat megírása közt. Lett nyelvtudása nemlétező, ahogy erről a későbbiekben be is fog számolni, idézem: "használtam friss nyelvtudásomat". Igen, időgép, ne csodálkozzon. Azt is írni fogja, hogy "Mennyit törtem magam, hogy megkapjam a „Tanulj Lettországban!” ösztöndíjat", de tudjuk, hogy csak kiutazása után fél évvel fog ráébredni arra, hogy mi a kötelessége, hogy ez nem egy "hatalmas buli". Az említett "mennyi törekvés" csak az ön fejében létezik, mi nyomát sem látjuk. Elárulná, pontosan miért is kellene önnek adnunk az ösztöndíjat?
Kisasszony: - A szakdolgozatomat a lettekről akarom írni.
Pályázati bizottság: - Köszönjük, nálunk ez a nyerő. A díj az öné.
** "a téli szünet szélsebesen száguldott el mellettem" - Hasonlítsd össze a kettőt: "elszállt felettem az idő" és "elszáguldott mellettem az idő". Nem írok mást, találd ki, mire is akarok utalni.
** "Csak Jorens maradt nekem, és a lassan de biztosan elhatalmasodó depresszió" - Ami megmaradt neki: Jorens, a jóképű srác, aki "tartotta bennem a lelket, segített a lett szövegeknél, kölcsönadta a jegyzeteit és könyveit", "minden támaszom", a könnyű kis kaland, ami komoly szerelemmé nőtte ki magát. Amit elvesztett, amik lekoptak: a kocsmahaverok, akik eddig arra voltak jók, hogy visszatartsák, akadályozzák. Ha valaki életéből kikopnak az akadályozó tényezők, és azzal párhuzamosan megtalálja a szerelem és egy támogató társ, az valóban ok a depresszióra. El sem tudok képzelni rosszabbat.
Komolyan azt akarod, hogy utáljam a nyafkát? Nem lesz nehéz.
Én jártam főiskolára, tróger voltam, ki is vágtak két év után, de mentem át vizsgán úgy - kettessel, nem számít, nem húztak meg -, hogy a vizsga előtti éjjel álltam neki megtanulni a féléves anyagot. Ennek a rinyának társa van, aki segíti, valamint elmondása szerint minden idejét tanulással tölti. Ha emiatt elcsigázott, kimerült, az érthető, de az teljesen hihetetlen, hogy állandó tanulás mellett ne szedjen fel annyit, amivel átmehet a vizsgákon, és ezzel neki is tisztában kell lennie, mert a vizsgák nem rohadt nagy rejtélyek, azt kérik számon, amit félév alatt leadnak, és azt ő folyamatosan tanulja. Te írod, hogy az igazi rémképe a "bukás a záróvizsgán, elbaltázott diploma". Hiteltelen. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy valami probléma van a lány fejével: nem képes tisztán ítélni, és mivel nincs említve olyan külső ok, ami ezért felelős lehetne (nincs szándékosan félrevezető tényező, mint pölö kocsmahaverok, akik már lekoptak), azt gondolhatom, hogy a fejében van valami gebasz.
Ami önmagában nem baj. Szoríthatnék a lányért, drukkolhatnék neki, hogy másszon ki a lelki nyavalyából. Ha nem írtad volna olyanra, hogy két bekezdés után utáljam, talán menne is.
** "szelíd arca, megnyugtatóan szürkéskék szeme" - Én is utálom, ha egy szem nem megnyugtatóan, hanem nyugtalanítóan szürkéskék. Majdnem olyan rossz, mint a felzaklató barna.
** "Hozzá készültem azon az estén is, hónom alatt a kölcsönkért könyvekkel" - Nem volt táskája? A csajnak nincs kedve az ordító hidegben sétálni, mert az kellemetlen, ellenben hóna alatt visz könyveket (nem is egyet), ami tök nem praktikus.
** "Mindig megálltam a híres Macskás háznál és a Feketefejűek házánál, aztán átvágtam a park felé." - Megállt és mit csinált? Állt, aztán továbbment? Ha megáll, hogy megcsodáljon valamit, az érthető, de ide nem az van írva.
** "úgy döntöttem, ismét megteszem a régi séta útvonalát" - Sétát tesz, az oké. Útvonalat tesz, az nem oké.
