Elektrozsiráfok 1/2

Fiatalkoromban történt, egészen pontosan ’86 nyarán. Későn érő típus lévén csak egy hosszúra nőtt, tizennégy éves gyerek voltam akkoriban, aki rémesen unatkozott a nyári szünidőben. A gyerektáborokból már kinőttem, a szülőkkel töltött ciki nyaralást letudtam, bátyám már dolgozott: a nap nagy részében egyes-egyedül maradtam otthon. A szabadság eleinte mámorító volt, és én alaposan kiélveztem a magányt, de ez már a második hét körül kezdett unalmassá válni. Felkerestem az összes barátomat, de mindenki elutazott valahová, és amikor véget nem érő délelőttökön magamban csatangoltam az üres játszótereken, kihalt sportpályákon és gazos gangokon, hosszú percekre olyan érzésem támadt, hogy egyedül maradtam a világon. Aztán persze befordultam egy főútra, és a különös érzés azonnal megtört, de nem illant el egészen; a későn érő tinédzsereknél senki nem tud magányosabb lenni kerek e világon. Szokásommá vált ez a délelőtti csatangolás, félelmetes távolságokat megtettem gyalogszerrel, ide-oda bóklászva, vargabetűket és céltalan kerülőket róva, és csak az éhség hajtott haza, hogy megmelegítsem a konzervraviolit, és a délutánt olvasgatással vagy a tévé előtt töltsem.
Aznap délelőtt már eljutottam az uszoda háta mögötti részhez, ahol a panelházak és a régi udvaros házak furcsa találkozásánál az ősöreg víztornyot elhagyva éppen azon tépelődtem, hogy be merjek-e mászni egy ecetfával benőtt, elhagyatottnak látszó udvarra, csak hogy megnézzem, mi van ott. Pár évvel korábban nem sokat teketóriáztam volna, ám azon a nyáron már súlyosan rám telepedett annak a gondolata (az érzése nem, csak a gondolata), hogy már túl nagy vagyok az ilyesmihez: ami egy tizenegykét évestől bocsánatos csíny, az bűntény egy olyan nagyfiútól, akinek már van személyije, és ősztől szakmunkásba fog járni. Ezt a változást leginkább a környezetem sugározta felém, mint a kertvárosi öreg bácsi, aki tavalyelőtt mosolyogva engedte, hogy a fájáról egyem a barackot, de azon a nyáron azt kiabálta rám, amikor meglátott, hogy „büdös szipus kölke, rád hívom az uerhát!”
Ilyen komoly tépelődések közepette fordultam be arra a kis közre, ahol talán még sosem jártam azelőtt. A felismeréstől megtorpantam, hogy jobban körbenézzek, mert mégiscsak különös, hogy a paneltömbünktől alig pár sarokra van egy akármilyen kicsi utcácska, amire egyáltalán nem emlékszem. Túl sok emlékezetes nem is volt rajta; egyik oldalán egy gazzal felvert, üres telek ásított a foghíjas kerítés mögül, másik oldalán pedig egy régi téglaház süppedt bele a vadszőlőbe, redőnyén látszott, hogy évek óta senki sem húzta fel. Poros akácfák árnyékolták a keskeny betoncsíkot, ami járdaként szolgált, és ami tele volt apró dudorokkal, olyanokkal, amikben feltétlenül hasra esel, ha gördeszkával vagy görkorcsolyával rájuk hajtasz, de még a bicikliden is elharaphatod a nyelved tőlük. Az egyik bucka azonban jóval nagyobb volt a többinél, nem csupán kis huplicska, hanem oda nem illően hatalmas: a fél járdát elfoglalta. Kíváncsian közelebb mentem hozzá, de amikor már csak két méterre voltam, a púp megmozdult.
‒ Most elijesztetted! ‒ kiáltott fel a betonbucka bosszúsan.
Földbe gyökerezett a lábam, de abban az időben annyi méltatlan gyanúsítás ért, hogy a szám önállósította magát, és bár én úgy éreztem, hogy menten bepisilek az ijedségtől, dühösen azt mondtam:
‒ Egyáltalán nem ijesztettem el semmit!
A bucka megemelkedett, és egy szempár meredt rám alóla, majd az eddig a járda részének látszó dolog hátrahullott, felfedve egy nőt. Nekem öregnek tűnt, hiszen anyámmal lehetett egyidős: anyám akkor harminchét volt ‒ elképzelhetetlen kor egy tizennégy éves fiúnak!
‒ Bocs, hogy rád förmedtem ‒ enyhült meg a nő, miközben kirázta a betondarabnak tűnő dolgot, és összehajtogatta: csak egy szürke kendő volt, ami a kezében már nem is hasonlított semmi másra, csak egy szürke kendőre.
A nő fáradt mozdulattal hátrasimította arcába hullott mézszőke haját, és a mozdulattól kecsesen izmos, barna karján összekoccant két fényes karperec. Rémülten jöttem rá, hogy a nő csinos, sőt, gyönyörű. Csak egy-két éve kezdtek el érdekelni a lányok, és még sose fordult velem elő, hogy egy ilyen idős nőt vonzónak találjak. Elvörösödve hajtottam le a fejem, és már éppen azon voltam, hogy köszönés nélkül sarkon forduljak, amikor a nő mondott valamit, amitől meggondoltam magam:
‒ Rémesen félénk állat ez a betonvakond!
‒ A micsoda?! ‒ pukkant ki belőlem a nevetés.
Rémület, vágy, fékezhetetlen jókedv: akkoriban képes voltam ezeket egy percen belül is produkálni, hogy aztán megspékeljem egy kis tinimelankóliával is.
A nő leemelt válláról egy hátizsákot, és beletette a kendőt, majd ismét rám pillantott.
‒ Ja, te még mindig itt vagy? Mit is kérdeztél?
‒ Hogy mi az a betonvakond ‒ válaszoltam most már teljes komolysággal.
Látszott ezen az idegen nőn, hogy egyáltalán nem engem akart hülyíteni, ugyanakkor érthető módon bizalmatlan voltam. Ez egy felnőtt, és a felnőttek gyakran szeretnek a gyerekekkel gonosz tréfákat űzni, mint mikor nagybátyám nyolcéves koromban átküldött a szomszéd szerelőműhelybe reszelőzsírt kölcsönkérni.
‒ Ó, hát ami a puklikat csinálja ‒ mutatott a nő a járdára.
‒ A puklik a levegőtől vannak ‒ jelentettem ki a legkomolyabb „engem nem versz át” hangomon.
