Kivágva

Zsófi egy éles késsel a kezében állt a tükör előtt.
Két hete még boldogságban úszott, az élete olyan volt, akár egy valóra vált ábrándkép. Frissen végzett fényképészként nem sokat remélt az első önálló kiállításától. Olyasmi ez szakmai körökben, ami kötelező, de nemigen díjazzák. Elvárják, hogy a maximumot adja magából, hogy aztán fanyagolhassanak olyasmiket mondogatva, mint hogy „ki kell még forrnia.” – Zsófinak azonban elsöprő sikere volt. A legszigorúbb kritikusok is olvadozva áradoztak különleges látásmódjáról. A kiállításra városrészleteket, épületeket fotózott. Előtte jobban szerette a természetet választani témának, de tanárai egyöntetű véleménye az volt, hogy a természetfotózás egy egészen másik, zárt világ. Így aztán áttért a városra, ahol nem a jól elkapott pillanat számított, hanem az bizonyos egyedi látásmód. Az ezerszer lefotózott épületek önmagukban már nem tudtak újat mondani.
Zsófi egész nyáron járta az utcákat; kerítéseken mászott át, hidak alá gázolt – nyakában a fűzőjénél összekötött cipője –, sosem látott utcácskákba tévedt, kilométereket gyalogolt hegynek fel, vagy éppen fél óráig térdelt mozdulatlanul egy fénysugár visszatérésére várva. A legjobb képei mégis azok lettek, amelyek nem voltak így beállítva, ahol nem a kiállításra fotózott, ahol nem a karrierért, a munkáért, vagy akár magáért fotózott, hanem egyszerűen, mert meglátott valamit. A közelgő viharfelhőket, melyek hasa a partról nézve pont súrolta a Margit hidat, egy elhagyatott kert borostyánnal benőtt kovácsoltvas kerítését, egy elhagyatott parkoló betonrepedéseiből kinövő vadvirágot, vagy ahogy a lemenő nap megcsillan az ELTE Természettudományi karának planetárium gömbjén. Amikor ezeket fényképezte, nem úgy látott, mint máskor; a fotózott dolog kiélesedett, saját valóságot kapott, a színek túlvibráltak a dolgok határain, az árnyékok elevennek tűntek, minden más pedig elhomályosodott, jelentőségét vesztette. Zsófi ilyenkor fájdalommal határos gyönyörűséget érzett, hogy mindezt láthatja, azt pedig egyenesen csodaszámba vette, hogy a jelek szerint valahogyan a gépet is rá bírta venni, hogy azt lássa, amit ő, és így megmutathatta másoknak is ezt a szépséges világot, ahol a színek vibrálnak, az árnyékok pedig lélegeznek. De aztán a varázslat és a fájdalmas szépség elszállt ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, és a következő képen megint nem volt semmi más, csak a valóság. Ez a különleges látás csak nyár elején jelentkezett először, és három hétig nem követte újabb eset. Azután kétszer is megtörtént két héten belül, majd ahogy Zsófi egyre inkább belejött, megérezte közeledtét és elébe ment, kinyújtotta és megtartotta az érzést, mint egy lélegzetet, amíg elkészült a kép – így az utolsó hónapban már négyszer is sikerült ilyen csodás képeket csinálnia.
Zsófi a kiállításra szinte csak ezeket a különleges fotókat válogatta ki, melyeket ebben a furcsa látásban fényképezett, és a hatás túlszárnyalta minden várakozását. Ezek voltak azok a híres képek, melyek rövid karrierje csúcsára röpítették, és amelyek megadták neki a Fiatal Fotográfusok Ösztöndíját, és Az Év Fotós Felfedezettje címet. Aztán alig két hét múlva a visszájára fordult minden. Egy újságcikkel kezdődött, amely felháborodott (és irigységtől csöpögő) stílusban írt arról, hogy Zsófi egyes képei – egészen pontosan azok a bizonyos „különleges” képei – Photoshop munkák, és bár annak igazán jók, de így mégsem számítanak fotónak. Zsófi értetlenül vitte be a cikket az ügynökéhez, akit két héttel ezelőttig nem is ismert.
– Irigyek mindig lesznek, Zsófikám! – mondta neki az ügynök leereszkedően atyai modorban.
– De hát ez hazugság! – rázta a lapot Zsófi dühösen.
– Persze, hogy az – nyugtatta az ügynök. – Hiszen a vak is látja, hogy nem használtál Photoshopot. Makettek voltak, ugye?”
Zsófi egy teljes percig némán meredt a joviális ábrázatú férfira, mielőtt válaszolt.
– Komolyan gondolja, ugye? De hát ezek mind valós helyszínek! Az egyetem épületét csak fölismeri? És a Margit hidat?!
Az ügynök megpaskolta a karját.
– Hát persze, drágám. Ez mind valós attól a pillanattól, hogy kitaláltad, és pont ettől különleges. A lényeg, hogy makettet fényképezni is fotózás, úgyhogy mind bekaphatják, hogy stílszerű legyek! Azonban most ügyfél, jön, drágám, igazán megértheted…
Zsófi kábán szédelgett ki az ügynöki irodából, és fölült a hatos villamosra. A Jászai Mari térnél előrerohant, és kidugta a fejét az ajtón. Még akkor is így állt, amikor az ajtó csukódni kezdett, és azután is, hogy újra kinyílt, és akkor is, amikor a vezető rászólt a mikrofonból. A Margit híd eltűnt.
Zsófi végül leszállt a következő ajtónyitásnál, és a parton követte egy darabig a villamos vonalát, amely elkanyarodott jobbra a rakparton, és az Ipoly utcánál ráfutott egy apró és jelentéktelen hidacskára. Zsófi itt fölszállt a következő villamosra, és ámulva látta, hogy a híd levezet a Margit szigetre, ahol a villamos meg is állt a sziget közepén, majd ismét ráfutott egy másik jelentéktelen hídra, ami átvitte Budára, a Zsigmond térre. Zsófi itt ismét leszállt, és körülnézett a téren, ami alig hasonlított az emlékiben élőhöz: sokkal nagyobb volt, tele buszmegállókkal és egy hévmegállóval. Amikor a lány felsétált az egykori Margit híd felé, ott viszont nem talált hévmegállót, sőt, a boltok, bankok és éttermek is szinte mind eltűntek. Visszament a villamoshoz, és ezúttal az ellenkező irányba szállt fel. Már a Petőfi híd elején látta, hogy valóra vált, amitől félt: az ELTE Természettudományi Karának épülete is eltűnt. Zsófi úgy érezte magát, mint aki egy örökké tartó rémálomban rekedt, ahogy az ELTE épületei között bóklászott, hiába keresve a Természettudományi Kart. Végül aztán bement a központi épületbe, és megkérdezte a portástól.
