Hétköznapiságok cirkusza

Hajnali fél négy lesz tíz perc múlva, ilyentájt szokott megtörténni a hétköznapi csoda. A klaviatúra felé görnyedek, mint általában, és jönnek a sorok. Egy darabig írom őket, aztán már nem: csak jönnek. Egy állat felsikolt az éjszakában, a hang egyszerre távoli és mégis túl közeli. Erdőillat kúszik be a szobába.
Egy pillanatra kinézek az ablakon, mintha bármi mást is láthatnék a tizedikről, mint a lassan szürkülő horizontot a panelházak felett. Most meg mintha zene szólna, kísértetiesen ismerős. Odamegyek az ablakhoz és kinyitom. A kora hajnal apokaliptikus üressége arcul csap. Biztosan van még élő ember a világon rajtam kívül? Kényszert érzek, hogy becsöngessek a szomszéd öregúrhoz, csak hogy bizonyos legyek benne.
A zene ismét eltereli a gondolataim, a panelházak ide-oda dobálják a nyekergő dallamot, de azt hiszem, hogy a kisbolt mögötti dudvás gangról szól. Visszanézek a vibráló monitorra és megvonom a vállam; mindjárt itt a hajnal, már úgy sem fogok többet írni. Felkapom a cigimet és a kulcsot. Papucsban slattyogok a lift felé, és ismét elfog a valószerűtlenség érzése. Ezek az ocsmányzöld falak nem lehetnek igaziak… biztosan nem fog működni a lift sem. De felgyullad a fény, amikor megnyomom a gombot, és már látom is az emelkedő kabin árnyékát.
Le a földszintre, ki a hideg illatú hajnalba. Most már jobban meg tudom határozni, merről hallom a zenét, elindulok. Bazsarózsa illatát érzem. Nagyanyámnál volt ilyen illat mindig akkortájt, mikor a vidéki kisvárosba megérkezett az azévi első vándorcirkusz. Akkor még lehetett hagyományos csepűrágókkal találkozni; a szakállas nő, vadállatok, erőember és a többi.
Ahogy a sarkon befordulok, már biztos vagyok benne, hogy erről van szó. A kisbolt mögül egy cirkuszi sátor teteje kandikál ki, de a zene furcsamód ugyanolyan fojtott. Az épületet megkerülve kifeszített molinó alatt haladok el.
„Üdvözöljük a Hétköznapiságok Cirkuszában!”
A zene olyan hirtelen erősödik fel, hogy egy pillanatra be kell fognom a fülem. Nem is a hangerő zavaró, hanem a kakofónia. Egy gyerek örömteli sikolya, állathangok, trombita, csengő, vurstlizene, és persze a konferanszié kiabálása. Megrázom a fejem. Biztos, hogy az a sikoly örömteli volt? Színes villanykörték villódzása vakít el. Körülöttem árnyak suhannak a céllövölde felé. Lassan értelmet nyer pár mondat, és már feszülten figyelek, hogy ki tudjam venni a zsongásból a szavak értelmét.
–… csak folyvást! Most tekinthető meg utoljára a világhíres adóellenőr-szelídítő, akinek halálmegvető bátorságától eláll a lélegzet! Szerény felárért fogadja vendégeit özvegy Kovácsné, a telejósnő!
Szédelegve megtámaszkodom, pechemre egy kitámasztott kartonfigurán, így a világom a fejére áll, ahogy elterülve bukfencezek egyet. Bezzeg másodikban nem ment a tesiórán.
Most már egészen közelről hallom a kikiáltót, a hangja szinte belepasszíroz a forgáccsal felszórt földbe.
–… a tüzes vizet nyelő porondmester! A vad orosz lányok, Mása és Társa! És most először
Magyarországon a csodakutya, aki egyetlen trükköt sem képes megtanulni!
