Suicidina

- A nevem ellenére, még senkit nem beszéltem rá az öngyilkosságra, hiába próbálják elhitetni veled. Városi legenda csupán. Az emberek hajlamosak misztikumot teremteni azok köré, akiket nem ismernek – mondtam legmegnyugtatóbb hangomon a velem szemben ülő lánynak. Őt nézve, végre megtudtam milyen vagyok kívülről, hiszen majdnem a tökéletes másolatom, az eleven tükörképem. Te vagy a kiválasztott – gondoltam. - Birtokba veszlek és átformállak a saját képemre. Nem fogsz ellenkezni.
- De akikkel beszélsz, azok mind meghalnak még aznap, de legalább is nem sokkal utána. Ezt mivel tudod magyarázni? – kérdezte flegmán. Nagyon tetszett ez a lány, egyáltalán nem félt tőlem. A metamorfózisa talán már meg is kezdődött.
- Én azt mondtam, hogy rá nem beszélek senkit. Lebeszélni pedig felesleges olyanokat, akik már döntöttek. Ok nélkül nem pazarlom az időmet felesleges fecsegésre, csak azért, hogy még néhány nappal elhalasszák az elkerülhetetlent. Én sem engedném senkinek, hogy beleszóljon. Aki csak nyávogni akar egyet, az nem engem keres – tettem pontot a téma végére. – Arról pedig végképp nem tehetek, hogy csak azokra a beszélgetéseimre emlékeznek, amiknek szomorú vége lett.
Hirtelen mozdulatlanná dermedt, egész teste megfeszült, szemében gyűlölet lángja lobbant. Mielőtt azonban dühét rám eresztette volna, halkan megszólaltam.
- Ő menthetetlen volt. Ki akart szállni.
- Talán lebeszélhetted volna – szólt szomorúságtól rekedt hangon.
Nagyot sóhajtottam, és próbáltam megfogalmazni mondandómat, hiszen a nővéréről volt szó, aki szintén megkeresett. Azonnal tudtam, csak búcsúlevél helyett használ, utolsó szavait azonban csak én hallottam. Kiszállok - mondta, miután közölte, hogy nem bírja tovább elviselni az életét és elindult a kijárat felé. Néhány pillanattal később fékcsikorgás és tompa puffanás hangja ütött lyukat a pince klubot átjáró halk jazz dallamába. A neki szánt, de elkésett szavak nyelvemet marták. A hamutartóban hagyott, még parázsló cigarettájának suttogtam el, amit azelőtt még senkinek:
- Kérlek, cseréljünk!
Akkor tényleg úgy éreztem, nekem is be kellene fejeznem, de az én vállamat felelősség is nyomja. Sokaknak van még szüksége a személyem köré épült legendás bölcsességre, ami igazából nem is létezik, de a szerepemből nem léphetek ki. Kellek a városnak, az éjszakába veszett lelkeknek vigasztalásra van szüksége. Azért vagyok, hogy használjanak. Ha meg sem szólalok, mert nincs miért, akkor is a legfontosabb beszélgetést jelentem azoknak, akik hozzám fordulnak. Szavak nélküli tanácsok.
De az akkor történtek megmutatták nekem, az időm lejárt. Fel nem adhatom, ezért az egyetlen dolgot tehetem. Ugyanazt, amivel engem is teremtettek.
A még mindig válaszra váró lány sürgető tekintete húzott vissza az emlékezésből.
- Keveseknek adatik meg, hogy különbözzenek a többiektől - kezdtem bele. - Mint ahogy az is nehéz lehet, ha ugyanolyanok akarunk lenni, mint a körülöttünk levők. Vannak azonban, akik sehogyan sem illenek bele egyik normába sem, vagy ha mégis sikerül bejutniuk valamelyikbe, akkor sem érzik jól magukat. Ilyenkor hiábavaló harcolni, egyszerűen csak a világra kell szabadítani a belül lakó kreatúrát. A nővéreddel ugyanez történt. Kiszabadult, megtalálta önmagát. Olyan érzés ez, mint amikor az első falat ételnél döbbensz rá, hogy valójában mennyire is voltál éhes. Ő mindent fel akart falni, többet is, mint amennyit bírt. Az éjszakai életben viszont nem gyengülhetsz el. Mindig a legjobbnak kell lenned, hiszen ha bekerültél, nem akarsz többé visszamenni. Felőrölte a tudat, hogy ennél jobb már nem jöhet és ebbe belebetegedett. Lassan felemésztette a gondolat, hogy egyszer talán vége lesz. Ezért előzte meg a befejezést. Ő maga lett a beteljesülés.
