Bányaomlás

Amíg vártam a soromra, azon töprengtem, miről is mesélhetnék, de hiába erőltettem az agyam, semmire sem jutottam. Talán azért, mondhatnám Hofival, ha már egyszer idéztünk tőle, mert egyenes az agyvelőm. Nekem nem jutott elég tekervény ahhoz, hogy eltereljem a figyelmem a mindennapokról. Lehet, hogy ugyanígy éreztek, de most már nem csak félek, rettegek, hanem magam vagyok a félelem, a rettegés. Minden hajnalban, az őrség végeztével átmegyek a mi kis raktárunkba, számba veszem, mennyi konzervünk maradt, hány palack ásványvíz várakozik a sarokban. A látvány még megnyugtató, egyikünk sem tudja azonban, mit hoz a holnap. Azzal a sarki kis bolttal mázlink volt, ám úgy vélem, amikor kimerülnek a készleteink, kifogyunk a szerencsénkből is.

Az éjszaka árnyai nem ijesztenek meg, de ez a mindennapos semmittevés megőrjít. Ülünk az ablakok előtt, éjjellátó-készülékekkel pásztázzuk az utcákat, és közben nem történik semmi. Tudunk az árnyakról, ahogy valamelyikőtök találóan elnevezte őket. Egyszer-egyszer belebotlottunk már a nyomaikba, látni azonban soha nem láttuk őket. Talán valamikor ugyanolyan emberek lehettek, mint mi, csak másként hatott rájuk a sötétség, a pusztulás. Gyorsak, erősek, kegyetlenek. Övék a város, miénk ez a menedék. Igazából azonban egyikünk sem bízhat abban, hogy örökké rejtőzködhetünk. Előbb-utóbb tovább kell állnunk. Tovább kell állnunk, mielőtt az árnyak ránk találnak, és véget vetnek e színjátéknak. Addig is azonban, hogy meg ne őrüljünk, sztorizgatunk, mintha csak egy hajnalig tartó házibulin lennénk. Az ötlet nem rossz. Kell valami, valami, ami eltereli figyelmünk a valóságról, ami reményt adhat, vagy legalább erőt. Az ember, miközben felidézi a múltat, abban bízik, hogy bepillanthat a jelen kulisszái mögé, és kiutat talál. Egy kis fénysugarat keresünk valamennyien, mint Ágnes asszony, mert bár a mi börtönünk nem mély, inkább magas, nekünk sem jutott egy sugár-szálnyi kis világnál több. Egy erőtlen reménysugár, mit emlékeinkkel táplálunk. Ha ránk köszönt a tél, csak ez melegíthet; a hálózatból rég eltűnt a ménkű, a radiátorokból a víz, ha jönnek a fagyok, itt veszünk, még ha nem is bukkan ránk senki, és időközben a készleteket is pótolni tudjuk.

Lehet, hogy valamennyien végiggondoltátok már ezt. Miért is ne, hisz ugyanabban a csapdában vergődünk mindannyian. Igaz, akik korábban szóltak, valami hallgatólagos megállapodás alapján, csak a szépre emlékeztek. Én képtelen vagyok erre. A régi világ széttört, elenyészett, és tudom, nem erősíti a morált, hogy folyton szóba hozom, még sem tehetek mást. Nem csak azért, mert a kép, amit fel szeretnék vázolni előttetek, valahol mégiscsak emlékeztet a helyzetünkre. Mindebből sejthetitek, nem olyan történet lesz ez, amit borozgatás közben mesél az ember. Öregapámtól hallottam, amolyan tanmeseként traktált vele a sorsfordító alkalmakkor.
Az öreg tán húsz éves lehetett, már nem tanuló, de nem is kész vájár. Tudjátok, milyen az első munkahely, ráadásul távol a családtól. Mert bánya ugyan volt a szülőfalum mellett is, felvétel azonban nem. Nem mintha itt nem lett volna szükség munkáskézre. Nem erről volt szó. Egyfajta játékról, amit ti nem igen érthettek. Akkoriban a hatalom ide-oda helyezgette az embereket. Mert megtehette. Ügyeltek rá, hogy szétszakítsák a családokat. Azt hiszem, ez senkinek sem tetszett, de az emberek beletörődtek. Annak idején ezt Zorán meg is énekelte. Biztos hallottatok Zoránról, ha mástól nem, Hofitól: „Akkor gyütt a Zorán, kezdte a nótát, ahogy begyütt mindjárt kezdte, gyütt ám a hang, hú! ’z orrán száján mindenhun gyütt a hang…” Tudom, hogy ez „A fehér sziklák” paródiája, „de nekünk így is jó.”