Kilesek a rám borult kartonfigura alól, de csak egy pár végeérhetetlen magasságba vesző lábat látok. A kartonfigura megemelkedik, és helyette egy rémpofa mered rám. Az a vérvörös izé az orra helyén olyan, mint valami gusztustalan betegség szövődménye, ahogy előremered hullafehér arcából. A sikolyom szerencsére beleveszik a karneváli zsivajba. Rákmászásban igyekszem menekülni, de pár hisztérikus mozdulat után megállít a felismerés: ez csak egy bohóc.
– Bocs, haver – mondja. – Mindig elfelejtem rögtön lemosni ezt a szart magamról.
Nyújtja a kezét, hogy felsegítsen, de nekem még kell pár másodperc, hogy meggyőzzem magam, ez csak egy borzalmasra mázolt ember, nem pedig egy szörnyeteg. Csak utána fogom meg a fehér kesztyűs kezet. Nagy nehezen feltápászkodom.
– Jól vagy? – kérdezi a bohóc. – Ugye nem a Lajos hot dogjából ettél?
Először bólintok, majd megrázom a fejem. A bohóc láthatóan így is érti.
– Akkor biztos csak új vagy itt. Ne aggódj, nemsokára megszokod.
– Micsodát? – találom meg végre a hangom, miközben leporolom a térdemről a forgácsot.
– Hát a szembesülést. Várjál csak, hogy is szokta mondani a Zsiga… A hétköznapisággal való szembenézés félelmetesebb a halálnál. Merthogy a halált sosem hisszük el igazán, ezt meg kénytelenek vagyunk, ha az arcunkba tolják.
– Hogy mi van? – nézek rá meglehetősen bután.
– Hát itt van például az én melóm – int az arca felé. – Igazából minden bohóc rémisztő. Csak az emberek valamiért szeretnek úgy csinálni, mintha nem lenne az. Na, nálunk aztán senki nem csinál úgy. Ez lennék én. A rémisztő bohóc.
– Elég jól sikerült.
– Kösz! Na, szóval, itt minden erről szól, érted már?
Bizonytalanul bólintok, majd lassan körülnézek, de még mindig túl sok ez nekem, a színek és a szagok értelmetlen masszává keverednek.
– Majd én körbevezetlek – húz maga után a bohóc. – Úgyis ez a másik melóm itt, csak előbb lemosom magamról ezt a szörnyűséget.
Egy lakókocsihoz vezet, majd egy szó nélkül eltűnik odabenn. Most akkor menjek utána? Vagy maradjak idekinn? A lakókocsi normálisnak tűnik, túl normálisnak. Virágláda van az ablakában, és az egyik kerék helyén betonkocka támasztja alá. Rozsdafoltos az oldala, mintha időtlen-idők óta itt állna.
Nekem a különlegesség, az érdekesség, a meghökkentő dolgok a terepem, ilyenekről írok. Ez a látvány annyira sablonos, hogy menten rosszul leszek tőle. Minek léteznek ilyen dolgok egyáltalán? Mire jó ez a hely?
Hátrasandítok, az iménti zavarodottságom már elmúlt, de meg nem tudnám mondani, merről jöttünk ide. Nem a vattacukor-árus mellett volt a bejárat? Sehol sem látom, pedig igencsak mehetnékem támadt. Mielőtt elhatározhatnám magam, nyílik a lakókocsi ajtaja.
Középkorú, kopaszodó fickó jön ki rajta, az a fajta, aki mellé kérdés nélkül leülsz a kocsmában. Az ivócimborád, vagy a volt osztálytársad. A szaki haver, a kölyök edzője, a jó fej szomszéd, akit áthívsz grillezni.
Megáll mellettem, és vidáman int.
– Mehetünk?
Ez lenne az iménti bohóc, akire ránézni is alig bírtam? Szégyenemben hagyom magam vezetni.
Megkerülünk egy hosszú sort, és a fickó máris hátrafordul magyarázni.
– Amúgy Béla vagyok, ez meg itt a Bürokrácia Útvesztője, minimum három óra garantált szórakozás. Igazán élethű lett, már bejutni is fél óra.
– Én meg Tibor – válaszolom, miközben hideglelősen arrébblépek a fenyegetően fölém magasodó papírmasé oromzat alól. – Egyébként mi értelme van ennek az egésznek?
– Értelme? Ugyanaz, mint a valóságban.