‒ Igazán?
‒ Igen, olyankor van, amikor a forró aszfalt túl gyorsan hűl, és akkor a levegő nem tud kimenni, mielőtt megszilárdul. ‒ Én magam sem voltam biztos, hogy valóban erről van-e szó, de úgy gondoltam, egy nő úgysem ért az ilyesmihez.
‒ A betonvakond csinálja, amikor az aszfaltférgek után kutat ‒ jelentette ki a nő, miközben körülnézett, talán hogy nem hagyott-e valamit a járdán.
‒ Most már aszfaltférgek is vannak…
‒ Azok a legrosszabbak, kieszik a dolomitot, amitől olyan lesz utánuk az út, mint a tojáshéj.
‒ Kitalálom ‒ mondtam cinikusan ‒, miattuk vannak a kátyúk.
‒ Vág az eszed, kisfiam ‒ bólintott a nő.
Már anyukám sem szólított „kisfiamnak”, amióta két év alatt nőttem vagy fél métert, de jólesett, hogy újra ezt hallom valakitől. Igaz, hogy a nő legalább fél fejjel alacsonyabb volt nálam, de valahogy mégis magasabbnak és öregebbnek hatott a kinézeténél. Bár hirtelen jött szemtelenségemben először azt akartam válaszolni, hogy „biztos úgy van, öreganyám”, szerencsére meggondoltam magam.
‒ Ebből ma már nem lesz semmi ‒ sóhajtott a nő a puklikat vizsgálva, majd minden további nélkül sarkon fordult, és elindult.
‒ Várjon! ‒ kiabáltam utána, észre sem véve, hogy most először életemben nem „tetszikeltem”, hanem magáztam egy felnőttet. Pedig azokban az időkben ezt a jogot csak az kapta meg, aki már dolgozott.
Utána mentem, mert bizony nem állt meg a kiabálásra, és amikor mellé értem, akkor is csak annyit bökött oda:
‒ Na mi kéne?
‒ Meséljen még ezekről az állatokról! ‒ kértem, miközben mellette loholtam. Egyszeriben nem érdekelt, hogy igaz-e amit mond; megmentőmet láttam benne az unatkozástól.
‒ Nem érek rá ‒ mormolta felém se pillantva. ‒ Délutánra vihart mondtak, és ha igyekszem, még találhatok egy jó leshelyet…
‒ Micsodához? ‒ kaptam a félmondat után.
‒ Nyilván az elektrozsiráfokhoz, ha egyszer vihar lesz ‒ válaszolta enyhe türelmetlenséggel. ‒ De tényleg nem érek erre rá, kisfiam. Menjél szépen játszani!
Hány évesnek néz ez engem? ‒ futott át rajtam a felháborodás, de azért engedelmesen lemaradtam. Mégse akaszkodhattam rá egy vadidegen felnőttre, aki ráadásul rám is szólt. De azért utána kiáltottam:
‒ Péternek hívnak!
‒ Miriam ‒ intett a nő, mielőtt befordult volna a sarkon.
Elgondolkodtam azon, hogy ez vajon a neve volt-e, vagy valami külföldi sértés, mert még életemben nem hallottam ilyen különös nevet. A barátaim anyukáit Icának hívták vagy Julinak, Katinak, esetleg Bözsének. Talán a Mariannt hallottam másképp ‒ töprengtem, de nem hittem igazán. Illett hozzá ez a különös név, hiszen ő sem volt hétköznapi; lezser vászonblúzában, szandáljában és bő szabású bermudájában egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valakinek az anyukája.
Ezek után értelmetlennek tűnt tovább kószálni, úgyhogy hamar hazamentem, és talán idővel el is felejtem az egészet, ha délutánra nem érkezett volna vihar. A tintafekete fellegek dörgős-villámlós nyári zivatart ígértek. A legevőbben érezhető volt a feszültség, és én libabőrös karral álltam föl a tévé elől.
‒ Elektrozsiráfok! ‒ kurjantottam, és már rohantam is, az előszobában rángatva magamra a cipőt, és az ajtóból fordultam vissza az esőkabátért.
Odakinn aztán egy pillanatra megtorpantam, mert a tízemeletes panelházak között nem látszott, honnan érkeznek a fellegek. Végül a széllel szemben kezdtem el rohanni, hogy a vihar elébe menjek. Nemsokára már az utolsó panelháznál jártam, de ott aztán megtorpantam; hatalmasat dördült az ég, és a felhők hasánál végighasított kékes korbácsával az első villám a kertváros felett. Nem tudtam, merre tovább, ha bemegyek a kertes házak közé, ismét csak keveset fogok látni az égből. Vihart nézni legnagyszerűbben persze valami magas helyről lehetne, úgyhogy felsandítottam a panelház tetejére, ahol legnagyobb meghökkenésemre egy alakot láttam a lábát lógázni a semmibe.
Átfutott rajtam a rémület, hogy most szemtanúja leszek egy csúnya öngyilkosságnak, de aztán az alak valamit a szeméhez emelt, és láthatóan a vihar felé kémlelt, és én már biztos voltam benne, hogy Miriamot látom.
‒ Huj, huj, elektrozsiráfok! ‒ bíztattam magam egy csatakiáltással, ami beleveszett az égzengésbe.
Testi változásoktól, hormonlöketektől és vadonatúj tapasztalatoktól túlérzékeny idegrendszeremen úgy játszott a közelgő vihar, mint valami pattanásig feszített húron. Úgy érzetem, menten szétrobbanok, ha nem csinálhatok valamit. Berontottam a panelház kapuján, és a liftre egy pillantást se vetve rohantam felfelé a lépcsőn kettesével szedve a fokokat. A negyediken még mindig úgy éreztem, hogy halhatatlan vagyok, az ötödiken, hogy hős, a hatodikon, hogy valahogyan megcsinálom, a hetediken pedig hogy kiköpöm a tüdőmet, mielőtt még elérném a liftgombot. Valahogyan mégis elértem, és mire kiléptem a tetőre, addigra ismét viszonylag normálisan vettem a levegőt, ráadásul le is nyugodtam kissé, aminek nagy hasznát láttam az elkövetkező fél órában.
Lassan, oldalról közelítettem meg Miriamot, mert nem akartam megijeszteni, amikor épp egy tízemeletes szélén ül. Ismét a szeméhez tartotta azt a valamit, ami így közelről leginkább egy pálcára tett, szemet kitakaró álarchoz hasonlított, amilyet a régi filmeken használtak a bálokban. Mivel továbbra sem nézett felém, kénytelen voltam megszólítani:
‒ Én vagyok az délelőttről, Péter.
‒ Aham.
‒ Az elektrozsiráfokat nézi?
‒ Aha.
‒ Őket nem tudom elriasztani, ugye?
‒ Nem, túl messze vannak, és különben sem törődnek veled.
‒ Az valami távcső?
Ezúttal végre rám pillantott, miközben válaszolt:
‒ Nem, én csináltam direkt az elektrozsiráfokhoz, kipróbálhatod ‒ nyújtotta felém. ‒Egyszerűbb, mint elmagyarázni, és látom, hogy addig nem lesz nyugtom, míg nem válaszolok minden kérdésedre.
Óvatosan közelebb merészkedtem, és a tető szélétől olyan messze telepedtem le, hogy kinyújtott karommal még épp elérjem azt az álarcszerű dolgot.
‒ Hogyan működik?
‒ Csak nézz rajta keresztül, és figyeld a villámok környezetét. Nagyon gyorsnak kell lenned, mert csak abban a pillanatban láthatsz bármit is, amikor épp villámlik.
Az arcom elé emeltem a maszkot, és észrevettem, hogy a szemnyílást valami sötét anyag takarja. Elég idiótának éreztem magam, ahogy a vak álarc belsejét fixíroztam, és nem láttam semmit… egészen addig, amíg nem villámlott. A villám ugyanis látható volt, de nem úgy, ahogyan szabad szemmel, hanem egy koromfekete rajzolatként a szürke és fehér különféle árnyalatai előtt. Negatívban láttam. És bár csak egy pillanat volt az egész, ott volt a villám mellett valami másik sötét tömeg. Szerencsére ismét villámlott, mielőtt még elfordítottam volna arról a helyről a tekintetem, és ezúttal jobban láttam: egy képtelenül hússzú, több kilométeres nyúlvány, aminek a tetején egyértelműen egy apró fej ült.
‒ Zsiráfnyak ‒ motyogtam, miközben úgy éreztem, hogy vagy most fog elmenni az ép eszem, vagy soha.
A következő villámlásig perceket kellett várni, de nem mertem leereszteni a maszkot, és pislogni is minél kevesebbet próbáltam. Erőfeszítésemnek meg is lett a jutalma, mert a következő villámnál ismét megpillantottam az elektrozsiráfot, aztán a pár másodpercre rá következőnél újra, csak egy másik pozícióban, és a két kép összeállt egy mozgássá. Az állat épp a villám felé nyújtotta a nyakát, és a következőnél már emelte is fel, miközben a szája összezáródott: legelt.
‒ Villámot esznek? ‒ kérdeztem meg a nyilvánvalót, miközben visszanyújtottam a maszkot, bár még szívesen bámultam volna az állatokat.
‒ Elektromosságot esznek, és átalakítják sötét elektromossággá, amiből ők állnak. De amelyik éhen marad, néha balekostól a vezetékekbe is. Mit gondoltál, miért van vihar idején sokszor áramszünet?
‒ Mert a szél vagy egy faág leszakítja a vezetéket.
‒ Néha igen, de a legtöbbször egy elektrozsiráf csinálja. Ők nem városi állatok, mint a betonvakond vagy az aszfaltféreg, de azért jó ideje beszoktak a városokba és falvakba, ahol megdézsmálhatják a vezetékeket, néha az erőműveket is. A panelokat nem szeretik, mert ott a föld alatt vezetik az áramot, és így nem férnek hozzá.
‒ Mi az a sötét elektromosság?
‒ Egyfajta negatív elektromosság. Az elektrozsiráfok negatív lények, ezért látod őket csak negatívban. Az energiát tüntetik el a világból falatról-falatra. Az elektromossággal kezdik, de mivel végeredményében minden energiából áll, a végén nem marad majd semmi.
Ez elég félelmetesen hangzott, és ha megijedtem, olyankor általában butaságokat beszéltem, csak hogy halljam a hangom:
‒ Nem hasonlítanak zsiráfra, inkább olyanok, mint az a hosszúnyakú dinoszaurusz ‒ jelentettem, ki, mire Miriam vetett rám egy lesújtó pillantást, és a fejére húzta a kapucniját.
Abban a pillanatban elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy én is követtem a példáját. Mire ismét ránéztem, ő már újra a vihart vizslatta a maszkkal, mintha soha nem is beszélt volna hozzám.
Némán várakoztam ‒ én úgy érzetem, hogy talán egy óráig is, mire a vihar elállt, és Miriam leeresztette végre a maszkot.
‒ Holnap segíthetsz megfogni azt a betonvakondot, amit ma elijesztettél ‒ vetette oda, miközben felállt. ‒ Kilenc óra, ne késs, inas! Hosszúnadrág, sapka, kényelmes cipő!
Mindebből én csak a kilenc órát fogtam fel, és hogy „inas”. Szerettem olvasni, tudtam, hogy inasnak a szakmába betanuló fiúkat hívták régen. Mire felocsúdtam a meglepetésből annyira, hogy bármit is kibökjek, addigra csak a csukódó ajtónak beszélhettem volna.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-05-14 17:12 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Felemás a stílus - mármint nem, ezt rossz szó. A stílus egységes. Felemás érzésem volt, amikor olvastam. Vannak szavak itt-ott, amik kilógnak. Olvasom, olvasom, biccen. Sosegond, olvasom tovább. Két bekezdés, vagy csak fél, de biccen. Pedig amúgy sima pálya lenne, nem illik ide a biccenés (vannak írások, ahová illik, tudod te ezt). Talán a tininyelv és a '86 teszi, de egyes szavak nem férnek meg benne. Se nem késői visszatekintés (akkor talán... elegánsabb lenne a stílus?), se nem "jelen idejű" - a fene tudja, olyan mix.
Pedig engem a sztorival megvettél. A címmel kezdted, aztán jött egy "átlagos bevezető" - itt még gondolkoztam, hogy jön-e az urban fantasy, vagy ez csak egy fura címadás volt. A klasszikus fordulat, az idegen utca eldöntötte. És imádom, mert mindent imádok, ami UF, főleg az ilyen ifjúsági irodalmi UF-et, szóval ide a második részt, ha kérhetném. Még ma. És ha azon múlik, hogy biccen... á, tudod, mit, biccenjen. Később kigereblyézzük.