Ezután percekig némát ültünk.
- Miért hívtál ide? – hajolt közelebb hirtelen az asztal fölött. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, miközben ő félreérthetetlenül nyalogatta ajkait. Megnyugodott, vonásai kisimultak. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna. A morbid vágy, hogy saját magammal szerelmeskedjek, mindennél fontosabb lett hirtelen, láttam rajta, ő is hasonlókat gondol. De csak hasonmásom az, aki után epekedtem, ez visszazökkentett.
Belenyúltam a kabátzsebembe és összehajtott papírlapot vettem elő.
- Ez az egyik oka - csúsztattam felé. Nem nyúlt hozzá.
- Tőle van? - kérdezte.
Bólintottam.
- Nem neked írta, de úgy érzem jobb, ha tudsz róla.
Kezét az ölébe húzta, mintha félne a levél tartalmától. Hosszan nézte, majd bátortalanul mégis érte nyúlt. Megláttam benne a gyávaságot, amit nemsokára teljesen kiirt belőle az új élet, amit kap tőlem. Ott nincs helye az érzelmeknek.
Bátorítóan elmosolyodtam és intettem, nyissa ki halott testvére utolsó tollvonásainak koporsóját. Széthajtotta a lapot és elolvasta a néhány szavas utasítást, ami nekem lett címezve. Felkacagott, majd hangosan is kimondta.
- Vidd őt magaddal.
- Vigyáznom kellene rád – adtam azonnal magyarázatot.
- Kellene?
- De nem fogok.
Annyiban hagyta a dolgot és ismét magára öltötte az arrogancia álcáját.
- Mi a másik ok, amiért itt vagyok? – kérdezte érdeklődés nélkül.
- Az, hogy ugyanolyan vagy, mint én – válaszoltam
Kíváncsian felhúzta szemöldökét, majd elnevette magát, de miután látta rajtam, hogy véresen komolyan gondolom, elkomorodott. Folytattam.
- Mennyit tudsz rólam? A történetemet már nyílván ismered, vagy legalább is úgy gondolod, hogy ismered.
- Mindenki ismeri. Te vagy a budapesti éjszakák kísértete. Mindenhol ott vagy, de mégis nehéz megtalálni. Sokan ismernek, de te senkit sem. Rengeteg utánzód van, de most, hogy találkoztunk nem tűnsz olyan extrémnek, mint a követőid.
Szünetet tartott, elgondolkodott, majd folytatta.
- Ha gonosz lennék, mondhatnám azt is, hogy te vagy a nővérem gyilkosa.
Keserűen elmosolyodtam. Mindenben igaza volt. Szellem vagyok, akinek senkit sem szabad közel engednie magához, megfigyelő, aki mindenről tud, de semmit nem mondhat el. Létezésemet azoknak a keveseknek köszönhetem, akiket mégis az ágyamba engedek. Ők megadnak mindent, amire szükségem van, de igazi énemet nekik sem fedem fel. Ideje kilépnem a sötétből, végre elkezdeni élni és ez a lány lesz menekülésem kulcsa.
- Nagyjából ennyi. Ja, és nagyon hasonlítasz rám – fejezte be.
- Nem lehet, hogy te hasonlítasz rám? – kérdeztem és a kezéért nyúltam. Nem húzta el, rákulcsolta az enyémre. Hosszan néztük egymást, majd hirtelen nekem szegezte a legfontosabb kérdést.
- Mit akarsz tőlem?
- Hogy átvedd a helyemet. Suicidina haldoklik. Elfogyott az ereje, nem tud tovább Budapest angyala lenni, friss vér kell az ereibe.
Meghökkenve nézet rám.
- Miért beszélsz így magadról?
- Mert nem én vagyok az egyetlen. Suicidina hosszú évtizedek óta jelen van a városban. Az utóbbi években én voltam ő. De sokáig nem lehet ennyi keserűséget, fájdalmat elviselni, amit magadban kell tartani. Ezért cserélődünk. Most rajtad a sor. Muszáj.
