Kopjafák a Holt-Tisza partján. V. Ilus néni tanyája

 

A napok egyre rövidültek, de a fák még nem hullajtották le a leveleiket, s a hideg is váratott magára. A hőmérő higanyszála gyakorta húsz fok fölé kúszott, ami október eleje révén kisebbfajta csodának számított. Nem mintha törődött volna ezzel. Nem. Egyszerűen élvezte a késői meleget. Később meggyűlhet a baja a hideggel, de azon a hídon – gondolta – majd akkor kell átmennem.

Néha kibaktatott a folyópartra. Szerette nézni a szelíden futó hullámokat, a kergetőző örvényeket, s ilyenkor ősszel a csendesen sikló faleveleket. – Mint megannyi kis tutaj – merengett – az életből utaznak az elmúlás felé – Viszik a holtak lelkeit – fűzte hozzá nagy néha, különösen mélabús hangulatban. Olyankor úgy vélte, ő is egy a holtak közül, s már csak arra vár, hogy lelke egy ilyen imbolygó, bizonytalan, s mégis csodálatosan szép zöldessárga tutajra szálljon, s röpüljön a folyó játékos habjain új világok, új remények felé. Mert itt, ezen a földön már nem sok maradt neki.

Eljött a tavaszi árvíz idején is. Különös volt. Azt várta, hogy a folyó dühös lesz. Zúg és bőg, Petőfit illusztrálva. De a víz csendes volt, csendes és piszkosszürke. Felszínén nem levelek utaztak, nem is uszadékfák, bár ha figyelt, azokból is látott egy-kettőt, hanem pet-palackok. Annak idején, egy másik világban, földrajz órán Éber tanár sokat beszélt a sodorvonalról. Nagy színész volt az öreg és jó tanár. Igen érzékletesen ismertette meg diákjaival a földfelszín formakincsét. Ahogy az árral sodródó mocskot nézte, eszébe ötlött az egykori iskola, a földrajz órák, és arra gondolt, Éber tanár úr ha élne, most ideszervezne kirándulást, ide az áradó folyó partjára, ahol a felszínre bukkanó, s a mélybe soha alá nem merülő hulladék rajzolja ki azt, amit a tanár úr mint felszínformáló erőt oly fontosnak tartott. Aztán persze a kép semmivé foszlott. Az emlékek eltűntek, maradt a jelen. A szemét ekkor már emberi sorsokat szemléltetett. Ahogy a faleveleken a holtak, vagy inkább az ősök lelkei utaztak, a palackok a ma emberének sorsát példázták, annak minden nyomorúságával egyetemben. Ennyi elég is volt neki az árvízből. Másnap összefutott egy idős emberrel, aki megváltoztatta az életét. A lesnél találkoztak, alkonyatkor. Az öreg vadászni akart, ő aludni. Két hálóhelye is volt. Az egyik egy etető az érparton, a másik ez a les. Mindkettő fedett, védelmet nyújtva a szél, s az eső ellen. Az öreg, amint ránézett, rögtön átlátta a helyzetet.

– Jobb lakást is találhatott volna – mordult rá köszönés helyett.

– Ez jutott – vonta meg a vállát. – Ezzel kell beérnem.

– Télen kicsit huzatos lesz.

– Olyankor behúzódom a városba. Ott mindig akad valami meleg hely, aztán végszükségre ott a szálló. Három is üzemel a környéken.

– Három is…

Az öreg fennhangon nem mondta ki, de valahogy érezni lehetett ebből a suta mondatból a kérdést, miből élsz? S az ítéletet is: lopni jársz, vagy kéregetni. Persze lehet, csak túl érzékeny volt. De akkor, ott úgy vélte, meg kell felelnie a ki nem mondott vádakra. – Tavasztól őszig eltart a határ. Amikor ritkulnak az éjszakai fagyok, már itt vagyok. Tudja, van egy német katonai hálózsákom. Abban éjszakázom. Van úgy, hogy reggelre ráfagy a dér a bajszomra, de megszoktam már. Fontam magamnak vesszőből egy tapogatót. Árvíz után körbejárom vele a gáton túli tavakat és laposokat. Olyankor halat eszem hallal. Néha viszek a városba is. Vannak jó ismerőseim, régről. Ők néha adnak ezt-azt a halért. Aki ma is megismer, annak megpucolva viszem, sok gondja ne legyen vele. Ott nem is kérek semmit. Kapok, amit kapok. Néha a jó szó is elég, néha megfürödhetek. Meleg vízben, mert azt nélkülözöm itt leginkább. Előfordult már az is, hogy maradhattam, amikor elkapott a láz. Nem tettek ki, amíg fel nem épültem. Aki már elfeledett, élőhalat kap tőlem szabott áron. Azért veszek néha kenyeret. Egy-egy nagyobb víz után még spórolni is tudok. Aztán a gombák. A gévával kezdem, mert az csak egész fiatalon jó. De ahogy telik az esztendő, jön sorra a többi. Van itt egy juhász. Vele üzletelek. Halat is, gombát is adok túróért. Tudja milyen jó egy-egy nagyobb szelet csiperke juhtúróval kisütve? Hármat megeszik belőle az ember és eltelt, mint a duda! Nem is fér több bele. És persze a gyümölcsök! – mosolyodott el. – Van itt egy pár tanya. Némelyik még áll, de a legtöbbnél csak a fák maradtak, s a romok. De akad itt meggy, cseresznye, körte, barack, szilva. Bár a legtöbb csak fosóka, de némelyik igen édes. Na, és a szőlő! Nem is hinné, milyen szívós fajták. A gazdájuk eltűnt rég, tán az emlékét is elfeledték, de a kertben két-három tőke túlélte. Metszeni nem metszette azokat senki, felkúsztak a romokra, a fákra, a kútágasra. És teremnek. Évről évre. Egy helyütt fehér szőlő is akad, de a többi mind fekete. Ősszel, míg a fagy le nem veri a fürtöket, gyakorta csemegézek belőlük. Azt szeretem a legjobban, amelyik a kútágasra kapaszkodott fel.

