Gondolatok egy parkban

A férfi egy padon ült. Tudta, hogy jól kellene, hogy érezze magát, a nap ragyogóan sütött, a park levegőjét a fák, virágok, és a frissen vágott fű illatának keveréke töltötte meg.
Ő mégsem érezte magát jól. Azért jött ide, hogy rövid ebédszünetében enyhítse a napközben rátelepedett stresszt, és kicsit ellazuljon, most mégis ahelyett, hogy élvezte volna a nyugalmat, gondolatai folyton a napi teendő körül forgolódtak. Hány jelentést kell még elkészíteni, hogy főnöke végre elégedett legyen vele, vajon nem címezte-e félre valamelyik levelet, mit is fog majd kezdeni magával este, amikor hazatér az üres lakásába. S, ha a fejében dúló káosz nem lett volna elég, még nyakkendője is lassan megfojtotta, a sok ülő munka, s mozgás szegény életmód következtében nadrágja derékban eléggé szorította, ingje, hiába is igazgatta, folyton a legkülönfélbb helyeken feszült meg, ráadásul elegáns cipője se volt éppen a legkényelmes darab. Egyszóval egy rémálom volt az egész helyzet, a várt felüdülés helyett csak még nyomorultabbul érezte magát.
Ahogy így saját szomorú sorsán kesergett, egyszer csak egy kisfiú sétált oda hozzá. Elsőre fel se tűnt neki az új jövevény jelenléte, számára a gyermekek a parkok ugyanolyan elmaradhatatlan részének számítottak, mint a szökőkutak, és árnyékos fasorok. Ám ahogy a kisfiú ott állt tétován, egyik lábáról a másikra billegve, egy idő után kénytelen volt tudomást venni róla.
- Igen, mit szeretnél? – kérdezte gorombán, sértődött hangnemben, csak hogy a kölyök is érezze, mennyire zokon is veszi, hogy megzavarták szenvedésében.
-Csak a labdámat. Bocsánat, amiért megzavartam, de pont ez a pad alá gurult be. Ha nem probléma, gyorsan kihalásznám, és már itt sem vagyok. – mondta halk, de magabiztos hangon, amiből egyből kitűnt, hogy őt aztán semmi sem tántoríthatja el játéka visszaszerzésétől. A férfit meglepte ez a magabiztosság, olyasmi volt ez, amivel mindig is szeretett volna rendelkezni, de valahogy sosem tudta magában kifejleszteni.
- Persze - felelte a férfi, kicsit enyhébb éllel, és csipetnyi bosszúsággal, miközben nehézkes mozdulatokkal arrébb csúszott a padon. A fiú egy hálás mosollyal köszönte ezt meg, és rögvest négykézlábra vetve magát neki látott, hogy megkeresse labdáját.
Mindössze pár percbe telt, és arcán székes vigyorral, büszkén, labdáját az egyik kezével magasba emelve előtápászkodott, miközénk másik kezével próbálta lesöpörni ruhájáról az odalent összeszedett koszréteget. Már fordult is, hogy visszaszaladjon társaihoz, ám alig tett meg néhány lépést, mikor hirtelen megállt, és tétován a padon ülő férfi felé fordult
Kissé zavarban volt, látszott, hogy nagyon szeretne valamit kérdezni, habozott, hogy meg merje-e tenni. Végül arcára komoly tekintetett erőltetve, mindazzal az őszinteséggel, amivel egy ilyen idős gyermek csak rendelkezhet, újra megszólította a férfit.
-Elnézést, uram. Kérdezhetnék még valamit? – A férfi, akinek gondolatai közben visszavándoroltak saját sanyarú sorsához, hirtelen zavarodottságában nem is tudta, mit feleljen, nagy nehezen csak ennyit sikerült kinyögnie.
