Gidion Cutter&Fia

– Amélia kedves, az ujjacskái valami elképesztően hatnak a fejbőrömre.
– Köszönöm, asszonyom!
– Mondja csak, drágám, hol és kitől tanulta a szakmát?
– Az édesanyámtól, aki meg a nagyanyámtól, otthon.
– Á, értem. A tehetsége nyilvánvalóan családi örökség.
– Így is lehet mondani, asszonyom.
– Tudja, kedvesem, mindig sokra becsültem azokat, akik ismerik a gyökereiket, tisztában vannak a felmenőik múltjával és hovatartozásával. Valahogy ad egy tartást az embernek, ha tudja, hogy honnan származik. De ezt nyilván nem kell magyaráznom, pont Önnek.
– Igen, asszonyom. Mindazonáltal megjegyezném, hogy a saját árnyékát senki sem lépheti át.
– Ez alatt mit ért pontosan, drágám?
– Az örökség egyben elkötelezettséget is jelent. Bármit teszünk vagy mondunk, mindig szem előtt kell tartanunk családunk tisztes hírnevének megőrzését, és ezt a törekvést kell oltanunk leendő leszármazottaink lelkébe is.
– Hát persze, kedvesem, de azért tegye a szívére a kezét és mondja meg nekem, de őszintén, nem jobb érzés úgy gondolni a felmenőire, hogy pontosan tudja azt, hogy kik ők, és miket cselekedtek, mintha csak dagerrotípiái volnának róluk a kandalló fölött a szalonban?
– Igen, asszonyom, ugyanakkor családunkban a hagyományaink őrzése és átadása nem pusztán egy ünnepélyesebb hangulatú ötórai tea, hanem élő rítus, ami már kisgyermek korunktól fogva átszövi minden egyes napunkat. És ha igazán őszinte akarok lenni, ez a fajta tudatosság kifejezetten terhes örökség és köztünk szólva néha szerfelett nyomasztó is egyben. Mint említettem nemrég, asszonyom, a saját árnyékát senki sem lépheti át.
– Még mindig nem értem, hogy mit akar ezzel mondani, Amélia.
– Akkor fáradjon a búra alá, és amíg beáll a dauer, elmesélek egy történetet. Meglátja, hogy mire végzek Önnel, nem lesznek kétségei afelől, hogy van örökség, amely egyben átok is.
– Ez igazán pazar ötlet, drága Amélia! Mit gondol, az én kis Buffym ülhet addig az ölemben?
– Természetesen, asszonyom.
– Gyere édes, kicsi kincsem, Buffykám, gyere ide anyucihoz! Jól van drágám, így igen, gömbölyödj csak az ölembe. Adj egy puszit anyunak! Jól van kicsim! Amélia édesem, egy kis huzatot érzek a derekamon, legyen olyan jó, hogy becsukja az ablakot.
– Csukva van az ablak, asszonyom, de ha gondolja, elhúzom a függönyt. Képzelje, a múlt héten Heddy Armitagenél sikerült szert tennem egy vég zöld bársonyra. Valami csodálatosan kellemes a tapintása, ugyanakkor kissé nehézkes és darabos az esése, épp ezért inkább drapériának való, mint estélyi ruhának. Még aznap beszegettem, raffoltattam Heddy egyik varrónőjével. Tudja Ön, hogy milyen ügyes kezű lányai vannak a Heddynek? A kis Emilynek semmi percbe nem került a szegés, raffolás, és amikor hazaértem a jó Mr. Kosminskivel azonnal felrakattam a függönyt.
– Ááá, igen, igen, a jó Mr. Kosminski. Igazán jó partinak számított, amíg maga el nem csavarta a fejét drágám. Higgye el nekem, Amélia, ha azt mondom, hogy fél London leányálmait döntötte romba azzal, hogy hozzáment Aaronhoz. Rendkívül jó kiállású férfi ahhoz képest, hogy csak egy lengyel bevándorló, de hát a maga családja is a kontinensről származik nemde? Honnan is érkezett a családja, kedvesem?
– Magyarországról.
– Ó, igen. Az egzotikus Transylvania!
– Nem asszonyom. Magyarországról. Erdély, vagy, ahogy itt Angliában mondják, Transylvania csupán egy szelete a hazámnak. Gyönyörű szelete természetesen, de azért nem azonosítanám az egész magyar honnal.
– Jaj, kedvesem, nem akartam megbántani. Tudom, hogy maguk, magyarok mennyire büszkék a származásukra. Mondja, hogy nem haragszik rám!
– Nem haragszom, drága Lydia. Ugye szólíthatom Lydiának?
– Természetesen, édesem. Már jó egy éve Ön bodorítja a hajamat, azt hiszem köztünk nincs helye semmiféle titoknak, félreértésnek. Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy frizőrnek lenni igazi bizalmi állás, ráadásul Ön és a családja mondhatni hivatásként űzi ezt a foglalkozást, ami rendkívül tiszteletreméltó dolog. Ha nem tartanék attól, hogy a Társaság, és persze Lady Ashburton, meg a hölgyek a Háborús Árvákért Egyletben megszólnak érte, azt is megengedném, hogy pertuba kerüljünk, de nyilván megérti, hogy egy asszonynak az én társadalmi hátteremmel ez roppant illetlen engedmény volna egy egyszerű polgári származású emberrel szemben, még akkor is, ha egy olyan feddhetetlen és tisztes személyről is van szó, mint Ön, kedvesem.
– Megértem, asszonyom. Most pedig, ha megengedi, elkezdem a műveletet. Megeshet, hogy kicsit fájni fog, de ahogy jó anyám mondta mindig, a szépségért meg kell szenvedni.
– Ne csináljon ebből gondot, Amélia kedves, húzza csak ide azt az ördögi masinériát és vágjunk bele. Meg kell, hogy mondjam, az a párizsi fickó, az a hogyishívják, no, ej de rövid az eszem.... ja, igen Francois Marcel. Na, szerintem egy igazi zseni a maguk szakmájában, hogy ezt a tartós hullám dolgot csak úgy kitalálta. Tényleg igaz, hogy a kurtizánoknak ingyen készítette el a frizurát?
– Igen, asszonyom.
– Micsoda erkölcstelen ötlet, mindazonáltal roppant leleményes is egyben. Erről jut eszembe, hallotta, hogy megint találtak egy halott prostituáltat? Tudom, hogy nekem meg sem szabadna hallani az ilyesmit, de hát itt magunk között vagyunk nemde?