Az öreg elgondolkodva hallgatta a felsorolást. – Aztán hús jut-e az asztalra?

– Maga vadász – komorodott el –, most valljam be, hogyan dézsmálom az állományukat?

– Nagyon nem ritkította meg annyi szent, mert látszatja nincs.

– Ha megkívánom, fogok egy nyulat, vagy egy fácánt. Mást nem igen. Egy őzet egyedül nem tudok megenni. Vendéget nem fogadok, így aztán megelégszem az apróvaddal. De csak sátoros ünnepkor.

– És a tanyák? Van, amelyik évek óta ott áll, s felé sem néz senki.

– Azoknak mind elhordták már a tetejét. Elvittek mindent, mi mozgatható. Ami még áll, azt néhanapján felkeresik.

– Miért nem ott húzza meg magát?

– Mert az valakié. Tele mások emlékeivel. Egyszer ott aludtam bent a Fűrész-tanya tornácán. Tudja, amelyik az érparton áll. Soha olyan rossz álmom nem volt. Egy nő kísértett. Ott fürdött az érben. Nem tudom, mi történt vele. Egyszerre csak sikoltozni kezdett és én felriadtam. Ott maradtam, mert hideg volt az éjszaka, és esett az eső. De amint elaludtam, visszatért az az elátkozott asszony. Reggel első utam a „Barackosba” vezetett. Innom kellett a nagy ijedségre. A pultostól tudom, hogy nem sokkal a háború után vízbe fúlt ott egy asszony. Az öreg Fűrész Jóska felesége. Mondják, a férje keze is benne volt a dologban, mert az asszony csalta valami patikussal. Mit mondjak? Nem hiányzik nekem a más emléke, elég megküzdenem a sajátommal.

– Van itt egy tanya. Februárban halt ki belőle a tulajdonos. Nem maradt utána senki. Töltse ott a telet. Aztán majd meglátjuk. – Az öreg ezt úgy félvállról mondta, mintha az egész dolog nem is érdekelné, mintha semmi köze nem volna az egészhez. De mégis. Érezni lehetett, hogy valamiért fontos az a tanya. Fontos, hogy szét ne hordják a télen.

– A magáé?

– Papír szerint még nem, de ha meg lesz a hagyatéki tárgyalás, csak rám marad.

Közben rájuk esteledett. Ott álltak a les alatt, két árny az éjszakában. Egyikük sem szólt. Mindketten más-más világba merültek el, más emlékek súlya alatt hajlottak. A kimondatlan kérdés ott feszült közöttük. Végül a vadász törte meg a csendet.

– Tudja, más emlékek is kísértenek itt, a tanyavilágban…

Akkor hirtelen rádöbbent, ő is elhozta ide a saját nyomorúságát. De baj ez? Hisz szépen megfér itt a többivel. Egy titokkal több. S ha végül mégis feljut majd egy sárgás-zöld levéltutajra, hogy azon suhanjon át a Styx-folyón, nem hagy itt holtakat, s más rémségeket kísérteni, de nem ám. Csak egy alak, egy árny marad utána, tapogatja a halakat, szedi össze a gyümölcsöt, gombát, s olykor-olykor dúdolgat magában rég kihűlt tábortüzek elenyészett maradványainál. – Hol nap este – mondta aztán –, még alkonyat előtt ott leszek a tanyán.

– Tehát nem tévedtem, mégiscsak maga volt?

– Hordtam oda halat – felelte elmélázva. – Ilus néninek. – A vadász csak bólintott, mire úgy érezte, folytatnia kell – Megpucolva. Jó szóért, rántott csirkéért, sült krumpliért.

– Maga vágta fel a fát, darált a csirkéknek, segített a ház körül.

– Amit lehet, megtettem.

– Miért nem maradt? Ilus néni jó szívvel vette volna. Beszélt róla.

– Mert azt nem lehetett. – Ennyi válasznak kevés volt, de faggatózni nem lett volna értelme. A vadász egy darabig még állt a sötétben, mintha valami láthatatlan erő tartaná fogva, de már érződött, menni készül. Aztán elköszönt. Ő pedig felmászott a lesre és azt gondolta, az öreg rá vadászott itt, nem másra. Vele akart találkozni. El akarta rendezni a tanya dolgát. Ezen töprengett egészen addig, míg végül el nem aludt.

Hajnalban kelt, lement az érpartra. Elrejtett korábban ott egy varsát, ne láthassa se halász, se természetvédelmi őr, se más. Most felnézte. Három jó tenyérnyi kárász lapult benne. Épp reggelire való. Tüzet rakott hát, nyársakat vágott, s amíg leégett a fa, megtisztította a zsákmányt. Parázson sütötte meg a halat, s jóízűen elfogyasztotta. Addigra a nap is magasabban járt már, s kezdett az idő melegedni. Ismét megrakta a tüzet, majd levetkőzött és belecsobbant az ér vizébe. Úszott egyet, majd a túlparti homokos részen kimerészkedett a vízből, s alaposan ledörzsölte magát homokkal. Amikor tehette, így tisztálkodott. Egy könyvben olvasta. Az indiánokról. Nem tudta, igaz-e, de kipróbálta. Aztán meg, kit érdekelt már, hogy egykor régen a dakoták így mosdottak-e? Neki bevált, s ez volt a lényeg. Fejest ugrott az érbe. A hideg víz csípte a bőrét. De akkor valahogy ez is jól esett. Visszaúszott a táborhelyére, kikapaszkodott a magaspartra és leheveredett a tűz mellé. Hagyta, hogy a nap szárítsa meg. Tavaly ezt nem tehette volna. A szúnyogok végett. Annyi volt belőlük, az eget is elsötétítették. De ezen a nyáron még nem kerültek elő. Hallott valami magyarázatot a „Barackosban” a korán jött melegről, mely kikeltette a lárvákat, de aztán, hogy visszafagyott az idő, ami kikelt, éhen is veszett. A hideg vízben nem talált élelmet magának. Hitte is, nem is, de ez sem számított. Megelégedett annyival, hogy egy-egy fürdés után nem kellett számbavenni a csípéseket, s nem kellett vakarózni sem. Persze a világon semmi sem tökéletes. Ahogy magasabbra hág a Nap az égen, előkerülnek majd a böglyök, akiket nem ritkított meg téltábornok visszatérte, de addig még lehet élvezni egy kicsit a reggeli sugarakat.