(Oké, nem úszod meg, van egy totál objektív hibád, ami akkora, hogy tényleg kidobott az olvasásból, hangulatból, biccenésekből, sőt, felálltam miatta vízért is:
"De amelyik éhen marad, néha balekostól" - Word nem fogja észrevenni, mert értelmes szó, ezeket a legnehezebb kiszűrni. Tudom, milyen idegesítő, te is tudod, de azért csak gonoszkodom.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2019-05-16 07:09 Kentaur

Kentaur képe

Mindjárt küldöm is be a második részt. :-)
Ó, hát az ilyet sose fogom észrevenni, háromszor olvastam el, mire rájöttem, mi bajod vele. Hülye diszgráfia. Remélem, tetszeni fog azért.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2019-05-16 07:22 Sednol

Sednol képe

Tőled megszokott munka.

Az egyik legnagyobb pozitívum, ha nem írod oda az elejére, hogy 86-ban történik, akkor is oda képzelem magam. Ezért kapsz tőlem egy hatost. :D

Amiért szólnék, hogy a fiúcska túl lányocskás lett. Még tizenkét évesen el tudnám némelyik szófordulatát fogadni, de tizennégynél már nem. Gondolok itt az anyáskodó Nagyfiú vagy a gyermekded Öreg bácsi kifejezésre. (Srác, öreg) Én csak magamból tudok kiindulni, utoljára tíz évesen gondoltam magamra nagyfiúként, aztán elmúlt. Tizennégy évesen már szlengesebben, szellősebben beszélnek a fiatalok, feltételezem, akkor sem volt ez másként.