– Semmi? – tippelek, miközben átfurakodunk egy csapat gyereken, akik a „Garantált fogszuvasodás” fantázianevű édességstand előtt tömörülnek.
– Beletrafáltál! – nevet rám Béla, akiről most sehogy sem tudom elképzelni, hogy bármitől is rémisztő tudna lenni, nemhogy egy kis festéktől.
– De akkor hogyhogy ennyi ember van itt? Kit érdekel az ilyesmi?
– Például téged, különben nem lennél itt.
– Engem aztán biztosan nem! – tiltakozom bőszen. – Egyáltalán nem érdekel ez az egész.
– Dehogynem – torpan meg Béla. – Keressük meg Zsigát! Ő jobban el tudja magyarázni.
– Most már aztán elegem van! Nem megyek sehova. Különben is, ki a franc az a Zsiga?
Bála megvakarja kopaszodó feje búbját, aztán még enyhe sörhasát is, mintha egy hely megvakarása nem lenne elég egy ilyen kérdés megválaszoláshoz.
– Hát, főállásban ő vezeti az egzotikumokat, azt hiszem. Olyasmit, mint a szelídítetlen cigánygyerekek a nyolcker’ legsötétebb bugyrából, ahová fehér ember még nem tette be a lábát. De ő a kikiáltó is, nemrég láthattad.
– A hosszú lábú? – rémlik fel a kartonfigura alóli emlékem.
– Azaz. Aztán meg amolyan vezetőféle is, meg tanácsadó. Szóval, ha valami van a cirkusszal, újak, probléma, kérdés, akkor ő a te embered. Szerintem még nem járt körbe, úgyhogy elkaphatjuk a túlfélen.
– Jól van – egyezem be. – De idegenvezetést nem kérek addig se! Merthogy nem érdekel.
– Te tudod – von vállat Béla kicsit sértődötten.
Tahó alaknak érzem magam, pláne ha tudná, hogy csak azért egyeztem bele, mert arra sejtem a kijáratot is. De tényleg hagyom, hogy átrázzon azzal a jóhaver pofájával? Hát nekem rohadtul nem a haverom.
Ahogy füstölgök magamban menet közben, azért csak odavonzza a tekintetem pár dolog. Hogyne, hát azért csinálták ilyen színes-szagosra az egészet, hogy tátsd a szád. Hosszasan bámulom a Szakítóalagutat, a felirat szerint odabenn eldobott alsógatyák, elmosatlan szennyes edény, anyósok, elfelejtett évfordulók és elkevert távirányító gondoskodik a felejthetetlen élményről. Ez az egy létesítmény meglehetősen tetszik, mennyi időt megspórolhattam volna vele én is! A Szellemes vasúton már csak elhúzom a számat. Ez annyira ócska, hogy még viccnek is rossz. A kanyarokból biztos Jóska bácsi ugrik elő a székely vicceivel. Lapozzunk!
Végre föltűnik előttem a vattacukor-árus. Itt kell lennie valahol a kijáratnak. Sajnos a konferanszié is itt van, már hallom is a kiabálást.
–… és az erőtlen ember! Ki ne hagyják a zsidó Fradi drukkert, mert egész életükben bánni fogják!
– Zsiga! – integet neki két kézzel Béla, mielőtt még leállíthatnám.
A kikiáltó felénk fordul, egyet lép elképesztően hosszú lábával és már ott is van. A bőre olyan sötéten füstös, mintha bekormozta volna, villog mellette a szeme fehérje és a rengeteg arany flitter. Már értem, miért ő a vezetője a szelídítetlen cigánygyerekeknek. Azalatt az egy lépés alatt el is tüntette az arcáról a szakmájához dukáló joviális mosolyt, és most ijesztően értelmes tekintettel bámul.
– Van itt ez az új ember…– kezd bele Béla, de én erősen oldalba bököm.
– Nem vagyok új ember – helyesbítek. – Én igazából csak a kijáratot keresem, mert csak úgy betévedtem, és most már haza is mennék.
– Mindent értek – bólogat Zsiga. – Köszönöm, Béla, szép munka! Majd én kikísérem az urat.
