A sötétség napjai

   Azok az átkozott zöldsipkások föl voltak készülve az éjszakai támadásra. Valaki figyelmeztette őket. Spicli van köztünk!

 Számat összeszorítva kúszok a fekete sárban, amit bajtársaim vére és az örökké vigasztalanul zuhogó eső hizlal. A sisakomon doboló cseppek monoton zajától semmit sem hallok. Úgy érzem, a jéghideg víz beszivárog a csontjaimba, koponyámba, hogy aztán majd úgy málljak szét tőle én is, mint a sárrögök a bakancsom alatt.

A robbanógránátok fénye egybeolvad a villámlással.

Ez közel volt, bassza meg!

Egy pillanatig nem tudom, hol van a föld és az ég. Lehajtom a fejem, nagyot nyelek; a fülemben halk pattanással egyenlítődik ki a nyomás. Félig fölegyenesedek, hogy fedezék után nézzek. Egy kisfiú áll a villámfényben. Bolyhos, előgombolós pizsamát visel, és egy plüssnyuszi van a kezében. Az ujját szopja.

Mi?! Ez lehetetlen! Hogy kerülne ide…

Az idő lelassul, a villámfény még mindig tart. Látom benne a kölyök göndör, fekete fürtjeit, és tágra nyílt, porcelánkék szemét. Nincs idő csodálkozni. Az ösztön a másodperc töredéke alatt felülírja a józanságot, és már sprintelek is a srác felé.

Földre!

Nem tudom eldönteni: tényleg üvöltöttem, vagy csak akartam? Nem fontos, senki nincs ott, ahol az előbb a kölyök állt.

Újabb villámlás.

Az ösztönöm, ami az előbb becsapott, most az életemet menti meg. Azelőtt vetem magam az árok felé, mielőtt még eljutna a tudatomig, hogy ez a fény mégsem a természet műve.

Megsüketültem, már a pokolba kívánt esőt se hallom csapkodni, csak éles, zúgó hang fájdítja a fejemet. Hiába nyelek nagyokat, a világ nem akar újra összeállni. Hányingerem van, és szorító érzés a mellkasomban. Ez most sokkal közelebb volt, alig tíz méterre. Körülbelül ott, ahol akkor álltam, mikor a srácot megpillantottam…

A fenéket körülbelül, Jimmy fiú! Pontosan ott volt, te is tudod!

Alakok közelednek. Alig állok a lábamon, de a fegyvert szabályosan emelem a vállamhoz, a milliószor megtett, lélektelen mozdulat tökéletességével.

Mieink, semmi vész…

Inteni sincs erőm, csak a fegyvert eresztem le, nehogy a sajátjaim lőjenek szitává. Mire odaérnek hozzám, a lábam is fölmondja a szolgálatot. Utánam kapó kezek, némán tátogó szájak a sápadt, sármocskos arcokban. Sötétség.

Kinyitom a szemem, csak homályos fehérséget látok. Pislogva fókuszálok. Ferde fémrúdról lógó, viseltes elválasztó függöny: a tábori sátorkórházban vagyok. Odakintről a hajnal erőtlen derengése szűrődik be. Távolabb, a félig elhúzott függönyön túl egy nő serénykedik, véres rongyot öblöget egy zománclavórban. Göndör hollóhaja fityula alá szorítva, de így is csinos.

– Kedvesnővér! – szólítom meg rekedten.

Odasiet szánalmas priccsemhez.

– Csak semmi mozgás! – A hangja szigorú, mégis lágy.

– Nyomást kaptam – magyarázom, nem is tudom, miért. – Meddig leszek itt? A srácok…

– Nem lesz semmi baj, Jimmy. Kihozunk.

Furcsa, hogy a nevemen szólít, és még a rangomat sem teszi hozzá. Ez olyan otthonos érzést kelt. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Jó lenne elképzelni, hogy egészen máshol vagyok ezzel a bájos virágszállal. De túlságosan fáj hozzá a fejem.

– Gyógyszert! – nyögöm kásás hangon.

– Nem kaphat most többet. – A férfi hangja ismerős.

– Hova ment a kedvesnővér? – nézek körül kábán.

– Miféle kedvesnővér? – Közelebb hajol, most már fölismerem benne a tábori orvost.

– Az előbb volt bent, csinos, fekete hajú…

– Ez komolyabb, mint gondoltam – húzza fel a szemhéjamat a szanitéc. – Százados, maga hallucinál, nálunk sajnos nincsenek kedvesnővérek. Az előbb jöttem be, és a sebesülteken kívül senki nem volt a sátorban.