"...a későn érő tinédzsereknél senki nem tud magányosabb lenni kerek e világon." - ezt csak azért emelem ki, mert úgy érzem, hogy itt az E/1-es mesélő eltávolodott magától, és már szinte E/3-ba csúszik át. Az is lehet, hogy csak a túlzott magyarázatszaga az, ami oda nem illőnek érezteti. Nem tudok dönteni, így gondoltam, jelzem, hátha valakinek akad még vele gondja. Mellékesen nélküle sem sérülne a mondanivaló.

A fantasy vonal belesimul a valóságba, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a meglétét. Amíg várok a második részre, addig megyek, és elkapom azt a rohadt betonvakondot.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

cs, 2019-05-16 11:47 Kentaur

Kentaur képe

Átnézettem Gáborommal, de 86-ban ő is csak 11 éves volt, (én meg 7), és neki nem tűnt fel, hogy ez kilógna egy akkori 14 éves gondolkodásából. Abban mondjuk meglehetősen biztos vagyok, hogy a "bácsi-néni" megszólítást még a huszonévesek is használták akkoriban az idősekkel szemben, nemhogy a tizenévesek. Egy nemrég még 13 éves (két hónapja volt a szülinapja képzeletemben) fiútól szerintem gondolatban sem gáz. Az "uerhát" amúgy Gábor rakta bele, én még túl fiatal voltam, hogy erre emlékezzek.
Mondjuk én a túl "akkori" szóhasználatot érztem volna soknak, mert ugye az egészet Péter meséli el, ki tudja, mikor, de valószínűleg mostanság, főleg az elején érezhető ez, ahol bemutatja az akkori világot. Egyszóval a "nagyfiút" és a "..a későn érő tinédzsereknél senki nem tud magányosabb lenni kerek e világon"-t nem a 14 éves mondja, hanem a 49 éves a 14 éves kori magára.
Örülök, hogy amúgy tetszik. Már beküldtem a folytatást.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2019-05-16 11:52 Sednol

Sednol képe

Érdekes mód az URH nem lógott ki, az beleillett nekem.
Ez a beszédstílus egyedi dolog lehet a részemről, nem emlékszem, hogy így beszéltem volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy faterék elég lazán neveltek, mind a mai napig, ha hallanak minket egymással beszélni, megbotránkoznak, hogy nem tisztelem az öregemet, pedig csak azt kapja, amit adott. :D
Én csak nyolc éves voltam akkor, és éppen külföldön szocializálódtam, szóval megeshet, hogy ezért lóg ki nekem. Pont abból a korszakból hiányzik hat évnyi magyar beszéd az emlékeimből.

A lényeg, hogy él a történet, és kerti munka közben is azon gondolkodtam, hogy ja, elhiszem, hogy van ilyen. Szóval csak gratulálni tudok, engem kilóra megvettél vele.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

cs, 2019-05-16 18:56 Kentaur

Kentaur képe

"A lényeg, hogy él a történet, és kerti munka közben is azon gondolkodtam, hogy ja, elhiszem, hogy van ilyen. Szóval csak gratulálni tudok, engem kilóra megvettél vele."

Ez a fontos, a többit ki lehet (és majd ki is kell) javítani.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2019-05-16 21:54 Ovidius

Ovidius képe

Kezdődik a varázslat.... Induljunk a félhomályos zónába...:D

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

p, 2019-05-17 12:55 Angi

Angi képe

Engem még nem ragadott magával a történet, még nem hittem el, hogy ezek a különös lények léteznek, pedig az első „‒ Elektrozsiráfok! ‒ kurjantottam, és már rohantam is, ... „ környékén már éreznem kellett volna, és nem értettem, hogy a fiú mitől hiszi el? Vagy átsiklottam valamin?
De nem, visszaolvastam, többször is, és az unalom, mint legfőbb magyarázat arra, hogy a fiú nem hagyja ott az első betonvakondra a bolond nőt, nekem nem elég magyarázat. Kell még valami, valami varázslat, valami meglepő, ami miatt a fiú is és én is elhiszem, hogy egy szép mese következik.
De ez csak az én véleményem :)

v, 2019-05-19 19:23 Kentaur

Kentaur képe

Neked eddig se volt hihető, amit tőlem olvastál. Az is lehet, hogy nem én vagyok a te íród, de majd meglátjuk a második résszel együtt.
Igazán az győzi meg, hogy a nő nem foglalkozik vele - ha be akarná csapni, jobban igyekezne. De szó nincs arról, hogy a fiú 100%-ban hisz neki, ezt senki nem is mondta.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2019-05-20 08:33 Angi

Angi képe

Csak akkor mennék fel viharban/villámlások közepette egy tízemeletes tetejére, ha már 100%-ban elhittem a mesét.

Amúgy szeretem az írásaidat, a Hétköznapiságok cirkusza, a Hegynevelő a kedvenceim. Lehet, az a baj, hogy csak akkor dugom ide az orromat, ha valami nem tetszik, ami nem azt mondom, hogy jó módszer…

h, 2019-05-20 15:41 Kentaur

Kentaur képe

Na jó, de ez te vagy, a szereplőm meg másmilyen, ráadásul be van sózva, a vihar meg még nem ért oda.