-Ö… Igen... Persze… Kérdezz csak, miért is ne. De nincsen sok időm, mindjárt sietnem kell vissza dolgozni. Én fontos ember vagyok, nem érek erre rá egész nap. – Hangja zavart volt, beszéde akadozott, de az apróság mit sem vett ebből észre, most hogy megkapta az engedélyt, már teljesen felbátorodott.
-Olyan szomorúnak tűnik. Bár igaz, a felnőttek legtöbbször mindig szomorúak szoktak lenni, komor arccal, és lebiggyesztett szájjal járnak, és úgy tesznek, mintha mindig nagyon fontos dolguk lenne. A mamám, és papám is pontosan ilyen, bár nekik néha azért van idejük mosolyogni is. Igaz nem túl gyakran. De maga a szokásosnál is sokkal komorabbnak tűnik. Itt a parkba egy kicsit mindig vidámabbak az emberek, de maga szomorúbbnak látszik, mint amilyen én voltam, miután a mamám egy hét szobafogságra utalt, teszem hozzá teljesen jogtalanul – mondta, s az emlék hatására egy pillanatra morcos tekintet költözött arcára, hogy aztán pillanatok alatt újra derűs jókedvnek adja át helyét.
- Nos, tudod…. a felnőtteknek álltalában… sok a dolguk – makogott zavarában össze vissza a férfi, alig találva a szavakat. A kölyök most teljesen összekuszálta jól rendszerezett gondolatait, s ötlete sem volt, mit is felelhetne, ezért a felnőttek álltál ilyen esetekre tartogatott, jól bevált mantra emlegetésébe kezdett. - Sok felelősség nyomatja a felnőtteket mindig, az élet nem csak abból áll, hogy fel-alá rohangálva játszadozzunk, komoly felelősséget kell vállalnunk, dolgozunk, pénzt keresünk, lakást fenntartani, családot eltartani. Na és aztán ott vannak még a váratlan dolgok. Bármikor tönkre mehet az autó, zárlatos lehet a konnektor, vagy egyszerűen leépítésre kényszerülhet a cég, ami alkalmaz. Ezer és ezer dolog van, amivel foglalkozunk, kell.
- Értem – felelte, s szemöldökeit összeráncolva, s fogait összeszorítva, egy pillanatra, mély hallgatásba merült, mint aki tényleg komolyan átgondolja a hallottakat.
- De ha ennyi gonddal jár ez az egész, mi értelme van az egésznek? – kérdezte végül. – Úgy értem…
Jó dolog, ha van pénz meg minden, Én is örülnék, ha minden nap tízgombóc fagyit ehetnék, vagy bármelyik játékot csak úgy megverhetnem, ha szeretném, de ha ezért cserébe fel kéne adnom mindent, amit szeretek, és rosszkedvűnek lenni egész nap, hát inkább sose egyek egy gombócot se, és ne legyen több játékom, mint ez a labda.
-Ez nem ilyen egyszerű. Nem választás kérdése. Felnőttnek lenni, ezzel jár és kész. Felelősséget kell vállani, dolgozni kell, elő kell teremteni a megélhetést.
- De miért? Nem lehetséges, olyan munkát találni, amit szeretni is lehet? Én például, park gondozó szeretnék lenni. Egész nap a jó levegőn sétálnék, gondoznám a fákat és virágokat, és néha játszanék a kutyákkal, amiket kihoznak ide.
- Az nem fizet valami jól- csóválta a fejét a férfi.
- Nem baj. De boldog lennék. Azt amúgy se vehetnék pénzért, minden másból meg beérem kevesebbel is.
- Hah… Gondolod ezt most. De előbb utóbb úgy is szükséged lesz pénzre, Lakást, autót venni. Családot eltartani.
- Majd kitalálok valamit. Keresek valamit, ami jól fizet. Majd ha összeszedtem annyi pénzt, ami kellett, visszatérek park gondozónak. De semmiképp sem maradnék olyan helyen örökre, ahol nem vagyok boldog.
