Elektrozsiráfok 2/2

Másnap már jóval a megbeszélt idő előtt ott őgyelegtem a tegnapi utca előtt, és pontban kilenckor meg is jelent Miriam.
‒ Na, akkor próbálj meg aszfalttá lenni! ‒ nyújtotta át a tegnapi szürke kendőt.
Elég bután nézhettem rá kezemben a kendővel, úgyhogy nagyon sóhajtva elvette, rám terítette, hátrébb lépett, és megszemlélt.
‒ Gondold azt, hogy betonjárda vagy!
‒ Na de mire gondol a járda?
‒ Semmire. De azért te próbáld érezni!
Erősen próbálkoztam, de csak olyan gondolatok jutottak az eszembe, mint hogy vajon mennyire nézek ki hülyén az utca közepén ácsorogva fejemen egy kendővel.
‒ Forró vagy a naptól, ami reggel óta rád süt ‒ segített Miriam. ‒ Apró szemcsék váltak le rólad az éjszakai lehűléstől, a közeli akác alulról feszít téged a gyökerével. Talán már érzed is a repedést belül.
Én csak azt éreztem, hogy korog a gyomrom, mert izgatottságomban nem bírtam otthon reggelizni.
‒ Na jó ‒ húzta le rólam a kendőt Miriam ‒, senkinek se sikerül elsőre. Használjuk azt, ami adott! Fürge fiúnak látszol, itt ez a háló, megállsz jó messzire, és ha azt látod, hogy megfogtam a betonvakondot, akkor odaugrasz, és alácsúsztatod a hálót, nehogy visszaugorjon.
Miután átvettem a közönséges lepkefogó hálót, Miriam bement a tegnapi kis utcácskába, intett, hogy jöjjek kicsit közelebb, majd úgy három méterre megálljt mutatott. Lekuporodott, magára terítette a kendőt, és ahogy elnéztem, pontosan úgy nézett ki, mint egy utcán kuporgó nő, aki egy kendőt terített magára. Teltek a percek, és én hamar eluntam a meredt bámulást, egy bokor alatt motozó rigó elvonta a figyelmem. Mikor visszanéztem, nem láttam Miriamot. Egy pillanatra átfutott rajtam az ijedtség, hogy fölállt és itt hagyott, de az a kis félrenézés egyszerűen túl kevés lett volna ehhez. Végül aztán megakadt a szemem egy hatalmas buckán…
Önkéntelenül is kiszaladt belőlem a levegő, de aztán észbe kaptam, hogy nem szabad életjelet mutatnom. Gyöngyöző homlokkal, merev lábbal, feszültségtől sajgó izmokkal álltam ott, mint valami fura, lepkehálós szobor. Egy kislány jött arra csatos pénztárcáját a kezében lóbálva és jégkrémet majszolva, és alaposan megnézett magának. Ujjával a halántéka körül körözve fejezte ki, hogy mire véli a viselkedésemet. Először arra gondoltam, hogy legalább nyelvet nyújtok rá, de aztán másként határoztam, hiszen én már inas vagyok, és a betonvakond fontosabb, mint holmi pisis csitrik. A jégkrémet viszont nagyon irigyeltem, mert bár a kislány már rég elment, én még mindig arra a hűs finomságra gondoltam. Az aszfaltot egyre forróbbnak éreztem, ahogy a koponyámat is a tűző napon, a lepkeháló nyelét viszont semmilyennek: attól féltem, hangos koppanással fog kiesni érzéketlenné vált szorításomból.
A kendő olyan gyorsan moccant meg és hullott hátra, hogy én csak sóbálvánnyá meredve bámultam a jelenetet: Miriam egy apró, szürke állatkát markolt, ami ide-oda tekeregve igyekezett kiszabadulni ujjai közül.
‒ A hálót! ‒ kiáltotta Miriam, mire végre engedett a görcs bennem.
Két hatalmas szökkenéssel ott teremtem, és térdre esve benyújtottam a hálót a fickándozó állat alá, épp időben, mert a betonvakond kicsúszott, és bár Miriam azonnal utána kapott, ha nincs ott a háló, nem biztos, hogy újra megcsípi. Fél kézzel letakarta a hálót, a másikkal pedig elővett a zsebéből valamit.
‒ Nyúlj be és tartsd meg! ‒ szólt oda nekem.
Óvatosan becsúsztattam a kezem az övé mellett, és megérintettem a szürke kis teremtményt. Élő melegségre, puha bundára számítottam, ehelyett azt éreztem, hogy egy mocorgó kavicsot szorongatok. A szurokszemű állat bundája nemcsak olyan szürke, hanem olyan szemcsés és kemény is volt, mint a járda betonja. Miriam is benyúlt a hálóba, és egy kicsike, áttetsző kővel keresztet karcolt az állat hátára.
‒ Gyémánt ‒ magyarázta nekem ‒, de ne aggódj, nem fáj nekik. Viszont ha nem jelölöm meg őket, sose fogom tudni megszámolni a populációt.
Ekkor jöttem rá, hogy amit felkarcolt a betonvakondra, az nem egy kereszt, hanem egy római tízes volt.