Ne higgyétek, hogy mindez színtiszta kényszer volt, inkább valamiféle alku. Aki elfogadta az új helyet, lakást kapott, nem is akármilyet. Ma lepukkant telepeket alkotnak, ha állnak még egyáltalán, de akkoriban ezek a „bányászbérházak” elit negyednek számítottak. Minden lakáshoz járt fürdőszoba, külön WC, és a csúcs, a központi fűtés. Íme, a mérleg egyik serpenyője, és mellé a hatalomnak való megfelelés komfortérzete. Mert az ügyletet még csak kérvényezni sem kellett. Egyszerűen felajánlották, és kész. A másik serpenyőben a család kuporgott, szinte a szó szoros értelmében. Egy kérvény néha három, vagy akár öt évig is utazgatott a bürokrácia zegzugaiban. Ez talán nem olyan hosszú idő, ha túl van rajta az ember, de addig kész pokol. Havonta csak egyszer látni a családot. Nem csoda, hogy öregapám nem tudott dönteni. Ráadásul épp akkor várták az első gyermeküket. Ha elköltöznek, oda az előny, a segítség, amit a két nagyszülőpár jelenthet. No, öregapám ezt annak rendje módja szerint megírta, és postára adta, még ama bizonyos műszak előtt.

Ti már nem igen emlékezhettek azokra az időkre, amikor a levél, ha közben el nem fújta a szél, másnapra biztosan a címzetthez ért. Ha elhiszitek, ha nem, akkoriban így mentek a dolgok, nem kellett hozzá elsőbbségi, elég volt az esti postavonat indulása előtt háromnegyedórával feladni a levelet. Ennek köszönhetően azután, amikor a reggeli hírekben bemondták, hogy harminc bányászra rá szakadt a tárna, dédanyám és nagyanyám, csak a postás érkezéséig aggódtak. A telefont akkoriban csak hírből ismerték. Hírből bizony, nem a tévéből, mert hisz az sem villódzott sem szürkéskék, sem kék fénnyel a szobákban. Amit dédanyám és nagyanyám öregapámról tudhattak, azt a levelekből tudták meg. Így aztán, ha el is szorult a szíve valamelyiküknek azon a hajnalon, amikor a rádió bemondta az omlást, meg is nyugodott, midőn délelőtt megjött a levél. Apám szerint, aki akkor még csupán nagyszüleim vágyálmában élt, hisz nagyanyám akkor épp a legidősebb testvérrel, Tibi bátyámmal volt várandós, a postás bevitte a levelet. – Csakhogy mielőbb megnyugodjon, Marika néni – mondta nagy lelkendezve – írt a fia, nem lehet hát odalent a föld alatt.

Pedig nagyapám ott rekedt, ott rekedt, mégpedig hetedmagával. Már kifelé indultak, amikor megremegett a föld, és hatalmas robajjal eltömte előlük a járatot. A másik huszonhárom ember a szomszédos vágatban volt. Őket végleg magába zárta a bánya. A holttestük sem került elő. Sose tudjuk már meg, hogy ez az omlás végzett-e velük, vagy három nappal később a második, amely végleg bezáratta a kettes ereszkét. Csak annyi bizonyos, hogy nagyapám, miután élve kijutott, ennek a második bányaomlásnak köszönhetően térhetett haza, így aztán Isten vagy a sors döntött helyette.

Gyerekként tán háromszor vagy négyszer hallottam ezt a történetet. Először akkor, amikor az érettségimre készültem, másodszor mikor nem vettek fel az egyetemre, harmadszor az esküvőm előtt. Nem tudom, öregapám mit akart elérni ezzel. Talán azt szerette volna megértetni velem, az értelmetlennek látszó munka is jobb, a semmittevésnél. Mindegy mit, csak tegyünk valamit. Például őrködhetünk, nappal átkutathatjuk a környező házakat, tartós élelem, vagy idegen nyomok után kutatva. Emlékeztek az uniós segélycsomagra? A tartós tej régen megromlott, tán még a régi világban ki kellett volna önteni, de a teasütemény ehető volt, és a száraztésztát még aznap délben megfőztük azon a kis camping gázpalackon, amit még az utolsó napokban gyűjtött be Attila valamelyik barkácsáruházban. Hogy örültünk, pedig az az út teljesen feleslegesnek látszott. Alig két nappal azelőtt találtuk meg a kisboltot, éppen csak áthordtunk belőle minden használhatót. Mi értelme lehetett újból neki vágni? Ami hasznot hozhat egy ilyen út, annyi veszéllyel is jár. Emlékezettek csak arra a vérfagyasztó üvöltésre, amit két héttel ezelőtt késő délután hallottunk lenn a főutcán. Azóta ki se dugtam az orrom innen. Öregapámat az omlás zárta be, engem a rettegés. És nagy szerencsém, hogy veletek hozott össze a sors. Kiborulnék, ha valaki közülünk pánikba esne. Annyi hasznom azért van az egészből, hogy végre megértem az öreget. Tudom, mit jelent csapdába esni, és várni a csodát. Tudom, mert épp most élek át valami nagyon hasonlót. Majd ráébredtek ti is. Ki kell jutnunk innen, csakhogy értünk nem jönnek bányamentők. Ki kell ásnunk magunkat. Valami ilyesmire célozgatott az öreg, de ahhoz, hogy mindezt felfogjuk, kellenek az emlékek és az élmények. Ezek nélkül a történet üres szavak halmaza.