Béla olyan elégedett képpel vonul el, mintha legalábbis valami kitüntetést kapott volna.
– Néha kicsit túlbuzgó szegénykém, de jót akar – biccent utána Zsiga. – Nem is értem, hogy nézhette önt hétköznapinak.
– Hát azért nem vagyok én olyan különleges – visszakozok, mert már megint bánt a bunkóságom, meg ahogy átráztam szegény Bélát.
– Nekem van szemem az ilyesmihez! – Bizonyságképpen rám mereszti baljósan csillogó bogárszemét. – Ön egyértelműen különleges, csöppet sem való közénk.
Észreveszem, hogy ruháján az arany flitterek valahogy olyan furcsák. Nem úgy csillognak, ahogy kéne… Túlságosan fémesek, nem eléggé flitterszerűek. A kikiáltó észreveszi, mit bámulok.
– Itt minden igazi – bólint a ki nem mondott kérdésre, és finoman megérinti a karomat, arra ösztökélve, hogy elinduljak vele.
Uram atyám, egy vagyon lehet rajta!
– De most már árulja el, kérem, hogy mivel foglalkozik! – szuggerál tovább Zsiga, miközben megkerülünk egy standot.
Annyira megörülök a felbukkanó kijáratnak, hogy nem a munkahelyemet mondom, ahogy szoktam. Nem is emlékszem, hogy valaha ilyesmi szaladt volna ki a számon erre a kérdésre, mint most:
– Író vagyok.
– Ó, hát akkor ez lehet az oka, hogy mégis idejött. Az írók mindig kíváncsiak az igazságra.
– De nem én. Én csupa különleges dologról írok, tudja, misztikum, fantasy, sci-fi, ilyesmi. Hazugság, kitaláció.
– Hogyne – bólogat Zsiga. – Mi más is lenne? De most már itt is vagyunk.
Valóban, addigra ott állunk a molinó alatt.
„Visszavárjuk!” – üzenik a neonrózsaszín betűk.
Most, hogy végre elmehetnék innen, habozok. Zsiga meg csak mered rám azzal a boszorkánytüzű szemével, mintha épp a lelkemben kotorászna.
– Viszont látásra! – köszönök el gyorsan.
– Valóban?
Erre a különös válaszra legszívesebben hátrafordulnék, és azt kiabálnám, hogy igen, a soha viszont nem látásra! De mára már elég volt a bunkóságból, így inkább egy szó nélkül megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb eltűnhessek a sarok mögött. Csak akkor veszem észre, hogy már megint lehalkult a zene.
– Ez így kicsit sem hétköznapi – pufogok az orrom alatt, miközben az égre sandítok.
A hajnal még csak most fordul kora reggelbe, bár én úgy érzem, hogy órákig voltam abban az elvarázsolt hétköznapiságban. A távolban egy korán kelő munkás siet az üzembe, ezzel megtörve az ismét rám nehezedő posztapokaliptikus hangulatot.
– Még hogy az igazság! – dörmögök tovább, miközben kihalászom a kulcsokat a zsebemből. – Mit tud ez az írásról!
Hirtelen egy olyan éles kép villan az agyamba, mint a legdurvább ihletkor. Neonrózsaszín felirat lebeg előttem, talán egy lakókocsi oldalára mázolva:
„Világszenzáció! A kicsit sem híres író most először dedikál Magyarországon!”
Furcsa hang tör elő belőlem, meghatározhatatlanul lebeg valahol a nevetés, a köhögés és a halálsikoly között. Nézem a valószerűtlen-zöld falakat meg a liftet, ami biztos nem fog működni.
– Rohadtul rég a cirkuszban vagy, haver – nyöszörgöm két újabb csukló-nyikkanó nevetés-sikoly között.
A zene betüremkedik a rosszul záródó kapu résén. Bazsarózsa illatát hozza a szél. Mindig ez volt a kedvenc virágom. Olyan a színe, mint a vattacukornak.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2017-12-12 16:16 Sren