- Ez nem úgy megy ám. Nem váltogathatod csak úgy a munkahelyeket. Azt meg kell becsülni, és keményen küzdeni, hogy előre jusson az ember. És amúgy az állandóság mindig fontos. – A gyermek erre megint csöndben, magába révedt, és erősen elgondolkozott. A férfi most végre úgy érezte, végleg letudta szerelni a gyerkőcöt. Na, erre bizony nem tud mit vissza vágni –gondolta- Végre megértette milyen bonyolult is felnőttnek lenni. Ám a fiú nem maradt sokáig néma. Pár perc hallgatás után, nagyon komoly hangon ismét megszólalt.
- Nem is olyan rég költöztünk. Apu pár száz kilométerrel arrébb kapott munkát, azt hittem vége mindennek, összes barátomat, és ismerős helyet hátra kellett hagynom. Nem vehetem fagyit a sarki kedves bácsinál, nem tekerhettünk a városszéli kis erdőn át többet, csak a nagy ismereten várt. Akkor én is nagyon rettegtem, azt hittem véget ért a világ, aztán hamarosan új barátok lettek, és a sarki kedves bácsit helyett, lett egy aranyos néni, sok-sok féle fagyival. A bringázás, mondjuk, tényleg hiányzik, bár apu azóta megtanított görkorizni, és a parkba kijárhatok magam is, szóval éppenséggel nem olyan rossz. Amit mondani akarok, néha felesleges félni, mert egész jó dolog is kisülhet a változásból.
A férfi hirtelen szóhoz se jutott. Eddig csak nyűgnek gondolta a gyerkőcöt, akárcsak egy folyton körülötte zengő légy, aki zümmögés helyett, be nem álló szájával teszi bosszúsa a napját, de mondandója hirtelen rég elfeledett emlékeket hozott fel a felszínre. Halványan emlékezett, hogy nagyon régen, még kisgyermek korában vele is megesett hasonló, költözniük kellett. Akkor úgy tűnt eljött a világvége, s semmi nem lehet már ugyanolyan jó, mint azelőtt volt. Így most visszatekintve amúgy, nem is volt olyan szörnyű az egész. Sőt igazából alig tud bármit felidézni korábbi életéből. Halványan dereng pár arc, néhány utca, s rajtuk pár ködösen felsejlő épület, de igazából mindig is az új város volt az, amit otthonának tekintett, s néha teljesen megfeledkezett arról is, hogy laktak egyáltalán máshol. Az új városban ismerte meg Mikit, legjobb barátját, akivel később egyetemre is együtt mentek, és máig összefutottak néha sörözni, valamint Ámor nyila is ott találta őt telibe, s lökte őt egy nem olyan hosszú, de annál emlékezetesebb, soha el nem felejthető kapcsolatba.
- Talán mégse olyan rossz néha egy kis változás- mormogta magában hallkan, s közbe már egy olyan idilli munkahely képe sejlett fel előtte, ahol nem kell egész álló nap Kovács úr sipítozó hangját hallgatnia, attól rettegve, mikor pattan el az öreg agyában valami, és teszi lapátra őt.
- Tudod, mit? Lehet, hogy igazad van – mondta a fiúnak, mire annak arca teljesen felragyogott, s most a nap folyamán először, a férfi arca is mosolyra húzódott.
- Akkor ön is szeretne mást csinálni? És mi szeretne akkor lenni? Park gondozó, úszó mester, híres rock sztár?
- Na, azért annyira ne szaladjunk előre. Nincs semmi gond a munkámmal. Szeretem én az adminisztrációt. Meg van a maga bája papírokkal pepecselni egész nap. Ám, nem vagyok biztos benne, hogy itt szeretném továbbra is csinálni. Talán valami naposabb helyen, ahol talán még eső is kicsit kevesebbet esik.
- Afrika? Ausztrália? Miami? – sorolta a fiú nagyon izgatottan az összes melegnek vélt helyet, ami eszébe jutott.
- Na, azért világgá menni sem szeretnék – hűtötte le a kedélyeket a férfi.- Aszt hiszem Szeged is elég délen van már. Ott is biztos sokkal naposabb, mint itt.
