Adieu

A kórházban töltött napok hosszúra nyúltak. Nem segített az esős őszi idő sem. A rövid nappalokon alig egy-két percre sütött ki a Nap, az éjjelek végtelennek tűntek. Alice rettegett a hosszú, magányos óráktól. Nehezen aludt el, többnyire az óra monoton ketyegését hallgatta. Az alvással töltött néhány órát rémálmok tették pokollá, amik egybefolytak a valósággal. Újra meg újra átélte ugyanazt a délutánt, amikor elvesztette a szüleit. Az idő megfagyott, minden percben egyre kínzóbb lett a hallgatás. Két hét telt el, az ápolókon és az orvosán kívül még mindig senkivel sem beszélt. Így hallgatott, hallgatta az esőcseppek monoton kopogását, a szél süvítését, a folyosóról beszűrődő beszélgetéseket. Minden felnőtt hangja összemosódott a szülei hangjának emlékével. Azon kapta magát, hogy képtelen felidézni a hanghordozásukat. A hangok egyformák lettek, elvesztették színeiket. Minden kifakult, elhomályosodott. Arra sem emlékezett, hány napja próbált véget vetni az életének. Nem érdekelte, hogy nem járt sikerrel. Nem érdekelte, hogy megpróbálhatja még egyszer. Nem érdekelte, hogy néha összezáródnak körülötte a falak, hogy egy láthatatlan súly összepréseli a mellkasát.
Aznap az orvos biztató mosollyal lépett be a kórterembe. Egy rokona akart beszélni vele, úgy tervezte, még aznap hazaviszi. Haza, távol Londontól, távol minden fájdalmas emléktől. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de valami egész más tört fel benne. Kiabálni akart a titokzatos rokonnal, amiért nem jött korábban. Hozzávágni valami keményet. Kitépni saját kezéből az infúziót, feltépni a mélyen húzódó sebeket, és megütni az idegent minden erejével. Abban a pillanatban, hogy az idős hölgy belépett az ajtón, mégis minden erő elhagyta a testét. Nem akart sem hadakozni, sem megbántani az egyetlen embert, aki mégis foglalkozik vele.
Az ajtóban állt. Alice szemében igazi nagymamának tűnt, olyannak, aki hajnalban kel, tésztát gyúr, süteményt süt, ellát minden házimunkát. Az arcvonásai szigorúak, de valami mégis ellágyítja őket: a szemei. A szemei elárulják, hogy sok mindent megélt, hogy nem rossz ember, csak az évek során arcára fagyott a komor kifejezés.
Hosszú percekig farkasszemeztek némán. Alice korábbi fellángolása teljesen elillant.
– Hát te vagy Alice – a lány bólintott. Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy köszönni is elfelejtett.
– Csókolom – hadarta. – Bocsánatot kérek az illetlenségemért. Alice vagyok.
– Hány éves vagy Alice?
– Tizenegy.
– Értem. Akkor nincs kérdés. Milyen ember hagyna árvaházba menni egy ilyen szép kislányt?
Megint hosszú hallgatás következett. Alice törte meg a csendet.
– A nénit hogy hívják?
– Szólíts Misty néninek.
Misty néni kezet nyújtott a kislány felé aki rövid habozás után elfogadta. Az eres kéz erősen megszorította az övét, melegséget árasztott.
– Alice, mától velem fogsz élni Warwickben.

A vonatút csendben telt. Alice gyerekkorában többször járt a szüleivel Costwold városaiban. Sosem gondolta volna, hogy a vidám hétvégi kirándulások emléke egyszer annyira fájdalmassá válik. Misty néni olvasott, így nem látta meg az arcán legördülő könnyeket. Ugyan miért kellett volna látnia? Hiszen nem ő vesztette el mindenét. Alice most legszívesebben leszállt volna a vonatról és rohanni kezdett volna vissza. Még egyszer a megszokott iskolájában akart ülni, a jól ismert kórusban énekelni a szólókat, a barátoktól rendesen elbúcsúzni. Pedig Misty néni maradt volna még egy éjszakát, és megadta neki a lehetőséget. Megbánta, hogy nem élt vele. Az esőcseppek lustán gördültek le a vonat ablakán. Alice egyre nehezebben bírta nyitva tartani szemeit. Legördült az utolsó könnycsepp, majd végleg elnyomta az álom. Ám mielőtt becsukódott a szeme, esküdni mert volna, hogy a sínek mellett egy emberalakot pillantott meg. Az alak megrázta a fejét, majd tovatűnt, ahogy az vonat tovább robogott.