– Jól beugratták, kisasszony – mosolygott rá a kedves portás –, az Eltén nincs természettudományi kar.
– Talán a régi helyére gondoltak – próbálkozott Zsófi.
– Azt nem hiszem, mert soha nem is volt – válaszolta a portás.
Zsófi lüktető fejfájással támolygott ki az épületből. Leült odakinn egy padon, nem tudta, mitévő legyen. Menjen talán haza, mintha mi sem történt volna? Mi lett vele? Hogy kerültek át a helyszínek és épületek a valóságból a fényképeire? És miért csak azoknál a fényképeknél, amiket abban a furcsa állapotban készített?
Látszott azon két kis hídon, melyek a Margit szigetet kötötték össze a parttal, hogy nagyon régiek; mintha a Margit híd ötlete soha nem is jutott volna eszébe senkinek. Itt pedig az ELTE Természettudományi Kara nem létezett soha.
Zsófi fejfájása éles, hasító lüktetéssé fokozódott, és már hányinger is társult hozzá. A lány bizonytalanul állt fel, és csoszogó léptekkel – a rázkódás fájt – elsétált egy közeli mellékutcáig, ahol volt gyógyszertár. Miközben sorban állt, végig olyan érzése volt, mintha hiányozna valami, ám az egyre erősödő fájdalom elterelte a figyelmét. Kért egy pohár vizet a gyógyszer mellé, és azonnal bevette, majd amikor kifelé tartott, az ajtóban megtorpant, és visszanézett. Rájött, hogy mitől volt hiányérzete: a gyógyszertárban sehol nem látott C vitamint.
Megkapaszkodott az ajtóban, és arra gondolt, hogy végül is logikus. Szentgyörgyi Albert az ELTE elődjében tanult volna, a Természettudományi Karon.
– Hé! Jól vagy?
Vajon hány neves tudós, felfedező tanult volna még ott? Mennyinek lett volna annyira fontos az egyetem által nyújtott lehetőség, hogy nélküle talán nem válik tudóssá? Hány másik lehetőség volt akkoriban?
– Kisasszony, rosszul van?
Mi van azokkal az emberekkel, akik ott tanítottak volna? És mi van azokkal az emberekkel, akik rajta voltak ezeken a képeken?!
– Üljön, le! Nagyon sápadt!
Hiszen azon a két képen voltak emberek is! Nem csak épületek, intézmények, fontos, ám rég halott tudósok emléke, hanem élő emberek!
A világ összeszűkült egy fekete karikába, majd kihunyt.
Amikor Zsófi maghoz tért, a gyógyszertár alkalmazottai már a mentőket akarták hívni, alig tudta lebeszélni őket. Azt mondta, sokkal jobban van, ami bizonyos szempontból igaz is volt; a sokk szürke fátyola tompította elviselhetővé az érzéseit. A gyógyszertárat otthagyva sokáig kószált a városban, fényképezőjét végig a kezében tartotta, és várt. Hívta a különleges állapotot, igyekezett felidézni az érzést, a színek és fények varázslatos átalakulását. Hamarosan el is kapta az a különös érzés, a szépség fájdalmas rohama, de ellenállt, mert a templom fontosnak tűnt, és talán emberek is voltak benne vagy kapcsolódtak hozzá valamiképpen. Leszállt az este, Zsófi azonban még hosszú órákig bolyongott, mire újra elő tudta idézni az érzést. Végül nem sokkal éjfél előtt fotózott le egy félig leomlott, mohos téglakerítést egy apró utca végén. Sokáig ácsorgott ott, és meredten bámulta a téglákat, azok azonban pont ugyanolyan valósnak tűntek, mint addig. Zsófi megnézte a képet: nem mondta volna rossznak, de jónak sem. Eddig sosem történt hasonló, minden ilyen állapotban fotózott képe zseniális munka volt. Értetlenül nézett föl, és már majdnem törölte a képet azzal, hogy talán mégis tévedett – annyira akarta a „látást”, hogy beképzelte magának – mikor észrevett valami furcsát: egy árnyékot látott, csakhogy nem a téglafalon, hanem mögötte: átlátott a falon. Mindez mégis teljesen természetesnek hatott, Zsófi érezte, ha nem meredne a téglafalra mintegy csodát várva, akkor egészen biztosan nem venne észre semmit. Fehérség halovány kísértete derengett fel nagyon lassan, ugyanakkor Zsófiban egyre erősebb lett a bizonyosasság, hogy itt már előbb is egy ház állt. Ahogy nézte az egyre valóságosabbnak tűnő házat, hirtelen az tűnt valószerűtlennek, hogy ő itt nemrég egy téglakerítést látott. Újra megnézte a gépét, csak hogy bizonyosságot szerezzen. Meghökkenve bámulta a képet a téglafalról: a fények és kontrasztok drámai elegye szíven ütötte. Eszébe jutott, hogy megnézze az óráját, majd a kép készítésének időpontját: huszonegy perc telt el a kattintás óta. Ezért nem tűnt fel a különleges fotózásokkor semmi különös. Ennyi idő kellett, hogy – elmélete szerint – a teljesen átlagos kép kivágja a valóságból a lefotózott dolgot, majd ahogy az lassan eltűnik, a kép magába szívjon mindent, amitől műremekké lesz: a szépséget és fájdalmat, a fényt és az árnyat, valóságot, az életet – a múltat, és így a jövőt is.