Szinte könyörögtem már, hangom hozzám méltatlanul megremegett, kezét közben egyre szorítottam. Nem húzta el. Most éreztem csak mennyire kikészültem, az érintésétől. Tudtam, csak a vágyaimban élhet tovább beteljesületlen együttlétünk, de a szenvedés már mélyen csontjaimba ívódott. Az ő emléke viszont édes szenvedés lesz egy nyugodtabb világban, ahová indulni készültem.
- Nem tudlak rábeszélni, jól tudom, de ugyanolyan vagy, mint én voltam, amikor rám került a sor. Te vagy én, és ez ellen hiába tiltakozol, a sorsod már eldőlt.
Próbáltam erősnek látszani, csak reménykedtem benne, hogy sikerül is. Tovább folytattam végső harcomat a szabadság felé.
- Elveszettebb vagy, mint azt gondolnád – hajtottam le a fejem megadóan. – Mint az éjjel portyázók legtöbbje. Nem hagyhatom, hogy úgy végezd, mint…- nem fejezhettem be a mondatot, közbevágott.
- A nővérem.
- Vagy akiket megmentettem. Akik most magukra erőltetett álruhában próbálják magukat belepréselni a társadalmi normák nyújtotta üres létezésbe, akik keservesen próbálnak megszabadulni a régi énjük megmaradt szörnyetegeitől.
- És ha nemet mondok?
- Nem fogsz nemet mondani – vágtam vissza azonnal.
Gonosz vigyor terült szét arcán, de a magabiztosság fala már kezdett megrepedezni. Hogy ezt leplezze, az előtte levő papírlapot kezdte hajtogatni, majd hirtelen a táskájába nyúlt és egy díszes öngyújtót húzott elő belőle. Kihajtotta a papírt, az írásra csókot nyomott. Megjátszott közömbösséggel játszotta végig a jelenetet, bár a végét már tudtam.
Hamuvá lett egy szerető nővér vágya, hogy imádott kishúga ne kövesse a purgatóriumba.
Ezt a szedett-vedett szeánszot vártam. Felálltam az asztaltól és köszönés nélkül hagytam ott a lányt. Már tudtam, hogy nyertem.
Másnap, sötétedés után nem indultam el. Maradtam ajándék lakásom falai között és elkezdtem levedleni édes rabságom minden béklyóját. Ruháimat, amik eddig egyet jelentettek velem, a szekrénybe akasztottam, amit kulcsra zártam. Hosszú, hollófekete hajamat rövidre vágtam, visszafestettem eredeti színére. Lemostam a lakkot körmeimről és szinte tövig nyestem azokat. A kék kontaktlencsét a régóta fiók mélyére rejtett szemüveg váltotta fel. A vastag smink lemosása jelentette a legnagyobb fájdalmat, féltem viszontlátni azt, aki alatta van. Az arc idegenebb volt, mint amire felkészítettem magam. Percekig néztem a tükörbe, hátha felfedezek valamit, ami hozzám tartozik, de teljesen ismeretlen maradt. Emlékeket vártam.
Tegnap még én voltam, akihez fordultak, de nekem senkihez sincs. Akik az elődeim voltak vagy halottak, vagy számomra már teljesen átalakultak. Engem sem ismerne már meg senki. Még én sem. Félelem kezdett eluralkodni rajtam, ami azt jelentette, az érzéseim kezdtek visszatérni. Túl hamar.
Aztán az ajtómon kopogást hallottam.
- Itt az idő – gondoltam.
Még egyszer körbenéztem eddigi menedékemben. Nem búcsúztam, csak még egyszer ellenőriztem, hogy rendben elindulhatok-e a vad ismeretlenbe, a való életbe.
Az ajtóhoz léptem. Nem nyitottam ki azonnal, még kellett néhány pillanat, míg gondolataim káoszát le tudtam csillapítani.
Lenyomtam a kilincset.
A lány ott állt, ahogy arra számítottam.
Új külsőm nem lepte meg. Köszönés nélkül ment el mellettem, egyenesen a hálószobába, ahol az ágyon hagytam vaskos naplómat. Mindent meg fog tudni belőle.
Némán léptem ki a lakásból. Szavak már nem kellettek, így is értettük egymást.
Nem néztem vissza, csak kiléptem a fénybe.
Isten hozott Suicidina!
Ég veled Suicidina.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2017-10-20 19:07 Sren

