Darvak

1

Norbi méterről méterre, szinte lábujjhegyen közeledett a négy daru felé. Jobbját hátra tartotta, balját előre, oldalt fordult, hogy minél kisebb felületet mutasson. Alig húsz méterre a darvaktól leguggolt. Visszanézett családjára, aztán a darvakra. Hárman lassan, de éberen indultak biztosabb hely felé, egyikük azonban megdermedt, vörös gyűrűs szemét egyenesen a férfira meresztette. Az várt néhány másodpercet, majd továbbindult.
A daru az emberrel szinkronban távolodott, de minél többször torpantak meg, annál jobban csökkent közöttük a távolság. Jó fél óráig táncoltak így, majd egymástól bő két méterre lecövekeltek. Az ember ismét oldalt fordult. Így nézték egymást pár percig, majd a férfi halkan szólt:
– Üdvözöllek a hatodik pihenőnapodon.
A daru pupillája összeszűkült, fejét kissé megemelte, majd leengedte.
– Nem bántalak. – A férfi pár centiméterrel közelebb ment, a madár azonban megijedt és elreppent előle.
Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért.
– Majdnem megölelted! – kiáltotta.
– De csak majdnem.
– Eddig ez volt a legközelebb – így az asszony. – Ha holnap is sikerül kijönnünk, talán közelebb mehetnél.
– Apa, minket mikor viszel már magaddal? – kérdezte fia.
– Amikor eljön az ideje – mosolygott a gyermekre. – Téged valószínű már jövőre is vihetlek. Az lesz a tizenötödik szülinapi ajándékod.
A fiú türelmetlenül emelte égre a fejét.
– Tele van velük minden – mondta. – Most is egy csomóan húztak el felettünk. Apa, én már készen állok rá!
– Nem, Nándi. Majd ha tizenöt éves leszel. – A családfő elsétált mellettük, visszament a kocsihoz, beszállt, és... felriadt álmából.
Néhány másodperc alatt tudatosult benne, hogy csak álmodott. Az órára pillantott. Délután öt volt.
Lassan indulni kell – gondolta, majd kibogozta magát a széttúrt ágyneműből, és felült. Mint a kirakós darabjait, próbálta összeszedni a gondolatait, és a hónapok óta visszatérő emlékfoszlányokat egységgé rendezni. Hiába. Amint telt az idő, egyre távolabbinak tűnt az álom, mígnem csak annyit tudott felidézni, hogy újra arra a napra utazott vissza éjjel, amikor elveszítette a családját. Közben készülődött: magára vette a tegnapi ruháit, néhány hanyag mozdulattal a hajába túrt, teát főzött, közben a konyhaablakból bámulta a vöröslő égboltot.
Norbi felkapta a levonós távcsövet, ellenőrizte, megvan-e még a hátizsákjában a tegnapi szendvics maradéka, vállára akasztotta a táskát, majd a buszmegálló felé indult. Útközben félszemmel a felhajtón kosztól szürkülő kocsira pillantott. Nóri Noémival beszélgetett a hátsó ülésen, Nándi az ablaküvegnek nyomta arcát, úgy kémlelte az égboltot. Norbi nagyot pislogott, és a látomás távozásával ő is elhagyta a házat.

2

Hét óra lett, mire megérkezett. Húszpercnyi gyalogút választotta el a mezőtől, ahol a darvak tömegesen pihentek. Norbi az embercsapatokat kikerülve mélyen a terepre sétált, majd a földre huppant. Ide-oda forgatta fejét: oda tették a pokrócot, amikor hangyabolyba ültek, és amott talált Nándi egy kis mezei gyíkot, akit Gyurinak nevezett el. Talán pont azon a helyen, ahol most ült, fogant meg Noémi öt évvel ezelőtt. Fájt ide visszajárni. Valami hívta, erőltette mégis, hiszen a bűntudatot itt szelídíthették múlttá az emlékek, csak itt tanulhatta meg, hogyan lásson szépnek valamit, ami egyáltalán nem az. Akár a darvakat a párjuk iránti hűség, ide kötötte őt is az emlékezés.
A darvak épp előtte landoltak, és a hálóhelyük felé sétáltak. Norbitól nem messze érkezett egy kisebb darucsapat, és észrevette, hogy egyikük bár látja őt, ahelyett, hogy riadtan jelezne a többieknek, kíváncsian figyeli. Norbi óvatosan, ahogyan egy évvel ezelőtt, oldalt fordult a madárnak, majd elindult felé. A magányos daru érdeklődve figyelte. Amint elérte azt a távolságot, ahonnan már a legapróbb mozdulatra is megugrik a madár, leült. A daru nem tágított.
Hagytak időt egymásnak. Majdnem negyed óráig bámulták a másikat meredten, és azon töprengtek, mitévők legyenek. Ahogy a férfi ott ült, próbált a daru fejével gondolkodni, szeretett volna mozdulataiból olvasni, de minekutána a madár nem moccant, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Várt és várt, aztán hirtelen:
– Apa! – Kislánya szaladt felé, trappolása azonnal elijesztette az állatot.
A férfi csalódottan fordult Noémi felé. Nyelt egyet, úgy kérdezte:
– Mi történt?
– Anya megint rohamot kapott.
Norbi felpattant, lányával az ölében kocogott vissza a családjához. Messziről még látta Nórit, de mire visszaért, már eltűnt ő is, Noémi is. Akárcsak a darvak.
Ezután többször is újra próbálkozott, de néhány fényképen kívül nem futotta másra sem az ő, sem a madarak idejéből. Miután elpakolt, elidőzött a tájon. Tekintete elveszett a végtelen Alföldön: a levegő puha, illatos takaró, az égbolt a fantázia csarnoka. Norbi hirtelen elálmosodott, pedig nem akart hazamenni: Lefeküdni a franciaágyba, egyedül. Résnyire hagyni a gyerekszoba ajtaját, mikor tudja, hogy senki nem kéri majd, űzze el a szörnyeket az ágy alól. A hideg párnába csókolni félálomban. Szólongatni azokat, akik már soha nem felelnek. Mégis hazament, mert haza kellett mennie. Oda tartozott. Hiába kívánkozott ide, a darvakhoz.