Az aknász ment elöl, így csak ő látta az omlást a maga teljes valójában. Amint lezárult előttük az út, megállította a csapatot, számba vette mennyi elemózsiájuk, mennyi vizük maradt, aztán a társaihoz fordult:

– Ahogy elnéztem – mondta – legalább három napig itt kell vesztegelnünk. Innen a szalagsor végéig omlott be a vágat. Ha szerencsénk van, a szalagok alatt el lehet kúszni, akkor csak itt kell egy négy-ötméternyi törmeléken átvágniuk a mentőknek, illetve fenn az ereszke végénél tán ugyanilyen hosszan. Ennyit épp kibírunk.

Talán ki is bírták volna, ha mondjuk, akad közülük valaki, aki lazábban veszi a veszélyt, és sztorizgatni kezd, vagy a fene tudja. De nem így történt. Az egyik vájár, a fiatalabbak közül eszelősen felnevetett. Azt hajtogatta, hogy biztosan most lesz ötöse a lottón, és még csak meg sem fogja tudni. – Meg fogok dögleni – hajtogatta –, és soha sem tudom meg, csórón vagy gazdagon. Öregapám a feleségére gondolt. Nagyanyám minden órás volt, bármelyik percben szülhetett. Nagyapám attól tartott, soha nem tudja meg, fia vagy lánya jön majd-e világra. Hogy sírt-e? Nem tudom. Erről soha sem beszélt. Annyi bizonyos, a hisztéria ragadóssá vált. Nem kellett hozzá egy negyedóra és már mindenki talált magának valami aggódni valót. Az egyik idősebb bányász a vasárnapi meccs eredményét emlegette valamilyen fogadás végett, a másik új lakásról fecserészett, a harmadik a húga esküvőjéről, a negyedik az édesanyja születésnapjáról. Mindenkiben felötlött valami, valami egyszerű, szerény esemény, ami az elveszett, vagy legalábbis veszni látszó életet jelentette, amin sírni, nyavalyogni lehetett. Hat ember állt a világtól elrekesztve az őrület határán, és csak a hetediknek, az öreg aknásznak köszönhették, hogy nem vett erőt rajtuk a téboly.

Az aknász egy ideig nem tett semmit, várta, hátha maguktól is lecsillapodnak a kedélyek, ám miután ennek semmi jelét nem tapasztalta, végigpofozta mind a hat embert. Öregapám állt hozzá a legközelebb, ő kapta hát az elsőt.. Meg is dermedt abban a pillanatban, és döbbenten nézte végig, ahogyan az a kis ember, akit bármelyikük fél kézzel földhöz teremtett volna, elveri az egész társaságot.

– No, ne itassák itt az egereket hiába! – zsémbelt a kis öreg. – Nem óbégatni kell ám, hogy így, meg úgy! Aki ott akar lenni, a húga esküvőjén, aki fel akarja köszönteni az édesanyját, aki tudni szeretné, fiút szül az asszonya, vagy lányt, aki vasárnap meccsre óhajt menni, vagy új lakást nézni, az tegyen róla! Van itt csákány, lapát, essenek neki a falnak! Három ember dolgozik, két óránként váltják egymást, én addig hátra megyek, nézek valami dúcnak valót. Ha ügyesen dolgozunk, holnap estére elérhetjük a szállítószalagot.

– És akkor mi lesz? – kérdezte a lottózó. – Ha ásunk, ha nem, mire megyünk vele? A felszínig nem jutunk ki, csak a bányamentőkben reménykedhetünk, ha ők nem jönnek, nem jutunk ki.

– Én ugyan nem várom ölbe tett kézzel, hogy kiássanak – állt az aknász mellé öregapám, miközben megragadta a csákány nyelét. – Engem az első turnusba osszon be, öreg!

Jól számoltak, alig két és félnap alatt kiásták magukat a szalagig, a vasszerkezet itt megfogta a főtét, alatta épp elkúszhattak az ereszke végébe. Ott azonban újabb fal fogadta őket, ráadásul nem volt elég hely. Nem lehetett hozzáférni a falhoz, és nem volt hová tenni a törmeléket. Más választásuk nem lévén, kopogni kezdtek a vascsöveken. Két percet sem kellett várniuk, már is jött a válasz. A banyamentők nem lehettek messze.

A mentőknek nem volt könnyű dolguk. Először a kettes ereszke fővájatába vágták be magukat, majd onnan tártak fel egy menekülőjáratott a szállítószalagokhoz. Nem tudták, mi mindent pusztított el az omlás. Csak reménykedtek benne, hogy ha szállító-járat be is omlott, a szalagok megfogták a földet, és alattuk lehet közlekedni. Szerencséjük volt. Nekik is, az öregapámnak, és a többi hat bányásznak is. Összeszedték őket, és elindultak kifelé.