Zsófi hazament végre az apró albérletbe, amit egy másik művészeti hallgatóval osztott meg, de ezúttal üres volt a lakás. Zsófi nem bánta, úgysem igen tudta, mit is mondhatna. Azt mégsem mesélheti el, hogy ő tette tönkre a világot. Hogy azokkal a különleges képeivel kimetszett egy pár darabot a valóságból úgy, hogy az a darab sehol máshol nem létezett – soha és tovább –, csak az ő képein.
Kikereste a kiállítás képeit, és az összes kópiát, digitális példányt, és alaposan átnézte őket, főleg azokat, melyeken emberek is látszottak. Most már biztos volt benne, hogy a tárgyakat kimetszi és eltűnteti, mintha soha nem is léteztek volna. Szentgyörgyi Albert esetében embert is, de nem közvetlenül, hanem egy épület által. Talán élt ilyen ember, csak épp nem lett híres tudós. De ebben nem lehetett biztos. Most arra akart választ szerezni, hogy az emberekkel mi lett a képeiről. Ha véletlenül lefotózott volna egy celebet vagy politikust, akkor könnyű lenne ellenőrizni.
– Legalább az embereket ne… – fohászkodott, miközben előkereste a nagyítót, és nekiállt átbogarászni a képeket. Ellenőrizte a buszok és villamosok ablakait, az összes járókelő arcát, de nem járt sikerrel. Dühösen kotort bele a képek kupacába, kezébe akadt a virágárus néni portréja, és már éppen félredobta volna, amikor eszébe jutott, hogy bár a virágárus néninek senki nem tudja a nevét, bizonyos szempontból mégis híresség, legalábbis fotós körökben: nem ő volt az első, aki lefényképezte ezt a Nyugati téren virágot áruló, öreg nénit, akinek arcát az élet ezer ránca tette karakteressé, ajkán pedig a lélekben boldogok derűs mosolya játszott. Más városi fotósok is lencsevégre kapták, és az első éppen ezzel a képével lett híres. Zsófi a fotókat szanaszét szórva pattant fel, és rákeresett a kolléga munkáira. „A virágárus” című, hat éve készített kép után azonban hiába kutatott. Végül a lap alján, a további munkáknál megpillantotta ugyanazt a helyszínt és beállítást. A kép címe „Fénysugár”, volt, és egy éppen felröppenő galambrajt kapott lencsevégre, ahogy a tollak által felkavart porszemcséken átszűrődik egy ferde fénysugár. Ugyanaz a fénysugár, melynek egy derűs, öreg arcra kellett volna vetülnie. Egy kedvesen és kissé rövidlátóan hunyorgó szempárra, amely így sosem látta meg a napvilágot. Mivel Zsófi lefotózta az ihletett pillanatban, így ez az asszony és vele együtt a gyermekei, unokái – talán dédunokái is – soha nem is léteztek. Ahogy a többi ember sem a képein, és az ő leszármazottaik sem. Talán több százan is…
Zsófi pergő könnyeivel küzdve törölt válogatás nélkül minden képet a gépéről, még a nyár előtti fotóit is, pedig azok mind természetfotók voltak, és akkor még nem volt ilyen különös adottsága. Még mindig néma zokogással összegyűjtött minden nyomtatott verziót, beleértve a portfóliós mappáját is, és elégette őket a kádban. Várt egy kicsit – huszonegy percet egészen pontosan – , majd betöltött egy térképet: nem tért vissza semmi. A virágárus asszony sem létezett. Ami a legrosszabb volt, hogy lassan ő maga sem volt benne biztos, hogy valaha is élt ilyen öregasszony.
Zsófi először arra gondolt, hogy abbahagyja a fotózást örökre. De tudta, ha elkapja ez a különös látás, akkor a keze magától emelkedik, ha nincs nála gép, megteszi a mobil is… és ki tudja, ha nem fotóz többet, talán másik utat talál ez az átokverte tehetség. Zsófi biztosra akart menni, és úgy gondolta, nem a gép vagy a fénykép csinálja mindezt, hanem ő: az a különleges látása. „Jó szemed van hozzá” – mondta az anyja. „Fotós szemed van” – jelentették ki a tanárai. „Különleges látásmód” – bólogattak a kritikusok. Mindig azzal kezdődött az egész, hogy hirtelen másképp látta ugyanazokat a dolgokat. Igazuk volt a tanárainak: tehetsége – ez az átkos, morbid tehetsége; a látása, a fotós szeme – csak akkor forrt ki, amikor megtalálta a saját témáját, a várost. De most már eluralta őt, és egyre gyakrabban tör rá, érezte, hogy képtelen lenne sokáig visszafojtani.
A könnyei már elálltak, vagy inkább csak elfogytak. Egy pár percig nézte még a „Fénysugár” című képet, majd a konyhába ment egy éles késért, előkereste a mobilját, és beütötte a mentők számát, hogy csak a hívás gombot kelljen megnyomni. Megállt a tükör előtt.
Ha nem fog többé látni, akkor nem is tud eltüntetni semmit és senkit. A keze hevesen reszketett, nem volt biztos benne, hogy képes megtenni, ráadásul kétszer. De arra gondolt, mennyi mindent vett el a világtól – tudást, értéket, életet – amelyhez képest egy ember szeme világa – a művészete, az élete értelme! – semmiség. Visszacsinálni már nem tudja, amit tett, de legalább az újabb szerencsétlenséget megakadályozza.
Már emelte a kést, amikor eszébe jutott egy jobb megoldás, amivel talán mégis mindent vissza lehet csinálni. Letette a kést, kitörölte a mentők számát, majd hozott egy párnát, némi inni és ennivalót a tükör elé, és letelepedett.
Ismét szerencséje volt, vagy talán eddigre már ennyire jól begyakorolta hívni ezt a különleges látást: csak pár órát, pontosan hajnali negyed hatig kellett várnia, amikor a konyha ajtajának sárga üvegén áttört a felkelő nap fénye, és arany porszemcséket táncoltatott a levegőben. Aranyra színezte Zsófi elszabadult hajszálait is, és ragyogó glóriába vonta arcát. Zsófi hosszan belenézett a tükörbe. Még sosem látott ennyire szépet. Felemelte a gépet, és kattintott.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-02-29 12:33 Dana