– Igen asszonyom. Cathy Eddowes volt az. Szörnyű, ami azzal a szegény lánnyal történt.
– Magának kereste a bajt. Egy nőnek semmi keresnivalója az utcán egyedül, de hát, tudjuk, hogy miféle nőszemély volt. Auúúú!
– Elnézését kérem, Mrs. Chesterfield.
– Egy kicsit finomabban kedvesem, kitépi azt a maradék pár szál hajamat is.
– Igenis, asszonyom.
– No, hol is tartottam, ja, igen, az a rosszéletű nőszemély. Hát, kérem, nem titok, hogy mivel kereste a kenyerét. Isten büntetéseként gondolok arra, ami vele és a fajtájával történik mostanság. Imádkozom a Jóistenhez, hogy a Scotland Yard mihamarabb fényt derítsen a gyilkos kilétére, de be kell, hogy valljam, örülök, hogy valaki végre megtisztítja London utcáit a szeméttől. Tűrhetetlen, hogy... auúúú!
– Elnézést, asszonyom, már nincs sok hátra. Muszáj jó szorosan csavarni, hiszen az elektródák illesztéseinek tökéletesen kell rögzülniük a villanyos gépezethez.
– Értem én, értem, csak hát, tudja, nem igazán szeretek arra gondolni, hogy mi történik a hajam másik végén. Ez a villanyosság nagyszerű találmány, bár kissé istentelen nem gondolja?
– Puszta fizika, asszonyom.
– Azt meg maga miből gondolja? Ugyan mit érthet egy nő a tudományokhoz? Maradjon köztünk, Amélia drága, de ha tehetném, egyszerűen megtiltanám, hogy egy nő magas iskolákat végezzen. Semmi keresnivalónk a férfiak világában. Nem is tudom, hogy egyáltalán hogy juthat eszébe bárkinek is, hogy egy asszonynak a háztartásvezetésnél több tudásra lehet szüksége. Meg aztán, két szülés között maga sem szívesen görnyedne vaskos lexikonok felett nemde kedvesem?
– Azt hiszem Lady Lovelace erősen kifogásolná az Ön álláspontját, Mrs. Chesterfield.
– Őladysége pusztán szórakozásból játszadozik a matematikával. A kertészem... öhm... bizalmas viszonyban van a lady egyik szobalányával és a kislánytól tudjuk, hogy Ada a minap este fésülködés közben maga vallott úgy, hogy szerfelett fejfájdító a matematikai tudományokkal való viaskodás. Meg aztán, egy asszony sosem csinálhat karriert a tudományban, nemde? Az egész pusztán egy időigényes hobbi, amitől ráadásul még migrént is kap a kedves Lady Lovelace. De hát, mint tudjuk, hogy az alma nem esik messze a fájától. Lord Byron kétségkívül zseniális költő, mégis úgy hiszem, hogy Ada sajnos az apja polgárpukkasztó hajlamait örökölte csupán, a tehetségét nem.
– Én inkább úgy hiszem, hogy Lady Lovelace tehetsége a költészet helyett a matematikában nyilvánul meg.
– Tehetség? Egy nőnek nem tehetségre van szüksége, hanem szilárd erkölcsökre és makulátlan neveltetésre. Persze az sem árt, ha tisztában van az alapvető tánclépésekkel, de végeredményben nem kell ismerni a francia négyest ahhoz, hogy jól menjünk férjhez.
– Természetesen kötnek minket társadalmunk szabályai, de szerencsére vannak kivételek. Mint például signora Agnesi.
– Az meg kicsoda?
– Maria Gaetana Agnesi a bolognai egyetem matematikai és filozófia tanszékének kinevezett professzora volt 1750–ben. Magától XIV. Benedek pápától kapta a megbízást. Signora Agnesi egyebek között görögül és latinul is tudott, könyvet írt az integrálszámításról és a differenciálszámításról és nem mellesleg első beszéde, melyet az egyetemen kilencéves korában latin nyelven tartott, a nők tanuláshoz való jogát hivatott védelmezni.
– Még hogy a pápa nevezte ki? Micsoda bizarr ötlet! Őszentségének, és remélem, hogy isten megbocsátja a szavaimat, bizonyára a fejébe szállhatott a misebor, hogy ilyen esztelen cselekedetre ragadtatta magát. Amélia drága, lehet, hogy a jó Mr. Kosminskit levette a lábáról az ilyen furcsa és érthetetlen beszéddel, hogy integrizé meg differenciátor, de kérem, hogy a jelenlétemben tartózkodjon az ilyesmitől. Egészen belefájdul a fejem, pedig aztán nem vagyok az a fajta. Mellesleg pedig, az olaszok mindig is rendkívül bohó népség voltak. Kétség sem férhet hozzá, hogy egy nőnek isten rendelése szerint való helyét kell betöltenie. Gyereket szülni, családot és embert vezetni a sírig, és pont.
– A gyermekszülés nyilvánvaló képessége egy nőnek, mely azonban pusztán biológiai adottság, nem pedig életcél. Úgy gondolom, hogy egy leánygyermek szellemének pallérozása ugyanúgy kötelessége egy apának, mint egy anyának a háztartási ismereteken felül bevezetni a leányát az asszonyi ismeretekbe is. Akkor talán kevesebb dolguk lenne az east end–i angyalcsináló bábáknak.
– Micsoda felháborító badarságokat beszél kedvesem. Elképesztő, hogy milyen gondolatok bujkálnak abban a csinos kis fürtös fejecskéjében. Őszintén remélem, hogy az eladósorban lévő leányoknak nem tömi a fejét ilyesmi beszéddel. Maga még roppant fiatal drága Amélia, de meglátja, amint elpotyogtat néhány gyerkőcöt, az ilyen illetlen gondolatok, mint tanulás és tudomány, hamarosan kiröppennek majd a buksijából. Nem is beszélve arról, hogy tisztességes asszony nem foglalkozik ilyesmivel.
– Tehát úgy gondolja, hogy honfitársam, Hugonnai Vilma grófnő, vagy mondjuk Elizabeth Blackwell doktornők, tisztességtelenek?