Öregapám ritkán nézett tévét, moziba meg egyáltalán nem járt, a katasztrófafilmeket pedig egyenesen utálta, mégis sokszor úgy mesélte el a történet végét, ahogyan azt egy ilyen filmben ábrázolnák, pedig a végére alig maradt valami izgalom. A bányamentők egyszerűen elsétáltak velük a felvonóig, onnan gond nélkül kijutottak a felszínre. Az a bizonyos nagy omlás, ami megpecsételte a lenn rekedt huszonhárom bányász és négy bányamentő sorsát két órával később temette be a kettes ereszkét. Öregapámat épp akkor vizsgálták a városi kórházban. Két napig kellett bent maradnia, majd hazaengedték. Otthon aztán karjaiba vehette Tibi fiát. Hogy mi történt lenn a bányában, csak hírekből tudta meg. Akkor döbbent rá, ha nem ássák ki magukat, nem ér oda idejében a segítség. Az az aknász, aki csak a hisztériájukat akarta kezelni, értelmes munkát adva nekik, hogy addig se gondoljanak az éjszaka árnyaira, végül az életüket mentette meg.

Valami hasonlóra lenne szükségünk nekünk is. Talán ha felderítenénk a környéket. Ha kiutat keresnénk. A városban már nincs meleg, nincs nyugalom és fény, mint egykor. Ez egy halálcsapda. Ha maradunk, előbb-utóbb ránk zárul a gyűrű. Nem tudom, miért nincsenek itt árnyak. Nem tudom, miért nem lépik át a körutat, és miért tartják távol magukat a hegytől, és ezektől a házaktól itt. Valami oka biztos van. De azt is látnunk kell, hogy közelednek. Eleinte még a főút túloldala is biztonságos volt. Ma már nem az. Néha úgy érzem, macska egér játékot játszanak velünk, olyasmit, amit gyerekkoromban mi is műveltünk. A fogó, a macska bárhol megfoghatta az egeret, csak a házban nem. Ez a kerület ilyesfajta ház lehet. És persze nem a mi ragyogó szép szemeinkért nem háborgatnak bennünket. Attól félek, amolyan vésztartaléknak tartanak. Amikor máshol fogytán az élelmük, ránk is sort kerítenek. Nem kellene megvárnunk.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (6 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2014-05-01 08:06 Sren

Sren képe
5

Ötös. Mert nem csak kitartóan, hanem ritka megértéssel, átéléssel javítottál. A javaslatokat megérteni, és azoknak megfelelően – valamint a történet felé is a legnagyobb érzékenységgel – javítani, sőt kiegészíteni (de nem ám egy-két mondattal, hanem komplett bekezdéseket beleírni, úgy, hogy teljesen passzoljon az eredetihez)… Nos, ez még rendszeresen nagyközönség előtt publikáló írók számára sem kis feladat, és nagyon ritka, hogy szinte teljes egyezéssel valósítják meg. (Rendszerint először jön az „inkább elmagyarázom a lektornak a kérdéses részt”, aztán ezt követi az, hogy nagyvonalúan eltekint némely módosítástól, végül pedig ezek folytán marad a műnek egy toldott-foldott jellege. Nem sokat, csupán ennyit kerültél el a szinte tökéletes „szinkronúszással”.:) )
Az ötös nem csak a javításra ment. Alapállásból is megfogott a történet, nem csak javára vált, de teljesen beleklappol a hozzáírás, kiegészíti, hatványra emeli. Nagyon szép munka.
Akadnak apróbb bibik, pici ellentmondások (régies és modernebb nyelvezet stb, és az utolsó bekezdésben tétova szavak, amelyek bizonytalanítják némileg a mondanivalót), de ezekkel inkább akkor lenne érdemes vacakolni, ha nyomtatásba menne a mű. Persze ha szeretnéd, kiszedhetem ezeket.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2014-05-05 20:23 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszönöm az értékelést.

Ha akár magánban, akár hozzászólásban felhívád a figyelmem a jelzett hibákra, megköszönném. Ma ettől többet nem igen mondhatok, nyolcszáz kilométeres út áll a hátam mögött, amit kényetelen voltam végig vezetni.

cs, 2014-05-01 10:48 Borika

Borika képe
5

Ez egy szépen, igényesen megírt történet. Akár a fantasy kategóriába is mehetne a kerettörténet révén, de a bányaomlásos sztori miatt itt is jó helyen van. Akad benne jó néhány stiláris hiba, furcsa szórendű mondatok, sok ismétlés (én jobban megnyirbálnám ezeket, nem feltétlenül adnak hozzá hangsúlyos információt a cselekményhez), de összességében tetszett. Talán kicsit elfogult is vagyok, mert nálunk is történt a családban egy hasonló eset, és amolyan családi legendaként terjed generációról generációra. Nem tudom, hogy mennyire vagy otthon bányászati területen, de ha nem, és mindez annak az eredménye, hogy alaposan utánanéztél a dolgoknak, akkor ezért is plusz gratuláció, mert nekem (igaz laikusként) teljesen hitelesek a leírások. Egy ideje nyomon követem a történeteidet, és csak bólogatok, hogy végre egy ember, aki határozottan jó ütemben fejlődik. Csak így tovább!

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2014-05-06 18:12 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Kösz a hozzászólásodat.