Dana képe

Hát, én személy szerint nagyon örülök ennek az írásnak.

Van egy novella Kingtől, a benne lévő szövegszerkesztőn ha kitörölsz dolgokat, azok kitörlődnek a világból is. Nagy kedvencem az az írás, s most itt a Tiéd: teljesen más motiváció, kerettörténet, események, amelyek végleges nyomot hagynak a világban, hasonlóan jó megvalósítás. Ki ne akarná tudni, miért áll egy lány a tükör előtt, késsel a kezében?

Érdekes, mert egyszerre sajnálom, hogy nem lehet képet csatolni az íráshoz, de ugyanakkor szükségem sincs rá, hiszen remekül láttatsz mindent.

Talán egyetlen dolgot írnék másképp: ábrándkép helyett szerintem elég az ábránd, álom. Mit gondolsz?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2020-02-29 13:51 Kentaur

Kentaur képe

Érdekes, hogy én valahogy nem olvastam ezt Kingtől, pedig jól hangzik.
A valóság (jelen, múlt vagy jövő) megváltoztatása egy bűvös eszközzel egy olyan toposz, ami egyidős az emberiséggel. Varázsfuvola, csodalámpa, varázstükrök, bűvös gyűrű, láthatatlanná tevő köpeny, hétmérföldes csizma... Manapság meg a környezetünk tágyai vannak soron. Van pár alapvető toposz, amit egy író nem kerülhet ki, ez is ilyen.
Amúgy most én is sajnálom, hogy nem lehet képet csatolni, mert ez a novella egy fényképből született. Egy érkező nyári vihar alkalmával épp a Margit híd alatt voltunk, és lekaptam, ahogy a sötét viharfelhők pont "súrolják" a hidat, szürreálisan jó kép lett. Persze kellett az előtörténete is, miszerint Gábor néha egy képemnél (nagyon nem minden képem ilyen) már-már félelemmel határos meglepődéssel szokta kijelenteni: "De hát nem is az van ott! Hogy csináltad?!" :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2020-02-29 15:51 Dana

Dana képe

Jól hangzik a kép -- leírás alapján is.

Én nem éreztem az írásodon, hogy ezerszer olvastam volna -- azt hiszem, ez is arra utal, hogy egy írás jó. Nehéz vagy szinte lehetetlen újat alkotni a nap alatt, de mindaddig, amíg a kerettörténet, az írásmód stb. (szerintem) elviszi a hátán azt, ami úgymond már ezerszer megmozgatta az ember fantáziáját, addig semmi baj nincs.

Ha érdekel, a novella a Csontkollekció egy darabja, címe: Az istenek szövegszerkesztője.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2020-03-02 18:56 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Érdekes, szerintem az King egyik leggyengébb írása. (Kevés műve van, amit ennyire ellentétesen ítélünk meg.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2020-03-02 19:34 Dana

Dana képe

Látod, én most nem is tudnám megmondani, melyik az, amit nem szeretek Kingtől, de ez biztosan nincs közte. :-D

Megosztó mű ezek szerint.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2020-02-29 13:21 SzaGe

Szia Kentaur!

Érdekes történet. Tetszik az alapötlet, bár a fényképezés misztériuma mondhatni "ezer éve" ihleti az írókat, és a filmeseket egyaránt. Valamikor még a kilencvenes évek elején olvastam a Galaktikában egy hasonló történetet, ahol egy fotós készített érdekes képeket. Ha jól emlékszem, akkor a jövőbe látott vele, vagy ilyesmi.

Szóval a történeted szürreálisan rám ült az olvasása közben. Ha ez volt a célod, akkor nyertél :)

Nem pontozok ( még :) ), de nekem ötös az írásod!