3

Másnap alig tíz percet várt, mire egy kisebb csapat leszállt elé. Nem tudta biztosan, vajon ugyanazt a madarat látja-e, de ismét talált egyet, aki úgy tűnt, kevésbé tart tőle. A daru társai ezúttal nem repültek el, csak messzebb sétáltak. Amikor Norbi közel ért hozzá, újra leült, és figyelni kezdett.
A madár meg-megigazgatta tollruháját, hol a férfire, hol társaira pillantott. Mivel Norbi úgy hitte, ezek a bizalom első jelei, megszólította:
– Üdvözöllek a hetedik pihenőnapodon.
A madár tűhegynyi pupillával, be-behúzott nyakkal reagált.
– Nem bántalak – folytatta a férfi.
A daru megemelte bal lábát, bizonytalanul pillantott társaira, de maradt.
Norbi rövid ideig csendben figyelt, pedig bensőjét majd’ szétvetette az izgalom. Eddig egyszer sikerült ilyen közel jutnia egy állathoz, az is elreppent. Közel húsz éve epekedett ezért a percért.
– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Pedig nem is értesz engem.
Az halk, reszkető hangot hallatott. Norbi hitetlenkedve kuncogott:
– Na mi az, tán csak mégis értesz...
A madár ugyanúgy válaszolt, de válaszát egy mélyebb, hosszabb hanggal egészítette ki.
– Tudod, nagyon régóta nem beszélgettem senkivel... volt családom nekem is, mint neked. Csak hát, semmi sem tart örökké...
A daru letette a lábát, majd Norbi felé fordult.
– Vesszek meg, ha ezt értem – hőkölt Norbi. – Te tényleg nem félsz tőlem! – Kinyújtotta kezét, ám ekkor a darvak elillantak. – Korán volt... megint.
Lassan hazaindult. Épp akkor húzott el a feje felett egy nagy csapat, amikor felszállt a buszra. Hangosan, zajosan suhantak el, olyan alacsonyan, hogy meg tudta különböztetni a fiatal példányokat az idősebbektől. Akkor látott ilyet legutóbb, amikor hanyatt feküdtek a mezőn Nórival és a kis Nándival. Nyolc évvel ezelőtt. Nándi szinte a madarakhoz emelkedett örömében.

*

Otthon égett a villany a konyhában. Először azt hitte, Nóri az, csak pár másodperc után ismerte fel testvérét, Orsit. Mosogatott. Amint meghallotta öccsét, ráköszönt.
– Mindjárt befejezem – mondta a nő. – Sokan voltak ma kint? – Norbi tudta, hogy testvére a darvakra gondol.
– Viszonylag.
– És, hányat szelídítettél meg? – Mosolyogva fordult felé, kezét törölgette.
– Egyet se. – A mondat a kelleténél borúsabb hangvétellel szökött ki a száján, s hogy ellensúlyozza, próbálta viszonozni Orsi mosolyát.
– Meglesz az majd, ne félj! Egyébként, hogy vagy?
– Köszi. Megvagyok.
– Megiszunk egy sört? Vagy lehet üdítő is, csak mozogjunk ki kicsit innen! Mit szólsz?
– Fáradt vagyok.
– Naa, csak egy kicsit! Jót tenne, hidd el!
– Nem tudom, Orsi... Sajnálom, de... – Felkapta a fejét a dübörgésre. A nagyszobából jött. Nándi rontott ki, kezében ólomkatona és egy műanyagrepülő. Egyenesen átrohant Orsin.
– Még mindig látod őket? Szeded a gyógyszereket?
– Szedem, persze. Az összes baromságot, mégis állandóan látom őket. – Ingerülten indult a nappali felé. – Látod, pont ezért nem tudok kimenni. Így is félőrült vagyok, de ha kint, valamelyik presszóban vagy nyilvános helyen látnám őket, hát tuti diliházba zárnának. – Röviden hallgattak. Nem kívánkoztak ki szavak belőlük. Aztán Norbi így szólt:
– Köszi, hogy rendet raktál.
– Természetes. Amúgy főztem teát, meg sütöttem csirkét. Enned kéne. Pláne a gyógyszerek miatt. Akarod, hogy itt aludjak?
– Nem, tényleg, nem szükséges. Köszi mindent. Majd megeszem.
– Vacsizunk együtt? Csak, hogy megnyugodjak.
Norbi sóhajtott. Nem ellenkező és nem dühös sóhaj volt ez, csak fáradt. Olyankor tör elő az emberből, amikor lélekben, legbelül sem vágyik másra, csak magányra, pihenésre. Orsi érezte ezt, de utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt az életéből.
Norbi végül így felelt a vacsorainvitációra:
– Persze.
Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi egykedvűen csócsálta az ételt. Isteni volt, de alig tudta leerőltetni a torkán. Viszont meg akarta nyugtatni Orsit, és ez erősebb volt nála. Megivott egy nagy bögre teát is. Nővére ezúttal elmosolyodott.
– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte még.
– Biztos, a francba, egyedül akarok lenni, na.
– Ahogy gondolod. De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál, közelebb vagyunk hozzá. Vagy legalább szólj, és kiviszlek kocsival, tényleg, nem gond. Jövő kedden?
– Ahogy mindig – bólintott beletörődötten.
Orsi testvére vállára tette kezét:
– Elhiszem, hogy fáj. De idővel enyhül, majd meglátod.
– Igen... Tényleg hálás vagyok, tudod? De most még... Nem megy... Ha lesz elég erőm újra kocsiba ülni, és veled menni a rétre, fogok szólni, hidd el! – váltott lágyabb hangra. – Ahogy kamaszkorunkban.
Orsi bólintott:
– Ahogy kamaszkorunkban... Akkor jó éjt. Hívj, ha kell valami! – Adott egy puszit Norbinak, majd elment.

4

Másnap délután bő fél óráig táncolt a daruval, mire a madár megnyugodott, és ő leülhetett tőle nem messze.
– Üdvözöllek a nyolcadik pihenőnapodon – mondta. – Ők a te kis családod, igaz? – elpillantott a madár mellett a másik három felé. Azok feszülten, távolról figyelték őket. A bátor daru egész úgy mozdult, mintha megrázta volna a fejét.
– Jézusom, miféle gyógyszerekkel tömnek... – Norbi a fejét csóválta. Megrezzent, hátrafordult, mert mozgást vélt hallani. Nem volt mögötte senki. – Lassan elveszítem a józan eszemet. Megengeded, hogy közelebb menjek? Hm? – Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és kinyújtotta a madár felé. Az meglepetten nézte őt, de nem riadt el – ellenben társaival, akik rögvest elszálltak. Norbi fél métert tudott haladni, a daru odébb lépett. Ismét csökkent köztük a távolság. A madár úgy állt ott, mint egy látomás: a teste mozdulatlan volt, pihéit óvatosan babrálta a szél. A pihe-puha látvány szinte szürreálisnak hatott a merev, pikkelyszerű szaruval borított lábakon, nem beszélve az erős, kemény csőrről, ami a tollak közül kiugorva, tűként szúrta át a levegőben keringő porszemcsék szövetét. Az állat tekintete az idő teltével lágyulni látszott, de az is lehet, hogy csak Norbi képzelte oda. Talán az egészet csak képzelte: a táncot, a hangokat, a darvat. Itt állt előtte ez a rendkívül félénk madár, nem riasztotta el, és amíg őt figyelte, családja hangja épp csak visszhangzott a tudatában. Mintha a daru meghallotta volna a gondolatait: oldalra fordította fejét, és egyenesen Norbi szemébe nézett. Égette a bőrét az izzó, vörös tekintet, de a lényét meleg járta át: a daru jelenlétével valóságot szőtt a gyász keservébe, és magához láncolta Norbi lelkét. Vele akart maradni, vagy meghalni.