Az ismétlések, ha nem véletlen szóismétésekre gondolsz az ilyen sztorizgatások kellékei. Különösen akkor, ha az elbeszélő keveri a múltat és a jelent, párhuzamokat von, és bizonytalan magában. Eredetileg több ilyen visszatérő motívum is volt az írásban, Sren javaslatára gyomláltam belőlük. Lehet, hogy még többet is lehetne irtani ezekből. Nem tudom. Hangulat-erősítőnek szántam őket.

cs, 2014-05-01 17:53 Robowriter (nem ellenőrzött)

Tisztelt Licaj Vuv!

Jó kis írás, gratulálok!
Élvezetes, gördülékeny a stílusod, olvastatta magát a mű.
Csak néhány apróságnál akadtam meg az olvasásban, talán ezeket javítva még jobb lehetne az írásod. De az is lehet, hogy csak bennem van a hiba.
Engedelmeddel azért felsorolom ezeket, hátha tudok vele valamennyit segíteni:

- Nem értem, mi a dramaturgiai szerepe Hofi állandó felemlegetésének, a Zorános részlet meg kifejezetten zavaró volt, mert egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy Te milyen párhuzamot találtál a Fehér sziklák című dal és a történeted mondanivalója között. Ez valahogy nagyon kilógott a történetből.

- „…mert egyenes az agyvelőm. Nekem nem jutott elég tekervény…” Itt szerintem egy kis fogalomzavarban estél. A tekervényes agyvelő ellentétpárja nem az egyenes, hanem a sima.

- „…szétfeszítheti a jelen kulisszáit…” Kulisszákat nem szokás szétfeszíteni. Gondolj arra, hogy az élet egy színdarab – a kulisszák a színpadképet alkotó tárgyak, mint ahogy az élet kulisszái is a minket körülvevő fizikai környezet. amit írtál, az olyan, mintha egy színész a darabban odamenne a színpadon álló szekrényhez, és azt feszítené szét.
Szétfeszíteni- az általad használt értelemben – a jelen kereteit, korlátait lehet.

- „…mintha csak valami hallgatólagos megállapodás alapján tennék, csak a szépre emlékeztek.” – Picit sok a „csak”. Az első felesleges.

- „…még sem tehetek mást…” mégsem

- „Apám szerint, aki akkor még csupán nagyszüleim vágyálmában élt, hisz nagyanyám akkor épp a legidősebb testvérrel, Tibi bátyámmal volt várandós…” – Na, itt rendesen megkavartál! Apád legidősebb testvére a Te bátyád?!

- „És nagy szerencsém, hogy veletek hozott össze a sors.” Itt a narrációban érzek egy kis hibát, mert ettől a részlettől zavaros lesz, hogy kihez is „beszélsz”. Eddig olyan volt, mintha egy naplót írnál az utókornak, vagy egy üzenetet valakiknek, ez pedig olyan, mintha a veled ott lévőkhöz beszélnél.

- „Innen a szalagsor végéig omlott be a vágat…” Ez ( és még pár hasonló mondat) szerintem hiteltelen, hiszen onnan, ahova a szereplők beszorultak, egyszerűen kizárt, hogy láthassák, hol- meddig omlott be a tárna. Ha Te egy csőben vagy, és előtted van egy „fal”, akkor egyszerűen nem láthatod, hogy az a fal milyen vastag.

De persze ezek csak apróságok, amelyek a mű élvezhetőségét nem befolyásolják, csupán egy hozzám hasonló kekeckedő trollnak tűnhetnek fel.
Az írásod messze kiemelkedik az itteni művek átlagából.

k, 2014-05-06 18:37 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Kösz az értékelést.

Hofi történelmileg keveredett az írásba. Egyszerűen így alakult. Amikor megírtam ezt a kis szösszenetet egyszerre csak felrémlett előttem egy romos ház, a Pécsett látható nem is tudom hány éve üresen álló és hány emeletes épület, annak is a legfelső emelete, ahol néhány ember húzza meg magát, és az éjszakai őrség elején, mondjuk az első váltásokig sztorizgatnak, történetet mesélnek egymásnak. Ez a kép végig bennem élt, már az első ilyen történetnél, aztán a többinél is, bár az első kettő esetében megtartóztattam magam. Itt a párhuzam miatt szinte önkéntelenül adódott a keret megjelenítése. Az előző elbeszélés Hofi egy szálló igévé vált mondatára épült, így érthető, ha a következő elbeszélő erre hivatkozik. A paródiánál nem a fehér sziklák volt a lényeg, hanem az, hogy hol jön a hang. És persze az adott esetben a párhuzam nem a fehér sziklákra utal. Az eredti szöveg így hangzik:

"Akkoriban a hatalom ide-oda helyezgette az embereket. Mert megtehette. Ügyeltek rá, hogy szétszakítsák a családokat. Azt hiszem, ez senkinek sem tetszett, de az emberek beletörődtek. Annak idején ezt Zorán meg is énekelte. Biztos hallottatok Zoránról, ha mástól nem, Hofitól: „Akkor gyütt a Zorán, kezdte a nótát, ahogy begyütt mindjárt kezdte, gyütt ám a hang, hú! ’z orrán száján mindenhun gyütt a hang…” Igaz, ez „A fehér sziklák” paródiája, „de nekünk így is jó.”

Zorán azt énekelte meg: "de nekünk így is jó". lehet, hogy ez felesleges csavar, és nehézkessé teszi a megértést.