Hát igen, jó azt is tudni, ha tetszik valami! :-) Az írónak ez létszükséglet...

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2019-05-30 10:33 Anonymus R. Chynewa

Anonymus R. Chynewa képe
5

Nagyon kellemes a hangulata, szuper. :)

»___________»____________»
" Igen? És hol a sereg?.."

cs, 2019-06-13 18:26 Roah

Roah képe

Lámlámlám. :))))

Nyolcvanas években jártam,
elektrozsiráfot láttam,
villámot akart felfalni,
szabad-e tanácsolni? :))))

Csak felszínes a javítás, fogalmazzunk úgy, hogy csak a gyorsan megoldhatóakat jeleztem alább. :)))

Energiavámpírok? ;)

Imádom a fantáziádat!

„Későn érő típus lévén csak egy hosszúra nőtt, tizennégy éves gyerek voltam akkoriban, aki rémesen unatkozott a nyári szünidőben.”

Szerintem nem kell az ’akkoriban’.

„A szabadság eleinte mámorító volt, és én alaposan kiélveztem a magányt, de ez már a második hét körül kezdett unalmassá válni.”

Szerintem nem kell a ’volt’ az első tagmondatba, ragozz inkább: ’mámorított’. Nem kell szerintem az ’én’ sem a második tagmondatba, valamint nem kell a ’kezdett’, mit szólsz ahhoz, hogy ’de ez már a második hétre unalmassá vált’ vagy ’de ez már a második hét körül unalmassá vált'?

„Felkerestem az összes barátomat, de mindenki elutazott valahová, és amikor véget nem érő délelőttökön magamban csatangoltam az üres játszótereken, kihalt sportpályákon és gazos gangokon, hosszú percekre olyan érzésem támadt, hogy egyedül maradtam a világon.”

Nem kell a ’magamban’, vagy ha ragaszkodsz a lónli jelzéshez, akkor inkább az ’egyedül’-t javasolnám helyette.

„Szokásommá vált ez a délelőtti csatangolás, félelmetes távolságokat megtettem gyalogszerrel, ide-oda bóklászva, vargabetűket és céltalan kerülőket róva, és csak az éhség hajtott haza, hogy megmelegítsem a konzervraviolit, és a délutánt olvasgatással vagy a tévé előtt töltsem.”

Ismétlős – fentebb van már ’csatangolás’ és ’válni’, az egész mondatot átírnám…ezt most rádbíznám. :))) Hogy mire írnád át, az egészet, vagy egy részét ennek a mondatnak.
Red Kentaur te vagy. :))))

„Aznap délelőtt már eljutottam az uszoda háta mögötti részhez, ahol a panelházak és a régi udvaros házak furcsa találkozásánál az ősöreg víztornyot elhagyva éppen azon tépelődtem, hogy be merjek-e mászni egy ecetfával benőtt, elhagyatottnak látszó udvarra, csak hogy megnézzem, mi van ott.”

’Panelházak’ helyett csak így: ’panelok’? És akkor elkerülsz egy ’ház’ szóismétlést, hm…?

„...hogy már túl nagy vagyok az ilyesmihez: ami egy tizenegykét évestől bocsánatos csíny, az bűntény egy olyan nagyfiútól, akinek már van személyije, és ősztől szakmunkásba fog járni.”

Hm.
Stílidegennek érzem a ’nagyfiú’-t.
Döntened kellene; vagy szlenges a szöveg, és a szavak hűek a stílhez, nemhez, vagy a korhoz maradsz hű, a ’80-as évekhez. A ’nagyfiú’ kifejezés szerintem sem a nyelvezetbe – holott a novella nyelvi szintjét magasnak érzem -, sem a stílbe, sem az elbeszélő nemébe nem passzol.
Idős urak szokták ezt a szót használni, vagy óvonénik kicsikre, 10-12 évesekre, sőt, néha még kisebbekre, esetleg szlengben, mint mondjuk a ’hé, kislány!’, ’hé, nagyfiú!’ használni.
Miként gondol önmagára egy tinédzser srác a '80-as években? Hogyan nevezik magukat? Szokták egyáltalán nevezni magukat valahogyan?

„Ezt a változást leginkább a környezetem sugározta felém, mint a kertvárosi öreg bácsi, aki tavalyelőtt mosolyogva engedte, hogy a fájáról egyem a barackot, de azon a nyáron azt kiabálta rám, amikor meglátott, hogy „büdös szipus kölke, rád hívom az uerhát!””

Az én kedvemért, plíz, tégy valamit ezzel a ’sugározta’ pity-puttyal. :))))

„A felismeréstől megtorpantam, hogy jobban körbenézzek, mert mégiscsak különös, hogy a paneltömbünktől alig pár sarokra van egy akármilyen kicsi utcácska, amire egyáltalán nem emlékszem.”

Másként?
(Zavaró számomra ez a ’felismertem’ ottan. A felismerte hogy nemismerte, leginkább ez a bajom.)