– Nézze aranyom. A maga retyerutyájáról vajmi keveset tudok, mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy egy arisztokrata hölgynek lehetne több esze annál, hogy emberhentesnek megy. Nem pusztán skandallum, de már–már perverzió. Blackwell asszonyról meg csak annyit, hogy egyszerűen elhagyta a hazáját csak azért, hogy orvosi diplomát szerezhessen. A tény, hogy azok a söpredékek ott New Yorkban meg is adták neki, ékes bizonyítéka annak, hogy az Egyesült Államokban egyszerűen nincsenek tisztában az alapvető erkölcsi szabályokkal és hírből sem ismerik az illemtant! Micsoda dolog az kérem, hogy egy nő közvetlenül érintkezésbe kerüljön egy férfi pucér testével? Én negyven éve élek az urammal és Mr. Chesterfieldet ez idő alatt egyszer sem láttam ruha nélkül, pedig aztán igencsak nagytermészetű ember az én drága Pierce–em. Kész istencsapása egy olyan gyenge egészségű asszonynak, mint én, de hát tűröm, amit az Úr rám mért. Ha dömöcköléssel is van kikövezve az utam a mennyországba, hát háton fekve jutok oda, de odajutok, ha a fene fenét zabál is!
– De Mrs. Chesterfield!
– Jaj, aranyom, szörnyűségeket beszélek már magam is! Hát, látja, hogy kihozott a sodromból? Hogy szavam ne feledjem, Blackwell asszony ráadásul vadidegen férfiak testét tapogatja naphosszat. Véleményem szerint az az asszony, aki orvosnak áll, legalább olyan erkölcstelen teremtés, mint a Cathy Eddowes!
– Értem, asszonyom. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy Ön egy szempillantás alatt, igen erős áramütés következtében szenderülne jobblétre és az egész város szeme láttára szállítanák el innen az elszenesedett hulláját, ha nem volnának alapos és pontos ismereteim a villanyos gépezetek működésének elméletéről.
– Ugyan már micsoda képtelen ötlet! Magának igen furcsa a humora drágám. Tudom ám, hogy csak viccel. Ott van az a huncut kis gödröcske az arcán. Látom, már mosolyog is. Mondja, hogy csak viccelt!
– Csak vicceltem.
– Hát persze, drágám.
– Elnézését kérem, asszonyom, nem akartam felzaklatni.
– Nem történt semmi, kedvesem. Majd csak kinövi az ilyen felforgató eszmék iránti lelkesedését, elvégre tisztességes asszony. No, de most már kezdje azt a történetet, mert megesz a kíváncsiság.
– Még egy pár csavaró hátra van, egy pillanatnyi türelmet kérek. Ha megengedi, a kis Buffyt kieresztem a hátsó kertbe. Úgy tapasztaltam, hogy a dauergép működése közben a kutyák kényelmetlenül érzik magukat. Lehet, hogy a megnövekedett feszültséget érzik. Mr. Kosminski szerint a villanyos gépezetek egy számunkra alig hallható, magas frekvenciájú hangot adnak ki működés közben és azt a kutyusok nem szeretik.
– Jól van, jól van. Eressze csak. Pá édesem, anyuci nemsokára megy utánad. Jaj, a kis bohó! Hát nem egy aranyos állat? Mondtam az én Pierce- emnek, hogy a drága Buffy aranyat ér. Kitűnő vérvonalú jószág. Köztünk maradjon, de Lady Ashburton családfája sehol nincs az én Buffyméhoz képest. Persze ezt ne említse, kérem Cicelynek, ígérje meg, hogy köztünk marad!
– Ez csak természetes, asszonyom. Ami a fodrászatban elhangzik, az onnan nem kerül ki.
– Na, azért a Mitzi Stein Hajszalonja nem erről híres.
– Drága jó Mrs. Chesterfield, családom mottója; diszkréció mindenek felett.
– Ó, igen. Olyan ritkán találni megbízható cselédet manapság. Auúúú...
– Cselédet mondott, asszonyom?
– Harmadszor húzza meg a hajamat, Amélia, ez már–már inzultus!
– Mint említettem korábban, nagyon, nagyon szorosan kell tekernem. Cselédet mondott az előbb, asszonyom?
– Jaj, drágám, csak nem megbántódott? Olyan kis csacsi lány még maga, Amélia! Higgye el nekem, hogy nem sértésnek szántam, csupán általánosságban fogalmaztam. Ön és a családja nyilván mesterei a szakmájuknak, de nem titok, hogy a Mitzi Stein csak amolyan cselédféle. Tudja, annál a lompos ügyvédnél szolgált az Atherton Streeten. Jaj, mondja már, no! Tudja, az, aki olyan vastagon megszedte magát a háborúban.
– Penningtone vagy Barryman?
– A Barryman. Na, annak aztán jól jött a pöffeszkedő korzikai. Tudta, hogy a Boney nem is francia volt?
– Igen. A család Toszkánából származott el.
– No, kérem, annál a semmirekellő, törpe szélhámosnál, illetve hát a feleségénél volt szobalány a Mitzi. Mármint nem a Mária Lujzánál, hanem a Barrymanné asszonynál. Járt hozzá egy igazi francia frizőrnő, Madame Chatigneux, aki a szárnyai alá vette a kis Mitzit. Engedte, hogy a sütővasat izzítsa, meg ilyesmi. Aztán történt az a botrány a Barryman fiatalúr körül, ami után Mitzinek mennie kellett. Az ifjú Barryman nem sokkal ezután lovasbalesetben megnyomorodott. A szerencsétlen. Pedig nagyon jó partynak számított annak idején. Hát így történt, hogy a Mitzi beállt a Madame mellé kisegítőnek, aztán mivel örököse nem volt a szerencsétlen asszonynak, ráhagyta mindenét a Mitzire. Jól járt a kis osztrák nőcske, meg kell hagyni, egész ügyesen keverte a lapokat.
– És miből gondolja, hogy nem a Barryman uracska... hogy nem ő volt az indiszkréció… ööö… kezdeményezője?
– Ugyan már, drágám, ne legyen naiv! A Mitzi túl magasra kívánkozott, ahonnan aztán alaposan lepottyant és megütötte a fenekét elég rendesen. Vagy tizenöt évig mit sem hallottunk felőle, állítólag a kontinensre távozott, aztán megint feltűnt Londonban. Piszkosul kikupálódva, mint valami úrinő. De mi, a Társaságban tudjuk, hogy csak egy cseléd.
– A Mitzi végül csak megcsinálta a maga szerencséjét. Saját üzlete van és bejáratos a legbefolyásosabb családokhoz.
– No de akkor is csak egy frizőrnő!