Az agyvelő ugyanígy utalás Hofira. Ő fogalmazott így: nekem nem csavaros tekervényes az agyvelőm, hanem egyenes.

Itt a kulisszák szétfeszítése a mögöttük rejlő valóság, valós tartalom felszínre hozatala. Van egy olyan mondás: lássuk mi zajlik a kulisszák mögött. Ami a kulisszák előtt van az játék, a mögötte az a valóság. Lehet, hogy ez így ebből a fogalmazásból nem megy át, vagy zavaró, de ebben az esetben nem a jelen kereteinek a szétfeszítése, hanem a fátyol fellebbentése lenne a helyes kifejezés, mert ez áll legközelebb a képhez. A te hasonlatoddal élve, a néhő megy fel a színpadra, és veri szét a kulisszákat, hogy mögéjük nézhessen. (Egyébként lehet, hogy érdemes átírni.)

A két csak közül tényleg nem kell az első.

Igen, nem csak nálunk, de számos vidéken a nagybátyámat, az unokabátyámat, vagy nénémet ha előtte elmondjuk a nevét bátyámnak vagy nénémnek nevezzük. Tibi bátyám lehet az unokatestvérem de a nagybátyám is. Itt a történetből egyértelműen következik ez. Egyébként a bátyám kifejezés mifelék lehet valamilyen tiszteletre méltó, általában jóval idősebb barát megjelölése is, különösen akkor, ha ő öcsémnek szólít.

Amikor az ember odalent van a vágatban több dologgal is tisztában van, különösen ha aknász, tehát minden egyes nap végig kell járnia a munkahelyeket. Ráadásul az aknász, amint írtam, a magas teljes valójában látta az omlást. Azokat a vágatokat, amelyekben állandóan futott a szállítószalag, kivilágították. Így a bányász pontosan láthatta, hogy a szalagokra omlott rá a bánya. Ahhoz, hogy reménykedjen benne, hogy a szalagok megfogják a főtét, már nem kell látnia a dolgot, elég ismernie a járatot, mintahogy a bányamentők is azért fúrtak át a szalagokhoz, mert abban reménykedtek, hogy azok alatt maradt egy többé-kevésbé járható alagút. Egyébként a bányában a frontok és a vágatok elhelyezkedéséből előre lehet látni, melyik vágat veszélyesebb, melyiket temetheti maga alá a föld. Ebből következően az aknász, ha a járat végében volt, tényleg beláthatott a szalagokig, másfelől, hanem is látott be, tudta, milyen távolság választja el őket a szalagoktól.

Persze, ha egy írást ilyen szinten kell magyarázni, illik elgondolkodni azon, hogy mennyire volt közérthető.

cs, 2014-05-01 23:09 neduddgi

neduddgi képe
5

Üdv, Licaj Vuv!

Csatlakozom az előttem szólókhoz!
Hofi azért volt furcsa benne – nekem -, mert én, nem is tudom pontosan, miért, fiatalembernek éreztem a narrátort. (Talán mert semmivel sem utalta arra, hogy fizikailag nehéz neki ez az élet.) Mivel a történetet egy nem túl távoli (alternatív) jövőbe tettem, így nem tartozhat azok közé, akiknél Hofi „automatikusan” jön fel hasonlatokhoz. (Lehet, hogy ezt rosszul érzem. Ágnes asszony korosztály-függetlenebb...)
A másik a „midőn” szócska. A sejtésem az, hogy a koncepciód szerint a régi történet felelevenítéséhez ez hangulati elem. De amikor a régi történet játszódik – mikor is lehet az? ha Zorán megénekelte, akkor az '50-es, '60-as években -, már csak olyanok éltek vele, akik a 19. századból hozták magukkal (Füst Milán, Gyergyai Albert a fordításaiban, több most nem jut eszembe) (vagy néha kéne olvasnom...:)) Szóval, ahogy többiek is elmondták, a régies nyelvezet problémás.
Megint csak sejtés a koncepciódról: egyszerre beszél a narrátor a többiekhez a történetben, és az olvasóhoz most (olvasás közben). Ezt kavargott benne, az első két bekezdés világos, azt nyilván nem a társainak mondja, a harmadik bekezdés elején viszont, mivel nincs a mondatban valami afféle, hogy „(...), kezdtem a mondókám, (...)” stb., én úgy vettem, egyenesen nekem szól. Ettől a „közvetlenségtől” viszont a vége eléggé didaktikus lett.
A „vésztartaléknak tartanak”-nál megakadtam, nem klasszikus szóismétlés, de azért valahogy mégis, a rövidprózában pedig az utolsó bekezdés – így hallottam - elég kényes hely.

Gratula!