5

Így ment ez aztán napokig: Norbi öt óra tájt felvette a hátizsákot, bepakolta a távcsövet, a fényképezőt és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. A darucsapat ezúttal kissé távolabb, mélyebben a mezőn ereszkedett alá, Norbi rögvest észrevette őket. Csak ekkor figyelt fel a madár nyakán a szürkés-fehér tollak közül kikandikáló, kék pihére.
– Áhítat – mondta. – Ez lesz a neved.
A madár halk duruzzsal felelt. Norbi ismét emelte a kezét, hátha legalább ennyit engedne neki az állat, ám alighogy mozdult, a madár odébb ugrott. Visszaeresztette karját, és leült. Mögötte a nap lassan, méltóságteljesen vonult le az égi színpadról, narancsos árnyalattal ölelte át a madarakat. Más volt a daru vörös szeme. Norbi vért látott benne, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Valami nyugtalanság vette őket körül, nem tudta, mi az. Aznap nem volt kedve beszélni sem. Épp hazaindult volna, amikor a daru az ég felé emelte csőrét, és harsány hangot hallatott. Norbi megdermedt, attól tartott, ha megmozdul, megtöri a varázst. Valahonnan, messziről válaszolt egy másik madár, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, végül a környező csapatok óriási hangzavarral búcsúztatták el a nappalt, s köszöntötték az éjszakát. Norbinak ekkor jutott eszébe: alig egy hétig lehetnek már itt. Menni készülnek, biztosan. Azt beszélik, mikor induljanak.
De ő itt marad. Nem lesz miért kijárni a mezőre, nem lesz miért felkelni sem. Norbi e pillanatban teljesen fölöslegesnek érezte az eddigi erőfeszítéseit. Eltávolodott a csapattól, és hosszú, nagyon hosszú sétára indult a buszmegálló felé. Alig bírta emelni a lábait. Mintha valami húzta volna a földbe, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg, és cibálták, vonták volna a föld alá. Minden mély, sötét színbe burkolózott, és egyszeriben barátságtalan, komor lett a táj.
Hátul, a buszon látta Nórit a gyerekekkel. Eléjük ült. Amikor a busz lassított, jobb lábát bokából behajlította, és a levegőt taposta. Észre se vette. A családja halkan beszélgetett, végül elcsitult mögötte. Elaludtak – gondolta. És akkor váratlanul nagyot fékeztek: Norbi karjával tartotta meg magát, Nóriék felriadtak. Kinézett az ablakon, előttük egy halálra rémült őz állt az úton. Épp tovább indult, amikor oldalról beléjük rohant egy másik autó, csak az ablaküveg törését, a karosszéria recsegését, és másodpernyi nyikkanást hallott. Aztán csend. Nem hallani ilyen csendet akkor se, ha az ember az erdőben, vagy egy barlangban éjszakázik, nem hallani ilyet hangszigetelt szobában sem, mert nincsenek se zajok, se gondolatok, melyek átsuhannának az ember agyán. Norbi a testén kívül járt. Először a szagokat érezte: benzin, fém és vér szagát, a saját izzadtságának szagát, a halál szagát. Hátrafordult. Nóri a becsapódáskor testével próbálta védeni a gyerekeket, ezért karjai szilánkosra törtek, s bár a fején épp csak csordogált a vér, a mellkasa nem mozgott. Noémi, akit az ütés elsőként ért oldalról, mint a gyurma, felismerhetetlen masszává tömörödött a benyomuló fém alkatrészek és üvegszilánkok alatt, úgy olvadt anyja ölébe. Nándi a másik oldalon kirepült a kinyíló ajtón, lába valahogyan felcsúszott, és a biztonsági övbe akadt teste mozdulatlanul lógott a földön. Norbi ekkor balra nézett, és megpillantotta alig tőle félméternyire a Suzuki sofőrjét. Ők ketten élték csak túl az ütközést. Norbi a vállához kapott, ki akart szállni, de balra nem nyílt az ajtó, a jobb oldal pedig lehetetlenül távolinak tűnt. Hiába szólongatta Nóriékat, hiába kérte, tartsanak ki. Egész bal oldala fájt, eltört a combcsontja és kificamodott a válla. Nekifeszült a jobb oldali ajtónak, ki akarta vetni magát, s amikor kitört, leesett a busz üléséről. Elaludt.
Mindig is éjszakázó típusnak tartotta magát, most mégis elaludt a buszon. Kilenc előtt. Feltápászkodott a padlóról, visszavetette magát az ülésbe, de nem nézett hátra. Halottak voltak csak mögötte.

6

Következő este csalódottan, mérgesen bandukolt a mezőn. Egyáltalán nem ügyelt rá, hogy óvatos legyen. Legbelül el akarta ijeszteni a darvakat, leginkább azt, amelyikhez közel került, mert így könnyebbnek tűnt megválni tőle, mint tudni, hogy talán soha többé nem fogja őt látni. A megszokott helyén lehuppant a földre. A madár meglepetten nézett rá, ám nem riadt el. Lassan két hete ismerkedtek egymással, és valahogyan kicsírázott az a minimális bizalom, ami megnyugtatta őt, ha Norbit látta.
– Pár napunk van már csak – mondta Norbi. – Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek. – Norbi félrenézett. Maga se gondolta volna, de szégyellte magát. Egy madár előtt. – Teljesen hülye vagyok.
A daru megemelte szárnyait, széttárta őket, és a levegőbe csapott párat. Mellét kitolta, lába el-elemelkedett a földről, lebegett egy helyben a naplemente színes vászna előtt. Norbi eltátotta a száját. Ebben a mozdulatban egyszerre volt jelen az esetlenség a földön és a könnyedség a levegőben. A nehéz, éjszakákba nyúló repülések és a léptek, melyek sose tudnák megmenteni a madarat, ha a földön támadnának rá. Tanítani akarja őt a daru, hogyan kell repülni? Vagy csak henceg, hogy tudassa, ő, a szabadság, az örökkévalóság jelképe azt csinál, amit akar, és akkor kacérkodik az emberekkel, amikor csak kedve tartja? Vagy egyszerűen repülőizmait erősítette, jelezvén az indulás közeledtét? Valószínűleg ez volt az oka, a férfit azonban rabul ejtette a kacér madár gondolata, és ettől még dühösebb lett. Rá akart kiáltani az állatra, mégsem tette, annyira gyönyörű látványt nyújtott, ahogy fel-felemelkedett, habkönnyen, kecsesen, szebben, mint a balerinák.
Hamarosan elcsendesedett benne a harag, és akkor próbált újra közelebb kerülni Áhítathoz. Néhány centit sikerült. Újra emelte a kezét, és újra kudarcot vallott. Nem engedte a daru, hogy megérintse őt. Hogyan is érinthetne meg ember egy ilyen fenséges lényt? Valamit, ami a halál és az élet között létezik, és egy emberöltő alatt többször is átível a világon? Hogyan érinthetné meg az ember az érinthetetlent?
A darvak aznap is hangos szóval zárták a nappalt. Már sötét volt, amikor Norbi elindult. Egy órával később ért haza, de a buszon hónapok óta először, álmatlan álomba merült. Megzavarodott ettől, de könnyebbnek is érezte magát. Már bánta, hogy olyan haragosan érkezett a mezőre. Holnap jobb lesz, érezte. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást.
Mielőtt lefeküdt volna, kézbe akarta venni a távcsőt. Nem tudta, miért. Kivette a táskájából, és egyesével végignézte a levonókat: csillogó szőrű pónik között vigyorogtak ravaszul a színes szörnyecskék, királylányokkal harcoltak a szuperhősök. Az idő és a fogások ostromától alakja torz állatok, meseszereplők egész armadája kapaszkodott az alig ragacsos, itt-ott fityegő papíron a távcső göröngyeibe. Norbi visszacsúsztatta a kukkert a táskájába, és kivette a fényképezőgépet, hogy újranézze a mai képeket. Ha eladhatta volna a lelkét azért, hogy a darvakkal tarthasson, bizony most habozás nélkül rábólintott volna. Amint kiemelte a fényképezőgépet a táskájából, a keze meglepően puha, szokatlan anyagra simult: tenyérnyi toll bújt elő a káoszból. Elképzelni sem tudta, hogyan került hozzá. Ennyire közel sosem került a daruhoz, és biztosan emlékezett rá, hogy amikor az izmait próbálgatta, egyetlen pihéje sem vált el a toktól. Kitette a tollat az ágyára, lezuhanyozott, majd lefeküdt.