– Én is az vagyok, asszonyom.
– De magának van családfája, kérem. De a Mitzi? A Mitzi az honnan jött? Senki sem tudja. Senki sem tud semmi biztosat. Csupa gyanús pletyka van a származása körül, egy állítólagos balkézről való kisnemesi retyerutyáról is szó esett akkoriban, de hát, messziről jött ember azt mond, amit akar.
– Egyedül, a maga erejéből tartja el önmagát, sőt, már a harmadik üzletét nyitja meg a jövő héten.
– Mert a vérében van a kufárkodás, ha érti, mire gondolok. Negyven év telt el a Barryman-botrány óta, de nincs se férje, se gyereke, akire hagyhatná az üzletét! Önző egy asszony, én mondom. Az a szerencséje, hogy olyan veszettül ügyes és fürge ujjai vannak. Majdnem, mint magának, Amélia kedvesem. De persze Önnek nyilván több esze lesz, mint a Mitzinek és idejében gondoskodik majd arról, hogy...
– Készen vagyunk asszonyom. Kérem, itt van ez a gumiszőnyeg, erre tegye a lábát. Egy pillanat, segítek, így, köszönöm. Nahát, hogy milyen pazar munkát végzett a cipésze. Ezek a gombok! Elefántcsont ugye?
– Igen, tudja a Haymarketen van egy igazán jó mesterember...
– Azt sajnos nem engedhetem meg magamnak, de a Saffron Hill–en is találni egészen jó minőségű holmikat.
– Értem drágám. Nyugodjon meg, nekem ugyan van szemem hozzá és látom, hogy mások által levetett holmikban jár, de...
– Minden bizonnyal. Most enyhe bizsergést fog érezni a fejbőrén és az ujjvégződésein.
– Nem fog fájni?
– Nem. Nem fog fájni.
– Biztos?
– Drága Mrs. Chesterfield ez a villanyos masinéria pontosan azt teszi, amit tennie kell. Se többet, se kevesebbet.
– Tudja, drágám, már az ammóniaszagot is nehéz volt megszoknom, mintha...
– Mintha állott, vizeletes alsóneműk levét csurgatnám a hajára. Igen, erről már mások is panaszkodtak, de Lydia, a dauervíz szaga már csak ilyen.
– Igen, de azért ez most mégis csak más. Ez a masina...
– Nézze, Lydia! Tegnap lemondtam az összes mai előjegyzésemet, hogy az Ön haját megcsináljam. Korán hajnalban keltem, átvizsgáltam a gépezetet, ellenőriztem az szigeteléseket. Az elmúlt másfél–két órában mostam és vágtam a haját, dauervizzel kezeltem, egyenként betekergettem a hajtincseit, rögzítettem az elektródákhoz és most egyetlen hajszálnyira vagyok attól, hogy bekapcsoljam a gépet. Most még eldöntheti, hogy elsőként Londonban Ön próbálja ki a villanyos dauergépet, vagy hagyjuk a csudába az egészet. Lekapom magáról az elektródákat, adok egy kendőt, és hazamehet a drága Pierce–hez így, ahogy van. Ön dönt.
– Ejnye, hogy begorombult, kedvesem!
– Nézze, Lydia, igazán megértheti, hogy mekkora csalódás ez most nekem. Én bíztam Önben. Ön egy bátor asszony és egyben igazi hölgy. A saját lábamra akarok állni, nem élhetek örökké a családom nyakán. Az Ön segítségével a sikeres teszt után megnyílnának előttem a társasági szalonok ajtajai. Ön könnyen változtathatja a véleményét, Önnek ott van Mr. Chesterfield, akinek neve és pozíciója megvédi Önt. De nekem megrendelésekre van szükségem. Nem engedhetek meg magamnak egy elfecsérelt délutánt. Különösen most, hogy Mr. Kosminski újból szerencsét próbál az orvosi egyetemen.
– Látom már felindultsága okát kedvesem és ezúttal elnézem Önnek, de jegyezze meg alaposan, főként, ha általam kívánja megerősíteni a renoméját, hogy ilyen hangnemet nem engedhet meg magának soha többé.
– Elnézést kérek, asszonyom.
– Jól van, no. Fátylat rá, Amélia. Indítsa be azt a masinériát, aztán kezdjen már bele a családtörténetébe, mert megesz a kíváncsiság.
– Máris.
– Tényleg bizsereg! Milyen csodálatosan furcsa érzés. Mintha ezernyi apró ujjacska masszírozná a fejemet.
– Még jobb is lesz.
– Meséljen hát drágám! Mondja el nekem, mitől is olyan terhes az Ön öröksége!
– A nagyapámmal, Gidion Cutterrel kezdődött az egész. Tudniillik megnősült.
– Megnősült?
– Igen. Asszonyt vitt a házhoz, tudja.
– Az értem, persze, de ez miért baj?
– Hát, először nem volt baj. Aztán egyre furcsábban kezdett viselkedni az asszonyka. A nagymamám.
– Azaz?
– Egy dobozba gyűjtötte össze nagyapám haját. Ami kihullott, meg azt is, amit levágott. Mások fejéről. Meg a saját haját is.
– Ez tényleg furcsa. Kiderült, hogy miért tett ilyet?
– Természetesen, de nem akarok ennyire előreszaladni. A nagyanyám körmöt is gyűjtött.
– Körmöt? Úgy érti levesnek valót?
– Nem. Emberi körmöt. Meg fogat.
– Ez merőben… ööö… bizarr, drága gyermekem.
– Az. Egy nap a nagyapámat inflagranti érte a mamám Mrs. Schalgowatz-cal a fodrászüzlet raktárában. Nekem mindig is gyanús volt az az asszony. Valahogy olyan fésületlen volt, ha érti, hogy mire gondolok. Slampos, nagyhangú és ápolatlan. Nem tudom, hogy mit látott benne a nagyapám. És iszonyúan rossz túrós buktát sütött. Mármint a Mrs. Schalgowatz. Ehetetlen volt, de tényleg.
– Sikamlós egy történet, kedvesem.
– Várjon türelemmel, lesz ez még cifrább. Ahogy mifelénk mondják, lett is cirkusz, de rögtön. A nagyanyám egészen addig a napig csendes, magának való asszonyka volt, legalábbis a családi fáma így regéli el a történetet. Aznap azonban annyira kikelt magából, hogy csak úgy repkedtek a teáscsészék. Akkor tört el a dédanyám porcelánkészletéből a cukortartó.
– És a nagyapja mit tett?