** "Rám zuhant az önként vállalt magány minden keserű napja." - Jorens, hallod ezt, haver? Nem is létezel. Tök megéri a bula, nem? Tök megbecsül, meg... nem is tudom, NEM TAGADJA AZT, HOGY LÉTEZEL, ó nem, kicsit se. Tartsd meg, jó anyag.
** "Üresnek és valahogy hiányosnak éreztem magam." - Kenta, én az ilyennél fel szoktam adni. "Az életem katasztrófális és valahogy nem sikeres". "Elégedett voltam és valahogy nem kívántam semmit". "Átvertnek és valahogy becsapottnak éreztem magam". Na ne. "Üresnek és valahogy hiányosnak éreztem magam. Mintha észrevétlen elveszítettem volna valami fontosat,". Miért nem azt írod, hogy: "Üresnek éreztem magam. Hiányosnak, mintha észrevétlen elveszítettem volna valami fontosat,", ha egyszer erre gondolsz? "Valahogy"? Ennyi év írás után elfogadhatónak tartod a valahogy-ot egy olyan szituban, ahol egy csepp variálással teljesen kiváltható? Pláne úgy, hogy a következő sorban már "élesen maró" a hiány, konkrét, leírt, minden, csak nem valahogy.
Szeretném azt hinni, hogy az össze-vissza beszéd tudatosan használt írói eszköz a részedről, amivel az illető zaklatottságát ábrázolod. Jól hiszem?
** "Bomló hal posványszagú bűzét éreztem, pedig abban a hidegben ez lehetetlen." - Akkor nem is igaz. Voltam már halpiacon, tudom, hogy ha az ember nincs hozzászokva a szaghoz, akkor hányni akar tőle, még akkor is, ha a piac tisztán van tartva (pont, mint itt: "A tér különben is olyan tisztára volt söpörve"), akkor is, ha nem bomlik ott semmi. A "bomló hal posványszagú bűze" borzongató előszele (szó szerint) lehetne a démonhallal történő találkozásnak, ha a csaj valahol máshol érezné, valahol, ahol abszolút nem természetes, egy sikátorban, vagy akár a főtéren, emberek közt, mittudomén. De nem a halpiacon. Ez öngól.
** "A szél süvítő, szinte jajgató hangot adott" - Én is szinte jajgató hangot adtam, mikor olvastam.
** "süteményt eszünk és semmiségekről csevegünk, vagy némán bámulunk egymás szemébe," - Némán bámulnak, mert megkukultak, be volt drogozva a sütemény, totál egyszerre kaptak stroke-ot, nemtom. Mi a baj azzal, hogy "csendben nézünk", vagy - üsse kő! - "csendben bámulunk egymás szemébe"? Az, hogy van hangulata, és nem úgy hangzik, mintha hirtelen degenerálttá váltak volna?
** "Kapucnimat mélyen a fejemre húzva siettem" - Nagy hidegben én a kapucnit mélyen az arcomba húzom, vagy a fejembe. Ami szintén viccesen hangzik, de nem hat olyan furán, mint a te verziód.
***
A következő epizód... Nem is tudom, hogy nevezzem.
"(...) én is bedobtam egy ötcentest, hogy a vízköpő hal teljesítse a kívánságom. Azt kértem, hogy eljuthassak egy exkluzív bulira, és el is jutottam rá. Micsoda nevetséges kívánság! Beletúrtam a zsebembe egy kósza cent után, hogy ezúttal valami mást kívánjak, sokkal fontosabbat – de csak egy rágógumi-papír akadt a kezembe. Vállat vonva tovább mentem."
Aszongya: "Milyen bohó is voltam akkor, naiv, butuska, hogy ilyet kívántam és nem valami fontosat, de nem is tudtam, mi a fontos, most már tudom, mert megjártam a poklot, rémképek gyötörnek, depresszió kínoz, de még szeretnék hinni a csodában, akarom, hogy teljesüljön az új kívánságom, ami nem más, mint... mindjárt mondom, tudom, hogy a Györeizé is sasol, mert látja, hogy itt a jellemfejlődés bizonyítéka, teljesen rá van cuppanva a monitorra, kíváncsi, mi is a kívánság, várjá'... hopsz, nincs nálam apró, hát ez pech, megyek tovább. Jé, egy lepke!"