Mikor kinyitotta a szemeit, mintha újabb álomból ébredt volna. A templomi orgona hangjai mosódtak össze a gyülekezet fáradt énekével. Alice az első sorban ült a kórus egyenruhájában, hosszú sötétkék köpenyben, a hajába kötött fekete masnival. Prédikáció következett. Alice torka kiszáradt, mikor meghallotta a szavakat. A világ forogni kezdett vele. Kezeit a fülére tapasztotta, és alig kapott levegőt. Nem akarta még egyszer hallani, sem még egyszer átélni, ami utána történik. Minden álomban ugyanez történt, mindig úgy érezte, nem bírja tovább. És mégis újra meg újra át kell élnie. A padtársa megérintette a karját.
– Jól vagy? – suttogta a lány. Alice lassan elvette a kezét a fülétől és bólintott. Persze nem volt jól, de tudta, hogy az ő szólója következik. A gyomra görcsbe rándult, a szíve majd kiugrott a helyéről mégis felállt a kórussal együtt, kisétált velük a dobogóra, kilépett a többiek elé és énekelni kezdett. A Dies Irae egy többszólamú feldolgozását énekelték. Alice magas hangja betöltötte a teret. Mindig előénekelte a versszakot, majd a kórus több szólamban variálta a dallamot.
Az utolsó versszakot csend követte, majd a kórus kivonult a kápolnán keresztül.
Alice a szeme sarkából mintha egy női alakott látott volna az egyik sorban.
– Alice, gratulálok! Nagyon ügyes voltál! – hadarta a karnagy lelkesen. – Szeretnél a kórustalálkozón énekelni Warwickben? A helyedben mennék. Lesz ott énektanár a Királyi Zeneakadémiáról is. – Alice remegő hangon mondott igent. Egyre nyugtalanabb lett, tudta, mi következik. Fel akart ébredni a rémálomból, nem akarta még egyszer megélni, véget akart vetni ennek. Megjelent a tanár komor arckifejezéssel és a nevén szólította. Szomorú tekintettel nézett a szemeibe. Alice nem akarta meghallani a hírt. Futni kezdett, el a templomtól, a baleset helyszínétől, a tanártól. Az arcáról patakzottak a könnyek. Ha csak azt az egy mondatát visszavonhatná, ez mind nem történt volna meg. Céltalanul futott, már nem tudta, hol van. A külvilág teljesen elmosódott a könnyeitől. Csak azt tudta, hogy maga mögött akar hagyni mindent. Futás közben nekiment valakinek. Az illető elállta az útját, nem engedte tovább menni.
– Biztosan el akarsz menekülni? – kérdezte egy női hang. Alice nem nézett rá. Elhagyta minden ereje, a futás és a sírás teljesen kimerítette. Hevesen kapkodott levegő után. Térdre esett, szánalmasnak és gyengének érezte magát. Az arca lángolt, minden levegővétel fájt. A gyomra teljesen felkavarodott.
– Mitől félsz? – kérdezte az idegen, majd a vállára tette a kezét. Melegséget árasztott. Alice emlékeiben egy pillanathoz kapcsolódott ez az érintés. Valakivel kezet fogott egy kórházban, akinek az érintése hasonlóan megnyugtatta. De miért nem tudja megmondani, kihez tartozott a kéz? Az emlékei egyre kuszábbak lettek. Nem tudta többet megmondani, mi az álom és mi a valóság.
– Attól, hogy elfutsz semmi sem fog változni.
– Tudom – zokogta Alice. – Én csak szeretnék egy dolgot jóvátenni. Hogy ne így kelljen meghalniuk.
– Akkor tedd jóvá.
– De nem tudom, hogyan.
Az idegen Alice felé nyújtotta a kezét.
– Menjünk vissza.
– Hová?
– Add a kezed és meglátod. – Alice habozott majd elfogadta a kezet.