– Megcsapta. Illetve hát, elmondása szerint csak meglegyintette, de azért eleredt a mamám orra vére. Semmiség persze, de a nagyanyám egyszeriben megszelídült újra. A nagyapám igen erélyes ember volt, keményen fogta az üzletét, a családját, és a feleségével sem bánt különbül.
– Helyesen cselekedett. A Biblia is azt írja, hogy az engedetlen asszonyt meg kell vesszőzni.
– Szerintem annak idején egészen másfajta vesszőt használtak, mint a mi időnkben. Ha érti, hogy mire gondolok…
– Vessző? Milyen más vesszőre is gondolhatna bárki?
– Hát, amolyan másfélére asszonyom. Amitől megszelídül az asszonynépség.
– Ej, Amélia, maga milyen huncut nőszemély! No, de folytassa, kérem, folytassa.
– Tehát, Gidion nagyapó megcsapta a nagyanyámat.
– Hogy hívták a kedves mamát?
– Úgy, mint az édesanyámat és engem. Améliának. De a papa csak Mitzinek szólította.
– Mitzinek?!
– Igen.
– Jóságos istenem… csak… csak nem?
– Csak de. Ne lepődjön meg ennyire, drága Lydia! Maga is elismerte, hogy milyen ügyes, fürge ujjai vannak Mitzi Steinnek. Tudja, családi örökség. Csukja be a száját, Lydia, nagyon bután fest így. Hogy szavam visszakanyarítsam a történethez, az ominózus pofon utáni reggelen a nagyapámat mintha kicserélték volna. Halk szavú lett, szinte zárkózott. És a haja…
– Mi történt a hajával?
– Hófehér lett. Mind az egy szálig hófehér. A gyönyörű, hollófekete haja odalett.
– Szentséges Szűz Mária! Hát mi történt a szerencsétlen emberrel?
– Tudja, a nagyanyám nem véletlenül gyűjtötte össze az emberi hajat. Hitt abban, hogy ha megszerzi valakinek a haját, fogát, vagy körmét, azáltal akaraterővel bírhat az ember felett.
– Szűz Mária, Szent József, ez boszorkányság!
– Mindig csodáltam a tájékozottságát és megfigyelőképességét Lydia. Pontosan az. Boszorkányság, mágia, okkultizmus. Aztán képzelje csak, minő tragédia történt! Mrs. Schalgovatz pár nap múlva megfulladt. Egy éjszakai torkoskodás közben félrenyelt egy falat túrós buktát. A kamrájában találta meg a házvezetőnője. Egészen el volt kékülve az arca.
– Szerencsétlen asszony!
– Aztán egy nap megtaláltam a babát is.
– Miféle babát?
– Egy viaszbabát. Egy fiókban, a kalaptűk között. Tudja a nagyanyámnak gyönyörű, derékig érő gesztenyebarna haja volt. Vastag, erős szálú, hullámos. Mint az enyém. Mindig roppant furmányosan hordta a kontyát, de egyszer sem láttam, hogy hajtűt használt volna. Mintha a frizurája magától maradt volna a helyén. Szentül hittem, hogy valami tündérvarázslat tartja a helyén a tincseit. Azon a rengeteg hajon úgy álltak a hetyke kis kalapok, hát még az elegánsabbak, gyönyörű tüllel díszítettek, hogy bármelyik úri dáma megirigyelhette volna. A szél azonban nem volt jó barátságban a nagyanyám kalapjaival. Szerintem az én nagyanyám volt az egyetlen hölgy a környéken, akinek száznál is több kalaptűje akadt.
– Nem értem. Hogy jön a kalaptű a nagyapjához?
– Ahogy az az imént mondtam, egy nap a nagymamám gardróbjában játszottam és a kalaptűk között megtaláltam a babát. Épp olyan volt, mint Gidion nagyapó. Snájdig, széles vállú, tetterős ember benyomását keltette, pedig csak egy baba volt. A nyaka körül pár szál hollófekete hajszállal. Itt-ott elszórva tűnyomokat is találtam a szíve körül. Mondtam már, hogy a nagyapámnak rendetlenkedett a szíve?
– És aztán?
– Játszottam vele.
– Játszott? Mivel játszott?
– A babával. Megsétáltattam az ablakpárkányon, párszor le is ejtettem. Az egyik lába megrepedt...
– Szentséges atyaúristen!
– Persze én megijedtem, és gyorsan vissza akartam tenni a bábut a kalaptűk közé, de annyira remegett a kezem, hogy beleejtettem a fiókba, és…
– Amélia maga elhatározta, hogy a frászt hozza rám?
– Lydia kedves, Ön volt kíváncsi a családi örökségemre.
– Pusztán okkult rémtörténetekkel zaklatja a lelkemet.
– A nagyapám másnap elhalálozott. Az orvos szerint szívrohamban, de én meg voltam győződve róla, hogy az a kalaptű ölte meg, ami átszúrta a mellkasát. Mármint a babáét.
– Ej, hallgasson már el!
– Már nem kíváncsi? Pedig a java még csak most jön!
– Egészen megrémít, Amélia.
– A temetés után a nagyanyám bejött hozzám, a gyerekszobába. Sosem volt köztünk afféle szívélyes nagymama-unoka kapcsolat. Én csak egy cserfes, szeleburdi kislány voltam, aki, ha csak tehette, rossz fát tett a tűzre. Ő pedig a családi vállalkozás vezetője.
– Nem a nagyapja?
– A nagyapám alapította a céget Gidion Cutter&Fia néven.
– Sosem hallottam róla.
– A nagyapám bár éveken át reménykedett, sosem született fia. Csak az anyám. Amikor a nagyapám visszahúzódott önmagába, a nagyanyám vette át a családi vállalkozás vezetését. Így született az első Mitzi Stein Hajszalon. Apám tehetséges grafikus volt, pazarszép plakátokat festett, édesanyám pedig úgy értett az emberi hajhoz, ahogy még előtte senki a családban. Még Mitzi mama sem. Szép pár voltak. Édesapám a földet is imádta, ahova anyám lépett. De, hol is tartottam…
– A Mitzi… izé… a nagyanyja bement Önhöz a gyerekszobába.
– Igen. Leült az ágyam szélére, és csak nézett rám a nagy, sötét szemével. Tudtam, hogy tudja. Hogy én öltem meg a nagyapát.
– Mondta?
– Nem, nem mondta. Csak nézett. Aztán elmosolyodott, megsimogatta a hajamat, egy apró babát tett a párnámra, majd távozott.
– Egy babát?
– Igen. Egy viaszbabát. Szakasztott a másom volt. A nyakán lazán lógott pár szál haj, de egyébiránt sértetlen volt.