Cseszd meg, diáklány, halj meg keservesen, vigyen el a rémhal, szenvedj, sikíts, legyen neked rossz.

** "Ráfordultam a hídfőre" - Nem érdekel, haljál meg.
** "és igyekeztem mihamarabb átjutni a hídon" - Lesz.rom, mit csinálsz.
** "mert a szél ott kétszeres erővel támadott" - Remélem, halálra fagysz.
** "Azért lebámultam a folyó sötét vízére" - Ja, csak mondod és mondod, miközben nekem még mindig FÁJ! Sokkos vagyok, rohadj meg, hát nem érted? Nem? Az pech.

Vállat vontam és olvastam tovább.

** "valami meghatározhatatlan csillámlást láttam" + "a csillámlás alatt mintha egy nagy, sötét árnyék mozgott volna a vízben" + "Mintha velem párhuzamosan haladt volna" + "Ilyen különös optikai csalódást még sosem láttam" - Most se, mert ez nem optikai csalódás. Optikai csalódás az, amikor látsz valamit, amiről kiderül, hogy nem az/nem olyan, mint aminek/amilyennek elsőre gondoltad/láttad. A csaj itt mintha látott volna egy mintha sötét árnyat egy meghatározhatatlan (lustább vagy, mint gondoltam) csillámlás alatt, ami mintha haladt volna. Mintha-volna-mintha-volna, a csaj effektíve még képet sem tudott alkotni, honnan tudná, hogy az a kép hamis, ergo optikai csalódást élt meg?
** "Jól öltözött, kedves öregúr benyomását keltette," - Ha így írod, a "benyomását keltette" nem csak a kedvességre vonatkozik, hanem a jól öltözöttségre is. Az meg szemmel látható, ha van.
** "Igyekeztem odafigyelni a kiejtésemre, nem akartam, hogy a bácsika észrevegye, hogy külföldi vagyok" - Hiteltelen. Öt éve vagyok Londonban, nem szar a kiejtésem, de olyan angollal még nem találkoztam, aki két szavam után ne vágta volna, hogy nem vagyok angol.
** "– Mert még elkapja a borzasztó, rigai hal!" - A címben nincs vessző.
** "– Riga mindig is lakott volt, már a római korban is, de város csak később lett belőle" - Nem. Riga onnan volt lakott, hogy város lett, ugyanis Riga a város. Ami mindig is lakott volt, az Riga helye, a Rigai-öböl partja, a Riga-folyó partja, a völgy vagy domb vagy akármi, amire épült. Tudom, hogy arra utalsz, hogy már akkor laktak ott, már akkor volt település, amikor az még nem volt Riga, de nem jól.
** "Csak nehezen értettem meg az öregurat, pár szót inkább csak kikövetkeztettem" - Kenta, én tisztellek, becsüllek (komolyan), de engem egy ilyen magyarázattal nem veszel meg. A csaj nyelvtudása ratyi, az öreg egy egész teremtésmítoszt regél, én meg érezzem hitelesnek, hogy megérti. Már említettem az öt év Londont, én ennyi idő után is találkozom olyan helyiekkel, akiknek egy szavát nem értem. Meg lehetne ezt oldani szebben is, lehetne a bige nyelvtudása jobb a kezdetektől, mert miért ne? Vagy arra építetted az egész konfliktust, hogy a lány nem beszéli jól a nyelvet, azért bukdácsol, azért retteg a vizsgáktól, azért depressziós, aztán meghallgat egy hosszú történetet lett nyelven, szépen megérti és kiveszi belőle az üzenetet, aminek segítségével megtalálja a fényt és a kiutat?
Az adja a konfliktust, hogy nem érti a lettet.
Úgy találja meg a kiutat, hogy érti a lettet.
Lemaradtam valamiről? Ha az öreget ilyen szinten érti, egy deka gondja nem kéne, hogy legyen az iskolában. Tudom, a szakszavak, azok tehetnek mindenről. Rohadt szakszavak, depresszióba taszítják az embert.
** "A bácsika éles pillantással meredt a folyóra, és ő sem látszott észrevenni, hogy az erős szél cibálja ősz tincseit," - Ő sem látszott észrevenni? Még ki nem? A csaj? Más nem volt ott. De ő a mesélő, ha nem látja, hogy számol be róla? Egy pillanatra átvetted a mesélő szerepét, ami itt hiba.
** "Az ember persze megkérdezte, mit kér, és a hal azt válaszolta, hogy az álmának az értelmét. Elgondolkodott a városépítő," - Több évtizede ez az álma, erről szól az egész élete, de el kell gondolkodnia rajta. Arról nem is beszélve, hogy a fickó akkor még nem volt városépítő. Pont, hogy nem tudott várost építeni, csak vágyott rá. Annyira volt városépítő, mint én Jennifer Connelly szeretője.