Sren képe
5

Na, jól van.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2017-12-12 19:55 Kentaur

Kentaur képe

Na, jól van, ha jól van. :-)

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2017-12-12 18:15 Bjursta

Bjursta képe

" A hétköznapisággal való szembenézés félelmetesebb a halálnál." Igen. Esszenciális. Nagyon jó.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

k, 2017-12-12 19:56 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2017-12-12 19:20 Ovidius

Ovidius képe
5

És íme! Tessék befáradni! Kentaur Ismét megnyitotta a varázskaput!
Ismét besétáltunk abba a varázsvilágba, ahol a rettentő hal él, ahol egy bazárban árulják a lélek darabjait a macska szemei előtt, ahol mindig árnyékos egy kicsit az égbolt. Ismét kinyílt az a bizonyos lélekfonadékokból, a látó, belső szem sugaraiból font-ácsolt ajtó, és átkerültünk Kentaur félvilágába.
Ezeket az írásokat úgy kell olvasni, hogy lehunyva belső szemünket, megyünk előre, és csodákat látunk. Ezúttal a hétköznapi-klisés világdarabokból szőtt szőnyegen sétálunk és ámuldozunk, mint a kisgyerek, amikor betekint az első kaleidoszkópjába, ahol a színes, törött üvegcserepekből a szivárvány csodavilága áll össze...szokás szerint, ha az Ő írását olvassuk.
Csak gratulálni tudok, lassan összeáll egy ilyen misztikus-félvilág válogatáshoz illő elbeszélés halmaz.

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

k, 2017-12-12 20:04 Kentaur

Kentaur képe

A második válogatáshoz való, mert egy már van. :-)
Csak aztán megint lefogynának innen, mint mikor az első - optimistán úgy is, mint előző - kötetem megjelent. Ha az 15 novella is mind fenn lenne, meg az a további kb. 10-15, ami máshol jelent meg, akkor szép kis életmű gyűlt volna már össze itt a Karcon.

Köszönöm az olvasást és a dicsérő szavakat, de leginkább, hogy élvezed az én kis félvilágomat, és még mindig nem unod.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2017-12-12 20:29 Roah

Roah képe

"- Szoszi! Há' jósolok nákád, tá mácskászámű, milyán számád ván nákád, tá liány?
- Szoszi. Mámi, jóasszony, nem hagynál lógva?
- Tányárád, há' hádd lássám á tányárád.
- Jóanyám, áldja meg a Jó Isten, de ma nem fog menni, egy percem sincs, már jön is a buszom.
- Dá kicsi kázád ván, duplá ílátvonál?!
- Mennem kell..."

(Egy hétköznap a cirkuszban)

Mit mondhatnék még...? :)))

Van egy elég necces olvasási élményem, még az általánosból, a cirkusz világáról - egy novella volt a hunyó, amit sosem fogok helyén kezelni, illetve azt, amit az a novella anno tett velem. Egy életre elintézte bennem a cirkuszok világát. Aztán ott vannak az idomított bodrik, a lángoló karikákat átugró macskuszok, az ágaskodó lovak, a térdre boruló-rogyó elefántok, közönséget parancsra szórakoztató makik, sok-sok kuruzsló-kókler, egy rakáson, szóval a cirkusz - még a szót sem bírom helyesen leírni, folyamatosan elhibázom, állandóan a Karc javítása jelzi, hogy rontom -, továbbra sem az én világom, és szerintem nem is lesz az.
Hogy ezt a világot ebben a formában irodalmi tálcára pakolják?
Hát ez is csak és kizárólag neked juthatott eszedbe. :)))

Ötös.