Üdv Geri!

szo, 2020-02-29 13:55 Kentaur

Kentaur képe

Szia!
Kb. neked is ugyanazt tudom mondani: nem meglepő, hogyha írtak már hasonlót, vacsiújat írni lehetetlen. A fényképezés előtt meg bűvös festményekről szóltak a történetek... Tuti vagyok benne, hogy már a neandervölgyiek olyan sztorikat meséltek este a tűz mellett, hogy a megölt bölény szelleme majd éjszaka lemászik a barlangfestményről, és bosszút áll. :-D
De örülök, ha elérte a célját.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2020-02-29 17:00 SzaGe

Én szeretem ezt a misztikumot. A Slender Man fotója köré is építettek egy történetet, majd filmre vitték mérsékeltebb sikerrel, de nekem az is bejött. Szóval jöhet minden mennyiségben! :)

szo, 2020-02-29 19:09 Roah

Roah képe

Mindenek felett köszönöm - toporogva vártam ezt a novelládat.

Egy-két apróságot jeleztem. A szokásos kiadás előtti procedúra után mehet is nyomtatásba, szerintem.
Hagytam munkát a népnek is, de remélem, kis biszbaszaim hasznodra lesznek. :)))

Oké, eddig bírtam türtőztetni magam!

Mi az ördögöt találtál ki már megint?! :D Imádtam! Figyu, hótt szívemből fogok beszélni. Jó? Jó. :D A közelmúltban láttam egy produkciót, a címe: Polaroid. Hát hallod, az egy film volt, meg minden, és ízlés, meg minden, de egy nokedli (értsd szokásos ugribugri horrornak szánhatták, talán a főszereplő lány kiválasztását találták el, de az is csak a véletlen művének tűnik :D) volt ahhoz az izgihez képest, amit én itt a sztorid végén levágtam a monitornál.
Itt hagyom az előzetesét; jelige: "Mit ne nézz meg!"

https://www.youtube.com/watch?v=dE8fL0NeJug

„Olyasmi ez szakmai körökben, ami kötelező, de nemigen díjazzák. Elvárják, hogy a maximumot adja magából, hogy aztán fanyagolhassanak olyasmiket mondogatva, mint hogy „ki kell még forrnia.”

Olyasmiket-olyasmiket. ;)

„Zsófi egész nyáron járta az utcákat; kerítéseken mászott át, hidak alá gázolt – nyakában a fűzőjénél összekötött cipője –, sosem látott…”

Nekem itt a hidaknál hiányzik egy ’vízben’, de ha más nem jelzi, ne bántsd, mert erősnek szubnak vélem.

„A legjobb képei mégis azok lettek, amelyek nem voltak így beállítva, ahol nem a kiállításra fotózott, ahol nem a karrierért, a munkáért, vagy akár magáért fotózott, hanem egyszerűen, mert meglátott valamit.”

Hogy ’így’? Szerintem vagy nem kell, vagy nem oda való az ’így’.

„A közelgő viharfelhőket, melyek hasa a partról nézve pont súrolta a Margit hidat, egy elhagyatott kert borostyánnal benőtt kovácsoltvas kerítését, egy elhagyatott parkoló betonrepedéseiből…”

Elhagyatott-elhagyatott.

„a fotózott dolog kiélesedett, saját valóságot kapott,…”

Dolog? És ha szebbet írnál oda?

„Zsófi ilyenkor fájdalommal határos gyönyörűséget érzett, hogy mindezt láthatja, azt pedig egyenesen csodaszámba vette, hogy a jelek szerint valahogyan a gépet is rá bírta venni, hogy azt lássa, amit ő, és így megmutathatta másoknak is ezt a szépséges világot, ahol a színek vibrálnak, az árnyékok pedig lélegeznek.”

Szerintem nem kell a ’valahogyan’, és irtó sokat hogyozol.

„De aztán a varázslat és a fájdalmas szépség elszállt ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, és a következő képen megint nem volt semmi más, csak a valóság.”

Nem kell a „de”.

„…már négyszer is sikerült ilyen csodás képeket csinálnia.”

’Csinálnia’ helyett ’készítenie’?

„Ezek voltak azok a híres képek, melyek rövid karrierje csúcsára röpítették, és amelyek megadták neki a Fiatal Fotográfusok Ösztöndíját, és Az Év Fotós Felfedezettje címet.”

Szerintem nem kell a ’rövid’ karrier, csak bezavar, bizonytalanít – egy átlagos ’karrier’ így, határozottan, egyértelműbb. Nem?

„Zsófi egy teljes percig némán meredt a joviális ábrázatú férfira, mielőtt válaszolt.”

Full szub leszek: joviális? Ez nem adja magát se stílhez, se nyelvezethez és nekem nem jön be! :D Joviális, ne, légyszí, ne legyen joviális. Naaaa...

„Zsófi itt fölszállt a következő villamosra, és ámulva látta, hogy a híd levezet a Margit szigetre, ahol a villamos meg is állt a sziget közepén, majd ismét ráfutott egy másik jelentéktelen hídra, a…”

A ’jelentéktelen’ híd itt azt jelzi, hogy nem forgalmas?

„Hamarosan el is kapta az a különös érzés, a szépség fájdalmas rohama, de ellenállt, mert a templom fontosnak tűnt, és talán emberek is voltak benne vagy kapcsolódtak hozzá valamiképpen.”

Túl bizonytalannak tűnik; talán és valamiképpen érte a felelős. Hé! Egyik Kedvenc Narrátorom, most akkor mi a pé? ;)

„Fehérség halovány kísértete derengett fel nagyon lassan, ugyanakkor Zsófiban egyre erősebb lett a bizonyosasság, hogy itt már előbb is egy ház állt.”