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

k, 2014-05-06 18:53 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

A szereplő, ne nevezzük narrátornak, akár fiatal is lehet. De inkább középkorú. A bányaomlás az ötvenes évek elején történt. Az elbeszélő apja így valamikor az ötvenes évek közepén, modjuk ötvennégyben születethetett, a fia, az elbeszélő, a hetvenes évek második felében, de akár a közepén is. Akkoriban sűrűn előfordult ez olyan szakmunkásokkal, akik tizennyolcévesen keveredtek ki az iskolából a nagybetűs életbe. Nekem sok olyan munkatársam volt nyolcvanegy nyolcvankettő körül akik húsz-huszonegy évesen egy, esetenként több gyermekes apák voltak. Ha a családban divat volt Hofit hallgatni, nézni, márpedig sok családban az volt, akkor ez kellemes élményként maradhatott meg a fiúban. Innentől kezdve elég beírni a you-tube-on a keresőbe Hofi, és a teljes repertoárt végig nézheti. Egyébként a magyar posta a kilencvenes évek elején közepén kezdett romlani, ahhoz, hogy valaki erre emlékezzen már tizenévesnek kellett lennie. Egy kis jóindulattal mindez össze is jöhet. És Hofi nem automatikusan jött, egy korábbi elbeszélő említette.

Egyébként a kinek beszél a szereplő című fejezetet nem nagyon értem. Persze elrontottam a dolgot, mert többeknek nem ment át, de azzal a kezdéseel, hogy amíg a soromra vártam, illetve azzal a fordulattal, hogy a társaság korábban már megidézte Hofit, meg a lehet, hogy ti is agy vagytok ezzel, stb. egyértelmű, hogy valamilyen társasághoz beszél. Vagy nektek is van félni valótok?

A midőnnel lehet gond. Ha én mesélném el a történetet, akkor használnám.

Az utolsó mondatnál akár igazad is lehet. Ezt innen nézvést nem tudom eldönteni. Ízlelgetem a mondatot, aztán meglátjuk.

k, 2014-05-06 05:50 Roah

Roah képe
5

„ Lehet, hogy ti is ugyanígy éreztek, de én már nem hogy csak félek, rettegek, hanem magam vagyok a félelem, a rettegés.”

Kihúznék ez-azt belőle, és vágás után így nézne ki:

Lehet, hogy ti is ugyanígy éreztek, de már nem csak félek, rettegek, hanem magam vagyok a félelem, a rettegés.

„Lehet, hogy valamennyien végiggondoltátok már ezt. Miért is ne, hisz ugyanabban a csapdában vergődünk mindannyian. Igaz, akik korábban szóltak, mintha csak valami hallgatólagos megállapodás alapján tennék, csak a szépre emlékeztek. Én képtelen vagyok erre. A régi világ széttört, elenyészet, és bár tudom, senkit sem kell emlékeztetni erre, még sem tehetek mást. Születési rendellenesség, nézzétek el nekem! Persze, nem erősíti a morált, ha valaki minduntalan a jelen rémtáncaira figyelmeztet, mégsem tehetek mást. Nem csak azért, mert a kép, amit fel szeretnék idézni, valahol mégiscsak emlékeztet a helyzetünkre.”

Az elenyészett nem két té?
Kikerülésekor, amikor olvastam, nem vettem észre, most azonban tüzetesen átnéztem, és csak ezúttal figyeltem fel a tenni-tehetném, emlékeztetni-emlékeztet szóismétlésekre. Nem tudom, hogy szükség van-e átírásra, mert gyakran tapasztalom, hogy egy rossz szinonima többet árt néhány duplázott szónál, ezért a legősibb módszert javaslom: várj, mit mond a közönség. (Csak szólni szerettem volna, hogy tudj róla. :)))))

A téma ötös - nem is nagyon emlékszem bányászos történetre a Karcon -, a hangulat szintén az, az üzenete pedig...? Amit nem kellett beleírni, csak hozzá, vagy továbbgondolni? Az tetszik benne a legjobban.

Úgy tűnik, zenés novellák tűnnek fel a portálon, nemes gondolatokkal. :)))
Egyszer már itt hagytam Zorántól ezt a dalt, de akkor egy technikai malőr okán kitörlődött; ezúttal nem fog eltűnni. :))) (Karácsonykor, egy plázában naponta tízszer leadták angolul ezt a nótát. Furcsa, de képzeld, külföldiül nem tetszett.)

http://www.youtube.com/watch?v=t3rluBFlkhM

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2014-05-06 19:13 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Szia!

Köszi, hogy benéztél hozzám. Szívesen adnék mézet, de amint láthatod, márcsak a hasamon és a hordó oldalán akad egy kis maradék.

Az első mondattal egyetértek, jobb így, bár lehet, hogy az én szócskát itt megtartanám a hangsúly végett.

Az elenyészett két t. Ezt benéztem.

A szóismétlésnél gondolkodtam a lehetséges lehetőségeken, de ha más szinonimát használok máshol lesz szóismétlés: az emlékeztet helyett figyelmeztetést? Akkor mitkezdjek a jelen rémtáncaira való figyelmeztetéssel? A figyelem felhívás nehézkes, az utalás pongyola, és nem is igen idevaló, hiszen az elbeszélő nem egyszerűen utal a dolgokra.

A másik kifejezéssel egész más a helyzet. Ez szeritem is gáz. Itt ugyan az szerepel kétszer, ráadásul egyszer hibásan. Akkor nézzük, mit lehet kihozni ebből:

A régi világ széttört, elenyészett, és bár tudom, közületek senkit sem kell emlékeztetni rá, engem valami mégis erre kényszerít."