Egy étkezőasztal mellett álltak. Az asztalnál két felnőtt ült, és egy kislány. A kislány nem evett, üres tekintettel nézte az érintetlen vacsoráját. Alice teste megfeszült egy pillanatra majd a kislány mögé sietett.
– Tudom, mi jár a fejedben – szólt az idegen. – Lehetetlen. Nem tudod befolyásolni ami történik. Nem látnak, vagy hallanak téged. Inkább figyelj oda.
A csend egyre nyomasztóbbá vált. Az édesanya állt fel előbb az asztaltól, majd a férje is követte.
– Megmondtuk Alicia, hogy nem érdekel, mivel töltöd az idődet, amíg kitűnő maradsz és nem cipelsz el minket koncertekre. Annyi munka van, még ha lenne is időnk, inkább elmennénk valahová kirándulni, abból még tanulnál is valamit!
– De anya, kérlek szépen… – a kislány szemébe könnyek gyűltek, de túl büszke volt, nem hagyta legördülni őket. – szólózni fogok, biztos jobban menne, ha ti is jönnétek. A karnagy is megdícsért. Ott lesz egy énektanár a kórusiskolából, lehet, hogy meghallgat utána.
– Na ide figyelj! – csattant fel a férfi. – Van nekünk ennél jobb dolgunk is, keményen dolgozunk, hogy neked legyen mit enni és felvenni az iskolába. Éneklésből nem fogsz megélni. Ebből a templomi bohóckodásból pedig lassan elég. Még el is várod, hogy odamenjünk a sok sopánkodó agymosott közé?
– Drágám, nem kell ennyire lehordanod. Majd felnő. A kereszténység aranyos gyerekmese, pont a korához való. Majd kinövi, ha felnő és megérti. Addig meg hadd imádkozzon meg énekeljen. Amíg a jegyei nem romlanak, semmi baj. Legalább tanul egy kis kultúrát is. Jól jön a latin neki később.
– Még csak az kell, hogy bátorítsd! Az az idióta teletömi a lányom fejét mindenféle maszlaggal. Kórusiskola, Isten, hit, kornyikálás, ami sok az sok! A gyerek tanuljon meg élő nyelveket meg egy értelmes szakmát, ne azt a sok latin vackot! Így is él elég haszontalan ezen a bolygón! – Alice szótlanul figyelte az eseményeket az idegen oldalán. Tudta, mi következik de meg sem próbálta elkerülni. Behunyt szemmel várt. A kislány keze ökölbe szorult, a fogait összeszorította. Reszketett a dühtől.
– Ne merjétek Dominic bácsit és a vallást becsmérelni! Ő az egyetlen ember a világon aki szeret engem! Ti vagytok a világon a legrosszabb szülők! Gyűlöllek mindkettőtöket, gyűlölök itt lenni! Bárcsak mindketten meghalnátok! – a kiáltás visszhangjai sokáig nem hagyták el az étkezőt. A tányér szilánkosra tört, a kézből szivárogni kezdett a vér. A felnőttek arcára fagyott az értetlen közöny. A pofon azóta a pillanat óta égette Alice arcát.