Megvizsgál, válaszolgatok a kérdéseire. Mennyi idős vagyok, beosztásom, csapatszámom, közvetlen felettesem, anyám lánykori neve… Emlékszem mindre, tiszta a tudatom, már egészen jól vagyok, csak a fejem hasogat.

– Úgy tűnik, megússza, százados. Csak elszundíthatott, és álmodta.

– Igaza lehet, doki. Meddig kel itt rostokolnom? A srácok odakint nagy bajban lehetnek.

– Holnap mehet vissza ronggyá lövetni magát, ha úgy tetszik.

Nem tetszés kérdése, a jó életbe… A csapatom, a mi srácaink hullnak tucatjával, míg én itt heverek!

Megeresztek egy reszketeg mosolyt.

– Oké, doki, kalapáljon össze gyorsan, és már itt sem vagyok!

– Csak pihenésre van szüksége – morogja, miközben végre magamra hagy.

Még hogy elszundíthattam! Az már tényleg komoly lenne, ha azt se tudnám, mikor vagyok ébren, és mikor álmodom. Először az a fiú, most meg ez a nő… Mi a fene van velem?

Éberen figyelek, de a nő nem tér vissza, és a pokoli fejfájáson kívül semmi különöset nem tapasztalok magamon.

Na jó, talán egy kicsit be vagyok szarva. De ki ne lenne a helyemben?

Harci gépek zúgása, és az eső szüntelen dobolása a sátorponyván. Lepedők törtfehér derengése az erőtlen lámpafényben. Hosszú még a nap. Érzem, hogy hamarosan elszundítok.

Sötét éjszaka van, mikor felébredek. Nagyon távolról hallom a gránátokat.

Sose fogynak már ki belőlük?

A fejem már nem fáj, csak az álom röppen ki a szememből. Fekszem a khakizöld pokróc alatt, és bámulom a nagy semmit. Iszonyúan félek. Nem újdonság, de ez most más, mint attól félni, hogy elalszol az őrségben, vagy hogy szitává lövik a búrád. Vagy attól, hogy a melléd osztott srác stikket kap, és beléd mártja szuronyt, miközben a szeme csak két üres lyuk az arcában. És fel sem ismer, akárhogy sikoltozol.

Nem bírok visszaaludni.

Véletlen volt, hogy az a srác megmentette az életem?

Erőltetem az emlékezetem, de nem ismerős korábbról sem a kölyök, sem a nő.

Ettől még simán megölhettem őket… Sosem hittem a kísértetekben. Csak túl nagy rajtad a nyomás, öregfiú. Ez jó, a nyomás! Érted?!

Hangosan felröhögök, de aztán gyorsan elhallgatok. A netvetésem baljóslatúan és meglehetősen őrülten hangzik az éjszaka magányában. Bizonyára vannak még rajtam kívül a sátorban sebesültek, és a szanitéc is itt szundikálhat valahol.

Közben mintha szürkülne, a hajnal közelsége megnyugvással tölt el, és végre elalszom.

Eljön a reggel, és visszamehetek a srácokhoz. A parancsnok azonban őrségbe küld, mondván, hogy az árokásás nem való egy lábadozónak. Pedig hírekre szomjazom: mennyire volt félresikerült a bevetés? Van belső vizsgálat a kémek ügyében? Talán sikerült nekik megfejteni a rádiókódunkat?

Mindezzel várnom kell estig, amikor összeülünk a szegényes vacsora fölött. Nézzük a ponyváról csepegő esőt. Van abban valami szimbolikus, ahogy a cigarettaparázs fölé borul védőn a tenyér, kézről-kézre jár a spangli. Az orvlövészek elől rejtegetett, cseppnyi, meleg fény a rideg éjszakában. Találgatások röpködnek, pletykák, rémhírek, legendák.

Őrült dolog ez a háború, minden háború az. Ez a hősök ideje. És az őrületé…

A holtaké.

Orgonaillatot érzek. Annak a kedvesnővérnek volt ilyen illata. Egy meleg kéz nehezedik a vállamra. Szemem sarkából látom a karcsú, női ujjakat. A srácok csak beszélgetnek tovább, laposüveg jár körbe, ezúttal a parancsnokok elől dugdosva. Remeg a kezem, ahogy elveszem.

Nem látják! Most már biztos, hogy begolyóztam!