7

Másnap Nórival érkezett a mezőre. Norbi kezébe temette arcát, úgy motyogott:
– Tűnj el, tűnj el, meghaltál, kérlek, hagyj… – Balra pillantott, és Nóri nem volt már mellette. A daru állt ott, egymaga. Kényelmesen, nyugodtan piszkálta, igazgatta tollait. Rá-ránézett Norbira. Neki oldalra sem kellett fordulnia, könnyedén odasétált hozzá, és tőle fél méterre leült. A madár felé nyújtotta fejét, és szokatlan hangokkal próbált a férfi tudtára adni valamit. Fel-felemelte csőrét. Norbi gondolt egyet, és kinyújtotta jobb kezét: óvatosan kezdte a mozdulatot, ahogy eddig is. Has magasságba emelte kezét, de a daru nem moccant. Aztán bordáit is elhagyta karjával, de a madár nem tágított. Végül vállmagasságba emelt, nyújtott kézzel ült a daru előtt. Tenyerét felfelé fordítva invitálta az állatot: ne félj, nem bántalak! A madár nyakát nyújtogatta, ám teste nem moccant. Ugyanolyan távol állt az embertől. Majdnem elérte Norbi kézfejét, amikor váratlanul oldalra fordult, hogy újra Norbi szemébe nézhessen.
– Engedd el! – Csendült Norbi fejében a szó. Előbb a saját, aztán Nóri, Noémi és Nándi hangján, egyre hangosabban hallotta: engedd el! És Norbi lelke közeledett a daru felé, törzse ösztönösen előre dőlt, mintha megbűvölték volna, keze mozdulatlan, nem látott mást, csak a daru vérvörös szemét, tűhegynyi pupilláját, és egyre több ember hangját hallotta: engedd el!
Megijedt, visszarántotta kezét. A daru is hátrált két lépést, egyformán meglepetten, értetlenül pillantottak a másikra.
– Képzelődöm… – lihegett Norbi. – Képzelődöm… – Felállt, de nem ment el. S ekkor olyan dolog történt, amit ha más mond, sose hitte volna el: a daru közeledni kezdett felé. Óvatos, lassú, kimért léptekkel sétált, ám Norbi úgy megrettent ettől, hogy hátrálnia kellett. Addig-meddig toporogtak, mígnem a férfi elesett. Felnyögött. A daru csak sétált, sétált felé, mögötte a lemenő nap megtörte kontúrja vonalát, és amikor már egész közel ért, Norbi egy elmosódott emberi alakot látott maga előtt. Hatalmasra nyílt a szeme, hanyatt vetette magát, és akkor a daru megállt. Újra madár formájában.
– Micso...? – Norbi hirtelen, gyorsan nyúlt a madár felé, mire a daru elrepült, hátra se nézett.

8

Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta nővérét, minden rendben, mondta. A darumadárral alakuló kapcsolatáról egy szót sem szólt. Orsi vélhetően az egészet a gyógyszerekre fogná, és ő fölöslegesen keltene benne aggodalmat. Szedte az antidepresszánsokat és az altatókat, ahogy máskor is, és havonta kétszer járt az orvoshoz. Ha Orsi megtudná, hogy hirtelen a darvak beszélni kezdtek hozzá, ráadásul emberi alakokat lát bennük, biztosan elköltöztetné őt magukhoz, és Norbi ezt nem akarta. Őszintén szeretett volna már kikecmeregni a gyászból, ezért úgy döntött, egyedül a pszichiáterével fog beszélni az esetről, aki viszont jelenleg távol volt egy családi ügy miatt. A következő találkozóig Norbinak még majdnem két hetet kellett várnia. Persze felhívhatta volna egy korábbi időpont reményében, ám nem akart a szakember terhére lenni. Túljut ezen. Egyedül. Különben is, mire eljut az orvosához, a darvak már messze lesznek, és erre az egészre csak egy nehéz időszakként fog emlékezni.
Másnap, amikor megérkezett a mezőre, újabb meglepetés várta: ezúttal mind a négy madár vele maradt. Messziről ugyan, de őt figyelték.
– Hány napot vagytok még itt? – kérdezte Norbi. A madarak persze nem válaszoltak, benne mégis sejtelem ébredt: – Biztos nem többet már háromnál. Ma kevesebben jöttetek. Hamarabb elfogytatok a fejem fölül, mint máskor.
A darvak kíváncsian pillantottak rá. Áhítat elöl állt, lépett kettőt a férfi felé. Norbi kicsit megrettent, de nem hátrált meg. Ezúttal nem. Darvak hangja rezzent a szélben. A négyből ketten oldalt fordultak, fejüket lehajtották, majd felemelték, kis eltéréssel lépkedtek egymás mellett. Norbi bambán bámulta a táncot. A bizonytalan, ütemtelen léptek egységgé forrtak a percek múltán, hamarosan teljes összhangban lépkedtek a madarak. Áhítat, ahogyan Norbi, csak figyelt, a legkisebb daru szárnyait próbálgatta: őt jobban érdekelte az indulás. A tánc kiteljesedni látszott, s amikor már tökéletes volt a szinkron, a darvak megálltak, égre emelték fejüket, és hangos krúgatással koronázták meg az estét. Norbi ekkor Áhítatra nézett: a daru, akárcsak társai, ütemesen emelgette fejét, lépéseit kimérte, rendszerezte mozgását. Bár nem pillantott Norbira, az biztos volt benne, hogy neki táncol: az ifjabb daru rá se hederített Áhítatra, a másik kettő pedig egymásra koncentrált. Norbi nevetségesnek érezte a gondolatot, de félig guggoló pózba emelkedett, és megkísérelte utánozni Áhítat mozgását. Annak üteme egy pillanatra megakadt, de rögvest visszatért a ciklushoz: fel-le, fel-le, levegőtlen, határozott léptek, meg-megdöntött test. Norbi nehezen tudta követni a madarat, de néhány perc alatt ráérzett. Törzsét előre döntötte, felemelte, lépteit összerendezte, aztán sikerült: immár együtt táncolt a daruval.
Pár percig lépdeltek egymás mellett, végül Norbi megállt. Légzése zilált, tekintete fátyolos volt, de mosolygott. Egyenesen a darura nézett, aki kis csúsztatással maga is mozdulatlanná meredt. Fejét Norbira emelte, majd becsatlakozott két társához, s mint a karmesterek, útjára engedték az esti szerenádot.