Aznap még egy betonvakondot megjelöltünk négy sarokkal arrébb, másnap pedig szmogmolyra lestünk nagyítóval a panelházak átjáróiban. Megtudtam, hogy ezek a lények az elektrozsiráf kivételével mind a városi környezethez alkalmazkodtak: ott az élőhelyük, ahonnan a többi állat kiszorult, és azt eszik, ami a többinek mérgező vagy ehetetlen. Ahogy telt a nyár, egyre több ilyen városi teremtménnyel ismerkedtem meg, és egyre inkább tűnt elviselhetetlennek az ősz közeledte, amikor majd faipari szakmunkásba fogok járni, és az életem visszazökken az átlagosba. Ennek fényében egyre több erre vonatkozó kérdéssel zaklattam Miriamot, aki azonban a legtöbbször csak egy vállrándítással válaszolt, vagy egyenesen visszakérdezett. „Az mire jó?” ‒ kérdezte például, amikor azt akartam megtudni, hogy mi a rendes munkája.
‒ Hogy pénzt kapj érte ‒ válaszoltam, mert addigra már tegeződtünk. ‒ Azt már csak tudod, mire jó a pénz, hiszen téged sem a kismanók ruháznak és etetnek.
Miriam olyan pillantást vetett rám, amitől egy pillanatra elbizonytalanodtam: mi van, ha beletrafáltam a kismanókkal?
‒ Ennél rendesebb munka nincs is. Azt hittem, te is ezt akarod csinálni ‒ mondta végül.
Buzgón bólogattam.
‒ Akkor jó. Semmi más dolgod nincs, mint felfedezni és elnevezni egy ilyen különleges városlakó teremtményt.
Ez után a beszélgetés után néha egyedül mentem bóklászni, akárcsak régen, csakhogy most álcakendővel (melynek már tűrhetően megtanultam a használatát), lepkehálóval, védőkesztyűvel és nagyítóval felszerelve. Eleinte semmit nem találtam, de aztán ahogy belejöttem a figyelés művészetébe, sorra fedeztem fel a furcsa teremtményeket, csakhogy Miriam már mindet ismerte. Az én olajzabálómról kiderült, hogy az az olamőba, a galamblovasomról hogy Miriam pigeonszimbiótának hívja. Így ment ez egész nyáron, míg már augusztusban jártunk, és én még mindig nem tudtam egyetlen fölfedezett lényt sem felmutatni.
Miriam azt mondta, nem vagyok időhöz kötve, ám én tudtam, hogyha egyszer beteszem a lábam a rettegett szakmunkás kapuján, onnantól vége az aranyéletnek: az ifjak munkásmozgalmi indulója kimossa majd fejemből szép terveimet és álmaimat. Eljött az a pont, amikor anyám már a füzetvásárlást tervezgette és kinézte a köpenyem anyagát, én pedig kezdtem feladni. A nyár utolsó vihara készülődött, a felhők akár fekete iskolai táblán az elmázolt krétarajz. Nem beszéltük meg, de tudtam, hogy Miriam ugyanott lesz, ahol annál a nyár eleji viharnál is. Úgy terveztem, ott mondok búcsút, a világot lassan felfaló elektrozsiráfokkal a háttérben.
Még akkor is ezen járt az eszem, amikor már odafönn figyeltük a vihart, ezért nemet intettem, amikor Miriam felém nyújtotta a maszkot. Inkább őt néztem, ezt a különös nőt, akit talán soha többé nem látok: távolba meredő arcát, varrás nélküli posztóból készült esőkabátját, ami mégis lepergette a vizet, zsebekkel tarkított bermudáját. Eszembe jutott, mennyire meglepődtem, amikor először találkoztunk, hogy mennyire különös volt nekem a betonvakond és az elektrozsiráf. Gondolatban végigvettem az összes furcsa városi teremtményt, amelyet megismertem; de mégis, mind közül Miriam volt a legfurcsább.
Ezen a ponton hirtelen felálltam, és ezúttal én voltam az, aki egy szó nélkül elrohant: szaladtam haza, mert szükségem volt otthonról egy könyvre. Olyan gyorsan rohantam, mint kisgyerekkoromban, amikor azt képzeltem, leelőzhetem a szelet is. Berontottam a lakásba, felugrottam a kanapé karfájára, mert onnan elértem a legfölső könyvespolcot. Lerántottam vagy három kötetet, mire meglett, amelyiket kerestem. A hónom alá csaptam, és már szaladtam is, hogy visszaérjek, mire eleredne az eső. Futás közben lapozgattam, bár így nem mentem vele sokra, de a liftben aztán megtaláltam a megfelelő részt.
Miriam még mindig az elektrozsiráfokat figyelte, amikor melléléptem, és kis habozás után én is leültem a tető szélére, bár én csak a lábam legvégét nyújtottam a semmibe.
‒ Megvan a furcsa városi teremtményem ‒ mondtam lihegve.
‒ Nocsak ‒ válaszolta felém se pillantva ‒, és hogy hívod?
‒ Extraneulógusnak ‒ válaszoltam, és lecsaptam kettőnk közé a magyar-latin szótárt.
Miriam ezúttal már rám nézett.
‒ Latinból, kézenfekvő ‒ bólintott. ‒ Bár én pont emiatt kerültem mindig. Extraneus, mint furcsa, az ógus meg gondolom, pont olyan képző, mint a biológusban.
Némán bólintottam, és amikor láttam, hogy helyeslően elmosolyodik, csak akkor vigyorodtam el én is.
‒ Nagyon jó, kolléga.
Egyszerre rántottuk fel a kapucninkat. Egy pillanattal később eleredt a nyár utolsó igazi zivatara.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-05-28 20:50 craz