Tarkómon érzem a nő puha, fekete hajának selymét, ahogy hátrahajtom a fejem. Fölnézek: semmi, eltűnt. A vállamban még ott bizsergés. Abszolút nem illik a helyzethez, a rémületemhez, de merevedésem lett az érintésétől, az illatától. Pedig a szívem örülten zakatol, az agyam pedig olyan üres és hideg, mint bevetéskor. De a testem fittyet hány a halálos rémületnek, a józanésznek: valóságosnak érezte.

Elnézést kérek a bajtársaktól, és elvonulok a priccsemre. Majd betudják annak, hogy még nem hevertem ki a kis afféromat a gránáttal. Gondolkozni akarok, emlékezni akarok. Ehelyett olyan kimerültséggel zuhanok az álom mélységébe, mintha nem is aludtam volna át a tegnapi napot.

Az éjszaka közepén felébredek, és egy percig csak hallgatom a hangot, mielőtt felfognám, mi az. Egy kisgyerek sír, egészen közel, az apukáját szólongatja. Olyan gyorsan ülök fel, hogy a pokróc a földre esik.

Ugyanaz a kisfiú!

A gyerek úgy három méterre áll a priccsemtől, hangosan szipog, és engem bámul. Egy darab taplónak érzem a nyelvem, ahogy hirtelen kiszáradt számban mozog, de azért sikerül gyenge, rekedt hangon megszólalnom:

– Mit akartok tőlem?

A kölyök továbbra is csak bámul a nagy, kék szemével. Az a göndör, fekete haj… ugyanolyan, mint annak a nőnek. Teljes bizonyosság fog el, hogy az ő fia. És valami dolguk van velem. Megrázom a fejem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat. A gyerek már köddé vált, de a nyugtalanság velem marad.

Valóban bediliztem? Szólni kéne a dokinak, mielőtt elkap a stikk? A végén még valami veszélyeset teszek… valami őrültséget. Mondjuk, halomra gyilkolom az alvó bajtársaim.

Megrázkódok a sötétben. Visszahúzom magamra a pokrócot, és ledőlök.

Hogy is mondta a pszichiáternek tanult barátom, Noel? „ Ha eszedbe tud jutni, hogy esetleg megőrültél, az biztos jele annak, hogy még épelméjű vagy.”

Nem, nem hiszem, hogy tényleg hallucinálnék… Hacsak nem kevertek valamit a vízbe vagy az ételbe! Esetleg a levegőben is szétszórhatták.

Hallottam ilyen hadviselésről: az ellenséget belülről szétzilálni hallucinogén anyagokkal.

Zseniális húzás lenne! Más dolguk nem is maradna, mint hátradőlni, és biztos távolból élvezni a műsort.

Viszont a paranoikus tünetekről is hallottam Noeltől. Az érzelmi instabilitás biztos jele. Ha hagyjuk magunkon eluralkodni, akkor borítékolhatjuk józan ítélőképességünk elvesztését.

Az agyam leállíthatatlanul pörög, sorra veszi a lehetőségeket, a legabszurdabbakat sem hagyva ki.

Ott volt az a kis helyőrség, ahol te is elvesztetted a fejed a győzelem mámorában. A vér átható szaga és az áldozatok rémülete megőrjített. Emlékszel annak a nőnek a riadt tekintetére? Tőled félt, és joggal! Tettél vele dolgokat… ahogy mind, akik ott voltak, tettek dolgokat, amire később nem akartak emlékezni. Mennyi volt még? Menyi ellenség, és mennyi ártatlan?

– Nem hiszek a szellemekben – suttogom a sötétben.

De közben attól félek, hogy Ők meghallják, és eljönnek bosszút állni.

Így telik az egész éjszakám, és a reggel olyan keserű, mint a fémbögrémben a kávépótlék. Kiöntöm a csepegő esőbe, és csak utána jut eszembe: mi van, ha ebbe teszik a hallucinogén anyagot?

Hülyeség!

Ma már én is megyek árkot ásni, igaz, csak a kilapátolt földet egyengetem az árokszélen, nehogy beomoljon, és a csapatomra figyelek.

Délutánra pihenőt kapunk, az éjszaka újabb bevetés lesz. Ez döntő fontosságú, nem fognak rá számítani, hogy ilyen hamar újra támadunk. Hacsak nincsen köztünk tényleg egy spicli…

Ki lehetne az? Talán valami fejes? Vagy egy egyszerű kopasz? Annak a Riker századosnak a szeme sem áll jól.