Sren képe

Ma már a második kommentemet kezdem azzal: Tudod, nem lenne ez rossz, DE……

De okvetlen muszáj ennyi vesszőhibát elkövetni, ráadásul a szarvashiba-szekcióból? :(

Segítek: vesszőhibáknál a felsorolási baki még csak-csak elmegy, elsiklik felette a szem. Szarvashiba viszont, amikor jellegénél fogva a szövegtükrön át megbontja a történet egységét, magyarul, annyira zavaró, hogy az már durván gáz, és olyan helyen van, ahol csak egy óvodás nem venné észre.

Üdvözlés. Szia, Imre! Helló, Eszter, hogy vagy? Hé, szia, Tomi, te is megjöttél végre?

Köszönés után, megszólítás elé mindig vessző. Ha virrad holnap, ha nem!

Ugye, nem kell magyaráznom, mennyire gáz, ha egy ilyen hiányosság a történet meghatározó részén üti fel a fejét? Például a csattanóban… :(((

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2017-10-20 19:48 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Basszus! Bocsánat!
A nyers cuccot küldtem. Persze nem olvastam át előtte. De a történet azért jó? Valaki? Esetleg?

p, 2017-10-20 20:26 Sednol

Sednol képe

Az első dolog, ami megzavart a tördelés. Olvasás közben írom.

„Őt nézve…” új bekezdésbe tenném.

„Te vagy a kiválasztott – gondoltam. - Birtokba veszlek és átformállak a saját képemre. Nem fogsz ellenkezni.” Itt nem egészen értem, mit akartál. A gondoltam még lecsúszott a torkomon, de a „Birtokba veszlek” részt mondod, vagy gondolod? Ha gondolod, nem kell a kötőjel.

„Nagyon tetszett…” új bekezdés, nem a kérdezőhöz tartozik. El kell különíteni.

„…hogy rá nem beszélek senkit.” itt a szórenddel kezdenék valamit, engem nagyon zavar.

„Talán lebeszélhetted volna” Miért talán. Ne legyen bizonytalan a lány. Azért van ott, hogy megmondja a frankót. Sajnál valakit, nincs talán.

„…aki szintén megkeresett.” Kell ez a rész? Meghalt, tehát találkoztak, felesleges magyarázkodásnak tűnik.

„– Kérlek, cseréljünk!” Ilyen lenne a karaktered? Nézd csak meg a mondatot kérlek nélkül! Remélem, nem csak nekem tűnik ütősebbnek, pontosabbnak. Egy erős vágyát mondja ki, ne legyen puhány. Így nyávogós, magában olyan, mint az AKAROM!

„Fel nem adhatom, ezért az egyetlen dolgot tehetem. Ugyanazt, amivel engem is teremtettek.” Ezt nem értem, ködös.

A kreatúrát nekem kilóg. Árnyat, lényt bármit, csak ne ezt.

„…egyszer talán vége lesz.” Fölös a talán. Félre ne érts, én is szerettem egy időben, de gyengíti a közlendőt. Pedig annak fontos tartalma van. A lány pontosan tudta, hogy eljön a vég.

„Néhány pillanatig…” itt is új bekezdést nyitnék.

Alapvetően tetszett. Reménykedj, hogy Kentaur benéz hozzád, ez az ő terepe.

Nem hagytál bennem kérdéseket. A hangulatra, ami körüllengte adok egy ötöst. A többi, ahogy Sren is említette, megér egy misét.

szo, 2017-10-21 11:43 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Köszönöm az észrevételeket, igazán építő jellegűek, ez alapján állok neki javítani (nem ezt, hanem a vesszőhibák nélkülit). Valóban lehetne szögletesebb egyik-másik mondat, de nem nagyon írtam még csajszi szemszögből története, talán ez lehet az egyik bökkenő.
Megtisztelő az értékelésed.

"Vesztesnek születtem, megyek ebédelni."(Lemmy Kilmister)

szo, 2017-10-21 11:58 Sednol

Sednol képe

Szólj, ha frissítetted!
Szívesen elolvasom újra. Összességében tetszett.

szo, 2017-10-21 12:18 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Nekem annyira tetszik a karakter, hogy már képregényt tervezek belőle. A történet már megvan, viszont a rajzoló beintett, úgyhogy az még csúszik egy kicsit.
Nagyon örülök, hogy tetszett!