– A baba?
– Igen. Akkor úgy éreztem, mintha minden bánat és fájdalom kiszállt volna a testemből. Könnyűnek és boldognak éreztem magam. Meséltem, hogy kislánykoromban asztmám volt? Képzelje, az orvosok szerint egészen csodálatos gyógyulás volt az enyém.
– Amélia, drága Amélia, szépen kérem, hogy fejezze be! Én nem bírom tovább hallgatni ezt a szörnyűséget.
– Kedves, édes Lydiám, nem mondták még Önnek, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik?
– De hát, micsoda egy szörnyeteg nőszemély a maga nagymamája? Hogy volt képes ilyesmikre? Egy életen át kínozta azt a szerencsétlen férjét!
– Megütötte!
– Tessék?
– Gidion nagyapó. Megütötte a nagymamámat!
– És a másik baba? Nem mondhatja, hogy van értelmes magyarázat arra, hogy valaki egy gyermeket büntessen ilyen borzalmas módon?
– Igen csintalan kislány voltam. Néha levertem ezt-azt. Említettem már a dédikém porcelán teáskészletét ugye? Hát, igen. Kár volt érte. Virgoncságért nem kellett a szomszédba mennem. Meg elszakítottam a legszebb ruháimat. Tudja, szerettem fára mászni, mint a kisfiúk. Egyszer le is estem és a lábam eltörött. Két helyen. Aztán asztmás lettem, és többet nem mászhattam fára.
– Édes Jézusom! Milyen családból származik maga?
– Ön mondta kedves Lydia, hogy szerencsések azok az emberek, akik ismerik a gyökereiket.
– Most azonnal szedje le rólam a… az elektro… izé… a kösöntyűit! Végeztünk, én ezt nem hallgatom tovább!
– Sajnos, nem engedhetem el.
– Tessék?
– Még nem végeztünk. Idő kell a dauergépnek. Ha most félbehagyjuk az eljárást, úgy fog kinézni, mint Lady Ashburton terrierje egy Hyde parkban töltött nap után. Lucskosan és loboncosan. Én pedig egy életre elfeledhetem a társasági hölgyek támogatását.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy ezek után bármelyik barátnémnak beajánlom magát? Nem érdekelnek a kifogásai! Szedje le! Állítsa meg ezt az ördögi szerkezetet! Most azonnal!
– Értem. Egy pillanatot kérek.
– Most meg hova megy?
– Drágám! Drágám, feljönnél egy pillanatra?
– Mit csinál? Most mondja meg, hogy mi a jó fészkes fenét csinál?
– Ejnye, Mrs. Chesterfield drága, hát illik így beszélnie egy úrihölgynek?
– Jaj, de jó, hogy jön Mr. Kosminski! A felesége… sajnálom, hogy pont tőlem kell megtudnia, de... Mr. Kosminski, az Ön felesége megőrült!
– Jól van, Lydia? Olyan zaklatottnak tűnik. És, mintha… Amélia, édes kincsem, mintha égett szőr szaga volna a jó Lydiának.
– A hajam! Istenem, a hajam! Mit tett velem, maga átkozott boszorkány!
– A szépségért meg kell szenvedni, mint említettem volt.
– Aaron! Most azonnal parancsolja meg a feleségének, hogy szedje le rólam a masinériáját!
– Sajnos nem tehetem asszonyom. Tudja, meg van kötve a kezem. Effektíve is.
– Ezt nem értem… Aaron, józan maga egyáltalán?
– Kincsem, mutasd meg neki!
– Aaron! Maga meg mit kotorászik a zsebében? Mi… mi… mi az?
– Mrs. Chesterfield, engedje meg, hogy bemutassam Mr. Aaron Kosminskit.
– De hát… de hát ez… ez… ez egy baba. Hát ilyet! Hát, hát….
– Ne hápogjon már az úristenit neki, mert én mondom, megkopasztom, mint egy vén tyúkot, aztán felteszem főni levesnek!
– De, Amélia!
– Aaron! Édesem, légy olyan jó, hogy megszabadítasz ettől a hárpiától! Egy éve hallgatom, de azt hiszem, hogy most lett végleg elegem a sápítozásából.
– Természetesen, kedvesem. A kívánságod számomra parancs.
– Tudom, drágám. Lydia, őszintén sajnálom, de fel kell bontanom az egyezségünket. Ön még sem az a hölgy, aki megnyitja előttem a szalonok ajtaját.
– De Amélia! Könyörgöm! Aaron!
– Nyugodjon meg, Lydia! Csak egy kicsit fog fájni. Ha jól viselkedik, bőkezűen bánok majd a kloroformmal.
– Aaron? Mi történik velem? Mozog a szék! Szűz Máriám, süllyedek! Segítsen már valaki! Buffy! Kutyuskám!
– Kapaszkodjon a karfába, Lydia, most székestől lesiklik szépen a pincébe. Drágám, Mrs. Chesterfield egyre jobban bűzlik!
– Nagyon felidegesített. Ha hallottad volna, hogyan beszélt Mitzi mamáról! Azt hiszem megpörköltem. Mármint Lydiát. Undorító szaga van, nem?
– De. Az. Legközelebb finomabban bánj az áramerősség-szabályozóval.
– Jól van, persze, csak tüntesd már el.
– Aaron! Amélia! Könyörgöm… esküszöm, mindenre, ami szent, kérem… én nem mondom el senkinek…
– Érdekes, hogy az emberek mennyire egyformák, nem gondolod, Aaron? Amint perzselődni kezd a hajuk, rögtön lemállik róluk minden gőg és máz. Nyáladzanak, könyörögnek, nyöszörögnek. Szánalmasak.
– Nem értek egyet. Cathy Eddowes-ba sokkal több büszkeség szorult, mint a méltóságos asszonyba.
– Mondasz valamit, édesem. Az a lány elég keményen állta a sarat. Csak akkor kezdett sikítozni, amikor megejtetted az első bemetszést a köldöke felett. Erről jut eszembe, köszönöm az élményt drágám, roppant tanulságos volt a viviszekció.
– Csak tanulságos? Megbántasz, Amélia.
– Jaj, te bohó, te! Elismerem, volt benne valami… izgató is. Mit gondolsz, ha végeztünk Lydiával, esetleg… megvesszőzhetnél…
– Tudod, hogy mindig igyekszem a kedvedre tenni. De most siess kedvesem. Zárj be gyorsan, addig én előkészítem Őlydiaságát a műtéthez.
– És mi legyen a kutyával?
– Okos, engedelmes jószágnak tűnik...
– Csak nem? Komolyan? Megtarthatom?
– Egye fene, megtarthatod.
– Olyan jó vagy hozzám, Aaron!
– Egy ilyen asszony mellett lehetek más?!