És szép munka. :)))

Ezt a novelládnak ajánlom, száundtreknek. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=1D5Sa2Yq-2g

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2017-12-13 09:45 Kentaur

Kentaur képe

Egyébként pályázatra készült, arra a bizonyosra, amire hat példányban ki kellett nyomtatni és beküldeni postán, és egymillió forint volt a fődíj, és azt találgattuk, hogy bizonyára valami suskus lesz itt. Az előre bejelentett "és eddigre tájékozatást kapnak a döntésről a pályázók" két hete lejárt, továbbra is semmi hír, sem a neten, sem sehol, levélre nem válaszolnak... Nem tudom, hogy ennyire sem adnak a látszatra, vagy a döntés végül is meg sem történt, vagy mi van.
Minden esetre nem vártam tovább, így is hónapokat feküdt a gépemen ez az írás. Ami mondjuk nem tett neki rosszat, mert legalább remélhetőleg közben minden elütés és hiba kikerült belőle. A wordöm például ragaszkodott hozzá, hogy a tizedikről-t kijavítsa tízedikről-re, én meg elsőre hittem neki, ha már ennyire tuti volt benne. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

sze, 2017-12-13 12:29 Roah

Roah képe

Jaaa, tudom melyik volt az.
Akkor...

Mu. Ha. Ha. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2017-12-21 21:52 Para Celsus

Para Celsus képe

Nem lehet, hogy nem kapták meg a pályamunkádat, esetleg elkeveredett a postán?

Nem volt itt semmi machináció. A szombati eredményhirdetésen vers kategóriában ki sem osztották az első három díjat, mert nem volt olyan pályamű, amely elérte volna a díjazáshoz szükséges minimum pontszámot. Ez nem vall előre lezsírozott pályázatra, szerintem.


"The Rainmakeeeer!"

p, 2017-12-22 15:12 Kentaur

Kentaur képe

Azóta válaszoltak: "A társadalmi zsűri értékelése alapján az Ön novellája a lehetséges 80 pontból 51 pontot ért el, így nem szerepel a díjazott novellák listáján."

Pontozásos rendszer, picit fura, voltam már párszor zsűritag, de ezt nem tudom elképzelni. "Aham, egy gondolatpárhuzam, ez három pontot ér, ez a csavar a végén sajnos csak két pontos, mínusz öt pont, mert nem villant fel társadalmi mondanivalót..."- Vagy mi a szösz? :-D Hogy lehet pontozni egy olyan szubjektív dolgot, mint egy mű hatása? Mert biztosan nem a külalakról meg ilyesmiről van szó ugye... Bár lehet, az ikes igék miatt vontak le pontot! Megvilágosodtam! :-D

Novelláknál az első helyezett egy szépirodalomban már "befutott" ember. Ugyan nem volt stílusmegkötés a novelláknál, de azért számítani lehetett rá, hogy én nem leszek elég "szépirodalmi" nekik.

De jól látom, hogy te második lettél a mesepályázaton? Wow!

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2017-12-24 09:32 Para Celsus

Para Celsus képe

Nem tudom, szerintem nem különösebb azt mondani, hogy "ennek a tartalmára öt pontot adok, amannak a tartalmára négyet", mint azt, hogy "ez egy árnyalatnyit jobbant tetszett ennél, de egy leheletnyivel kevésbé amannál". Jó, igazból tökmindegy, hogy zsűriznek, amíg az első három között vagyok. :D

Ja, második lettem, bár nem akartam elmondani. Egyrészt ha megtudják, hogy jazzkoncert is volt a díjátadón, le nem mosom magamról, hogy protekciós vagyok, és direkt nekem szervezték az egészet, másrészt ha véletlen' elkeverednék a következő karctalálkozóra, fizethetném én a söröket, ha már így összenyertem magamat. Nyeh :D


"The Rainmakeeeer!"

sze, 2017-12-13 18:08 polgarveronika

polgarveronika képe

Apróságok:
halálmegvető vs halált megvető
vitatkozok vs vitatkozom
viszont látásra vs viszontlátásra

Üdv: V.