Elmondom, én mit gondolok a legendáról. Nem az volt a városépítő, akit te annak nevezel. Egy darab semmit nem tudott felépíteni, mielőtt lepaktált a démonnal. Amint megalkudtak, egy(!) év alatt "szinte minden épület állt". Nem a fickó volt a városépítő, hanem a démon. Aki aztán kérni mert fizetséget, hogy rohadjon meg! De nem gáz, jön Szent György, a sárkányölő, "a fenevadak legyőzője", aki valamiért ezt a fenevadat nem nyársalja fel, nem, játszunk inkább picit, verjük át a démont, szivassuk meg jól, aztán lakjuk azt a várost, amit neki köszönhetünk, ingyér'. Szép, mondhatom. Alig várom, hogy valaki ettől a sztoritól nyerjen mély meglátást, mely kivezeti őt a setétből. A végtelen emberi önzés mintája meg kell, hogy váltson minden szenvedőt.
A kiút: önzés. Ámen.

** "Jegeskék pillantásában volt valami erőt sugárzó." - Szent György pillantásában volt VALAMI erőt sugárzó? A "Jegeskék pillantása erőt sugárzott" már nem adatik meg? Tesco Gazdaságos Szent György, akit komolyan kéne vennem. Eh.
** "Ha jobban tudnék lettül, nem lenne gond a vizsgáimmal," - Tessék, ki is mondja. Miután meghallgatta a sztorit. Lettül.
** "még mindig látni olykor a városépítő szellemét bolyongani a folyóparton" + "Ezért aztán a városépítő szelleme sosem nyugodhat, félti a városát és a lakói életét a szörnyű démontól." - A városépítő szelleme azzal védi a várost, hogy a folyóparton bolyong. Mit csinál ott? Bolyongással tartja kordában a halat? Ha ez ilyen egyszerű, minek kellett Szent György, meg az egész hacacáré?

A sztori végéhez nincs mit hozzáfűznöm, elolvastam, hogy mennyire jó most a lánynak, de én még mindig azt kívánom, hogy legyen neki rossz és haljon meg.

Most megyek, és olvasok tőled valami mást.

Még annyit teszek hozzá: "A zongorá"-nál én is megjátszottam azt, hogy naplóformát használtam, aztán bárkinek bármilyen ellenvetése volt, arra azt válaszoltam: oké, értem én, de ez nem az én írásom, hanem a fickó naplója, ő így ír, ez így hiteles.
Az írásod rávilágított arra, hogy ez mennyire nem helytálló, úgyhogy elmondhatom, tanultam valamit, fontosat. Szeretnék neked, az írónak felróni minden rosszat, amit a noviban találtam, de nem tehetem, mert nem voltam soha diáklány, nem tudom átérezni, nem tudom, mi hiteles és mi nem, mit várhatok el a csajtól és mit nem.
Úgyhogy csak arra kérlek, döntsd el magadnak, hogy egy napló-forma írás esetében mi a te felelősséged, és mi az, amit ráhúzhatsz a szereplőre, mondván: ő ilyen, ő így hiteles, ez van, ne kössé' bele, és te haljá' meg.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