A múltbéli Alice a szobájában feküdt. Bekötötte magának a kezét, szerencsére nem volt túl mély a seb. Alice az idegennel együtt ült az ágy mellett a földön.
– Nem volt még elég? Miért hoztál vissza ide? – kérdezte, többé meg sem próbálta elrejteni a könnyeit.
– Az volt a célod, hogy visszatérj ugyanoda. Jóvá akartad tenni, vagy tévedek?
– Hát… – nem tudott válaszolni. A kétféle válasz közül az egyszerű hazugság, a bonyolultba pedig már ő maga is belezavarodott.
– Alice, tudod, hány gyerek mondja ki a világon egy nap átlagosan, hogy halottnak akarja látni a szüleit? Tudod ebből hányan fogják fel a pillanat hevében, vagy gondolják komolyan? Ilyen szülők mellett csoda, hogy épp elmével túlélted azt a tizenegy évet.
– De ők nem rossz emberek. Jót akartak nekem. Lehet, hogy nem értettek meg… de ők a nulláról kezdték, semmijük sem volt. Nem akarták, hogy én is annyit szenvedjek az életben, mint ők. És én mindent elrontottam. Lehet, hogy Isten őket büntette meg mert én ilyen dolgot mondtam nekik. Mi másért történt volna pont azon a napon?
– Az önsajnáltatás nem fog rajtad segíteni. Bocsánatot kérhettél volna tőlük egész éjjel, vagy akár még reggel is. Mégsem tetted. És talán mindig ilyen emberekként emlékeztél volna rájuk, amilyennek most láttad őket. Az életben sok rossz dologért felelősségre vonhattad volna őket azok ellenére, amiket most elmondtál, hogy milyen jó szándék vezérelte őket. Sok dologért sosem kérünk bocsánatot. Érezzük, hogy kéne, néha tudjuk is, hogy többet nem lesz rá lehetőségünk, de mégsem tesszük meg. Gyűlnek az ilyenek, és mire felnövünk, tele leszünk megbánásokkal. Kiábrándulunk, mert rájövünk, hogy annyi mindent nem tudunk helyrehozni. Sok ember számára megáll az idő. A múltban élnek, mert nem képesek túllépni rajta.
– Nem akarom, hogy így maradjon. És nem akarom elfogadni, hogy semmit sem tudok tenni. Vissza akarom csinálni! – pattant fel a lány.
– Akkor csináld vissza ott, ahová most tartasz. Légy sikeres abban, amit szeretsz, tanulj szorgalmasan, fogadj szót Misty néninek, és élj szabadon! Élj úgy, hogy bármikor is halsz meg, ne legyenek dolgok, amikkel nem mersz elszámolni! Légy olyan ember, aki nyomot hagy a világban és törekszik rá, hogy segítsen másoknak elfogadni a sebeiket és továbbmenni! Gyere, menjünk vissza oda, ahol igazán meg tudod változtatni a sorsodat… a jelenbe!
Alice előtt ismét elhomályosult a világ, ám mielőtt teljesen tovatűnt egy halvány mosoly kúszott az arcára. Egy dolgot azért mégiscsak megbánt. Nem kérdezte meg az idegen nőtől, ki ő valójában.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2020-02-15 13:54 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Beraktam, hadd menjen a háttérben, olvasás közben.