 

_______Tertium non datur ______

sze, 2017-12-13 19:19 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást meg az apróságokat.
Az apróságok, mert engem is érdekelnek:
halálmegvető - Czuczor Gergely: A magyar nyelv szótára:HALÁLMEGVETŐ melléknév (sajtónyelvi, választékos) A haláltól (1), veszély(ek)től vissza nem rettenő. Halálmegvető bátorság.
- A halált megvető is létező, csak az szerintem (és Cuczor szerint) pindurit kevésbé választékos,mivel indolulatlanul kikerül egy tömörebb, dallamosabb alakot.

vitatkozok vs vitatkozom - az ikes ragozás és a kötelező kivételek kezdenek eltűnni a nyelvünkből. Nyelvtanuk leghaszontalanabb, értelmetlenebb és a legtöbb kivételt tatalmazó szabálya volt. Egy elcsökevényesedett ragozás, amelynek eredetileg mediális, történést kifejező igenemként működött (ez a tör–törik párnál mind a mai napig jól megfigyelhető.) Ám az ikes ragozás időközben (úgy az ómagyar kor körül) elvesztette eredeti szerepét, funkcióját, mivel elterjedt a tárgy teljes jelöltsége, és szétvált az általános (vitatkozom) és a határozott (vitatkozok) ragozás. Grammatikusok is csak vitatkozni (:-D) szoktak azon, hogy mikor is kell és mikor nem kell használni és melyiket, de világos megegyezésre nem jutottak. A legújabb felvetés szerint a követekező helyesírási szótárból kimaradnak az ikes igék és kivételeik, és suliban is maximum mint archaizmust fogják oktatni.
Én jó ideje következetesen nem használom ezt a szabályt ahol nem látom értelmét vagy szükségét. És őszintén szólva örülök neki, hogy végleg eltűnik, mert pár száz éve nem volt más, csak nyelvőrök által életeben tartott, aszott múmia. :-D

viszont látásra vs viszontlátásra: valóban egybeírandó, itt megpróbáltam "játszani" (úgy látszik, sikertelenül) azzal, hogy nem a köszönést érti alatta a válaszoló, és így mi se feltétlenül. Hát ez nem jött be. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-01-07 20:17 Bjursta

Bjursta képe

Jeleztem, hogy ehhez az íráshoz hozzászólok. Most megteszem akkor.

A műfaji meghatározást kevésbé vállalnám. Gondolom szürreál. A hétköznapiságból varázslat útján átjutunk egy fordított , de legalább ugyanannyira valóságos valóságba, ami csak rövid ideig marad fordított, és csak átmenetileg varázsaltos, hiszen a megjelenő személyek megtalálhatóak a közvetlen közelünkben, nap mint nap, a cirkuszi látványosságok ugyancsak hamar hétköznapivá válnak, vagy eleve azok.

A kép számomra rendkívül hideg, ugyancsak olyan, mint egy steril szoba, fém falak, márvány asztalok, hideg neon. Ez a hangulat teljesen rendben van, számomra mindenképpen meggyőző. Azt gondolom, hogy ennek a megragadása és főleg a megtartása rendkívül nehéz feladat, mert szenvedélytelenül lehet csak közlekedni ebben a világban, elidegenedve, majdnem embertelenül. Szürreál-abszurd, van ilyen? Ez a műfaj szerintem kiemelten nehéz, mert alapvetően gonosz, és nagyon erősen kerülni kell azt, hogy a benne rejlő torokszorító humor, vicceskedéssel akár csak keveredjen is.

Szerintem majdnem végig és majdnem teljesen sikerült is megtartani ebben az írásban. A téma is nehéz, hiszen a hétköznapiságról írni nem szokásos írói feladat, szeretjük a különlegeset, és itt is látható azért ez, hiszen a hétköznapiságról ebben a furcsa cirkuszi világban győződhetünk meg igazán. Ha nem igy lenne, panel-reál lenne. Kérdés az, hogy a hétköznapisággal való találkozás, orrba verő szembesülés miért nem hoz ki a csendes beletörődésen – elfojtott sikolyon - kívül valamit a főhősből, egy kiáltást legalább, vagy valami tiltakozást, tervet, vagy ugrást a sötétbe?

A stílus egységes, valóban. van néhány olyan mondat, ami számomra mégis ebből kicsit kitér, megtöri a - nem is lendületet, inkább a strok elnyújtott pillanatát – amit viszont minden más remekül megmutat.
Hangsúlyozandó, hogy ez csak az én véleményem, csak bennem keltett érzésekről beszélek én itt.
Ezek volnának:

Papucsban slattyogok a lift felé, és ismét elfog a valószerűtlenség érzése. – itt a sattyogok, túlságosan laza.