szo, 2017-01-14 09:35 Kentaur

Kentaur képe

Kicsit túlszőrözős lettél. :-)
Fogadjunk, ha részletesen leírom, hogy miféle szakdolgozat pontosan, akkor meg szájbarágok. Egyébként pontosan ezt is tettem az első verzióban, de töröltem. Mert szájbarágós volt.:-) Semmit nem tett hozzá a történethez, nem kell tudnunk, nem játszik szerepet, hogy interkulturális antropológia, vagy psziholingvisztika, vagy multikulturális média, vagy anámkínjakutatás.
Azt, amikor egy nemzetet szerepeltetsz a pontos behatárolás helyett, metonímiának hívják. Elég gyakori és elfogadott cuccos. :-)
Hogy miért az a legfontosabb, hogy járni kezdett Jorenssel, egy késleltetett utalás:csak akkor derül ki, amikor a történet végére érünk. Ez ugyanis egy visszaemlékezés, és az elbeszélő ítéli úgy, hogy az volt a legfontosabb, nem pedig a az elbeszélt (aki az elbeszélő múltbeli énje ugye): a végére kiderül, hogy pont Jorens volt az az indok és lehetőség, amivel megoldódott minden. Ez is elég elterjedt megoldás, nem hiszem, hogy még nem találkoztál vele. De ha továbbra is ilyesmi minden problémád, akkor elégedett lehetek. Téged pedig sajnállak, mert ha egy utalásnál, aminek oka nem derül ki a következő mondatban (ha kiderülne, nem hívhatnánk utalásnak) abbahagysz minden művet, akkor elég szegényes lehet az olvasásélményed. Pedig olvasni jó dolog!

Ilyenkor például az az érzésem, hogy nem olvastál figyelmesen: "Az illetőnek újdonság az, hogy a marháskodás nem egyenlő egy dolgozattal, ergo idió... butus, vagy lusta, aki fél évig elő sem vett egy tankönyvet. Az előző sorban viszont "szorgalmasan" olvasható." - a szorgalmasan mellett az olvasható, hogy a barátaival beszélgetett "szorgalmasan", ami ugye nem egyenlő a tanulással. Azt pedig hidd el, hogy sokan hiszik azt az előadások alapján, hogy "hát ez nem is nehéz", aztán a félévi számonkérésnél meglepődnek, mert 59%-al, ami a gimiben még hármas, simán megbuktál. Én ugyanígy meglepődtem elsőben, és nem voltam vele egyedül. És ugyananígy meglepődtem a cserediákfélévemben, mert amikor alapfokon tudsz egy nyelvet, nem számolsz azzal, hogy a nyelvérzékednek kéne egy oltárit ugrania, hogy megértsd, miről beszélnek. És ezt azért nem veszed észre, mert nem elég jó a nyelvisemereted, hogy észrevedd! Ördögi kör, ezzel sem vagyok egyedül, kérdezd meg bármelyik cserediákot.