Délben felkereste a juhászt. Nem mintha boltolni akart volna vele. Nem. Most épp nem akadt semmi cserealap. Hírekért ment. Pletykákért. Olyasmiért, amit a „Barackosban” nem tudhatott volna meg. Hanem azért hiába! A juhász elvolt a városban, a nyájat a fia terelgette. Oda se ment. Minek? A fiú fülében mindig ott a fejhallgató, s valami eszement zenét hallgat állandóan. Utálja a juhot, a legelőt, s ilyenkor tán az egész világot. Egyszer, ha majd összeszedi a bátorságát talán ellent is mond az apjának. Most azonban kinn állt a legelőn, tűzött rá a Nap, Bruce Dickinson üvöltött a fülhallgatójából, nem is hallaná a szót. Marad tehát a „Barackos”, de ott inni is kell valamit, s azt nem lehetett. Vállat vont tehát s leballagott a folyóhoz. Hátát az öreg fűznek támasztotta, s onnan nézte az elfutó örvényeket. S ahogy követte őket, lassan, szinte észrevétlenül álomba merült.

Késő délután riadt fel. Az álom ott lebegett előtte, ha akarta volna, meg is ragadhatta volna, de hagyta elillanni. Így utólag visszagondolva rá, kellemesnek tűnt, s a szép álmok mostanában elszomorították. Arra emlékeztettek, amit elveszített. Visszaballagott a leshez. Lesétált a kiszáradt csatornába, s a híd alól előkotorta hátizsákját. Mindene abban volt. Az idén, a szárazságnak hála, ott tarthatta lenn a füzekkel, rekettyével benőtt csatorna mélyén a híd alatt. Bezzeg tavaly! A csatorna nem bírt a vízzel, s még a les alatt is tocsogott a rét. Akkoriban más rejtekhelyet kellett keresnie. Ilyen jót persze nem talált. Egy ideig az öreg tölgy ágai közé kötözte fel a cókmókját, de félt, hogy valaki kifigyeli, s inkább vitte magával. A rekettyés, szemben a Pitti-tanyával, egy ideig szintúgy megtette, aztán a tanya romjai közt lelt menedéket. De azért egyik helyben sem bízott úgy, mint ebben a rég elfeledett, benőtt kis csatornában.

Alkonyodott, mire a tanyához ért. A vadász már várta.

– Nem hittem volna, hogy eljön.

Ő sem hitte. Egész nap azon eszénkedett, mi keresnivalója volna itt? Miért borítaná fel az életét? Hiszen jó így neki. Nyáron eltartja a határ, télre meg behúzódik a városba. Akkor sem él kegyelemkenyéren. Dolgozik. Fát vág, havat lapátol, bevásárol, néha állatokra vigyáz. Kutyákra, macskákra, hogy a gazdik nyugodtan utazhassanak. Hiába, a régi barátok is jók valamire. Egyszer-egyszer meglesi az asszonyt. Messziről, vigyázva, hogy észre ne vegye. Ilyenkor azt nézi, boldog-e, de soha oly közel nem merészkedett hozzá, hogy lássa az arcát. Utána rendszerint kimegy a temetőbe. Nézi a sírt, a sírt, hol a jövője nyugszik. Mostanában már nem szokott sírni. Néha ugyan megcsillan a szeme – csak izzad, ahogyan Nelé Sienkiewicz művében – de semmi több. Ilyenkor nem tud mit tenni, vágyik vissza, vissza a vadonba, hol eltartja a határ. Volt úgy, hogy a sír mellett aludt. A nehéz katonai hálózsák jó szolgálatot tett neki. Nem fázott, holott reggelre behavazta a tél. Nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára. Fejét a kopjafának támasztotta, úgy szenderült álomba. Mintha a gyerek mellett feküdt volna. Nem lenn a föld alatt, nem a koporsóban. Nem. A régi hálószobájában, a nagyágyban, mint egykor régen, amikor még boldogok voltak, és amikor azt hitték, mindez örökké tart. Aztán reggelre kelve fehérgyászt öltött a világ, s ő azon a télen már nem ment ki a temetőbe. Olyannak akarta megőrizni a sír képét, ahogyan akkor látta. Szépnek, tisztának, hófehérnek. De ez régen volt, időtlen időkkel ezelőtt, amikor az a másik világ, mit otthagyott, ott a feleségének, a barátoknak, a szülőknek, még jóval közelebb állt hozzá. Azóta megszokta az új ritmust. Nem tartozott senkihez és nem tartozott senkinek. Csak élt. Nem a mának, nem a múltnak, nem a jövőnek, csak úgy egyszerűen, bele a semmibe, mert „élni kell az életért”. S most ezt borítaná fel? Ugrana bele valami különös kalandba egy öregember kedvéért? Ilus néniért nem tette meg. Nem, mert félt, félt, hogy hozná magával a múltat, a keserűséget, s megkeserítené vele az öregasszony életét. Tavasszal persze első útja a tanyára vezetett. Hiába. Nem volt ott senki és semmi. Nem találta a tyúkokat, a kutyát, de még csak egyetlen macskát sem. Rossz szájízzel ment a „Barackosba”. Ott aztán megtudta: előérzete nem csalta meg. Ilus néni február 25-én, épp a születése napján távozott az élők sorából. Azon az estén sokat ivott. Szinte túl sokat. Aztán leballagott az öreg fűzhöz, és elképzelte, milyen tutajon szállhatott az öregasszony lelke. Úgy vélte, a sárga-zöld levélkék túl egyszerűek lennének neki.