szo, 2017-10-21 13:12 Kentaur

Kentaur képe

Éppen a pokol legsötétebb bugyraiban hallottam meg, hogy valaki kiejette a nevem, úgyhogy most itt vagyok, és mindjárt lesöpröm a vállamról a tisztítótűz pernyéjét.
Nah.
Hát izé...
Kezdjük azzal, hogy a kötő és gondolatjelek random összekeverésétől engem kifejezetten ráz a hideg. Valami mély, tompa fájdalmat érzek ilyenkor az elmémben, amit sajnos hajlamos vagyok szerencsétlen írópalántán kiélni. Ez arányosan fokozódik az eltelt idővel, tehát ha valaki két hete regisztrált ide, akkor épp csak egy kis sajdulás, amit a központozás rejtelmeinek elmagyarázásával enyhítek. Ha két éve itt van a delikvens, és még mindig nem vette a fáradságot megkülönböztetni a kötőjeltől a gondolatjelet, akkor ez a fájdalom kezd olyan mérvű lenni, hogy az író és minden további irományának teljes hanyagolását látom csak megoldásnak a továbbiakban. A másik megoldást ne akard tudni.
Azt már elmondták előttem, hogy borzasztóan zavaró úgy tenni, mintha a gondolat párbeszéd lenne. Ne! Számos más megoldás létezik, dőlt betű, egy gondolatjel a végén, idézőjel, etc.
A vesszők olyanok, mintha fogtál volna egy marékkal, és megszórtad volna vele a szöveget, ahová esik, ott jó lesz - alapon. (A fájdalom fokozódik.)
"Őt nézve, (vessző nem kell) végre megtudtam (ide viszont kéne) milyen vagyok kívülről" - miért, talán nem látszik a tükörben? Szerintem azt akartad mondani, hogy olyan érzés volt, mintha kívülről szemlélhetné saját magát. Kérdés, hogyha ezt akartad mondani, miért nem ezt mondtad?
Nem is sorolom tovább, mert elég sokáig tartana.
Ami a tartalmat illeti, jó is lehetne, de valahogy mégsem az. Az "és akkor cseréltek" egy elég lerágott toposz, de azért még okés lenne, ha felvillantana egy egyedi világot. Most konkrétan még azt sem tudjuk meg, hogy mit is csinál ponosan a lány. Utalsz arra, hogy szerelmeskedniük kell, mert akkor valami történik. Aztán nem szerelmeskednek, és mi nem tudjuk meg, mi az a valami, ami ilyenkor történni szokott. A lány figyel, de nem tudni, miért. Annyi derül ki, hogy az öngyilkosjelöltekkel foglalkozik valamilyen módon, de itt sem tudunk meg semmit. Mi értelme van annak, hogy beszél velük?
Tehát összefoglalva: mindig van van egy valamiféle legendát játszó lány, akinek a szerepe felvett, tehát nincs szó valódi átalakulásról (ellentétben a korábbi utalással a metamorfózisra), csak színes kontaklencséről, hajfestékről és sminkről. Ez a szerep az, hogy ő beszél az öngyilkosjelöltekkel, ami nem tudni, mire jó. Valószínűleg valami fura módon ebből is él, mivel egy ilyen non-stop rejélykedést eléggé lerombolna, ha közben a sarki közérben eladó is lenne egyben. Van is egy halvány utalás, hogy egy ajándék lakásban él, amit nem tudni, kitől és miért kapott. Szóval ott él, és befesti a haját meg színes kontaklencsét hord azért, hogy beszélgessen az öngyilkosjelöltekkel.
Höm.
Nem értem, pedig eléggé otthonosan mozgok a misztikumban.
Az utalások túl homályosak és nem adnak gondolkodási alapot, a karakter harmatgyenge, emlékek kevéskék, környezetleírás semmi, a szerep nincs meghatározva annyira sem, hogy találgathassunk. Szerettem volna valami építő kritikát adni, de ez a kidolgozottsági fok ehhez nem elég. Talán annyi, hogy a ködösítés, ellhallgatás, kihagyás nagyon erős írói eszköz, ha ügyetlenül alkalmazzuk, azzal nem misztikus hangulatot érünk el, hanem simán tátongó űrt, lokikai bakikat, a mű mondanivalójának teljes hiányát.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

szo, 2017-10-21 14:24 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Igazán megtisztelő, hogy ennyire aprólékosan végig vetted a hibákat. Köszönöm. Pont az ilyen seggbe rúgások miatt rakom fel az írásaimat. Tényleg ki kellene bővíteni, de mivel nagy csattanó nincs a végén, hiábavalónak éreztem a töltelék mondatokat, de lehet, hogy megfogadom a tanácsod és beleírok még ezt-azt.
Craznak mondtam Könyvfesztiválon, hogy ha az írok között vannak olyanok mint a zenében a Pink Floyd, akkor én az vagyok aki a garázsban próbálja a Sex Pistolst utánozni.