*

Amikor lefeküdt, részegnek érezte magát. Könnyedén felsóhajtott, és kinyújtotta kezét az ágyon: még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában. Felvette. Forgatta, megszagolta, bőréhez érintette. Nem tudott másra gondolni, csak Áhítatra, a vöröslő szempárra, a hangokra, melyek mintha megszabadították volna a fájdalomtól. Engedd el! – mondták azóta is. A baleset óta először, Norbi őszintén hitt benne, hogy képes lesz túllépni a gyászon. És nem győzte kivárni a következő napot.

9

Másnap este még kevesebb daru érkezett. A koncert sem tűnt olyan lármásnak, a korábban egy órán is túlérő vonulás háromnegyed óra alatt lecsengett. Norbi leült, és ezúttal ő várt. Nem látta még a csapatát, de biztos volt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Kivette a tollat a hátizsákjából, letette maga mellé a levonós távcsövet és a fényképezőgépet. A csapat hamarosan megérkezett. Norbi felmutatta nekik a tollat, majd így szólt:
– Ezt egyikőtök nekem adta. De nekem nem ez kell. Nekem ti kelletek.
A madarak figyeltek.
– Vissza fogtok jönni? Jövőre, ugyanitt? Visszajöttök?
Áhítat csirpelő hanggal felelt. Norbit valahogyan rossz érzés fogta el.
– Nem fogtok ide visszajönni, igaz? Miattam nem…
Ismét Áhítatra nézett, és próbálta megfejteni a madár gondolatait. Ha nem jönnek vissza, akkor mégis miért invitálta őt táncra? Miért mutogatta előtte a szárnyait, miért engedte őt ennyire közel magához? Érezte rajta a fájdalmat? És ha kiemelte a szakadékból, ugyan miért emelte ki, ha utána úgyis visszalöki? Norbi lehajtotta a fejét. Suttogást hallott. Ahogyan pár napja, ezúttal is Nóri kezdte, melyhez aztán csatlakoztak a gyerekek. Eleinte kibogozhatatlannak tűnt, később azonban tisztult a beszéd: egyszer majd… Velünk jöhetsz… Velünk leszel… Együtt leszünk… Várj még… Élj még…
Norbi nem hitt a fülének. A darvakra meredt. Azok szürke alakként tetszelegtek a félhomályban.
– Ti vagytok? Ezek ti vagytok?
Nem hangzott válasz. Sötétedett. Norbi itt akart maradni: lefeküdni a fűbe a madarak mellé, felhúzott térdekkel összegömbölyödni és aludni. De szokatlanul hideg volt. Ő nem hozott se pulóvert, se hosszú nadrágot.
Csak még egy kicsit… – gondolta – Csak még egy kicsit… – Elbóbiskolt, álmában Nóriékat látta. Nem szóltak, nem intettek felé, csak nézték őt.
Arra ébredt fel, hogy vacog. Elnézett jobbra, majd balra, de a darvakat már nem látta. Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. Nem akart magával vinni még egy fájdalmas emléket.