– Én se hittem volna, hogy eljövök – mondta végül.

– Akkor miért? – kérdezte a vadász.

– A kíváncsiság hajtott. – felelte – Meg akartam tudni, mi végre? Miért ajánlja fel nekem a tanyát? Meg aztán, mi köti Ilus nénihez?

– A kíváncsiság? – a vadász elmosolyodott. – Engem is hajt. Ilus jó asszony volt, én meg az adósa vagyok, s most már az is maradok. Hanem elég legyen egyelőre ennyi. A többiért meg kell dolgozni.

– Mit vár tőlem?

– Rendet. Csak ennyit. Áram már nincs. Kikötötték, de a tanya amúgy lakható. Az eszközök itt vannak. Megvan a köves daráló, a kemence, a kerti szerszámok, a balta, a fejszék. Megvan minden. Hátul az ólak is. Ha akar, szerezhet csirkét. Aszalhat gyümölcsöt télire, mezgerelhet kukoricát. Ha segít a vén Stefánnak behordani a szénát meg a szalmát, tán kaphat egy zsák búzát is – sorolta. – Megegyeztem a társulattal. Van a kert mögött egy csatornájuk. Ha kipucolja innen a Csonka-hídig, a gally, s a fa, ami kijön belőle, a magáé. Azzal két télen is kifűtheti a tanyát. Van itt két viharlámpa, s tíz liter petróleum. Ez az én ajándékom. Ha beosztja, kitart tavaszig. Aztán visszahoznám Bundást. Neki gondját kell viselnie. Jó kutya. Idegentől nem fogad el ételt, s vigyáz a házra is, míg maga beszerzőkörúton jár, vagy árut visz a városba.

Még sokáig beszélgettek, alkudoztak, holott a megegyezés már akkor megszületett. A kíváncsiság miatt, persze. Mert akkor már mindketten úgy vélték, valami különös szál köti őket egybe, valami megmagyarázhatatlan közös folt a múltból, vagy a jövő távoli, és talán soha be nem váltható ígérete.

Akkor este, amikor a vadász elment, a tornácon aludt. Benn a sarokban a hátsó szoba mellett, az istálló zárt ajtaja előtt. Ha kísértetre számított, csalódnia kellett. Nem háborgatta senki és semmi.

Másnap berendezkedett a konyhában. A szobát, ahol Ilus néni lakott, alaposan kiszellőztette, majd szépen kitakarította. Nem akart ott aludni. Tisztaszobának szánta. A hátsó helyiségben raktárt rendezett be magának. Úgy tervezte, a polcokon lesz hely az aszaléknak, a befőttnek, a lekvárnak, mert ha itt van, hát felkészül a télre. Dél is elmúlt már, mire mindent elrendezett. Bezárta a házat, a hátára kanyarított egy zsákot és elindult sorra venni az elhagyott tanyákat. Délután egy félzsáknyi meggyel a hátán baktatott visszafelé az úton, amikor megállt mellette egy piros opel. – Látom, gyűjtögetünk – hajolt ki az ablakán Pisti, a nyugdíjas rendőr.

– Hosszú lesz a tél – felelte miközben maga elé helyezte a zsákot.

– Tőlem is lehetne. Holnap hattól szüretelünk. Gyere el, segíts. Hat sort akarok megszedni, a jobbikból. A másik később érik. Egy héttel vagy kettővel. Azt nem viszem el, abból szedhetsz annyit, amennyit csak akarsz. A piacra is vihetsz belőle. De hatra ott légy a meggyesbe…

S így röpült el a nyár. Egyik munkából a másikba esve. Rendbe hozta a hombárt, a kukoricakast, hátul az ólakat. S egyszerre csak azon vette észre magát, hogy csirkékről, malacról álmodik. S az istállót fürkészi, elférne-e benne egy tehénke. Aztán kinevette magát – Látod Bundás – dugta a kutya pofájába az orrát – Csak igazuk van azoknak a tudósoknak, a munka a végén még emberré tesz. Már álmodozom. Ha nem vigyázok, még asszonyt is álmodom magamnak.

A kutya úgy nézett rá, mintha értené minden szavát. Mintha értené és helyeselné. – Vágyol egy gazdaasszonyra, mi? – komorodott el. Megértem én, hogyne érteném. De te is érts meg engem. Aki egyszer leforrázta a kezét tejjel, az a tehenet is kesztyűben feji.

Bundás boldog örömmel nyugtázta ezt is, ő meg azon vette észre magát, hogy megint csak a tehénre gondol. – Egyszer talán lesz is. – állt fel az állat mellől – S tán asszony is – fűzte hozzá –, mert ez az élet rendje. S ha az ember elkezd maga körül rendet rakni, tán belül is rendeződni kezd.

A meggyszedés nyitotta a sort. Az öreg Stefán is ott volt. Ott volt és figyelt. Aztán mivel elégedett volt, elhívta szénázni. Az öreg egy két kilométeres szakaszon kaszáltatta a töltést, s miután a fű megázott, forgatni is kellett. Ő pedig helytállt derekasan. Forgatott, majd két napra rá pakolta a pótkocsin a kisbálákat, s nem maradt le, bár ketten is dobálták neki. Részben a kazal is az ő keze munkáját dicsérte. Amikor végeztek, a vén Stefán kezet rázott vele – Jöhetsz, fiam, aratáskor is. Segítesz hombárba rakni a búzát, behordani a szalmát. S aztán számítanék rád, ha ássuk a krumplit. S ha mindezzel megvagyunk, adok két mázsa búzát, s ugyanannyi krumplit, a kukoricából meg letörheted a két szélső sort még a kombájnolás előtt. Legalább nem árválkodik üresen a kas.