De imádom, amikor így kúszik-mászik a misztikum a sorokban. Allatuk-felettük-mindenütt szivárog a Kentaur World varázslata.
Egy szóra tennék csupán javaslatot: ’előbb is egy ház állt’, 'előbb' helyett ’imént’?

„Ahogy nézte az egyre valóságosabbnak tűnő házat, hirtelen az tűnt valószerűtlennek, hogy ő itt nemrég egy téglakerítést látott.”

Nem kell az „ő”, szerintem.

„A könnyei már elálltak, vagy inkább csak elfogytak. Egy pár percig nézte még a „Fénysugár” című képet, majd a konyhába ment egy éles késért, előkereste a mobilját, és beütötte a mentők számát, hogy csak a hívás gombot kelljen megnyomni. Megállt a tükör előtt.
Ha nem fog többé látni, akkor nem is tud eltüntetni semmit és senkit. A keze hevesen reszketett, nem volt biztos benne, hogy képes megtenni, ráadásul kétszer.”

Ne, ne, Zsófikám! Meg ne tedd! Egy szelfi, Háni, csak egy szelfi a tükör előtt!
Hallasz engem?
Meg ne tedd! Szelfizz…!

„Aranyra színezte Zsófi elszabadult hajszálait is, és ragyogó glóriába vonta arcát. Zsófi hosszan belenézett a tükörbe. Még sosem látott ennyire szépet. Felemelte a gépet, és kattintott.”

Akurvaéletbe! Baz...
Hát a frászt hoztad rám te lány. Huuu…ez …de melegem lett. Már majdnem benyúltam érted! Hajszál hijja volt! Lett volna nagy nézés, mit keresek ott a tükrödnél?!

Ötös!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2020-03-01 11:54 Kentaur

Kentaur képe

Köszi szépen!
"A ’jelentéktelen’ híd itt azt jelzi, hogy nem forgalmas?" Hát, képzeletemben inkább amolyan funkcionálisan csúnyácska, rövid is, mivel csak a szigetig tart, szóval olyan, amit senkinek se jutna eszébe fényképezgetni.
"Szerintem nem kell a ’rövid’ karrier, csak bezavar, bizonytalanít – egy átlagos ’karrier’ így, határozottan, egyértelműbb. Nem?" Ez egy ugyanolyan előreutalásos horog, mint amikor az elején áll a tükör előtt. bár lehet, egy horog is elég egy novellába, de Zsófi kezdő, két hete tart a "karrierje", jelző nélkül nem hiszem, hogy megállna ez a szó.
A többivel mind egyetértek. Csak remélem, hogy a Főnixnek leadott kisregényemben nincsen ennyi, mert azt nem látta még senki, még gőzölgött, mikor leadtam. Mondjuk könyvhétig nem tudnak ránézni, úgyhogy még nem késő... Bevállalod? :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2020-03-04 12:30 Roah

Roah képe

Aha, igen - bevállalom.
Mikorra és milyen formában szeretnéd? :))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2020-03-02 20:22 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hmm... határozottan jó ez. Mondjuk nem vizslattam végig, Roah miket emelt ki, ha már megmagyaráztad, irányts lejjebb.