Vagy: most mégis erre kényszerítenek a körülmények.

Vagy? Itt viszont biztos változtatni kell.

Kösz a jelzéseket, és a dalt is. A javításokkal várok egy kicsit, mondhatni alszom rá egyet.

sze, 2014-05-07 19:51 Obb

Ezt érdemes volt elolvasni, a kereten lehetne így-úgy változtatni, az nem az a nagyon igazi, valamint azon érdemes elgondolkodnod, hogy a beszélő itt-ott megakasztó dolgait, nem szabad a személyére fogni, úgy kell megírni, hogy ne akasszon meg, ez nem egyszerű, pl. volt olyan duplázás, ami a helyén volt, de nagy többségük csak zavaró, felesleges és nyugodtan kihúzható.
Mindenesetre tetszett nagyon.

sze, 2014-05-07 21:04 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszönöm, a hozzászólást.

Egyetértek azzal, hogy a megakasztó dolgokat nem szabad a beszélőre fogni. Adott esetben persze valahol magam vagyok a beszélő, tehát ez egyfajta burkolt beismerés. Sokakat megakasztottak részletek, csak az a baj, hogy sokadik olvasás után sem vettem ezeket észre. Ez a feladat itt és most meghaladja az erőmet. Megkérhetlek rá, hogy jelezd a húzható részeket?

p, 2014-05-09 11:55 Obb

"Lehet, hogy ti is ugyanígy éreztek, de én már nem hogy csak félek, rettegek, hanem magam vagyok a félelem, a rettegés." - azért az ilyeneket neked is könnyű lenne felismerned, meg szóltak is már érte

"Egész idő alatt, amíg a soromra vártam, azon töprengtem" - aláírom, hogy ilyeneket már nehezebb felismerni, itt az első tagmondat felesleges, hiszen ha elhagyod, semmi különös nem történik, a kijelentésed ugyanazt tartalmazza nélküle is, de egy kis átfogalmazással a második tagmondat válik feleslegessé, lényeg, hogy felesleg alakult ki
Szóval rengeteg ilyen van a szövegben, ezért a keretet ebből a szempontból igencsak át kellene fésülni.

Mutatok olyat is, ami rendben volt:
"Pedig nagyapám ott rekedt, ott rekedt, mégpedig hetedmagával." - talán erősebb külön mondatban, de ez a dupla rendben van

Nos a keret olyan dedonwolkingos, nem nevetni :) én így nevezem a sorozatot. Talán egy valós háborúban vagy békefenntartóként szolgálatba lévők között vagy valamilyen valós szituációban a keret is megerősödne, de ezt csak úgy a önnön kedvelésem észrevételeként említem.
Hofinál két dolog is zavaró, aki csak ezt olvassa, nem érti hogy kerül ide (én is csak a kommentedből jöttem rá, hogy felhasználtad már előző írásokban is, szóval ezek olyan novellafüzérek, mint a Dekameron novellái, mindenki mesél egy tanmeseszerűt. A másik zavaró hogy azt hittem, valami szellemidéző szeánszon leszünk a megidézni szó miatt, szóval gondolom előzőekben is idéztetek tőle, nem pedig megidéztétek.

p, 2014-05-09 20:38 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Kösz, így már világos. Félre értettem a duplázás szót. Amit felvetettél, javítottam, és azt is, amit most így késő este megtaláltam. Hofit igyekeztem más oldalról megvilágítani. A sorozatot nem ismerem, csak sejtem miről lehet szó.

A keret nem volt tudatos. A közszeméremsértésben csak úgy mellékesen szót ejtenek egy kettős gyilkosságról. Amikor beküldtem az írást, arra gondoltam, arról is írnom kellene. Csak eddig nem jött össze. A bányaomlást viszont már úgy írtam meg, hogy elképzeltem a beszélgetést. Emiatt vált Dekameron-szerűvé az egész.

Még egyszer kösz, hogy időt szántál rám.

v, 2014-05-11 21:22 paralel

paralel képe

Ez egy olyan történet, amiért már érdemes volt itt böngészgetni! Nekem a keret is tetszik, az olyan jó "világvégés", de mégsem a szokásos élelemért gyilkolós-menekülős. A bányaomlás története teljesen hitelesnek tűnik, biztosan láttál már bányát belülről.A történet légköre, a kétféle feszültség a keret és a mese között érdekes érzelmeket keltett.
Van a történetnek mondanivalója - ami mostanában nem is annyira természetes -, a kerettörténet és a mese párhuzamában is.
A Zorán és Hofi utalás valószínűleg csak egy bizonyos körben - és, sajna, korosztályban - természetes és nyilvánvaló, olyan, mint Nagy-Bandónál: "Hanyas vagy? Negyvenhetes? Akkor mi félszavakból is értjük egymást..."
Ehhez képest egy egybe helyett külön írt "mégsem", ami megütötte a szememet, lényegtelen.
Szóval, engem megvettél, /és nem csak a bányász őseim miatt :) / .

 

Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

Lukács György