Így esett, hogy hosszú évek óta először volt hol laknia.

Azt bizonyos október eleji napot a folyóparton kezdte. Nézte a vizet, a távoli hegyeket, és arra gondolt, talán jobb lenne visszafordulni. Jobb lenne hagyni a hombárt, a kast, a házat, benne a saját maga által főzött lekvárral, az aszalt gyümölcsökkel, hagyni mindent és elmenekülni. De tudta, aki elől menekülne, úgyis vele tartana. És persze ott volt Bundás. A kutya immár visszavonhatatlanul hozzátartozott. Együtt járták a határt. Mióta is? Tán aznap tartott vele először, amikor szénát forgatni ment a vén Stefánhoz. Baktattak a töltés felé. Ő szép lassan, mert a munka csak a harmat felszállta után kezdődhetett, Bundás meg vidáman csaholva, hol előre rohanva, hol lemaradva. Már látszottak a hullámtéri fák, amikor megállt és zordan a kutyára nézett: – S a házat ki vigyázza, komám?

Bundás erre csalódottan vakkantott, majd visszafordult, s elkocogott. Ő hosszan nézett utána. Azt várta, hogy később majd megáll, visszafordul, de nem, semmi ilyet nem tett. Csak ment egyenletes sebességgel, míg el nem tűnt a csatorna mögötti kanyarban. Hazament. Másnap reggel ugyanígy vele tartott, de elég volt egyetlen szó, és már futott is a házat vigyázni.

Nem. Bundást nem hagyhatja cserben. Ha másért nem, a kutya miatt maradnia kell.

A vadász este érkezett. Alaposan körülnézett, s csak aztán lépett be a konyhába. – Jó estét – köszönt illendően, miután belépett a félhomályba.

– Elégedett? – kérdezte köszönés helyett, miközben meggyújtotta az egyik viharlámpát.

– Mennyi petróleum maradt? – ütötte el a választ a vadász.

– Most gyújtok lángot először. Nyáron nem kellett. Mostanában meg elvagyok a tűz fényénél. Kicseréltem az ajtót a kályhán. S ha ez is kevés, van egy fejlámpám. Pistától kaptam, ő meg valami hegymászó barátjától.

– Hallom, sokat dolgozott a nyáron.

– Ezen magam is meglepődtem. Korábban azt hittem, a lustaság vett rá erre az életformára, most látnom kellett, életemben nem loholtam, ténykedtem ennyit, mint épp most.

– Megbánta?

– Nem. Ha mindent végiggondolok, talán nem vágok bele. De így, már örülök neki, hogy rávett.

– Marad télire?

– Felkészültem rá, s tudni szeretném: mit érek. Van kukoricám, ehetek puliszkát, a hombár félig tele búzával, s kenyeret sütni is megtanultam. Lenn a veremben akad krumpli, répa, káposzta, némi zeller, fekete retek. A szobában pedig annyi aszalék, amennyin egy hadsereg is kitelelne. A fának még híja van, de télen is kell valamit kezdenie magával az embernek. És ami a legfontosabb. Bundást sem hagyhatom cserben.

– Vannak már tervei?

– A határban most aratják a kukoricát. Ha tele tudom mezgerelni a kast, tavasszal szerzek két malacot. Tervnek ennyi elég is.

– Ennek örülök.

– Most már csak egy kérdés maradt: miért bízta rám a tanyát.

– Nem bíztam én magára semmit. De majd megérti. Be kell jönnie a közjegyzőhöz. A jövő hét pénteken. Akkor lesz a hagyatéki tárgyalás.

– Miféle tárgyalás?

– Az Ilus nénié.

– De hisz még a télen meghalt. Akkor nem tartottak tárgyalást?

– Tartottak. Fel is olvasták a végrendeletet. A tanyát magára hagyta. De volt egy feltétele, hogy rendbe hozza és felkészül a télre. Én lettem a végrehajtó. Engem bíztak meg, hogy elmondjam magának. De tudtam, ha csak úgy közlöm az egészet, maga megriad, és elmenekül.

– Még így is elfuthatok.

– De nem fog. Attól sokkal többet változott a nyáron.

Felnézett. Akkor, ott lassan kezdte felfogni, mi is történt. Nem, nem a nyáron változott. A változás évek óta érett benne.

– Emberré váltam – mosolyodott el kényszeredetten, aztán a vadászhoz fordult – Miért? Miért pont rám hagyta a tanyát?

– Senkije sem volt. Maga pedig öt éven át segített neki. Fát vágott, vizet hordott, kukoricát darált, vigyázott az aprójószágra, amikor Ilus néni nagy ritkán odavolt. Ennyi akár elég is lehetett, de nem ezért tette. Nem bizony. A fiára emlékeztette. Az egyetlen fiára, aki tán még a maga születése előtt lékbeereszkedett…

Janó is ilyen kivert kutya volt – magyarázta nekem, amikor megkért, hogy intézzem a dolgait. A lelkemre kötötte, nehogy elriasszam. Tudja, Janót elhagyta a felesége, és vitte magával a két gyereket. Ezt még talán elviselte volna. Hanem az új férj részegen nekiment egy fának. Ők ketten túlélték, de a gyerekek… Janó akkor nyáron éppúgy élt, mint maga. Hazajött, de mégsem. Járta a határt. Hol itt, hol ott bukkant fel. Néha hozott halat, néha hazament az anyjához, fát vágott, vizet hordott. Ilus akkor fiatalabb volt, türelmetlen is, be akarta parancsolni a fiát a házba. De Janó nem maradt. Aztán az egyik este csúnyán összevesztek, s a fiú nem jött többet. Más világ volt akkoriban. A városokban nem üzemelt szálló, helyette büntették a közveszélyes munkakerülést. Janó oda nem mehetett. Amikor őszre fordult az idő, egyre nehezebb dolga lett. Néha még látták. Aztán nem sokkal karácsony előtt megtalálták a ruháit szépen összehajtogatva a rév mellett, ott, ahol nem fagyott be a folyó. A teste máig nem került elő.