craz képe

Nem rossz. ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

sze, 2019-05-29 13:27 Kentaur

Kentaur képe

Nem mondom, hogy menj a búsba. ;-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2019-05-29 18:08 Ovidius

Ovidius képe

Minden remek írásnak, legyen az bármilyen őrült és szürreális, mindig lesznek rajongói.
A Kentaur- féle Félhomályos Zóna Alkony Sugárút egyik csodás leágazásában jártam, és teljesen elvarázsolt. Hasonlóan a borzasztó rigai halhoz, a macskás lélekárushoz, ez is egy szépséges fantáziavilág manifesztuma. Azé, amely bizonyítja, hogy rengeteg mögöttes világ létezik, csak észre kell venni. Ha marad az örök gyereklélek, maradnak az elektrozsiráfok, olamőba, pigeonszimbióta...
A panelház tetején lábat lógatva, elektrozsiráfokat bámulni pedig eltettem örök lelki emlékeim közé.

Viszonzásul ajánlok olvasásra ( ha még nem volt) egy novellát. A WORLD SF az 1980- as évek végén kiadott egy sorozatnyi, fantasztikus novelláskötetet. Ebből a Téren és időn túl című -- Trethon Judit szerkesztésében -- gyűjteményben van egy különleges novella Minden, amit égnek nevezünk címmel. Velko Miloev bolgár író műve. Érdemes elolvasni.

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2019-05-30 19:06 Kentaur

Kentaur képe

Örülök, hogy ez is tetszett. Feltétlenül megnézem, benn van-e a könyvtárban ez a kötet, amit mondasz. Szeretem, amikor barátok műveket ajánlanak, még sosem csalódtam az ilyen ajánlásokban.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2019-06-20 17:40 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Oké, némi fáziskéséssel, de megjöttem.