Rossz ómennek tartom, de ezúttal én is leülök búcsúlevelet írni. A legtöbben hordanak maguknál ilyet, és egy biztonsági példányt is letétbe helyeznek egy társuknál, vagy a priccsükön. Én inkább nem is gondoltam eddig a halálra, ne fessük az ördögöt a falra… Az otthoniaknak pedig talán jobb, ha nem tudják meg, mit éreztünk és gondoltunk.

„Drága Elisabeth néni!

 A kaja pocsék, az eső meg folyton csak zuhog. Amúgy jól vagyok, minden rendben... már azon kívül, hogy a legutóbb  annak a fiúnak a kiömlött beleiben kellett tapicskolnom, akivel egy perccel azelőtt még egymás hátának dőlve beszélgettünk a lányokról. Ja, és szellemek kísértenek, vagy bediliztem. Ne felejtsd el megöntözni a kaktuszom!

Ölel téged: a Te Jimmyd.”

Összetépem a levelet. A keserűség a torkomat fojtogatja, de nem engedhetek. Fegyverellenőrzés, tisztítás, olajozás. A jól ismert, gépies mozdulatok megnyugtatnak. Ismét érzem az orgonaillatot, és tudom, hogy ott van mögöttem. Hallom a motozását, de nem fordulok hátra.

Hamarosan gyülekező, és persze az eső csak még jobban neki kezdett. Kávét osztanak ki a bevetés előtt, ezúttal igazit, de nem iszom belőle. Hátha mégis… Körbejár a pakli cigi, most semmit sem sajnálnak tőlünk. Végül is hősök vagyunk, csatába indulunk a hazánkért.

Ave, Caesar, a halálba menők köszöntenek!

Az egyik emberem megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Bizonyára a többieknél is pocsékabbul festek, és talán motyogtam is az előbb. Azt felelem, hogy soha jobban, mert most elkapjuk a grabancukat, ugye, srácok? Egyetértő hangok. Így kell viselkednie egy századosnak, legfontosabb dolgom, hogy tartsam bennük a lelket, nem borulhatok ki.  Akkor sem, ha egy apró árnyékot látok surranni a sátrak között, és egyfolytában érzem az orgonaillatot…

Hosszan menetelünk, miután leszállunk a kocsikról, át kell vágnunk egy erdős sávon, és lassan haladunk. Az aknakeresők mennek elől, és mi csak utánuk, libasorban.

Ösztönösen bukok földre a fegyverropogás hallatán, és kezdek el kúszni a legközelebbi fa felé.

Mi lövünk, vagy megtámadtak?

Dobogó lábak, sebesültek nyöszörgése mögöttem. Odaérek a fához. Mögüle egy pár katonai bakancs lép az orrom elé.

Nem a mi felszerelésünk ez a surranó!

Fölemelem a kezem, és egy szó nélkül összekulcsolom a tarkómon. Hallom, ahogy a fegyverzár visszakattan, ahogy a zöldsapkás leereszti. Most már nem fognak lelőni: hadifogoly vagyok. Föltápászkodom, és beállok az életben maradt bajtársaim mögé a sorba. Meglátom a kisfiút a zöldsapkások közt. Ők sem veszik észre a kölyköt.

De lehet, hogy csak úgy tesznek! Ezektől minden kitelik! Ki hinne a szemének, ha egy gyereket lát a harcmezőn?

Órákig menetelünk, mire a táborukhoz érünk. Bekötik a szemünket, mielőtt bemegyünk, és ez reménnyel tölt el: van hát esélyünk innen távozni, és elmesélni, mit láttunk.  Mikor leveszik a kendőt, egy egyszemélyes kis cellába löknek, igazából nem sokkal több, mint egy lyuk a földben. Az esővíz befolyik, és nincs egy talpalatnyi hely, ami száraz lenne. A falnak támaszkodva töltöm az éjszakát és nappal jó részét. Nem olyan vészes: minden veterán tud állva aludni.

Délután felé a kihallgató elé visznek, legendák keringenek erről az emberről, egyszer állítólag elevenen megnyúzott egy hadifoglyot. Velem normálisnak tűnik, még étellel és itallal is kínál. Éhes vagyok, de nem merem elfogadni.

Biztos, hogy raktak bele abból az anyagból. Nekik csak jó lenne, ha teljesen megőrülnék, de én nem fogom megadni nekik ezt az örömöt!