– Erről nem tudtam.

– A „Barackosban” elmondták volna, ha kérdi, de nem kérdezte. Ilus nénit a fiára emlékeztette. Magát is elhagyta az asszony, s a gyerek is odalett.

– Nem vagyok a fia.

– Ha az ember tartozik, törlesztenie kell, nincs választása. Szegény Ilus úgy vélte, az ég küldte magát, hogy még ebben az életben letudhasson valamit a tartozásból, melyet teljesen leróni úgyis lehetetlen. Engem kért meg hogy segítsek, mi mást tehetett volna. Egyedül bennem bízott. Tudta, én mindent megteszek, hisz én meg neki tartozom. Így aztán két adósság rendezéséhez is segítséget nyújtott. Ilus békében halt meg, s ebben én is megnyugodhatok.

Mély csend telepedett a konyhára. Egyikük sem szólt, csak nézett maga elé mélán. Aztán a vadász felállt. – Nekem mennem kell, magának maradnia. A tanya most már a magáé. Gondot kell viselni rája. Pénteken majd találkozunk a közjegyzőnél, és elintézzük a formaságokat. – azzal indult az ajtó felé. Ő felállt és kikísérte. A kapuban kezet ráztak. Aztán mindketten indultak a dolguk után.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2011-11-26 00:47 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ha a csajok követelték, kitettem azon frissiben, ne Indi nyakába szakadjon, úgyis elolvassa. Én csak átfutottam, de azt kell mondjam, furcsa... a novellához szokott szem meglát olyanokat is, amit egy hosszabb lélegzetű műnél nem szokás egyenként kiemelni, mert hetek munkája lenne belőle. Pl. kisebb vesszőhibák (erre-arra szaladgál néhány hiányzó vessző... na, ezt jól megmondtam...), egy-két "s" helyett jobban hangzana az "és" (pl. mindjárt az első mondatban - ha mássalhangzóra végződik az előtte lévő szó, furcsa összeolvadásokat tud produkálni, és olyan kényszerű szünetet kell miatta beiktatni, ami elviszi a hangsúlyt rossz irányba, mindössze ezért érdemes ilyenkor átgondolni a "susogást"), bizonyos szavak, amik nem illenek a stílushoz, nem ott a helyük... ilyesmi. Egyik sem fejlevágós, novellában feltűnőbb lenne a terjedelem okán, hosszabb műnél elvesznek. Kivétel a vesszőhibák, azok ugyanúgy hibák maradnak, de ott üsse kavics, ahol vannak. :)

Ja, és a központozás... a Gyík első részében emlegetett központozás, a párbeszédekkel kapcsolatos írásjel-rendezés... az is hibás. Sok helyen. Pedig ez a legegyzerűbb része, mert alapvetően logikusan alkalmazod, csak úgy teszel, mintha a gondolatjelek felborítanák a nyelvtant. Pont után ne jöjjön kisbetű, nagybetűs mondat előtt pedig álljon valamilyen írásjel, mondjuk pont. Csak vigyázz, ne mindent a visszájára javíts, vagyis pont a rosszra. Gyerekjáték, semmiség az egész, csak zavaró tud lenni egy pont utáni kisbetű... tényleg megzavarja az embert. Ez szokatlan. Főleg, ha valaki maga is íráson töri a fejét, egy hibás nyelvtanú műből ezért egyrészről nem tud tanulni, pedig lehet, hogy megbecsül, mert jól írsz, másrészt összezavarod szegényt, hogy most mégis mi van. (És ez tényleg gyakori, nagy szívfájdalmam, hogy gyakoribb, mint hittem volna. Egy rossz nyelvtanú, de jó történet nagyon sok "rajongót" tévútra tud vezetni, és utána ezerszer is magyarázhatod el, hogy az nem úgy van, nem hiszik el.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2011-11-26 00:57 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Kezdhetem összeállítani a csokrot, amit ígértem.  :D

A vessző szoftver hiba. Nagyapám, aki megkísérelte a lehetetlent, hogy megtanítsa nekem a helyesírást, az egyszeri esztergomi érsek Bánk bánhoz írt levelét tette elém példaként: "A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem" - értem is a dolgot, még se jön mindig össze.

Ezt a központozást átnézem, bár attól tartok ebben is elsősorban a fegyelmezetlenségem a ludas.  

Kösz a segítséget, amit lehet javítok.  

 

szo, 2011-11-26 07:31 Indi

Indi képe

 Úgyis. Igaz, csak hajnalban, nem éjszaka :)

 

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-11-26 07:56 Indi

Indi képe

 A terjedelme miatt kevesebben fogják olvasni mint ahány embernek egyébként bejönne - szerintem), nem a történet hibája, nem a te hibád, de készülj fel rá lélekben. Csak azért szólok, hogy ebből később ne legyen külön fórum :)

Nekem tetszett, szeretem az ilyen elringató írásokat, ha már magával tudott ragadni, akkor nem kímélem a nyakam-derekam és elolvasom végig, de bevallom, hogy nem komfortos ez így nekem sem. Egy bögre forralt bor, egy hintaszék, sűrűn hulló hó, pattogó tűz és nyomtatott formátum lenne ideális. Pattogó tűz helyett szóba jöhet radiátor is, a hintaszéket hajlandó vagyok egy teljesen hétköznapi székre cserélni, de legyen közel a fűtőtesthez, a borból nem engedek! Továbbá kívánatos még egy ablak is, hogy néha felpillantva az olvasásból leshessem a rókát. Aki többnyire nem jön, de néha mégis, és akkor gyönyörű az élet. Ha még le is ül a földút közepén, ráérősen vakarózik, szeretném, ha megállna az idő vagy ellenkezőleg, sokkal gyorsabban szaladna, hogy ne csak két napra legyen rókaleső-ablak, ne csak vendég legyek ott az akácással szemben, de oda tartozó, gyökeret eresztett valaki. Sajnos itt Pesten nem nagyon van róka, ezért belefér a puritán, monitoron olvasás is.