"Vesztesnek születtem, elhúztam ebédelni"(Lemmy Kilmister)

szo, 2017-10-21 15:09 Kentaur

Kentaur képe

A világ bemutatását, a szereplő szerepének kibontását vagy a karakter megjelenítését én nem nevezném töltelék mondatoknak.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

szo, 2017-10-21 15:31 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Agyalok is rendesen hogyan színesítsem a történetet, mert tényleg ki lehetne bontani még pár dolgot.
Köszi!

v, 2017-10-22 08:12 Roah

Roah képe

Mondjam azt, hogy árnyékra vetődtél? ;)

Gondolat és kötőjel? Mi lelte? Eddig ez nem jellemezte a külalakot, mármint ilyesmi probléma nem állt fenn nálad. Komolyabban vehetnéd – egy mezei pályázatról is visszadobhatják így a novellát, a többiről nem is beszélve.
Ha azt szeretnéd, hogy komolyan vegyék a művet, neked is komolyan kell venned a munkát – neked mutassam be, milyen is ez a popszakma? ;)

„Te vagy a kiválasztott – gondoltam.”

Miért ő?

Vagy nézd csak ezt:

„Őt nézve, végre megtudtam milyen vagyok kívülről, hiszen majdnem a tökéletes másolatom, az eleven tükörképem.”

Aztán jön egy ilyen mondat:

„Birtokba veszlek és átformállak a saját képemre. Nem fogsz ellenkezni.”

Ellentmondásos; azt írod, a képmása, aztán meg át akarja formálni azzá.
Most akkor mi is van? És miért is? Miért kell egyformának lenniük? Mi az oka?

„A metamorfózisa talán már meg is kezdődött.”

Tehát átalakult? Talán átalakult? Az egyik mondat a bátorságra utal, ezzel rokonszenvezik a narráció, elvileg. Most akkor az van, hogy elkezdett a lány ’talán’ átváltozni?
Zavaros ám.

„Lebeszélni pedig felesleges olyanokat, akik már döntöttek.”

Nem kell szerintem a ’pedig’.

„Ok nélkül nem pazarlom az időmet felesleges fecsegésre, csak azért, hogy még néhány nappal elhalasszák az elkerülhetetlent. Én sem engedném senkinek, hogy beleszóljon. Aki csak nyávogni akar egyet, az nem engem keres – tettem pontot a téma végére.”

Miért őt keresik meg? Megkeresik egyáltalán? Vagy hogy van ez?

„Arról pedig végképp nem tehetek, hogy csak azokra a beszélgetéseimre emlékeznek, amiknek szomorú vége lett.”

Kik? Kik emlékeznek?

„Mielőtt azonban dühét rám eresztette volna, halkan megszólaltam.”

’Megszólaltam’ után kettőspont?

„- Talán lebeszélhetted volna – szólt szomorúságtól rekedt hangon.”

Szóismétléses a ’volna’. (nem vagyok volt-ellenes, csak itt túl közel vannak egymáshoz, szerintem)

„Nagyot sóhajtottam, és próbáltam megfogalmazni mondandómat, hiszen a nővéréről volt szó, aki szintén megkeresett.”

Nem kell szerintem a ’nagyot’, és mit szólsz, ha csak úgy írod: ’Sóhajtottam.’ Egy szó a mondat. Vagy úgy, hogy pontosvesszőt csapatsz, tehát ’Sóhajtottam;’…” ? Írástechnikai egyszerűségek, de sokat adhatnak a sztorinak ezek az apró hatásszünetek.

Ez a mondat egyébként a ’szintén’ szó miatt arra enged következtetni, hogy a lány kereste meg őt, akárcsak korábban a testvére.
Kérdésem: miért? Vagy miként?

„Kiszállok - mondta, miután közölte, hogy nem bírja tovább elviselni az életét és elindult a kijárat felé. Néhány pillanattal később fékcsikorgás és tompa puffanás hangja ütött lyukat a pince klubot átjáró halk jazz dallamába. A neki szánt, de elkésett szavak nyelvemet marták. A hamutartóban hagyott, még parázsló cigarettájának suttogtam el, amit azelőtt még senkinek:
- Kérlek, cseréljünk!”

Hújuj, te, itt most a múltról van szó, igaz? Hogy mi történt a nővérével? Tehát a nővére is csere lett volna?

„Akkor tényleg úgy éreztem, nekem is be kellene fejeznem, de az én vállamat felelősség is nyomja.”

Miért?

„De az akkor történtek megmutatták nekem, az időm lejárt.”