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-07-27 10:01 Dana

Dana képe

Üdv! Először megijedtem a hosszától, aztán attól, hogy párbeszédes. Aztán rájöttem, hogy jó kis írás, nincs itt semmi baj.

Viszont... Cutter? Magyar család... én nem angolosítottam volna a nevüket, főleg, hogy Amélia sem lett Amely.

Még egy dolog: úriasszonyok általában kocsival, kísérővel jártak (talán az asszonyok is, nem csak a lányok), szóval kissé gyanússá válhat a perverz fodrászkisasszony...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2018-07-27 20:49 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Nagyon köszönöm, hogy elolvastad és természetesen a visszajelzést is megszívlelem. (Úriasszonyok kocsival jártak - igen, ez így van, át is dolgozom majd az érintett részt.)

A "nem magyar családnévhez" egy kis adalék:

A történet a 20.század elején játszódik - lásd a villamos dauergépet 1906-ban találták fel-, akkoriban pedig szép kis hazánk párszáz éve az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.
Itt a mai napig élnek Steinek, Ernstek és Wagnerek, Kalteneckerek és Bauerek. Lehet, hogy Kutterek (családnévként: Vágó) is. :)
Egy multikulturális olvasztótégelyből származó karakter esetében, szerintem autentikus névválasztás mind a Kutter, mind a Stein.

Ahogy persze lehetett volna Vágó is, de nem az lett. :D

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

p, 2018-07-27 21:10 Dana

Dana képe

Köszönöm a visszajelzést és a magyarázatot, értem én, Steinerek és Holzhackerek a felmenőim! :-D

De a Cutter az a cut angol szóból jön, és a német vágni ige talán schneiden... Szóval ez így nem áll össze, bocsánat, bocsánat! Nem kötözködés!

Csekkoltam, németben Cutter is van, ő a filmvágó. Egy szó mint száz, a névválasztáson akadtam csak fenn.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2018-07-27 21:13 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Értem, és semmi gond. :)

Elvégre azért böktem fel ide a sztorit, hogy több értő szem fürkéssze és talán csiszoltabb, fókuszáltabb történet kerekedik majd a végén.

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

p, 2018-07-27 21:14 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Az enyémek Ersntek és Kalteneckerek, a párom pedig Wagner. :D

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

p, 2018-07-27 16:37 Gitáros

Gitáros képe
5

A hossza ellenére végigolvastam, és nem bántam meg.
Tetszett, ahogy a párbeszédből lassan, apránként bontakozott ki a dráma, és ahogy egyre több információ került elénk, annál feszültebb, érdekfeszítőbb lett a szituáció.
Egyetlen észrevételem van a novellával kapcsolatban, mégpedig az, hogy valószínűleg nem volt még két ember a Föld nevű bolygón, aki ilyen választékosan, ilyen tökéletesen megfogalmazott mondatokkal tudott volna beszélgetni egy fodrászüzletben. A történet első felében mintha két megelevenedett lexikon párbeszédét olvastam volna.
Később, ahogy nőtt a szereplők között a feszültség, és közeledett a végkifejlet, már természetesebbek, emberibbek lettek a mondatok.

Miután én még nem találkoztam a munkásságoddal, nem voltam rest, rákerestem a nevedre és az írásaidra, jóhéhányat el is olvastam közülük, és azt láttam-látom, hogy nagyon magas színvonalon írsz, hibát ebben a novelládban sem találtam, összességében pedig - az általam említett észrevételtől eltekintve - nagyon tetszett, úgyhogy (egy életem, egy halálom, hahaha!) adok neked 5 csillagot, abból nem lehet baj.
Remélem, a sokéves kihagyás után gyakrabban fogsz új írásokkal jelentkezni.
Üdv!

Miki

p, 2018-07-27 21:11 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Köszönöm, hogy elolvastad és időt szántál a hozzászólásra is. :)

Igen, az elején én is túl hosszúnak érzem a felvezetést és a lexikális hangnemen sem ártana csiszolnom :)
Ugyanakkor, az eddigi bétáim között egál az arány. Ugyanannyian mondták, hogy húzzam meg, mint ahányan vérben forgó szemmel körömkitépést helyeztek kilátásba, ha hozzá merek nyúlni. :D

Ami a bőbeszédű és választékos kifejezéseket illeti, műfaját tekintve ez egy egyfelvonásos polgári/társalgási dráma. Szerkezetileg helye van a tökéletesen fogalmazott mondatoknak, főleg egy múlt század eleji londoni miliőben. :)
Igen, a mi szemünknek talán már kicsit sok és túlcizellált, de ez már csak egy ilyen stílus. W.M.Thackeraytől az enyémnél cifrább, néha hét-tízsoros mondatokat is olvastam már :D

Egyébként a főhősnő neve is enyhe célzás Thackeray Hiúság vására című regényére. (f.sz.: Amelia Sedley).

Ami a többi rejtett utalást illeti:

A történet egy érdekes elhatározásból született, amolyan stílusgyakorlatnak szántam magamnak.
Hasfelmetsző Jack (Aaron Kosminski) és Gedeon bácsi (igen, a Szécsi Pál sláger) történetéből írni egy társalgási drámát Roald Dahl Meghökkentő meséinek stílusában.

Így született Gidion Cutter&Fia. :)

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

szo, 2018-07-28 08:27 Roah

Roah képe

Rendkívül tetszett a nyelvezete - azoknak körét bővítem, akik nem nyúlnának a szövegbe. Nem, nem fogok körömszaggatással fenyegetőzni, meg ilyesmikkel. Inkább javaslatot teszek csupán: hagyd így, szerintem is.
Meg is indoklom, miért hagyd így, szerintem.
A történet egyik erőssége a dinamizmusa mellett - le sem tagadhatod, Andi, hogy te írtad :)))) -, a nyelvezete. Érvényesülésnek találom, hogy kihasználtad a nyelvezet lehetőségeit - azt érzem, szereted ezt a kort, szereted ezt a világot, a neveket, hogy szerettél dolgozni vele. Egyszerűen adta magát, és bolond lett volna az, aki nem él ezzel - szóval hadd szóljon csak. ;)

A nevek!
Mind tetszett! Magam is kedvelem a Bronte-féle korszakot, Austint és azt a kimértséget, amiket ennek a világnak a nyelvezete átitatott, átjárt. Szalonképesen küldték el egymást a búsba a népek :D. Hát senki sem tud annyira szépen oltogatni, mint ennek a kornak a szereplői. :D
Gondoltam, hogy "Gedeon bácsi a nők bálványa...". ;) A név eggyé vált ezzel a dallal. ;)
Szóval nekem is bejön a stílje.

A boszorkányokban nem hiszek, soha nem is hittem - az irodalom, az írók találták ki őket. Nem hiszek az átokban, átkokban sem.