"Az pedig végképp hiteltelen, sőt: hihetetlen, hogy a félévi vizsgákig egyetlen dolgozatot, zárthelyit sem írt, hogy egyszer sem esett le fél év alatt a lett nyelven felvett órákon a tantusz, hogy ez kérem nem egyszerű. Mi a bánatot csinált fél évig? Komolyan a vizsgákon találkozott először szakszavakkal? Higgyem el?" - Úgy látom, nem jártál egyetemre. Vagy miféle volt az, hogy orrba-szájba ZH-ztattak félév KÖZBEN? Nálunk hálásak vagyunk annak a tanárnak, aki két ZH-t irat egy félévben, hogy tudjunk javítani, ha az egyik nem túl fényes. Hálásak, mert ez nem általános. Igen, tudtommal két féle óra van: az egyik az előadás, amiket a lány is felvett, az előadás arról szól, hogy beülsz és hallgatod, ezért hívják hallgatóknak az egyetemistákat. Senki nem kér számon, csak félév végén, az úgynevezett "szóbeli vizsgán" - küldföldi egyetemeken pedig szokás, hogy akár egy előadásnak is írásbeli számonkérése van, amit a nyelvi korlátok miatt szívesebben választanak a cserediákok, gondolván, hogy akkor nem kell kisujjból válaszolni, van ideje megfogalmazni a mondandóját. Itt hibázzák egyébként el, mert ilyenkor a tanár nem tud kérdésekkel segíteni. A másik féle óra az úgynevezett "szeminárium", ahol az év közbeni számonkérés sokszor kimerül annyiban, hogy írsz egy beadandót, ami ugye teljesen más tészta, mint egy vizsga, kezdve ott, hogy a kutya se tudja meg, ha megíratod egy barátoddal, egészen addig, hogy minden segítséged ott van kéznél, vizsgán meg csak az üres papír... De az én külföldi egyetememen (leuveni egyetem, alapítva 1425-ben), például úgy ment ez, hogy minden előadáshoz járt egy szeminárium, és egyik sem volt kötelező. A szemináriumon lehetett kérdezni, kiegésztették az előadást, nem is tanárok tartották, hanem mesterszakos diákok (tanársegéd). És egyiken sem nézte senki, hogy ott vagy-e. Számos diák ilyenkor úgy gondolja például a könyv alapján, hogy oké, hát ez nem nehéz, nem is kell mindig ott lennem...óraütközése van, stb... aztán jön a meglepi. Hogy csak azt HITTE, hogy érti. Én két tantárgyammal is így jártam angol nyelven. Az egyik a Modern filozófia (II.) volt, ahol nem fejeztem ki magam elég szabatosan angolul, a tanár meg úgy értette, hogy nekem ne legyen jó. A másik a Logika tárgyam volt, ahol azt hittem, majd a logika egyetemes nyelve király lesz, csak azt nem számoltam bele, hogy a logika ismeretlen nyelvét egy alacsony fokon elsajátított másik idegen nyelven kéne megértenem...(itthon aztán megajánlott jelesre vizsgáztam belőle nulla tanulással, csak kinn nem sikerült)
Egyébként még így is sikerrel zártam a cserediák félévemet, de meg voltam győződve, hogy a hazahozott 12 kredittel vissza kell majd fizetnem az ösztöndíjjam (minimum 15 kredit volt előírva, 25-öt vettem fel, ebből sikerült 12), és majdhogynem kiröhögtek, mert az átlag teljesítés 10 kredit körül van. Márpedig cserediáknak senkit nem engednek ki 4-4,5 és feles átlag alatt. Én konkrétan summa cum laude átlaggal mentem ki. Szóval nem hülyegyerekekről van szó meg lustákról.
Ez úgy érzem, megválaszolja a többi kérdésedet is. Szinte mindenkivel megesik, ha számára totál idegen helyzetben találja magát, hogy a sok izgalom, miegyébb között nem tudja jól felmérni a helyzetet. Fiatalon pláne. Úgy gondoltam, ez mindenki számára érthető és világos. De ha ezt így, ilyen szájbarágva mondom el, az nem novella, hanem tudományos disszertácó a cserediákok elvárásnormájáról. Nem hiszem, hogy bárki olvasná...

"Amit elvesztett, amik lekoptak: a kocsmahaverok, akik eddig arra voltak jók, hogy visszatartsák, akadályozzák. Ha valaki életéből kikopnak az akadályozó tényezők, és azzal párhuzamosan megtalálja a szerelem és egy támogató társ, az valóban ok a depresszióra. El sem tudok képzelni rosszabbat." - Csak egyetlen olyan huszonévest mondj nekem, aki ha egycsapásra tökegyedül marad a nagyvilágban, távol az otthonától, akkor azt pozitívumként fogja fel, vagy meg tudja benne látni a pozitívumot. Mert huszonévesen olyan kafán tudatos az ember, hogy tudja, ki és mi jó neki... Lehet, hogy van ilyen, de én nem szégyellem, hogy bizony néhanap felnőtt fejjel sem vagyok ennyire tudatos. Például gyönyörű kis depressziót szedtem össze a cserediákfélévem alatt az állandó magánytól. Pedig volt egy vagy két ember, akivel tartottam a kapcsolatot. De tudod, egy-két ember egy exovertált diáknak, mint a főszereplőm, aki előtte pörgött ezerrel, körülbelül a semmivel egyelő. Még nekem is az volt, pedig én introvertált vagyok. És rohadtul azt gondoltam, hogy kocsmahaverokkal összejárkálni igencsak üdvös lenne, és béna, túlkoros nyomi vagyok, hogy nekem még ez sem jön össze. Most utálsz?

"** "a téli szünet szélsebesen száguldott el mellettem" - Hasonlítsd össze a kettőt: "elszállt felettem az idő" és "elszáguldott mellettem az idő". Nem írok mást, találd ki, mire is akarok utalni." - arra, hogy nem használhat sajátos kifejezéseket? Csak a szótári jó? Kreataivitás nullára? Megint más ügy, ha neked nem tetszik. Nekem kifejezetten tetszett így, azért is írtam le.