"Zsófi egy éles késsel a kezében állt a tükör előtt." - Speciel nem tetszik a szórend, de ez lehet egyéni szoc. probléma is. Én megcserélném a tükröt és az éles kést.
"Két hete még boldogságban úszott, az élete olyan volt, akár egy valóra vált ábrándkép. Frissen végzett fényképészként nem sokat remélt az első önálló kiállításától. Olyasmi ez szakmai körökben, ami kötelező, de nemigen díjazzák. Elvárják, hogy a maximumot adja magából, hogy aztán fanyagolhassanak olyasmiket mondogatva, mint hogy „ki kell még forrnia.” – Zsófinak azonban elsöprő sikere volt." - Ez mintha később is visszatérne: furcsa a ritmus. Pozitív, három negatív, pozitív, ami visszatér az elejéhez. Az olvasó kvázi "el is felejti", hogy amúgy itt valami pozitív hangulató bekezdést olvas, mert elnyújtod a negatív ellenpontozást. Én az ilyenekez vagy húznám, vagy - ha ragaszkodsz hozzá, átszerkeszteném, hogy egy blokkba álljanak a negatív energiák. (Pl. a harmadik mondat számomra felesleges. Majdnem ugyanrzt mondja a rákövetkező.)
"Az ezerszer lefotózott épületek önmagukban már nem tudtak újat mondani." - Ez most off, de nem tudom... Fortepanon emlegettek egy német fotóművésznőt, aki egyenkockaházakat fényképezett szerta Hungáriában, egy beállításból, egy szögből. Az egyéni látásmód legfeljebb magában a kiállítás összeválogatásában jelent meg - legalábbis én ezt érteztem ez egészen. Ez most ellentmond ennek, vagy megerősíti? (De mondom, ez totál off. A novella szintjén nézve ez a mondat helyes és helyén van.)
"Zsófi egész nyáron járta az utcákat; kerítéseken mászott át, hidak alá gázolt – nyakában a fűzőjénél összekötött cipője –, sosem látott utcácskákba tévedt, kilométereket gyalogolt hegynek fel, vagy éppen fél óráig térdelt mozdulatlanul egy fénysugár visszatérésére várva. A legjobb képei mégis azok lettek, amelyek nem voltak így beállítva" - Ugyanazt éreztem, mint feljebb már említettem: túl sokat foglalkozol valamivel, ami "amúgy nem is fontos". Nüansznyi kis túlírás, az összekötött fűzős cipők, kétszer az utcák - mégis, mintha hosszabb lenne a felvezetés, mint amennyi szükséges. Nem értek fotósul, de olyan érzésem van, mint amikor a fényképezni kívánt tárgy csak egy picit van távolabb, mint kéne, csak egy picit áll másképp, mint amivel hatást érne el. Amatőrnek tűnik vagy elrontottnak, pedig nem az, legalábbis semmi halálos, de na. Igen, én is túlragozom. Vagy titkon gyűlölettel viseltetek a cipőfűzők ellen, nem tudom.
"ahol nem a kiállításra fotózott, ahol nem a karrierért, a munkáért, vagy akár magáért fotózott, hanem egyszerűen, mert meglátott valamit" - Ez, bár szintén felsorol és elragoz, szerintem pont, hogy jó.
"A közelgő viharfelhőket, melyek hasa a partról nézve pont súrolta a Margit hidat" - Ezt meg imádom. :D (EL tudom képzelni hozzá a képet is.)
"ELTE Természettudományi karának planetárium gömbjén" - Az Halálcsillag, kérlek. A TTK egy emberként felhördül.
"Amikor ezeket fényképezte, nem úgy látott, mint máskor; a fotózott dolog kiélesedett" - Ponytosvessző helyett kettősponty?
"a fotózott dolog kiélesedett, saját valóságot kapott, a színek túlvibráltak a dolgok határain, az árnyékok elevennek tűntek, minden más pedig elhomályosodott, jelentőségét vesztette" - Ezt is imádom.
"Zsófi ilyenkor fájdalommal határos gyönyörűséget érzett, hogy mindezt láthatja, azt pedig egyenesen csodaszámba vette, hogy a jelek szerint valahogyan a gépet is rá bírta venni, hogy azt lássa, amit ő, és így megmutathatta másoknak is ezt a szépséges világot, ahol a színek vibrálnak, az árnyékok pedig lélegeznek." - Ezt is túlírtnak érzem. Sok a szóismétlésed, amire mostanában allergiás vagyok.
"Ez a különleges látás csak nyár elején jelentkezett először, és három hétig nem követte újabb eset." - Kell a "csak"?
"Zsófi a kiállításra szinte csak ezeket a különleges fotókat válogatta ki, melyeket ebben a furcsa látásban fényképezett, és a hatás túlszárnyalta minden várakozását." - Értem én, hogy ez talán kevés egy kiállításnak, de kell a "szinte"? Úgy talán nagyobbat üt, ha nincs benne. Csak ezek a különleges képek, slussz. Kevés kép? Yepp. De még így is megéri.
"Ezek voltak azok a híres képek, melyek rövid karrierje csúcsára röpítették, és amelyek megadták neki a Fiatal Fotográfusok Ösztöndíját, és Az Év Fotós Felfedezettje címet." - Láttam, Roah is kiemelte ezt, de én egy huszárvágással megoldanám: az egész karrieres részt kivágatnám. Mert gyakorlatilag itt kezdődött a karrierje. Ezen a pontos még a legrosszabb munkáival is a karrierje csúscsán lenne, mert nincs honnan lefelé. Az ösztöndíjak sima ügy, ezek miatt kapja. Azért aki Fiatal Fotográfus meg az Év Felfedezettje, az sanszos, hogy nem húszéves karriert tudhat maga mögött.
"hogy Zsófi egyes képei – egészen pontosan azok a bizonyos „különleges” képei – Photoshop munkák" - Eddig végig azokon a "különleges" képeken volt a hangsúly. Ezzel a cikkel és a bemutatásával mintha zárójelbe tennéd ezek jelentőségét, mintha ezekből lenne a kevesebb, és nem számítanának annyit. Ha arra hegyezed ki, hogy a cikk azt taglalja, Zsófi egész eddigi életműve lehúzható a lefolyón, mert PS, szerintem durvább. És azon tényleg érződik az irigység. Más kérdés, hogy vannak más képei, amik valódi fényképek, de azok meg nem érnek semmit.
"Zsófi értetlenül vitte be a cikket az ügynökéhez, akit két héttel ezelőttig nem is ismert." - Sok a két hét. (Amúgy ez azt jelenti, előtte is volt ügynöke, csak nem ismerte, vagy akkor lett neki ügynöke?)
"Makettek voltak, ugye?”" - Kósza idézőjel.
"Még akkor is így állt, amikor az ajtó csukódni kezdett, és azután is, hogy újra kinyílt, és akkor is, amikor a vezető rászólt a mikrofonból." - A sofőr nem állítja meg a csukódó ajtót (nem tudja), tehát Zsófi, hogy stílszerű legyek, igen kemény nyakú, ha kibírta, hogy rácsukódjon az ajtó és visszapattant róla.
"és az Ipoly utcánál ráfutott egy apró és jelentéktelen hidacskára" - Azé' mégis Pest ez... van a Dunán "jelentéktelen" híd? Tud az lenni? Főleg a Margitszigetnél?
(Igen, mindenki kedvence a hitelesség kérdése. Elvitatom a jelentéktelenségét egy hídnak, ami a Margit helyén áll. Még akkor is, ha jelentéktelennek kellett volna lennie ahhoz, hogy kibírja a II. vh végén a hidak módszeres felrobbantását. Azért a Margitszigetnek van egy forgalma.)
"Margit szigetre" - Ő egy szó.
"ahol a villamos meg is állt a sziget közepén" - Ne kísérts, szellem! :P (Jaj, de szép is lenne, a fene vigye el...)
"ELTE épületei között bóklászott, hiába keresve a Természettudományi Kart" - Ettől még lehetett máshol TTK. Az épület nem létezett sosem, de a funkció, amit betöltött, ahogy a Margit hídnál is, megjelenthetett más formában. Nekem itt ez logikailag bibis.
"Végül aztán bement a központi épületbe, és megkérdezte a portástól." - De ha a Légymányosin nincs semmilyen épület, hová ment be? (Mert az Északi tömb nincs a halálcsillaggal a tetején. Ergó TTK, TáTK, ITK stb. nincsenek, a Déli Tömb sem épült meg, mert sosem volt rá szükség, hiszen nem volt Északi, ami beteljen.)
"Megkapaszkodott az ajtóban, és arra gondolt, hogy végül is logikus. Szentgyörgyi Albert az ELTE elődjében tanult volna, a Természettudományi Karon." - Igen, de nem ő volt az egyetlen, aki kutatta. Nélküle is felfedezték volna. Mondjuk lehet, hogy nem lett volna ennyire elterjedt vitamin. Oké, legyen 1:1.
"A világ összeszűkült egy fekete karikába, majd kihunyt." - Ez tetszik. Meg az ehhez tartozó gondolatvilág is. Én kihagynám az ELTE keresést meg a C-vitamint, másképp döbbenteném rá a főhőst az emberek fontosságára, de te tudod.
"Zsófi hazament végre az apró albérletbe, amit egy másik művészeti hallgatóval osztott meg, de ezúttal üres volt a lakás." - Speciel itt hótmindegy, hogy van-e lakótársa, sosem jelenik meg. Fontos valamiért, hogy amúgy nem egyedül él? (Mert hiteltelen lenne, jaham, de azon kívül?)
"Zsófi először arra gondolt, hogy abbahagyja a fotózást örökre" - Megint szórend, de megint az én pipifaxom.
"Igazuk volt a tanárainak: tehetsége – ez az átkos, morbid tehetsége; a látása, a fotós szeme – csak akkor forrt ki, amikor megtalálta a saját témáját, a várost. De most már eluralta őt, és egyre gyakrabban tör rá, érezte, hogy képtelen lenne sokáig visszafojtani." - Ez is tetszik. :)
"A könnyei már elálltak, vagy inkább csak elfogytak." - EZ meg nem, kicsit pongyola az előző emelkedett stílushoz képest.
"Megállt a tükör előtt." - Én ide beraktam volna plusz egy sortörést (lehet, hogy beraktál, de ugye HTML). Mert itt veszed fel az első sort megint.
"Már emelte a kést, amikor eszébe jutott egy jobb megoldás, amivel talán mégis mindent vissza lehet csinálni." - Egy visszacsinálás az előző mondatban elég volt. Eszébe jutott egy jobb megoldás. Talán az olvasónak a kiemelés nélkül is leesik, hogy ez vissza is csinálja a dolgokat, annyival jobb.
"némi inni és ennivalót" - Kötőjel. (Inni- és ennivaló.)
"Ismét szerencséje volt, vagy talán eddigre már ennyire jól begyakorolta hívni ezt a különleges látást" - Ez egy picit nem magyar.
"csak pár órát, pontosan hajnali negyed hatig kellett várnia" - Ezért is mondanám, hogy ne legyen lakótárs. Mert hová a fenébe csavargott hajnali negyed hatig?!
"Felemelte a gépet, és kattintott." - :D (Úgy értem, tetszik a mondat. Szép a ritmusa. Jó a mondatzene egy kattintáshoz.)