„Túl sok emlékezetes nem is volt rajta; egyik oldalán egy gazzal felvert, üres telek ásított a foghíjas kerítés mögül, másik oldalán pedig egy régi téglaház süppedt bele a vadszőlőbe, redőnyén látszott, hogy évek óta senki sem húzta fel.”

Nem kell szerintem a ’pedig’.

Magadhoz képest sokat voltozol. Cuppanj rájuk – módjával! ;)

„‒ Most elijesztetted! ‒ kiáltott fel a betonbucka bosszúsan.”

Szerintem nem kell a ’most’. Hatásosabbnak vélem nélküle a mondatot.

„Földbe gyökerezett a lábam, de abban az időben annyi méltatlan gyanúsítás ért, hogy a szám önállósította magát, és bár én úgy éreztem, hogy menten bepisilek az ijedségtől, dühösen azt mondtam:”

Ijesztetted-ijedtség.
Másként?

„‒ Egyáltalán nem ijesztettem el semmit!”

Még egy ijesztés. ;)
Amúgy mitől ilyen biztos ebben a karakter? Hogy nem ijesztett el semmit?

„‒ Bocs, hogy rád förmedtem ‒ enyhült meg a nő,…”

Enyhült…nekem ez olyan időjárásos – szigorúan szub! -, ’higgadt’, nyugodott’, ’csillapodott’? Ilyesmi?

Sok a miközbenezés – néha egy-egy mialatt szerintem elkélne.
Vagy más választékosság.

„Már anyukám sem szólított „kisfiamnak”, amióta két év alatt nőttem vagy fél métert, de jólesett, hogy újra ezt hallom valakitől.”

Ó! Pedig pont az ellenkezője a jellemző, nem? Hogy nem csípik, ha gyereknek nézik őket, pont azért, mert ők magukról már azt képzelik, hogy nem azok, nem középsősök, hanem nagy lovak.

Általában 60 kilósak 120 kilós egóval.
Sőt, előszeretettel habisztiznek több évet magukra, hogy vegyék őket komolyan, a csajok kifejezetten idősebbnek akarnak látszani, érettebbnek, nőnek, a fiúk meg férfinak. Utóbbiak még a mozgásukban is nagyobbnak akarnak tűnni a valóságnál – innen lesz a még zavaros egó bennük 120 kilós aurával, a mutáló, vagy a szándékoltan elmélyített hang glóriát sző az összképre – megkoronázza.
Szóval az a fura nekem, hogy jól esik a karakternek, hogy ’kisfiú’-nak szólítják.

„‒ Na mi kéne?”

’Na (vessző), mi kéne?’

’Hány évesnek néz ez engem? ‒ futott át rajtam a felháborodás, de azért engedelmesen lemaradtam.”

Ez már illik a korához, szerintem. :)))) Csak a ’futott át rajtam’ …nem akarod másként megfogalmazni ezt? :)))

„Nemsokára már az utolsó panelháznál jártam, de ott aztán megtorpantam; hatalmasat dördült az ég, és a felhők hasánál végighasított kékes korbácsával az első villám a kertváros felett.”

Csudaszép leírás, csak a második tagmondat nem való szerintem ebbe a nyelvezetbe, túl…költői ide, verselősnek hat nekem.

„Átfutott rajtam a rémület, hogy most szemtanúja leszek egy csúnya öngyilkosságnak, de aztán az alak valamit a szeméhez emelt, és láthatóan a vihar felé kémlelt, és én már biztos voltam benne, hogy Miriamot látom.”

’Átfutott rajtam’ – helyett ’Megrémültem, hogy most…’ vagy ’Megrémültem – most szemtanúja leszek…’, ’Megrémültem. Szemtanúja leszek…’
Hm? :))) Ilyesmik? Jó vagy írástechnikából!
Használd az erősséged!

„Lassan, oldalról közelítettem meg Miriamot, mert nem akartam megijeszteni, amikor épp egy tízemeletes szélén ül. Ismét a szeméhez tartotta azt a valamit, ami így közelről leginkább egy pálcára tett, szemet kitakaró álarchoz hasonlított, amilyet a régi filmeken használtak a bálokban.”

Már megint ijesztés. ;)
’Nem akartam a frászt hozni Miriamra…’ és ilyesmik?

„…és ezúttal jobban láttam: egy képtelenül hússzú, több kilométeres nyúlvány, aminek a tetején egyértelműen egy apró fej ült.”

'hOsszú.' ;)

„‒ Zsiráfnyak ‒ motyogtam, miközben úgy éreztem, hogy vagy most fog elmenni az ép eszem, vagy soha.”

Mucifej! Írástechnikázz!
Ossz és szorozz, húzz és vonj össze.
Tedd ezt a bukdácsolást egy feszes megfogalmazássá – érzékletesebb és hatásosabb lehet. :)))
Hadd szóljon!

„Erőfeszítésemnek meg is lett a jutalma, mert a következő villámnál ismét megpillantottam az elektrozsiráfot, aztán a pár másodpercre rá következőnél újra, csak egy másik pozícióban, és a két kép összeállt egy mozgássá.”

’…aztán a pár másodpercre rá’ mínusz egy 'a'; névelőfelesleg. ;)

„De amelyik éhen marad, néha balekostól a vezetékekbe is.”