A vesszőhibák zavartak, jó részük kiküszöbölhető egy visszaolvasással, ilyekor az ember általában nem csak olvas, mint egy gép, de tagol is, és sokszor kibukik, hogy hol hiányzik a vessző.    

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-11-26 10:59 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszi!

 

A visszaolvasás nem megy. Nem tudok olvasni. Elmetülök a történetben és újra átélem. De igazad van és igyekszem javítani. (Lenne megoldás, ha hangosan olvasom vissza, de ahhoz az kell, hogy egyedül legyek itthon. :D )

 

A terjedelemről. Szívesen kinyomtatom és elküldöm postán. Bort is mellékelhetek, de vétek lenne forralni. :D De ez persze nem megoldás. Adódik viszont két lehetséges választás: vagy belátom hogy ezek az írások nem a netre valók (erre Blade is utalt), és nem küldök több ilyen hosszút, vagy részekre bontom. Ez utóbbi esetben kérdés, hogy a sorozat menyire elfogadható?

szo, 2011-11-26 11:12 Indi

Indi képe

 Szerintem ez pont nem az a típus, amit szét lehet darabolni. Ezek az írások éppen úgy valók a netre, mint bármi más, amit az ember meg szeretne osztani másokkal és amit jobbára így tud megosztani velük. A terjedelme miatt szűkebb réteghez jut el, ez pech nekik és neked is, de velem például megesett már olyan is, hogy egy több részes és részenként is terjedelmes történetet kinyomtattam. Bejött annyira, hogy akarjam, de tiltakozott a nyakam is annyira, hogy ne monitor előtt akarjam, hamár...! 

Ha nem megy a visszaolvasás, akkor marad az "elsőre, kapásból jól írom", mint opció :) Az nem baj, ha a karakter beszél a fejedben és neked csak írnod kell, de azért levegőt csk vesz néha? Na, oda kell a vessző! 

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-11-26 10:38 Györeizé

Györeizé képe

Javaslom, hogy használj kevesebb hármaspontot. Idézet a Fürge GYÍK-ból: "A sima pont nem helyettesíthető hármasponttal, még akkor sem, ha sokan úgy érzik, attól lesz életszerűbb a szöveg. Attól csak... szaggatottabb... lassabb... szakadtabb... lesz.". Mint olvasó kérlek erre. Vegyük például ezt a részt:

Az öreg, amint ránézett, rögtön átlátta a helyzetet…
– Jobb lakást is találhatott volna – mordult rá köszönés helyett.
– Ez jutott – vonta meg a vállát. – Ezzel kell beérnem…
– Télen kicsit huzatos lesz…
– Olyankor behúzódom a városba. Ott mindig akad valami meleg hely, aztán végszükségre ott a szálló. Három is üzemel a környéken…
– Három is…

A fenti öt darab hármaspontból egyedül az utolsót tartom szükségesnek és indokoltnak. A többi arra jó, hogy belezavarjon a ritmusba. Az én ritmusomba. Nem azt mondom, hogy nyelvtanilag helytelen, de nekem nem esik jól az olvasás. Szétúszik a szöveg, elveszítem a fonalat. Lehet, hogy valakinek pont ez tetszik, nekem nagyon nem jön be. Egy ideig működik az, hogy olvasás közben a - szerintem - fölösleges hármaspontokat fejben kicserélem, itt is működött egy ideig, de aztán csak jöttek és jöttek, én meg feladtam. Nem voltam rest, összeszámoltam: harmincnyolc darab hármaspont található a noviban, ami pöttyet sok.
Ahogy fentebb már hangsúlyoztam: olvasóként panaszkodom. Nem szokásom fennakadni minden egyes biz-basz kis hibán, ha a sztori, a hangulat visz magával. Itt is vinne, alapvetően bejön a stílus, a fogalmazás, de folyton megbotlottam a hármaspontokban. Nincs az az ember, aki el tudná hitetni velem, hogy például itt:  "– Mennyi petróleum maradt? – ütötte el a választ a vadász… " jogos és indokolt a hármaspont, vagy stílusjegynek minősíthető, vagy mittudomén. Egyszerűen ronda.
Könnyen hiteltelenné válhat egy karakter, ha egyszer konkrét, már-már nyers kijelentéseket tesz, aztán hirtelen ellágyul, elbizonytalanodik, mélázik, ahogy azt a hármaspont sugallja. Mint például itt:

– Tőlem is lehetne. Holnap hattól szüretelünk. Gyere el, segíts. Hat sort akarok megszedni, a jobbikból. A másik később érik. Egy héttel vagy kettővel. Azt nem viszem el, abból szedhetsz annyit, amennyit csak akarsz. A piacra is vihetsz belőle. De hatra ott légy a meggyesbe…

Egyszer-egyszer még belefér (oké, ne legyen kocka a karakter), de az ide-oda ugrálás már zavaró. Engem legalábbis zavar.
Úgy tűnhet, hogy csak szőrszálat hasogatok, de nem így van. Csak jelezni szeretném a saját példámon keresztül, hogy akad olyan olvasó, akit az ilyen "légypiszkok" olyan szinten zavarhatnak, hogy akár fel is adhatja az adott mű olvasását. Mint ahogy én is feladtam valahol félúton. Pedig - mint mondtam - alapvetően bejön az írásod. Hmm, lehet, hogy kimásolom Word-be, kicserélem a hármaspontokat pontokra, felkiáltójelekre és kérdőjelekre, és megpróbálom úgy.