"Nagy hidegben én a kapucnit mélyen az arcomba húzom, vagy a fejembe. Ami szintén viccesen hangzik, de nem hat olyan furán, mint a te verziód" - szerintem az, hogy BELE húzod a fejdBE a kapucnidat, ezermilliószor nevetségesebben hangzik, mint az enyém.

Maradjunk annyiban, hogy mivel tanulnom kéne igazából, nem töltöm itt az egész délelöttömet, nagyon-nagyon fura megakadásokra válaszolva.
Maradjunk a relevánsoknál.

""Üresnek és valahogy hiányosnak éreztem magam." - Kenta, én az ilyennél fel szoktam adni" - ez jogos, már nem a feladás (ismétlem, nem tudom, mi a fenét olvasol, ami maximálisan tökéletes, de a műhelyekbe azért töltünk fel valamit, hogy csiszoljuk, ergo még nem tökéletesek... senkié, a tied sem, de azért vannak itt.) Szóval a suta megfogalmazás jogos, valóban nekem sem teszett ez így, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy lenne jobb máshogy. Mondjuk ajánlhatnál valamit. Az egy építő kritika lenne.

" A "bomló hal posványszagú bűze" borzongató előszele (szó szerint) lehetne a démonhallal történő találkozásnak, ha a csaj valahol máshol érezné, valahol, ahol abszolút nem természetes, egy sikátorban, vagy akár a főtéren, emberek közt, mittudomén. De nem a halpiacon. Ez öngól." - Ez is jogos, tényleg jobb lenne máshol éreznie, sőt, akár még egyszer éreznie, mert igen, pontosan az akart lenni.

"** "Csak nehezen értettem meg az öregurat, pár szót inkább csak kikövetkeztettem" - Kenta, én tisztellek, becsüllek (komolyan), de engem egy ilyen magyarázattal nem veszel meg. A csaj nyelvtudása ratyi, az öreg egy egész teremtésmítoszt regél, én meg érezzem hitelesnek, hogy megérti. Már említettem az öt év Londont, én ennyi idő után is találkozom olyan helyiekkel, akiknek egy szavát nem értem. Meg lehetne ezt oldani szebben is, lehetne a bige nyelvtudása jobb a kezdetektől, mert miért ne? Vagy arra építetted az egész konfliktust, hogy a lány nem beszéli jól a nyelvet, azért bukdácsol, azért retteg a vizsgáktól, azért depressziós, aztán meghallgat egy hosszú történetet lett nyelven, szépen megérti és kiveszi belőle az üzenetet, aminek segítségével megtalálja a fényt és a kiutat?
Az adja a konfliktust, hogy nem érti a lettet.
Úgy találja meg a kiutat, hogy érti a lettet.
Lemaradtam valamiről? Ha az öreget ilyen szinten érti, egy deka gondja nem kéne, hogy legyen az iskolában."
- Ez is jogos valahol, bár egy deka ötletem sincs, hogy hogyan adjam visza függő beszédben, hogy a lány utólagosan egészíti ki az egészet, amikor mindezt írja, amikor már perfekt beszél lettül, emlékekből, kikövetkeztetésekből. Próbáltam egyszerű szavakat adni az öreg szájába, de ezt túltolva megint másikféleképpen lenne hiteltelen. Ha angolul beszélne az öreg, az meg a párbeszédcsattanót lőné le, Ha a lány beszélne jobban lettül, az a nyelvi gondajait lőné le.

"** "Jegeskék pillantásában volt valami erőt sugárzó." - Szent György pillantásában volt VALAMI erőt sugárzó? A "Jegeskék pillantása erőt sugárzott" már nem adatik meg? Tesco Gazdaságos Szent György, akit komolyan kéne vennem. Eh." - jogos, egyszerűbben szebb lenne és kifejezőbb, két szó mínusz. Ez nem olyan nagy ügy, hogy ennyire kiakadj rajta, de jogos.

** "Ha jobban tudnék lettül, nem lenne gond a vizsgáimmal," - Tessék, ki is mondja. Miután meghallgatta a sztorit. Lettül. -Te mit olvasol ilyenkor? Merthogy ott van, hogy ezt GONDOLJA. -Na de előbb fogadtam meg, hogy csak a relevánsakkal foglalkozom, a szövegértelmezési nehézségeket kihagyom.

"Most megyek, és olvasok tőled valami mást." - Biztos jó lesz az nekem? :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.