’bElekóstol’ - ;)

„Ez elég félelmetesen hangzott, és ha megijedtem, olyankor általában butaságokat beszéltem, csak hogy halljam a hangom:”

Ijedős egy novi ez. ;)

„‒ Nem hasonlítanak zsiráfra, inkább olyanok, mint az a hosszúnyakú dinoszaurusz ‒ jelentettem, ki, mire Miriam vetett rám egy lesújtó pillantást, és a fejére húzta a kapucniját.”

Parádéznak a vesszők. ;)

„Abban a pillanatban elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy én is követtem a példáját.”

Hirtelen az esőre gondoltam, hogy a karakter is zuhogott. Ha nem ütsz entert, és közelebbre viszed a kapucnis mondathoz, a két mondatot egymás közelébe húzod, szerintem jobb. Magabiztosabb az utalás. Szóval csak egy tagolási gebasznak tartom.

„Némán várakoztam ‒ én úgy érzetem, hogy talán egy óráig is, mire a vihar elállt, és Miriam leeresztette végre a maszkot.”

Szebben. :))))
Nem kell az ’én’, és a fogalmazd át. :))) ’Hogy’ sem kell, szerintem, ’talán egy óráig is’ inkább 'talán egy órán át’, ’mire’ helyett ’amíg’ , az esőre mondjuk, hogy elállt, a vihar inkább csendesedik, alábbhagy, gyengül a szél, ilyesmik.
Szóval szebben. :))))

„‒ Holnap segíthetsz megfogni azt a betonvakondot, amit ma elijesztettél ‒ vetette oda, miközben felállt.”

Újra ijesztés. ;)

„Kilenc óra, ne késs, inas!”

Inas? Stílidegennek látom.

Szóval…
Megátalkodott Kenaturos fantáziavilág – imádom! -, Miriam karaktere Kentásabb, amolyan lepattintós, lerázós, elevenebb, az elbeszélő átlagos kamasznak tűnik, kíváncsi, unatkozó kamasznak.

Nem sokat tudni arról, merre tart a sztori, a karakterek motivációinál csak az elbeszélő kíváncsisága derül ki, a hosszúra nyúlt magányos napjai, tehát a motiváció felé kipipálva.

Az év is - van funkciója a '80-as évek bevetésének. Ha mai lenne a forma, már guglizott volna telóról az elektrozsiráfokra. (is.) ;)

Miután szerintem továbbra is brill vagy indításból (a misztikum már az első mondatoknál lóg a levegőben, olyan, mint az eső illata, tudod, amikor nem esik az eső, de már érezni az illatát, csak érzed az illatát, pedig ott még nem is esik, egyszerűen…kúszik a mese a szavak között, mondatról mondatra erősödik varázs és nem tököl, megmutatja magát egy Más-Világ) a fantáziád bitang szabad, alig várom, hogy a folytatásból kiderüljön, mi a frászt akar Miriam ezektől a lényektől, mire jó ez neki, mi a célja a megfigyeléssel, és még milyen lény lehet, amit megmutat Péternek.

Jelöld be a saját wördös kopidban a ’miközben’, ’volt’, ’volna’, ijesztés (ez utóbbit, ha kell, vadászd le, egyesével; miután ragozva vannak, nehezebb lesz egyszerre kibökni őket, de ha gondolod, kijelölgetem neked itt), ’én’, ’magam’ szavakat, és kezdj velük foglalatoskodni. :))))

Elektrozsiráfok!
Ezért a szóért és címért kapsz tőlem egy ötöst.
Betonvakod. Ezért még egyet. Ilyet is csak te találhatsz ki!

Ui.: ’80-as években már volt konzervravioli? Oo? Konzerv székely-káposzta, babkonzerv, sólet konzerv, meg ilyesmik voltak, nem?

Megyek a második részre.

Imádtam!

Pacsi! ;)

Csapatunk egy ilyet? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=MmyDosjjP5U

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2019-06-14 20:44 Kentaur

Kentaur képe

18.-áig nem élek, meg rá pár napra se nagyon. Addig kb. értelmezni nem bírom, amit mondasz, csak azt érzem, hogy sokszor oké, néhányszor nem értem, és még kevesebbszer nem oké. (Meg hogy 3.14-ba a diszgráfiával - amit persze rosszul írtam le elsőre, szvsz netto kínzás így hívni.) Egyvalami biztos: lehet hogy talán. Addig olvasd el a második részt. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2019-07-09 20:08 gabesz890

4

Üdvözletem!

"A legevőbben érezhető volt a feszültség"
"kurjantottam, és már rohantam is, az előszobában rángatva magamra a cipőt,"
"De amelyik éhen marad, néha balekostól a vezetékekbe "

Én is csak ebbe a háromba tudok belekötni, de mint ahogy Dóra mondta, ezeken könnyű átsiklani :)

A történet érdekesen indult, engem inkább az kötött le a történetben, hogy vajon hová fejlődik, vajon bolond-e a nő, lesz-e zsiráf valahol. :)
Összességében kreatív és aranyos történet volt szerintem. Nem zavartak a döccenések, igazából észre sem vettem őket. :) Négy csillagra testálom, épp csak lecsúszik az ötösről. A második rész még együttesen simán felhozhatja szerintem, érdeklődve várom. :)