"orgona - különös egy szerkezet, egy kicsit ijesztő is - hangja cammogva, búgva kísérte a gyülekezet énekét" - Értem, mit szerettél volna mondani, de mivel éz kizökkentett. A zenében pl. zongora van - oké, arról lehet mondani, hogy tud "cammogni". Egy orgona viszont, főleg egy templomi, azért nagyobb és súlyosabb annál, hogysem "cammogjon". Valami komolyabb hangzású szinonima kéne ide, bús B betűkkel (nem, a baktat egyszerűen röhejes). A búgás oké, az maradhat.
"Reina nem tudja, ő olyan ártatlan, olyan boldog. Alice csodálta ezt a tisztaságát." - Ezt? Miért, melyiket lehet még csodálni? Ha kihagyod a névmást, jobb a mondat.
"Mégis az övé jobban fénylett." - Szórend: az övé fénylett jobban.
"Reina igazi szépségét vörös haja adta - véres zuhatagként hullt a kabátjára." - Imádod a gondolatjeleket és a hátravetéseket, de most szólok, hogy ez sok is lehet később - például elege lesz belőle az olvasónak, hogy mindent - egy fél gondolat erejéig - megszakítasz. Vagy a végére hagysz.
"A Dies Irrae-t kezdte" - Elütés? Dies Irae.
"de mindenképp el fog jönni. - szólt egy lány." - Á, igen, a mondatközi pontok. Központozési hibának hívják, a pont nem kell.
"A karnagy persze nem tűnt ettől nyugodtabbnak, sőt!" - Ezt nyugodtan kihagyhattad volna, nem illik a szövegbe.
" inkább szégyent érzett mint dühöt" - Vessző.
"bocsánatot kér tőlük aztán minden házimunkát átvállal amit csak tud" - Itt is. Te, ezek eddig a helyükön voltak, nem? Legalábbis nem figyeltem fel ordító vesszőhibára.
"Ez valamelyest enyhítette a bűntudatát de gondolatban nem tudott visszatérni a fellépéshez." - És megint. Mi történt?!
"Az ablakpárkányról hangos károgással szállt fel egy gyászkövet madár." - Ez fájt. Ne művészieskedj, kérlek. Nem csak a stílus miatt mondom ezt, maga a jelenet is röhejes lenne.
"Szárnya nyomán hollótollak táncoltak a levegőben, fekete toll hullt a fehér hóba." - És a kislány vérvörös ajka világít a sötétben, kész a Hófehérke. Poe elég részletesen kiemelezte a saját versét, valahol biztos fent van a neten, mit miért és miért őgy írt, ahogy - lehet, hogy segítene.
"Blackheart kisasszony, velem jönne egy percre?" - Én vagyok a cikikus olvasó, ez ez amatőr fogás. Ilyen beszélő neveket ne. Az olvasó túlélte volna, ha itt csak Alice-nek szólítja. (Ami azért szoktalan az angolszász rendszerben, tehát előre vetíti a tragédiát.)
"a hangja gondterheltnek és tétovának tűnt" - Ez nagybetűs.
" a buta kislány nem nézett körbe mielőtt az úttestre lépett" - Vessző. (És bocs a spoiler miatt, de ez amúgy is sejthető legkésőbb az írás felénél.)
"apró elemekre bomlott majd a fényben táncoló porszemekké változott" - Megint vessző.
"hiszen Reina jobban ismerte a halált mint ő maga" - Vessző.
"kóborlélek " - Létezik ilyen szó?
"A kóborlélek - a kísértet - szembe fordult vele, mindkét kezét az övébe vette." - Felesleges a közbeékelés. Az olvasód nem hülye. (Remélem, nem tapasztalat miatt írtad így... remélem, az eddigi olvasóid sem voltak hülyék...)
"Az arcán legördülő könnyekben visszatükröződött valami, egy szellem arca." - Ez egy felesleges mondat, valdd be.
"Alice egy pillanatra azt hitte belevalakul a ragyogásba" - Vessző.
"Mikor a ragyogás megszűnt Alice kezében egyetlen halványan pislákoló mécses maradt" - Vessző. Amúgy eddig volt szó mécsesről?
"- Adieux, Reina." - Ez és a cím... Nem Beethoven? Akkor miért egy másik zenére írtad? Tarts ki egy mellett, mert így csak zavar keletkezik az Erőben.

Alapvetően nem rossz, de mintha félúton egy egészen jó írás átváltott volna ritka amatőrbe. Főleg a vesszőhibák miatt. Nem értem a váltást, maximum azzal tudom indokolni, hogy leraktad az írást a felénél, vagy valaki csak addig nézte át. Kár érte, mert a szöveg az elején sokkal magasabb minőségű, mint ami később jön. A legvége meg pátoszos szeretne lenni, bár van, ahol elművészieskeded, de talán "kinövöd", ahogy megtalálod a hangodat. Nekem úgy tűnik, van gyakorlatod, de nem az igazi. Megtanultad a rossz mozdulatokat is, rögzültek.
Próbálj egyszerűen írni, őszinte szavakkal, nem bonyolult képekkel. A kőkemény valóságban sokkal több van, mint holmi nyekergő hollókban. Jó lesz ez!

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2020-02-15 23:02 Lisa_Rouge

Lisa_Rouge képe

Köszönöm a visszajelzést!
Való igaz, hogy két nap leforgása alatt íródott ez a furcsaság. Utólag visszaolvasva nem volt olyan szerencsés ötlet beküldeni. Főleg, hogy a vesszőhiányoknak (a gondolatjeleket meg inkább hagyjuk) teljes tudatában látom viszont. Csak azt a kérdést teszem fel a pár héttel ezelőtti énemnek: miért? Szerintem ő se tudja. Azt hiszem, nem fog itt ártani egy alapos átírás.
Tudom, hogy nagyon az elején járok de hátha az itteni visszajelzések segítenek majd fejlődni.
Viszonylag sok éve írok de eddig sosem kaptam kritikát olyantól aki tényleg ért is hozzá. Egy kicsit ijesztő. Ez az első kritikám itt publikált írásomra. Köszönöm amiket írtál, mindenképp átrágom majd magam rajtuk.