 

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

szo, 2011-11-26 10:53 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Nagyon köszönöm. Nekem nem tűnt fel, de most, hogy rámutattál engem is zavar. Megritkítom őket. 

h, 2011-11-28 13:33 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Hihetetlen élmény olvasni a hozzászólásaidat.   

h, 2011-11-28 11:34 LauraL

LauraL képe

Köszönöm, hogy olvashattam. Nagyon tetszett a történet és a stílusa is!

Volt pár rész, ahol egy-egy szó miatt elbizonytalanodtam, illetve egy-két hely, ahol nem állt össze az idővonal, de lehet, hogy ennek csupán az az oka, hogy többgenerációs városi vagyok, illetve, hogy gépen olvastam. Azonban szerintem nem lenne jó széttördelni, mert tartok tőle, hogy elveszne a történet sodrása.

Köszönöm még egyszer az élményt, várom a következőt!

_________________

Írok, mert írnom kell.

h, 2011-11-28 13:35 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszönöm. 

Az idővonalról. Visszaolvasás során volt úgy, hogy elbizonytalanodtam, de nem igen tudom, hogy lehet egyértelműbbé tenni mikor, ki, mire emlékezik vissza. 

 

h, 2011-12-19 21:28 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Amit tudtam javítottam. Köszönet a segítőknek.  

p, 2019-11-29 15:25 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Szóval egy ismerősöm kérésére néhány írásomat friss hozzászólással könnyen elérhetővé teszem. Már csak azért is mert ebben a történetben saját sorsom elevenedik meg mintegy négy évvel a szakadékba taszító alattomos kór rám köszöntése előtt és öt évvel korábban, mint ahogy tényleg hajléktalanná váltam, és 8 évvel a párhuzam előtt, 4;5;8 érdekes számsor, tán a számmisztikához értők tudnak kezdeni vele valamit. Az eltérés csak annyi, hogy a vadász édesapám, a tanya az övé, ilus néni inkább Judit, aki a húgom, és a tanyába költözésemet egyengette. A többi nagyjából stimmel.

h, 2019-12-09 09:31 Mayer

5

Szia!

Nekem nagyon tetszett. Olvasmányos, gördülékeny és sok képpel operálsz. Néhol a történet fonala kicsit meseszerű nekem, mint a végrehajtásért felelős vadász személye. A közjegyzők nem szoktak ilyesmivel bajlódni, mint a törvény emberei, csak a papír érdekli őket..
Az orvhalászat és orvvadászat, amin csak úgy átsiklik egy vadász, hát ez is necces. Elég komolyan veszik a vadvédelmet, legalább is azok, akiket én ismerek.
Ez egy kerek egész volt, hepienddel és jó látni, hogy valakinek ilyen kevés is elég. Beletörődve a sorsába szerencsés és azért él, amiért egyáltalán kitalálták az életet, önmagáért az életért. Azt hiszem, ezzel a filozófiával magam is tudok azonosulni és az egész a győzelemről szól. Végre az egyszerű jó is nyer valamit! Jó ezt elolvasni, érezni az egyszerű, tiszta életet.

h, 2019-12-09 11:10 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszi!

Csak annyit, hogy amennyiben a végrendelet ilyen kikötést tartalmaz, azt szó szerint be kell tartani. Az orvvadászt illetőleg, itt lazán kezelik a vadbőség miatt. Volt olyan is, hogy a zársaság vadorzókra bízta egy terület megtisztítását, a túlzott vadkár okán. Mutyi volt a dologban. A vadorzók majdnem egy az egyben a károsultak voltak. Így tehát mindenki részesült, a vaddisznók nagy része sült.

Még egyszer kösz. Nincs benne filozófia, egyszerűen így hozta az élet, és az analógiák terén szinte teljes egészében így jártam

h, 2019-12-09 15:21 Mayer

Meglepő, mert ilyen kijelölt végrehajtóval még nem találkoztam, pedig megértem már pár dolgot. Tetszik nagyon, hogy a történetnek van lényege, sora, nem azért írtad, hogy valami erőltetett fantázia világot rátukmálj az olvasóra. Ez kézzel fogható, átélhető és értékelhető valóság, megmutatja a lelkünket, a viszonyunkat a világhoz. Épp ezért ez is csak egy pillanatnyi állapot, egy szikra a valóságból, hiszen lehet, egy idő után másképp mesélnéd el. Nincs ennek semmi komoly oka azon kívül, hogy mindenki változik.
Meglesni íg valaki életét olyan, mint belesekedni a portájára, benézni a privát szférája mögé és meglátni az igazi arcát.
Ez nekem többet jelent, mint elfek, koboldok és egyéb képzelt lények öncélú és öntörvényű, kitekert történeteit bogarászni. Emberekről szól embereknek, így mélyen emberi!

h, 2019-12-09 16:14 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Köszönöm.. Igen ritkán fordul elő ilyesfajta kikötés egy végrendeletben. Elvben az örökhagyó mindig szabhat feltételt, és kijelölheti a végrendelet végrehajtóját, felelősét. Adott esetben ebből vizsgáztam és helyes választ adtam. igaz tanszéki demonstrátorként korábban uv-ra küldtek, mert a profot előzőleg tolták le, hogy túl puha, ezért az uv-n a tanszékvezető és a konzulensem is jelen volt. De ez már történelem. köszi az észrevételeidet.

Boldog Karácsonyt

h, 2019-12-09 17:17 Mayer

Boldog Karácsonyt!