10

Másnap délelőtt váltott néhány rövid szót az orvosával, csakhogy biztosítsa róla, nincsen baj.
– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.
– Ha jól sejtem, a madarak mostanában hagyják itt Magyarországot – felelte a pszichiáter. – Biztos minden rendben? Tud még várni néhány napot?
– Persze, semmi gond, ne aggódjon. Szedem a pirulákat is, ahogy kérte.
– Se többet, se kevesebbet, igaz?
– Nem, persze, hogy nem. Figyelek. Köszönöm, Katalin.
– Nincs mit. Akkor hétfőn.
– Hétfőn.
Összepakolt, a derekára kötött egy pulóvert, és hosszú vászonnadrágot vett. Kint akart maradni. Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.
Amint a buszon ült, azon töprengett, vajon miért pont most? Évtizedek óta vágyott rá, hogy megszelídíthessen egy vadállatot, legfőképpen darvat, és soha, soha nem került még fele annyira sem közel hozzájuk, mint idén. Talán tényleg ők a halál és az élet összekötői – elmélkedett. – Talán létezik mítosz, ami valóság lehet. Vagy csak én vagyok… összetörve... Érzik? Hogy összetörtem?
A nap alábukni látszott a horizonton, összekeverte az este színeit. Nedves levegőt lehelt a föld, pára lebegett a lankák fölött. Messze hangzott a darvak hangja. Kevés ember járt már kint, a fő szezon lecsengett. Nem maradt több meghirdetett darules a programon. Őszbe hajlott a nyár, a zöldellő mezők átadták a színpadot a szarvasok bőgésének, az őzek vakkogásának.
Norbi tétovázás nélkül ment oda a csapatához. Azok kíváncsian vették őt körbe. Mintha csak várták volna, hogy mondjon valamit.
– Megengeditek, hogy veletek töltsem még ezt az éjszakát? Holnap talán már nem is találkozunk… – Végignézett rajtuk – Táncoltok nekem? Megmutatjátok megint, hogyan kell?
A darvak szinte élettelenül álltak előtte. Ahogy a fény visszahúzódott, a táj szürke lepelbe burkolózott, és összemaszatolta a természet vonalait. A darucsapatok elvesztek a fűben; sötétkék felhők gabalyodtak bele az éjjeli égbolt fekete hajkoronájába. Aztán az éjszaka kinyitotta holdszemét, és megkezdte ellenőrző őrjáratát: előbb a hegycsúcsokat mustrálta, majd tekintete a dombokra vándorolt. Elbújtatta a prédaállatokat a lombosokban, és kiugrasztotta a baglyokat hálóhelyükről.
Norbi még mindig a darvakat bámulta, azok őt viszont. Aztán Áhítat megindult felé. Amikor elég közel ért, kinyújtotta nyakát, és várt. Kis időbe telt, mire Norbi rájött, hogy mit akar. Kinyújtotta a kezét, várta, mikor riad el a madár, ám ezúttal egész más történt: Áhítat egyenesen Norbi tenyerébe helyezte a fejét, majd kissé elfordult – és a karjába vájta a csőrét. Szétszakadt a felsőrész, vér buggyant ki a pamut alól.
Norbi ösztönösen behúzta a kezét, és keresett valamit, amivel elállíthatja a vérzést. A holdfény egész lent járt már, és szikrákat szórt az ég. Magányos kuvikfütty zendült a távolban.
A darvak körbeállták Norbit, ezúttal a második állt elé, ugyanúgy, ahogy korábban Áhítat. Norbi újra behúzta a kezét, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy futnia kéne.
– Mégis mit akartok? – kérdezte. Akkor az előtte álló madár eget rengető hangot eresztett ki tüdejéből, amihez mind többen csatlakoztak. Zengett a levegő, remegtek az árnyékok.
A daru lepillantott Norbi lábszárára, majd átvágta a nadrágját, és végigmetszette a bőrét. Norbi felkiáltott a fájdalomtól. Csúszni kezdett, felállt, és bukdácsolva indult az út felé, azonban a legkisebb daru nekirepült, és amíg ő vele harcolt, a másik lábát is megvágták. Térdre rogyott. A vágások pontosan az ütőereket érték, rövid idő alatt olyan vörössé vált a fű, akár a darvak szeme. Norbi arcából kiszökött a szín. Sután, esetlenül próbálta kivonszolni magát a mezőről, de túl gyorsan veszített vért. Hamarosan falfehéren, elerőtlenedve adta meg magát a végzetnek. Hanyatt dőlt. Nóri, Nándi és Noémi ismét megszólaltak: hamarosan… együtt…
Norbi behunyta szemét. Újra szólt a kuvik, és a negyedik, sorban utolsó darumadár mellé állt. Lenézett a halálosan kimerült emberre. A daruhoz csatlakozott két társa, végül Áhítat is. A kék tollat acélkékre festette a nyakán a hold fénye.
– Ne félj! – Csendült a szó a halott családtagok hangján. – Mindjárt vége.
Az utolsó vágás tompán, szinte észrevehetetlenül próbálta ébrenlétre ösztökélni Norbi fáradó szervezetét. Az ösztön átfordította a testét, hátha négykézlábra tud még emelkedni, azonban nem maradt annyi ereje sem. Kinyújtotta jobbját. Ott volt a toll, amit hátrahagyott. Megfogta. Vörösre festette a vére, és amikor ez megtörtént, Norbi a földre hanyatlott. Nem látott, nem hallott semmit, csak a vér és a halál szagát érezte. Utolsó erejével beleüvöltötte kínját az éjszakába. A hangja elvékonyodott, eltorzult, végül egyesült a darvak hangjával. Hamarosan már nem is ember, hanem darumadár hangját hallotta. Árnyék suhant el mellette, s magával vitte őt a homályba. Fény villant.
A föld hirtelen túl közelinek, a teste elképesztően könnyűnek tűnt. Norbi lenézett. Szaru fedte lábakat látott, karjait oldalra tárva hatalmas teret ölelt át. És ott állt előtte három darumadár. Egyikük sem viselte a különös, kékes pihét, ami Áhítatot megkülönböztette a többiektől. Belemélyesztette csőrét tollruhájába, kereste azt a tollat. Megtalálta. Csak ekkor vette észre a férfitestet, ami ijesztően gyengén, tartás nélkül roskadt a fűbe, szinte beleolvadt.
– Mi történt? – A kérdés azonban csak a fejében hangzott el. Ismeretlen hang jött ki a torkán, melyre szintén ismeretlen hang felelt. Rápillantott a vele szemben álló madárra. A daru lágy tekintete bizonyosságként érte őt: Nóri állt előtte, és a két gyerek. Igen. Végre újra a családjával volt. A darucsapat elsétált a véres területről, hátra se néztek. Az embertetemet másnap este, pár a mezőn mélyre merészkedő fiatal találta meg.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2017-04-05 09:35 Blade

Blade képe

Jó olvasást a kitartóknak.

sze, 2017-04-05 10:24 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Ennyire untad, vagy ennyire nem volt időd? Régóta nem írtam, csak tudni szeretném, mi a hiba. Köszi.

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

cs, 2017-04-06 07:13 Blade

Blade képe

Egyik sem, monitoron nem szeretek ennyit olvasni. Azért átfutottam, nehogy kiderüljön, hogy szidod a kormánypártot vagy az ellenzéket a közepén. ;)

cs, 2017-04-06 19:44 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Akkor nem futottad át elég alaposan... ;) :)
Amúgy köszi, megnyugodtam némiképp. :D

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2017-04-05 11:58 Gitáros

Gitáros képe
4

Legörgettem az elejétől a végéig, és először egy picit megijedtem a hosszától, de aztán nekiduráltam magam, és elolvastam.
Érdekes, szép történet, tetszett, hogy következetesen végigvitted benne a gondolatot, a mondanivalót, nem csaptad össze a végét, kifejtettél mindent, amit szerettél volna - olvasóként volt ez a benyomásom, remélem, nem tévedek túl nagyot...
Szerintem jól megírtad, viszont ez abszolút rétegnovella, sokaknak biztosan tetszik ez a fajta elbeszélési mód, és valószínűleg lesznek, akik abbahagyják az olvasását egy idő után, mert lassúnak, "történés nélkülinek" fogják tartani, és hiányolják belőle a pörgést, a fordulatokat.
Nekem tetszett, nem sajnálom a ráfordított időt.
Fogok olvasni a többi írásodból is, felkeltetted az érdeklődésemet.

Ja, egyébként némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy összességében négy csillagot megér a sztori és az írás színvonala...D

Üdv!

Miki

sze, 2017-04-05 15:59 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Köszi, hogy elolvastad. Az ötödik csillag a rétegnovella miatt maradt le? Kérlek ne hidd, hogy ki akarom követelni, vagy tökéletesnek gondolom az írást, csak érdekel, mert a hozzászólásodban nem találtam negatív kritikát, attól eltekintve, hogy kiemelted, nem mindenkinek lesz türelme végigolvasni. Tudom. :)
Ha komolyan gondoltad, hogy utánanézel más írásaimnak is, látni fogod, hogy szeretek szimbólumokkal és rejtett üzenetekkel/mélyebb tartalommal dolgozni. Remélhetőleg tetszeni fog. De tény, hogy nem mindenki szereti a stílusomat.
Köszi még egyszer :)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2017-04-05 16:58 Kentaur

Kentaur képe

Szerintem csak az látszik, hogy rég írtál, vissza kell bele rázódni, én már csak tudom. Körülményesen fogalmazol, körülírsz, nem eltalált kifejezések...
Ilyenekre gondolok:
"félig guggoló pózban" - szóval térdrogyasztva vagy behajlított térddel, esetleg legörnyedve - a sétál is furcsa ide, a sétál az egy nyugodt, gondatlan dolog, ők inkább cserkésztek, lopakodtak, bármi mást, mint sétáltak.
"Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért." - igen, ha Noémi, és az édesapját fogadta, akkor gondoltuk, hogy kislány. :-)
"egyikük azonban megkövült" - valóban? Kissé szerencsétlenül jön ki a narrátori kijelentés, egy egyszerűbb "ledermedt" kevésbé lenne metaforikus de megakasztó is.
"elhagyta a ház területét." - a házat, simán.
Na, ilyenekre gondolok, van benne jó pár, valahol alanytévesztést is láttam, de már meg nem találnám újra.