Egy gyerek örömteli sikolya, állathangok, trombita, csengő, vurstlizene, és persze a konferanszié kiabálása. Megrázom a fejem. Biztos, hogy az a sikoly örömteli volt? – kicsit sok a sikoly, több és többször hallom, mint szeretném. nem csak itt, előbb és később is. A sikoly mindig félelmes, veszélyes.

Bezzeg másodikban nem ment a tesiórán. – ez szerintem nem okvetlenül szükséges kiszólás.

–… a tüzes vizet nyelő porondmester! A vad orosz lányok, Mása és Társa! És most először
Magyarországon a csodakutya, aki egyetlen trükköt sem képes megtanulni! – a vad oroszlányok, szójáték, és ezzel egy sereg hivatkozás elővillanása, ezt én kicsit soknak tartom. Nem nagyon, éppen csak.

A sikolyom szerencsére beleveszik a karneváli zsivajba. – ő férfi, és sikolt, sikolthat éppen, de nem sokat, életében talán kétszer sikolthat. Vagy egyszer.

– Jól vagy? – kérdezi a bohóc. – Ugye nem a Lajos hot dogjából ettél? – hát, ez egy olyan kis kitétel amit fentebb írtam, nem okvetlenül szükséges , kilép, kicsit összekacsintóan vicceske. Én igy érzem.

Az ivócimborád, vagy a volt osztálytársad. A szaki haver, a kölyök edzője, a jó fej szomszéd, akit áthívsz grillezni. – kicsit sok a meghatározás, hamarabb is világos, amúgy sztereotípia, igaz? A panelben nem igen grillezünk. Nincs baj a sztereotípiával, ez határozza meg az életünket.

– Hát, főállásban ő vezeti az egzotikumokat, azt hiszem. Olyasmit, mint a szelídítetlen cigánygyerekek a nyolcker’ legsötétebb bugyrából, ahová fehér ember még nem tette be a lábát. – ez kerek perec nem tetszett, itt a jelzőt határozottan nem értem, furcsa, agresszív. Ha a valóságban vagyunk, akkor nem elég érzékeny, ha a fordított valóságban akkor mi? Nem tudom, nem tetszett.

A kanyarokból biztos Jóska bácsi ugrik elő a székely vicceivel. Lapozzunk! – hasonló kikacsintás mint fentebb.

–… és az erőtlen ember! Ki ne hagyják a zsidó Fradi drukkert, mert egész életükben bánni fogják! – itt nyilván tudod mi az, ami határozottan nem tetszett. Mit tesz a dologhoz hozzá a megkülönböztetés. Nem is valóságos, nem is fordított, akkor minek?

Bízom benne, hogy nem léptem túl a véleménynemmel az érzékenység határát. Összességében tetszett, és ahogy korábban írtam is, van, ahol esszenciális.

Bjursta

"Segítsetek a géppuskásnak!"

h, 2018-01-08 20:53 Kentaur

Kentaur képe

Akkor vörös szőnyeg az előre bejelentett vendégnek. :-)
Érzékenység határa? A művem köszöni szépen, nem érzékeny, én meg nem a művem vagyok. Ha hiba van benne, kijavítani kell, ha tehetségtelen lennék, akkor meg abbahagyni.

Személyes benyomások - na ezek azok, amikhez minden író csak annyit tud mondani: kösz, hogy elmondtad.
Kezdeni vele nemigen lehet semmit, nem is érdemes, hiszen mindenkiből mást vált ki, kinek tetszik valami, kinek nem. Például az E/1 sajátossága, hogy a szereplő mondhat olyasmit, amit egy narrátor sosem mondana. Aztán van akinek bejön, van, akinek túlzás, van, akinek meg egyenesen nem tetszik.
A hétköznapiság meg már csak ilyen, néha egyenesen túlzás, sokszor ijesztő, kicsit általános, de főleg rémísztő, és vicces, és sokszor nem tetszik.
Szóval: kösz, hogy elmondtad.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."