Mitől volt másabb az a halál, mint a többi? Ha egy klasszik halálesetként írod, szokványosként a narráció szerint, már-már kommersz, hisz’ azt sugallja a karakter, hogy megszokta ezt, akkor mi történt vele? Miért volt különös az az eset?

„Ugyanazt, amivel engem is teremtettek.”

Ki? Mi teremtette? A városiak? A városiak szó beszédére utalsz?

„Ilyenkor hiábavaló harcolni, egyszerűen csak a világra kell szabadítani a belül lakó kreatúrát.”

Valami lény-féle? Külsejében tekintve? Mert a kreatúra miatt arra asszociálok, hogy valami ilyesmiről van szó – fú, te, ez nagyon zavaros már.

„A nővéreddel ugyanez történt. Kiszabadult, megtalálta önmagát.”

Látod? Most akkor a testvére is egy lény? Vagy az lehetett volna?
Nem értem, ne haragudj.

„Mindig a legjobbnak kell lenned, hiszen ha bekerültél, nem akarsz többé visszamenni.”

De a karakter idáig azt ecsetelte, hogy ki akar szállni, ’kérlek, cseréljünk’, vagy valami ilyesmi – akkor most vác áp? Oo?

A narráció arról mesél, hogy nincsenek érzelmei (dekadens? demencia? pszichopata?), aztán mégis vannak neki.
Szóval az van, hogy felém elmaradt a kulmináció, ne haragudj.

Ha gondolod, még tovább is folytatom, de szerintem ennyiből már látod, mi a gondom a históriával és miért.
A misztikum és a titokzatosság a látszat ellenére nehéz műfaj, professzionális fogalmazást igényel, és azon belül is egy kötél-tánc, háló nélkül, egy-egy szó (!), egy-egy mondat (!) döntheti el a sorsát. Gyakorolni kell még és hasítani fogod – ugyanis szerintem tök jó érzéked van hozzá. Csak egy kicsi kell még, annyira közel vagy már hozzá, mint ujjak a klavihoz, csak még ki kell tapasztalnod jobban a műfaj mozgásterét, erre mozdulj rá.
Azért vélem így, mert oké, bírom a stíled, mindig is bírtam, a címek…? Szinte egyedi cím-világod van, gratulálok hozzá, de újra itt van a hangulat, az a pazar hangulat, ami ezúttal is menti a menthetőt nálam, annyira hitelesen át tudod adni az éjszakai életet, annyira ráérzel, mit kell leírni (szerintem ez nálad zsigeri), annyira jó szemed van a budapesti éjjelekhez, hogy átjárja ezt a sztorit is (szerencsédre! :D) mert hiába nem világos, hiányos, hiába inog, hiába nincsenek támpontok, mégis olvastam, mégis érdekelt, hova tart a történet, mi történik a karakterekkel, szóval magát a történet vezetést is megoldod, megoldottad.
De ha még egyszer…
Ha még egyszer nem veszed komolyan a vesszőket, és átnézés nélkül küldöd be a sztorit…
Ha még egyszer nem veszed komolyan a gondolat és kötőjelek rendeltetésszerű használatát…hát jaj lesz! :D
Tessék komolyan venni végre! Te már nem engedheted ezt meg magadnak, értsd meg, hogy ha te nem veszed komolyan a munkát, az olvasók ekként állnak majd a műveidhez. Hát kell az neked?
Nem ám mindig a sztori meg a filing úgyis menti a novellát (nálad mindig menti, brutál sokat elbír, szerintem) tessék igényesnek és türelmesnek lenni, hadd ne beszéljek veled úgy, mint egy olyannal, akinek még meg sem száradt a regizése a Karcon.
Jó?

Magába a történetbe is belemennék még, de csak akkor, ha érdekel.

Na, persze, tetszett, de nem.
Mert.

"Ha találsz valakit, aki miatt érdemes tönkretenni az életed, már megérte."

(Egyszer volt, hol nem volt)

Ez a nóta jutott eszembe a novelláról:

https://www.youtube.com/watch?v=3YxaaGgTQYM

Deleted scene?
Beleírtam az eredeti hozzászólásba, de töröltem, és most mégis úgy döntöttem, mondok még valamit. ;) Kelvinnek van egy sajátos szabályrendszere a vesszőhasználatot illetően, a helyes alkalmazásra vonatkozóan.
Namármost, Kelvin résmentesen fogalmaz, általában mindig, ez is egy olyan lesz, és ki tudja, talán neked is beválhat a módszere.
Idézem:

"Valakinek már javasoltam régen, most újra: oda kell vesszőt rakni, ahol az élő beszédben azt mondanád, baszd meg. Így egész jól el lehet találni őket."