A történet zavarossá kezd válni ott, ahol a képzelet vagy emlékek összefolynak a valósággal. az elején csak amiatt van, hogy túl későn közlöd a férfi nevét. Egyszer csak megjelenik ott a a semmiből valami Norbi, és nekünk az eddigi "férfi"-vel kell azonosítanunk. De aztán is túlságosan összefolyik a képzelet és a valóság, nem csak a szereplő, de a mi számunkra is, olyannyira, hogy nem tudjuk, mikor vagyunk, hol vagyunk. Kimegy a mezőre, atán egyszer csak ott a kislánya, megy a feleségéhez, de eltűnnek, ezután többször próbálkozik (?), de csak pár kép lesz...és így tovább. Oké, hogy a fickó nincs tudatában néha, hogy mi van, de már mi sem tudjuk, mi van. :-D
Kicsit túlnyújtottnak is érzem a mondanivalóhoz, mire a lényeghez érünk, addigra már elunjuk. Valahogy nem fog meg igazán a karakter, engem legalábbis nem fogott meg, nem sajnálom, nem szurkolok neki.
Ettől függetlenül látszik az íráson a gyakorlott író keze, van hangulata, sok szép kép, leírás, úgyhogy szerintem egyszerűen tényleg csak vissza kell kissé rázódnod, esetleg ha stílusodba tartozik, akkor egy kicsit több tömörség növelné az értékét, mert egy pindurit túlírt.
Ui: vagy a "matricát" vedd ki, vagy a "levonóst", szerintem a matricát! :-)

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

sze, 2017-04-05 19:29 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Köszi, Kenta.

Elhiszed, hogy ezen majdnem 3 hónapig dolgoztam, morzsoltam, elvettem, sokat, de tényleg, átírtam, körüljártam, újra átírtam, ide-oda tettem, még többet elvettem, aztán végül túlságosan is...? Pont, mint ezt az előző mondatot... :)
Sajnos, ettől féltem. Hogy túlírom.Volt már, aki szerint olvasmányos és szép és volt olyan is, aki bele se kezdett...
bakker, majdnem 3 éve nem írtam...

De térjek vissza a lényegre: a valóságot szándékosan maszatoltam össze a fantáziával (ennyire), szándékosan nem rétegeltem, és az se volt a célom, hogy megszerettessem a szereplőmet az olvasóval. Elsősorban a magányt és az örök hűségből fakadó, halott család utáni elvágyódást mint állapotot próbáltam bemutatni, és azt belefűzni a darvak mítoszába. Ha szabad ezt mondanom, tudatosan tartottam távol a szereplőt az olvasótól, mert magát a gyászt mint komplex érzelmet/állapotot akartam körüljárni. Az ember hajlamos túlságosan is belemerülni ebbe, de ösztönösen keres valami kapaszkodót, ami arra ösztökéli, haladjon tovább. Hát, ez lett volna... a darvak.

Minden esetre, az azért tök jó, hogy nektek, Neked bejött és nyomjátok az ipart ezerrel, komolyan ti ösztönöztök, hogy egyáltalán folytassam még. Szóval, köszönöm, hogy olvastál. :)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2017-04-05 21:02 Kentaur

Kentaur képe

Értem, hogy szándékosan mostad össze, de egy kicsit talán túltoltad. Nem olyan vészes amúgy, csak te jól írsz, és ezért sokat is várunk el (ördögi kacaj).
A szereplőt sem kell szeretnünk, de kell, hogy érdekeljen, ha nem érdekel a szereplő, akkor nincs semmi, amiért olvassam. Mintha egy vadidegen odajönne az utcán elmondani élete fájdalmát. Valamit kell érezzek a szereplő iránt, akár utálatot, az is jó, legyek kíváncsi, az a legjobb.
De a hangulat tényleg megvan. Három év nagyon sok idő, de hidd el, visszarázódsz, csak írni kell hozzá.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

cs, 2017-04-06 05:52 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Értelek, igazad van. Valahogy majd még módosítom. Köszi :)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

szo, 2017-04-08 20:19 Sednol

Sednol képe

Őszintén tetszett.

Érdekes mód én nem tévedtem el a valóság és a képzelet közt. Simán el tudom képzelni, hogy a valóság szövetébe is ilyen észrevétlenül ékelődik be az illúzió. Ezt azért mondom, mert néha sikerül olyan állapotba kerülnöm alvás közben, hogy lebegek a valóság és az álom határán. Tisztán tudom, hogy hol vagyok, mindennek megvan a helye, hallom a hangokat, érzem a szagokat, közben az álomvilág is megjelenik. Az ismerős nappali ajtajából egy építési törmelék határolta ösvényen lehet eljutni hozzám, ami természetesen nem valós. Azokban a percekben, órákban az a realitás, és hiteles.

Kentaur hozzászólását csak annyival egészíteném ki, hogy engem mindennél jobban zavart Norbi. Na, nem maga a szereplő, vele semmi bajom nem volt, hanem a neve. Norbert, én így hívnám. A Norbi nekem olyan, mintha gyereknek tekintetnénk egy megtört, felnőtt embert. Ráadásul nekem ez teljesen idegenül hangzik E/3-ban, ahol a mesélő közvetít, és nem folyik bele a dolgokba. Ha eltekintünk a mesélőtől, akkor is úgy vélem, hogy a hősöd megérdemli a tiszteletet, és Norberté válik. A gyerekeknél nincs vele bajom. Amúgy kíváncsi vagyok rá, hogy miért Norbi, Nóri?

A másik, ami ellen sokszor szoktam hisztizni, az olyan szavak használata, amik jelenidejű mesélést feltételeznek, esetleg E/1-es mesélésben szokásosak. Már megbékéltem, a most szó használatával E/3 múltban, mégis úgy vélem, hogy kerülni kéne. Kiemeltem párat, hogy megmutassam, mire gondoltam:
„Ma nem volt kedve beszélni sem.” – itt a ma szóra gondolok. Nem hangzik furán? Akkor történt, nem most.
„A darvak ma is hangos szóval zárták a nappalt.” Itt is ugyan az a bajon. A darvak akkor is, aznap is, de nem ma. De ez lehet, hogy csak személyes hárkli.
”Holnap jobb lesz, érzi. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást.” A holnap határeset, de mégis a másnapot vagy a reggelt helyénvalóbbnak találom ezekben az esetekben. Igaz, pont most olvastam fel a fiamnak a Harry Potterből, és ott is használta az írónő, szóval ez tényleg az én saját kis őrültségem. :D
”… még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában.” Az ezelőtt olyan közelinek hat. Azelőtt vagy korábban?