Felénk úgy tartják, hogy az 'átok' olyan, mintha koszos lenne a haj. (Általában hajhoz hasonlították, különös, hogy pont egy fodrász, egy szépségszalonos novellánál kerül szóba. Nagyritkán ruhával hozták összefüggésbe. Mocskos ruhához. Koszoshoz.)
Szóval felénk úgy tartják, az átok olyan, mint a koszos haj: meg kell mosni és kész.
Kimosható. Tisztítható. (Talán innen ered a 'megtisztítás', vagy 'tisztítás', amikor ezeket a 'rossz dolgokat lemossák')
Az átoknak felénk nincs ereje, csak kosznak tartják - a démoni energiáknak, félisteneknek, isteneknek viszont brutális. Soha se akarjon senki egy ilyet magára haragítani, ezt mondják.
Az 'átok' könnyed fagyizásnak tűnhet a rekkenő hőségben ahhoz képest, amit egy ilyen energia, egy ilyen negatív erő okozhat, olyasmi, mint egy élve-eltemetés; felénk a halált is könnyedebbnek tartják ahhoz képest, amit egy ilyen fekete, lüktető erő tenni képes a testtel, lélekkel.
A vajákosokat, a nemkókler javasokat, viszont mélyen tisztelik, a gyógynövényekkel segítőket, és ilyesmiket. Akik a természet ősi erőivel gyógyítottak. Mély meghajlás nekik, mély tisztelgés
Sokan belehaltak ebbe, sok gyógyítót ítéltek halálra azért, mert másként orvosoltak.

De ennek ellenére, hogy eltérő nézeteket vallok boszorkány-kultúráról, tetszett!

Nagyon tetszett ez az arisztokratikus, elegáns hangulat! Ezt nagyon adta!
Vitte is hátán az egész történetet, tök könnyedén.
Neked találták ki! :))))

Tudod, mit hiányoltam?
Egy kis leírást.

Illetve magadhoz képest, merthogy ká jó szerintem a fogalmazókád, sokat hogyoztál.
Nem szoktál. ;)

Annyira örülök ám, hogy itt vagy! :)))

Off. ;)

Te, figyu, tudtad, hogy rajta vagy az egyik Karcolat-csoportképen? ;) Az egyik Könyvhetesen? Asszem 2016-oson? Amikor az a bazi nagy eső volt, és a pavilonok közé szorult a nép a Vörösmartyn. :))))

Off vége :)))

Felolvasok neked valamit. ;)
Valamit, amiért az örökkévalóságig hálás leszek ennek a kornak és egy írónőnek. Az egyetlennek, aki páratlan kincseket és értékeket tudott megfogalmazni.
Valami azt súgja, te is kedveled. ;)

"De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van, vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim az életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. Az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! ”

(E. Bronte)

https://www.youtube.com/watch?v=Zpz8PXEWPAE

Örülök, hogy újra itt vagy, Andi! :)))

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2018-07-28 11:03 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Sziaaaaa :)

Én is örülök, hogy újra itt vagyok. Kellett már nagyon az irodalmi közeg.

Köszönöm, hogy elolvastad és igen, a szavaid is jól esnek, nagyon. Jól írtad, nagyon szeretem ezt a fajta stílust... és jól érzed Jane Austen és a Brontë-nővérek hatását. Szeretem a kort és a kultúrát is, a parádés nyelvhasználat meg... zseniálisan tudtak fogalmazni.

Az, hogy felismerhető a stílusom.... egyrészt jó, másrészt viszont egy újabb inspirációt ad ahhoz, hogy megtanuljak máshogy, másként is írni. A fókuszáltabb, szikárabb fogalmazás pont a kontraszt miatt árnyalja a drámai szituációt ütősebben. Kevesebbet mond, többet sejtet, intenzívebb a katarzisélmény.
A tény, hogy ahhoz a miliőhöz, amit leírtam, az a cizellált, körkörösen összetett mondatokból álló szöveg illik, ami egyébként az egyik jellemző típushibám, az nem szerencse, hanem tudatosság. Így kell hátrányból előnyt faragni. :D

A hogyozásra igyekszem jobban figyelni, köszönöm.

Ami a leíró részek hiányát illeti: mivel elbeszélésben, prózában jobb vagyok, dialógusban meg nem - mindig itt véreznek el a történeteim-, az, hogy egy párbeszéd formájában írjam meg a történetet, szintén a magammal szemben támasztott elvárás része volt. A narratíva teljes hiánya ugyanis rákényszerített arra, hogy a szereplők szavain át mutassam meg a világot, a hátteret, a gondolataikat - azt is, amit nem mondanak ki- a karakterüket, habitusukat az olvasónak.
Sokkal könnyebb lett volna narratívában megírni például, hogy: Mrs Chesterfield kívánságának eleget téve, Amélia elhúzta a sötétzöld bársonyfüggönyt. Egy mondat az egész.
De! A cselekvés leírása helyett a két nő közti párbeszéd lehetőséget adott arra, hogy a háttérvilág egy újabb szeletkéjét tudjam megmutatni az Olvasónak, anélkül, hogy megszakítva a dialógust terheljem le egy olyan információval, aminek valójában semmi köze sincs ahhoz, amiről éppen beszélgetnek.
A függöny is el lett húzva, újabb skicc került a világ vásznára és a karakterekből egy újabb személyiségjegyet lehetett így megvillantani.

A Könyvhetes csoportképre emlékszem, jó móka volt... sajnos azóta nem is voltam kint sem, tavaly, sem tavalyelőtt.

Majd még teszek fel anyagot, lesz mit olvasnod :)

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

szo, 2018-07-28 15:36 Kentaur

Kentaur képe
5

Sajnos most nem vagyok formában, és nem tudok olyan értékelést adni, amit a mű megérdemelne.
Úgyhogy csak két dolgot mondok:
1 nézd át a hiányzó vesszőket (pl. Nézze aranyom, Igen asszonyom, - és még van egy tucat, nem csak megszólításoknál, de részmondathatárokon is), valamint sok felszólító mondat végéről elmaradt a felkiáltójel.
2.Jó, hogy viszsatértél kicsit.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2018-07-28 17:11 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Köszönöm a szerkesztői észrevételeket :)

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea

v, 2018-07-29 20:04 Suana

Mondanám, hogy ez hab a tortán, de nem az.
Ez egy cukrászda! Van benne minden, amit szem, száj, ínyenc és olvasó csak kívánhat! :)

Ja! Fodrászat - nem cukrászda.
Annyi baj legyen. Én megtaláltam benne mindent, ami csillapítja irodalmi éhségemet!

:))) Köszi!

Üdv: Sz

h, 2018-07-30 07:51 Kovács Andrea

Kovács Andrea képe

Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett :)

________________________________________________________________

"Attól, hogy ember vagy, boldog is lehetsz." ( Fodor Ákos )

Üdv. Andrea