(Chris Kelvin)

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2017-10-22 09:59 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Szia!
Köszönöm az alapos letolást. Sajnos a trehányság nálam már szinte munkaeszköz, de ez után a sok kritika után alaposan átírom az egészet.
És igen, érdekel a véleményed a történetről.
Cserébe egy laza blues?
https://www.youtube.com/watch?v=sjPEuDtocOQ

v, 2017-10-22 15:40 Roah

Roah képe

Szia!

Köszönöm a zenét, most is az szól. ;)

Nem akartalak leoltani, csak azt kellene tényleg komolyan venned, hogy vannak elemi részei egy novellának; ha kiáll egy banda a színpadra, és az énekes nem tudja a dal szövegét, akadozik, meg ilyesmik, az milyen? Jusson eszedbe, ha legközelebb beküldesz valamit. ;)

Szerintem a történet azért nem működik, mert nem működik a karakter. Ha a karakter okés, akkor szerintem a história is az lehet. A karakter (ezt általánosságban is mondom) egy kisebb világot képvisel(het), jelenít(het) meg, és gyakran ez kell is, szükség van rá, pont azért, hogy a történet ne hulljon el félúton és ne vérezzen el a végére.

Feltételezem, jött a karakter, a cím, és utána már fejben is állt a novella, ugrásra készen, hogy ott virítson a monitoron.
Ezzel nincs gond, ha ki akar törni, az ki is fog, és őszintén szólva nem is vagyok híve annak, hogy ilyenkor féken-tartsák az írókát. Az írókát tudatosan szerintem nem egészséges tett rendszabályozni, de ami utána van...? Hát akkor jön a gyilok. :D Csak lazán, mint a bluest, neki kell esni, ki-hogyan bírja a strapát. Húzni, vonni, átfogalmazni, átírni, az átírást is átírni, mondatrész ki, mondatrész be, helycserék, végleges eltávolítások (szörnyen hangzik, mi? :D) darabolás, metszés, nyelvtan, k-ü-l-a-l-a-k, tagolás, logikai csekkolások, meg ilyen trancsírozás zajlik. Illetve kell, hogy ez legyen.
Elértél szerintem egy olyan szintre már, ahol a tudatos javítást be kell vonnod a buliba, ha megvagy egy novellával, ugyanis a sztorik jönnek és jönnek, a szakmai gyakorlatod is erősödik, és olyan tematikákba szaladhatsz bele, aminek a kidolgozásával még nem boldogulsz.
Mondom még...

Itt talán a karakter az, akinek a világát össze kell raknod, hogy ne legyenek logikai zűrzavarok. Hogyan? Mindjárt gondolkodom egyet hangosan. ;)
Jelenleg szerintem arról írsz a sztoriban, amiről nem kell, és arról nem írsz, amiről meg kéne. Tehát belemész egy szó használatba, mint fentebb az 'is' ott az egyik mondatnál, és az az egy kis pici szó sokat boríthat (és nálam borított is), ergo ne áss csapdát a cselekménynek, mert beleesik. Írsz olyan infokról, amik csak kérdéseket hagynak, hagyhatnak maguk után, mint valami szellemképet, ahelyett, hogy arról írnál, amire az olvasónak szüksége van.(Infoadagolás.) Ennél a történetnél szűkszavúságot javasolnék, ne menj bele a cselekménnyel sok infoba, mert bele lehet gabalyodni a logika fonalába úgy, hogy az érthetőség rovására megy.

Tehát ha nekiveselkedsz a karakternek megint, mondj kevesebbet, de azt jól.
Tudod, mi a legjobb szerintem a misztikában? Hogy nem kell mindent megmagyarázni, lógva lehet hagyni, ábrákádábrá. Penge vagy fogalmazásból és hangulatból is, használd ki ezeket az adottságokat a novella javára, építsd fel ebből az irányból a misztika bejáratát, és a karaktert is. (Karakternél lehetne úgyis, hogy mindenki annak látja, aminek akarja - érted? És megvan is van a tükörkép effekt. Vagy bontsam ki, min meditáltam?)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2017-10-24 18:58 Kovács Gábor

Kovács Gábor képe

Köszönöm, köszönöm!
Minden világos.Tudtam én, hogy rohadtul nem kerek a történet, de így már mindent értek.