A kihallgató először barátilag kérdezget, próbálja megnyerni a bizalmam, szabad elvonulást ígér, ha elmondom, hol vannak az előretolt helyőrségek. Mikor látja, hogy semmi értelme, akkor viszont elveszti a türelmét. Szíjjal csap az arcomba, de én nem őt nézem: mögötte ott áll a nő, és sír.

Miattam sírsz?

– Ó, Jimmy, ne csináld ezt! – zokogja.

– Honnan tudod a nevem?! – üvöltöm felé, elveszítve az önuralmam.

A kihallgató odanéz, ahová bámulok, de ő nyílván nem lát semmit. Motyog valamit arról, hogy nem veszi be ezt az ócska trükköt, és cigarettára gyújt. Elnyomja a nyakamon, ahol legérzékenyebb a bőr: megvonaglok, mert pokoli a kín, de mégsem akkora, mint azt a nőt látni, ahogy rázza a sírás.

– Ti teszitek ezt velem, mocsadékok! – támadok neki a férfinak.

Meglepődik, de könnyedén kitér, és hátulról fejbe vág a puskatussal, hogy csillagokat látva elterülök. Előttem női boka, és egy kisfiú tornacipője billeg részeg táncban, ahogy igyekszem föltápászkodni.

A kölyök is sír!

A vesémre irányzott ütés végleg a földre küld, tehetetlenül fetrengek, miközben a vallató összerugdos. Hallom az undorító, belső reccsenést, ahogy pár bordám szilánkosra törik. Levegő után kapkodok, de nem megy a lélegzés, a szemem előtt fekete karikák járnak őrült rumbát. Egy utolsó rúgás az arcomba: elönt a vér, és a sűrű, édes semmi.

Ez a mennyország!

Kandallótűz, puha takaró a térdemen, és áldott szárazság. A fölém hajoló férfi nagyon hasonlít a szanitécre…

De hiszen ez a pszichiáternek tanult barátom, Noel! Hogy kerül ide? Hol vagyok…

– Nyugalom! – szólal meg Noel, és úgy néz rám, amiből rögtön tudom: nagy baj van. – Ne próbálj meg beszélni, vagy mozogni! Gyenge vagy, beteg... Az állapotod bizonyos szempontból kritikus.

Semmit sem értek. Megsebesültem, de már nem érzem a törött bordákat, a szétrúgott vesémet, a szíj égető nyomát az arcomon, és a többit. Fizikailag olyan jól vagyok, amilyen jól rég voltam: kipihenten. Az izmaim megszokottá vált, állandó sajgása eltűnt, az idegfeszültségenek nyoma sincs, nem fáj semmim. Csak mérhetetlenül gyenge minden tagom, mint hosszú betegség után a lábadozónak.

– Otthon vagy, Jimmy, érted? – folytatja Noel.

Otthon… Ez nem Elisabeth nénikém háza.

– A saját otthonodban, amit te építettél…

Én építettem… Miről..?

Próbálok megszólalni, de Noel csendre int, és injekciós tűt vesz elő.

– Csak egy enyhe nyugtató. Nagy megrázkódtatás ez neked.

Belém döfi a tűt, majd vár egy kicsit, és utána folytatja: – Jimmy, öregfiú… Hazajöttél a háborúból. Immár több mint három esztendeje. Nézd!

Fényképet mutat, amin én mosolygok, mint leszerelő katona. Nem bírom felfogni.

Vége a háborúnak?

Furcsa módon nem érdekel, ki nyerte meg, ha ez igaz. Csak a megkönnyebbülés reménye önt el… Szeretném elhinni.

De miért nem emlékszem rá?

Újabb fénykép következik, ünnepség a hazatérésemre. Ott van rajta egy csomó régi barát, Elisabeth néni, és Noel is, torta és „Isten hozta a hőst!” feliratú szalagok.

Hős?

– Megszöktél a hadifogságból – magyarázza Noel. – Súlyosan sebesülten elkúsztál a több, mit húsz kilométerre lévő egységetekig… Nem a te hibád, hogy a társaidat már kivégezték, mire elfoglalták azt az ellenséges erődítményt. A te segítségeddel sikerült, Jimmy.

A srácok, Istenem! Meghaltak!

Megrázom a fejem, legszívesebben üvöltenék. Nem csoda, hogy ezt el akartam felejteni. Megszöktem, és őket nem tudtam kiszabadítani…

– Vége van már – néz rám Noel annyi szánalommal, hogy meg tudnám érte ütni. – Meggyászoltad őket, és büntetted magad eleget a vélt hibáid miatt. Az élet ment tovább. Hamarosan megismertél egy kedves lányt.