Teljesen más:
„…és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. „ Itt megakadtam. Gondolom, nem egy bizonyos szendvicset hordozott magával az elmúlt közel húsz évben.

„Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. „ - Ez nem tudom, hogy hiba-e, de engem zavar, ha ilyet olvasok. Konkrétan az itt szócskára gondolok. Nekem nem illik bele. Kilóg a mesélésből. Valamiért én mindig úgy érzem, ha már ki akarjuk mondani valaminek a pontos helyét E/3-ban akkor ott. Gondoltam, megemlítem. Talán valaki elmondja, miért van igazam, vagy miért nincs.

„Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek.” Itt a hülye szerintem nem jó hasonlatnak. Duzzogni egy kis gyerek szokott leginkább. De ez tényleg csak személyes meglátás. Ha úgy gondolod, hogy kifejezőbb a hülye, akkor hagyd meg.

„Orsi este telefonált. „ – Orsi este felhívta. Ezt azért szedtem ki, hogy jelezzem, néhol kiesel a mesélésből. A te mondatod egy kijelentés, ami azt mondja ki, hogy Orsi este telefonált. Ebből nem tudjuk meg, hogy kinek. Persze tudjuk, de ez így nekem furán hangzik.

„Kint akar maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.” Valahol van még egy vagy kettő ilyen mondatod. Ezekben úgy tűnik, kicsúsztál a múltidejű mesélésből.

Túl mindezeken, és azon, hogy már az elején sejtettem, hogy a férfi is el fog tűnni, úgy gondolom, hogy jó volt. Olvastatta magát. Tetszett az információ adagolása, az illúzió beékelődése a valóságba, és a képeid. Az utóbbiakat példaértékűnek találom. Akár mindet kiemelhetném, de az utolsó fejezetet vagy ötször elolvastam, hogy rögzüljön. Élek-halok az ilyen képekért. Köszönöm.

v, 2017-04-09 21:11 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Köszi, hogy olvastad, örülök, ha tetszett. :)

"Amúgy kíváncsi vagyok rá, hogy miért Norbi, Nóri?" - ezt nem tudom megmagyarázni, egyszerűen így dobta a gép. :D A nevekkel úgy bánok legtöbbször, hogy ami épp megtetszik. Hacsak nem szánok neki külön funkciót a sztoriban, nem cécózok vele. Különben a Norbizás nem tudom, nekem így jobbnak hangzik, a Norbert olyan túl rideg és tárgyilagos. Szerintem.

"A másik, ami ellen sokszor szoktam hisztizni, az olyan szavak használata, amik jelenidejű mesélést feltételeznek, esetleg E/1-es mesélésben szokásosak. Már megbékéltem, a most szó használatával E/3 múltban, mégis úgy vélem, hogy kerülni kéne." Ebben igazad van, a napokban igyekszem még egyszer átfutni és javítani.

„…és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. „ Itt megakadtam. Gondolom, nem egy bizonyos szendvicset hordozott magával az elmúlt közel húsz évben." - Egy nő. Egy férfi. Egy ház. Egy állat. Határozatlan névelő, nem az a bizonyos szendvics, nem is ráutalás. Ha azt mondanám, a szendvicset, akkor az is tűnhetne határozott névelőnek. Nem érzem hibásnak.

„Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. „ - Ez nem tudom, hogy hiba-e, de engem zavar, ha ilyet olvasok. Konkrétan az itt szócskára gondolok." Ez is igaz, javítom a többivel.

„Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek.” Itt a hülye szerintem nem jó hasonlatnak. Duzzogni egy kis gyerek szokott leginkább." - a helyzet miatt használja a szót. Mert örülni kéne, hogy együtt voltak, max szomorkodni, ehelyett duzzogásra pazarolja. Az is ide tartozik, hogy ez a szereplőm szófordulata, nem az enyém, ezért szerintem bőven belefér.

„Orsi este telefonált. „ – Orsi este felhívta. Ezt azért szedtem ki, hogy jelezzem, néhol kiesel a mesélésből. A te mondatod egy kijelentés, ami azt mondja ki, hogy Orsi este telefonált. Ebből nem tudjuk meg, hogy kinek. Persze tudjuk, de ez így nekem furán hangzik." - Jogos, majd erre is ránézek.

„Kint akar maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.” Valahol van még egy vagy kettő ilyen mondatod. Ezekben úgy tűnik, kicsúsztál a múltidejű mesélésből." - Áh, ez egy úristen, de régi hibám! Mintha újra kezdő lennék. Tényleg kizökkentem. Javítom majd.

"Tetszett az információ adagolása, az illúzió beékelődése a valóságba, és a képeid. Az utóbbiakat példaértékűnek találom. Akár mindet kiemelhetném, de az utolsó fejezetet vagy ötször elolvastam, hogy rögzüljön. Élek-halok az ilyen képekért. Köszönöm." - én köszönöm, nagyon nagy öröm, hogy ennyire elragadtak valakit a képeim. :) Igazán örülök neki.

Hálás vagyok az írásra fordított idődért és az észrevételeidért is. Két légvétel között meghegesztem az írást kicsit. :)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

sze, 2017-04-26 06:04 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Aztán nehogy újabb három évet várjunk a következő írásodra :)
Én sem vagyok oda a nagyobb terjedelmű történetekért, ha monitoron kell olvasnom, de a tied nagyon hamar megfogott és nem is engedett el a végéig. Valahol a közepén féltem, hogy monotonná válik, de ez a lassúság inkább az előnyére vált, hozzátett a hangulathoz. Elvégre a gyász sem múlik el egyik napról a másikra, kínkeserves küzdelem árán vagy képes elmozdulni a holtpontról, már ha sikerül egyáltalán. Elfogadod, megpróbálsz együtt élni vele, hogy továbbléphess, máskülönben felemészt. Úgy értelmeztem, hogy bár Norbi képzelgései ellenére tudatánál volt, és próbált kapaszkodni valamibe, túlélni, végül a családja elvesztése miatti fájdalom erősebb volt.

Néhány elkerülhető szóismétlést találtam, melyeket talán érdemes megnézned:
„– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Érted, amit mondok? – kérdezte a madarat.” - madár, madár.
“utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt testvére életéből.” - testvér, testvér.
“De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál” - is, is.
“Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta őt, hogy jól van” - őt, őt.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

cs, 2017-04-27 20:39 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Há' szia! :)

De jó, hogy erre jártál, bár titkon reménykedtem is benne. Örülök, ha tetszett. Most még lelkes vagyok, és két sztori is van a fejemben, de meglátjuk, meddig enged alkotni a vasszigor. Remélem, nem húz vissza újra.
Rég hallottam felőletek, remélem, jól vagytok.
A szóismétléseket javítom.

Köszönöm szépen! :)

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.