- Azért ebben nem vagyok olyan biztos – jegyezte me a fiú, kétkedő tekintettel.
- Te csak ne kételkedj bennem, még mindig én vagyok a felnőtt kettőnk közül. Ha én azt mondom, hogy úgy van, akkor úgy is van. - Látva, hogy ez nem győzte meg a fiút, gyorsan hozzá is tette. - Na, ne vitatkozz, gyere, meghívlak inkább egy fagyira. Amott a sarkon egészen finom a csoki, meg a vanília.
- De nem kellene már visszasietnie? – A férfi csak most eszmélt rá, hogy az elmúlt jó néhány percben nem is nézett órájára, ezért most gyorsan rá is pillantott. Öt perce véget ért ebédidője.
- Ugyan, egy fagyira mindig van idő- vonta meg a vállát. - Na, gyere, veszek neked egy gombócot.
-Nem lehetne kettő esetleg? – kérlelte a fiú, ahogy a fagyi árus irányába indulva megszorította a férfi kezét. A férfi most az egyszer nem bánta, hogy így megsértették személyes terét, sőt furcsa mód még jól is esett. Mosolygott. Elvégre miért is ne mosolyogna? – mondta magában.- Süt a nap, a levegőt a tavasz illata tölti meg, fák zöldülnek, és a virágok színpompásan ragyognak. Olyan szép ez a mai nap. Végül is csak jó ötlet volt ez a park.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2019-07-26 17:50 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Igen, az elbeszélésed is bent van (és megkaptuk a csatolmányban is), de előbb most minden más.

Vesszőhibák mindjárt az elején, de nem fogom most mindet kiszedegetni. Ez legyen a kisebb gond, maga a mondatszerkesztés valahogy furcsa. Kilóg, hibádzik... nagyon hivatalos-gyerekes egy olyan környezetben, amire ezt nem lehet ráhúzni. Főleg nem azokra az összetételekre, amikre te szeretnéd. Már csak a tetszikezért várod a narrációban. Az elején belemásztál, aztán próbáltál kikecmeregni, de még nem megy eléggé. A gyerek első megszólalásánál majdnem sikerült, aztán... aztán a végére elkapott valami, és hátrahagytad a hivataloskodást. Maradt csak iskolás. Elsőnek nem rossz ez, van honnan indulni, ismered a szavakat, nem használod őket rosszul stb. Némi javítás még az apróságokban, nyelvtanon, és egészen egységes lehet a szöveg a maga izé... világában.

Oké, nem minden szép és csicsergő napsütés. A gyereket csináld ki, kérlek. Kábé annyira hiteles, mint egy őszinte politikus. Rendben, hozz be egy rezornőrt, rendben, legyen gyerek, rendben, legyen koraérett, de azért így az olvasó (és a karaktered) képébe nyomni, hogy "tessék, ez itten a megoldás", azért nem elegáns. Olyan érzés volt a kölyök sorait olvasni, mintha erőszakkal kényszerítenék valamire. Esküszöm, ez tiszta fikciós gyermek-rabszolgaság. Ne így. Ne így direktben. Kérlek. Vagy ha már így, akkor a végén ne engedjen a fagyinak. Tudod, csúnya bácsik... nekem pici koromban megtanították, hogy idegennel nem megyünk fagyizni. Neki is valószínűleg, ha nem engedik a világ végére egyedül biciklizni. Igazából... á, tudod, mit, ha a végén a nagy és okos felnőtt férfi meghívja a kölyköt egy fagylaltra, aki csípőből elutasítja és levág neki egy filozófia esszét a látens pedofil hajlamok és a munkahelyi teljesítőképesség kapcsolatáról, esküszöm, megvettem volna a művet. Simán. Az egy akkora poén, hogy vitt volna mindent. Eh, karakterben kellett volna maradnod.

_____________________
Dr. Bloody Dora