Összességében vegyes... mert van, ahol eltalálod, és ott nagyon eltalálod a ritmust a szavakat, a aképeket, máshol meg beleragadtál egy pocsolyába. (Vagy nekem tűnik így, fene tudja.) Az ötlet nálam nyerő, és mindegy, hogy feldolgozták már ezerszer, vagy sem. Ha már Dana említette Kinget - a tied jobb. :D (De, mint említettem, a nevezett novellája szerintem ritka pocsék darab.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2020-03-02 21:11 Dana

Dana képe

Héééé, én nem összehasonlításnak mondtam Kinget, szerintem Kenta novellája nagyon jó!!!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2020-03-03 14:45 Kentaur

Kentaur képe

A legtöbb dologgal egyetértek. Bár a mondatzenét, ritmust meg ilyesmiket mondhatjátok nekem, botfülem van, nekem nem zenélnek a mondatok, ritmus meg csak a versben van... szóval ilyenkor sajna csak a szemödököm húzom fel (a jobbat, mint Spock), és ennyi tellik. "Facinating"- pókerarccal. :-D
A szósimétlések meg sok hogyozás azonban már olyasmi, ami ellen tenni tudok.
Talán néhány fölös infó is kimehet, azonaban a TTk hiábavaló kereséséhez ragszkodom, mert ugye nem tudhatjuk, hol és hogyan lettek volna a dolgok, ha sosincs TTK, nem-e a helyén lett volna mondjuk egy másik kar. A jelentéktelen hidat meg talán meg kellett volna jelzőznöm, hogy fotós szemmel jelentéktelen.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2020-03-02 22:28 craz

craz képe

A második bekezdésben három volt van. A második simán lehetne lett is. :)

Zsófi egész nyáron járta az utcákat; kerítéseken mászott át, hidak alá gázolt – nyakában a fűzőjénél összekötött cipője –, sosem látott utcácskákba tévedt / itt meg szerintem jobb lenne inkább egy sosem járt - hangulatilag

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."