Az eleje klasszik, már csodálkoztam volna, ha elsőre sikerül a "beavatás". Őszintén szólva Miriam elég cinikusnak látszott eddig ahhoz, hogy ne kövesse a "próbáld meg, hátha érdemes rá" szabályt, hanem egyből átugorja, és a kezébe nyomja a lepkehálót - bár az meg a kölök szempontjából nagyon gonosz, szóval valahol oké.
"mert bár a kislány már rég elment, én még mindig arra a hűs finomságra gondoltam" - Én az ilyenekért ölök, tudod. Ízlés dolga, de talán az egész kiemelt rész felesleges. Irigyelte a jégkrémet, annyi. Majd az olvasó elképzeli, mennyire lehet a negyven fokban irigyelni egy jégkrémet és milyen hosszan.
"Az aszfaltot egyre forróbbnak éreztem, ahogy a koponyámat is a tűző napon, a lepkeháló nyelét viszont semmilyennek: attól féltem, hangos koppanással fog kiesni érzéketlenné vált szorításomból." - Te, ez itt elkezdett írni.
"Viszont ha nem jelölöm meg őket, sose fogom tudni megszámolni a populációt." - Ezért csapdázunk. A biológusok lusták. Olyan nincs, hogy valamit nem lehet, a csokis müzli mindent megfog.
"Ekkor jöttem rá, hogy amit felkarcolt a betonvakondra, az nem egy kereszt, hanem egy római tízes volt." - Ez nem feltétlenül a legjobb módszer, a visszafogási rátából szokás a populáció nagyságára következtetni. Effektívebb, mint megfogni az összeset.
"Ez után a beszélgetés után néha egyedül mentem bóklászni" - Hová sietsz, nem hajt a tatár... (Tényleg begyorsult a tempó, aránytalan az eddigiekhez képest.)
"a galamblovasomról hogy Miriam pigeonszimbiótának hívja" - A hogy előtt vessző, de nem ezért emeltem ki. A pigeonszimbióta fájt. Ha lehet, az ilyet kerüli az ember. Magyarosított latin vagy görög még elmegy, bár azért is csúnyán néznek.
"Extraneus, mint furcsa, az ógus meg gondolom, pont olyan képző, mint a biológusban." - Lehagytad az "L" betűt. Viszont a -lógus görögből jön. Így kicsit fura, hogy Miriam simán latinnak mondja. Amúgy ez nem inkább a xenológus lenne? (Oké, az inkább foglalkozik az idegenekkel, de majdnem ugyanott vagyunk.)

Hát... a vége poén aranyos, én is néha éreztem, hogy a biológus is külön faj, de sajna ez csak foglalkozás. Nem igazán faj... Plusz a biológia nem így működik a fajfogalmaival, gondolom akkor az extraneulógiának sem kéne (amúgy nem extraneológia? nem mintha jó lennék a ragzásban). De azért határozottan aranyos.
A képzeletedre nem lehet panasz, ez igaz, de az elnevezésekkel simán vitába szállnék. Pl. '86-ban egy kb. harmincas nő előbb adna orosz nevet valaminek, mint angolt vagy mást. A magyar az oké, sőt, kifejezetten tetszettek a magyar nevek. A témája is aranyos - majd egyszer megmutatom az írást az urbanizációval foglalkozó ismerőseimnek, szerintem ki fognak akadni. :)

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2019-06-22 16:35 Kentaur

Kentaur képe

Az elnevezésekkel meg munkamódszerekkel kapcsolatban kicsit szigorú vagy szerintem, mert hát a nő nem az MTA tagja, nem egyetemen tanult, és nem része a rendszernek - talán a világnak sem egészen, az "állatai" meg másképp működnek, mint a normál állatok. Szóval miért is kéne egyáltalán tudnia róla, hogyan szokták ezeket a biológusok? Szerintem nem esett le neked a "poén", hogy a nő maga sem ember, hanem egy olyan új városi teremtmény, mint az álltok, amiket megfigyel.
A pigeont félig-meddig benéztem, a nyelvérzékem tréfált meg, ugyanis biztosra éreztem, hogy latin szóból jön, és mondjuk valóban, a francia közbeiktatásával:"From Middle English pygeoun, pygyne, pegyon, from Old French pijon, pyjon, from Late Latin pīpiōnem (“chirping bird”), accusative singular of Latin pīpiō (“chirping bird”), from pīpiō (“to chirp”)." - fene se gondolta, hogy a galamb latin megnevezésére nem a latin szót használják....ami mondjuk fura, hogy "csirpelő madár", de szerintem simán a búgásra is lehet érteni.
Tudom, hogy te nem szívleled a körülírásokat, de ez talán tényleg ízlés kérdése.
Remélem, azért tetszett.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2019-06-24 16:09 Bloody Dora

Bloody Dora képe

De, értettem a poént, csak foglalkozásra utaló szót adni egy fajnak az olyan izé... az mondjuk igaz, hogy én sem találtam sokkal jobbat, de akkor is. Te jobb vagy, mint én. :P

Galamboknál nekem a kedvenc latin nevem a Streptopelia decaocto (balkáni gerle) - mert azt mondja, hogy "decaocto". :D (Mondjuk ezt hogy lehet belehallani a burúkolásába, más kérdés.) Bárki meg lehet zavarni ezzel a tizennyolcassal, mert amúgy rohadtul semmi köze hozzá az egész állatnak.

Amúgy persze, hogy tetszett. Miért ne tetszett volna? (Á, a kritika... jaham, az kicsit félrevezető.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2019-06-23 15:09 Roah

Roah képe

Na azér' nah. :)))

Igen, tetszett, és ha szeretnéd, lehet vele munkálkodni. :)))

Úgy tűnik, örök rajongója leszek annak megátalkodott fantáziádnak! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."