Ismét egy fénykép. Egy pillanatra elönt a baljós feketeség, ahogy ránézek: a fekete tincsek, a kék szem!

– Ő itt Carol…a feleséged.

Carol!

– És ő pedig a kisfiad…

Peter!

– …Peter, már két éves is elmúlt.

Zsong a fejem, de már emlékszem rájuk. Legalábbis olyasmi; az egy pillanattal ezelőttinek rémlő múlt, és a hihetetlen jelen egybefolynak.

– Tudom, hogy sok ez hirtelen, de fontos, hogy megértsd, a gyógyulásod érdekében.

Amnézia?

– Az eseted nem kirívó, sok egykori katonával megesik hasonló… de súlyos, és nem jöttünk rá, mi váltotta ki nálad az utólagos reakciót. Legszörnyűbb háborús emlékeidben ragadtál, azokat élted át újra és újra valóságként. Nem dobálódzok szakszavakkal, most csak az a fontos, hogy köztünk maradj.

Köztünk?

Noel érti mohón felcsillanó tekintetem.

– Igen, itt vannak a másik szobában. Jó ideje próbállak mélyhipnózissal visszahozni téged abból az állapotból, a jelenkori életeddel próbáltam hatni, hogy elérjem a tudatodat. Ez egy kísérleti kezelés, mivel az orvosok nem tudtak segíteni rajtad, így hát a feleséged megkeresett… Most, hogy sikerült, nem akartunk rögtön sokkolni. Elsőre egy olyan személy volt az ideális, akit a háború előttről ismertél.

Nem bírom tovább, megpróbálok felállni. Most látom, hogy amiben ülök, az nem egy kényelmes fotel, hanem egy tolószék.

Te jó Isten! Mennyire voltam a tudatomnál? Lehetséges, hogy etetni és pelenkázni kellett?

Noel szelíden visszanyom, nem kell nagyon erőlködnie, igazából nem bírnék egyedül felállni abból az átkozott tolókocsiból.

– Most már bejöhettek! – szól ki. – Ahogy megbeszéltük, semmi különleges reakció, amivel felizgatjátok!

Itt van! Még gyönyörűbb, mint a táborban. Értem sírtál, hazahívtál! Carol, szerelemem! És a karjában… a fiam! A mi fiunk! Most is szorongatja azt a plüssnyuszit… Tőlem kapta a születésnapjára, már emlékszem. Mindenre emlékszem!

– Édseee!

Azt akarom kiáltani, hogy édeseim! De ők így is értik. Nem rohannak oda hozzám, pedig láthatóan ezt szeretnék. Carol szép szeméből megállíthatatlanul csorognak az öröm és a meghatottság könnyei, pedig próbál uralkodni magán. A fiam még nem érti, mi történik, csak azt látja, hogy az apja újra rámosolyog oly sok idő után, így hát kacag teli szájjal, azzal a természetességgel, ahogy csak az ártatlanok tudnak örülni a jónak. Noel csitítja őket, a lelkükre beszél.

Ó, Noel! Hűséges barátom, aki bölcsességeddel kihoztál a sötétség napjaiból: milyen botor vagy most! Hogy is árthatna meg bárkinek a boldogság?!

Végre közelebb engedi őket azzal a kikötéssel, hogy nem nyomorgatnak össze. Már karolnak is át kétfelől a puha, szerető karok, és csorog az én könnyem is.

Mit szenvedhettél, drága Carol! A háború visszavette katonáját, elrabolta mellőled a férjedet, gyermeked apját. És még csak az a vigaszod sem lehetett meg, hogy érted harcolok idegenben, hanem neked kellett a nálad negyven kilóval nehezebb, tehetetlen, talán sokszor őrjöngő férfit ápolni, gondozni, etetni.. és ó, bele se merek gondolni, mi mindent még!

Összerezzenek, ahogy hirtelen hangos dördülést hallok.

– Csak az ég dörög – nyugtat meg Noel. – Ritka errefelé az ilyen nagy vihar, mint ami most készülődik.

Ritka…talán pár évente. Mint akkor, azon a meleg, nyári napon, mikor Carollal ültünk a kertben…

Villámlás hasítja ketté az ablakból idelátszó, fekete égboltot.

Villámlás!

Istenem add, hogy tényleg a felismerés szikrája legyen, amit Noel szemében látok!

Újabb égdörgés. Villámfény.

Gránátok!

Azok az átkozott zöldsipkások fel voltak készülve az éjszakai támadásra…