Pianoheart

v, 2020-02-16 22:47 Kentaur

Kentaur képe

Szia!
A gondolatjelekre tudok neked linket, ahonnan megtanulhatod 7 másodperc alatt (lemértem) örökre előhozni. Kéred?
A címben okénak találom, hogy "A búcsúzások" szerepelnek (annak ellenére, hogy franciául ennek nincsen többes száma, bár Beethoven egyik szinfóniájának ez a címe, de ez csak azt jelzi, hogy ő nem jól tudott franciául. :-D. Ez olyan, mint a demizson magyar szó, ami franciából jön elvileg, csak ott már nem létezik, és amikor létezett is marhacombot jelentett...Szóval ez egy franciának tűnő német kifejezés, aminek franciául semmi értelme.)
De végén nemigen értem, mi értelme van, hogy "Búcsúzások (elöljáró nélkül), Relina." Nem "Adieu, Relina" (Isten veled, Relina) akart az lenni? Google fordító?
Szép-szép a Dies Irae betét, csak ilyenkor illik megadni a címet, hogy mi ez, és a forrást legalább, de lehetőleg fordítást és annak forrását is. Tudod: idézni csakis pontosan és hivatkozva!
Magyar szakon kering erről egy vicc, ami valójában nem is vicc:
"Diák: Lehet hivatkozás nélkül idézni a dolgozatban?
Tanár: Nem.*
*Bánk Bán, 3.oldal, 7.sor."
A párbeszédekben nem csak a gondolatjel nem sitimmel, de a párbeszédközpontozás sem néhol, itt, az oldalon, ha rákeresel, van vagy két nagyon jó cikk erről, nézz utána!

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2020-02-23 22:26 Lisa_Rouge

Lisa_Rouge képe

Megszületett a "kettő-pont-nullás" verzió (nem merem véglegesnek hívni, biztos van még rajta javítani való). Tartalmilag igen jelentősen eltér az eredetitől. Kellett elég sok gondolkodási idő az átíráshoz, de remélem jót tett neki, hogy érni hagytam egy kicsit az ötletet.

Pianoheart

h, 2020-02-24 19:28 Dana

Dana képe

Én nem tudok olyan szuper és részletes nyelvtani, nyelvhelyességi tanácsokat adni, mint Dóri vagy Kenta, de pár egyéb tanácsot adnék, inkább csak úgy érzésre. Mi lenne, ha én írnám ugyanezt a szöveget -- ez a kérdés, amit fel szoktam tenni magamnak. Az elején például rengeteg a szóismétlésed, amivel némi elegáns összevonással meg lehet szabadulni.

A kórházban töltött napok hosszúra nyúltak. Nem segített az esős őszi idő sem. A rövid nappalokon alig egy-két percre sütött ki a Nap, az éjjelek végtelennek tűntek. Alice rettegett a hosszú, magányos óráktól. Nehezen aludt el, többnyire az óra monoton ketyegését hallgatta. Az alvással töltött néhány órát rémálmok tették pokollá, amik egybefolytak a valósággal. Újra meg újra átélte ugyanazt a délutánt, amikor elvesztette a szüleit. --> A kórházban töltött idő végtelen hosszúnak tűnt Alice számára. A szürke, esős nappalokat magányosan, szinte teljes némaságban töltötte. Hallgatta az eső monoton kopogását, a szél süvítését, és a folyosóról beszűrődő hangfoszlányokat, amelyekben egyre-másra szülei hangját vélte felismerni -- tévesen persze, hiszen ők halottak voltak. Ha sikerült is elaludnia, zaklatott álmában újra és újra átélte a szörnyű délutánt, amikor elveszítette őket.

A nap, ami kisüt, kisbetű amúgy. A Nap, a csillag, ebben az értelmében, nagy.

Ilyeneket akartam kiküszöbölni (még ha nem is feltétlenül zavaró mindenkinek): hosszú nap, idő, rövid nappalok, Nap, végtelen éjszaka, hosszú, magányos órák, elaludt vs hallgatja a ketyegést, alvás, órát, délutánt. Túl sok az idő, kis ellentmondások a fogalmazás módja miatt stb. De ezek tényleg csak az én érzéseim, benyomásaim.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2020-02-25 08:30 Kentaur

Kentaur képe

Határozottan jót tett neki, hogy átírtad.
Ne aggódj azon, hogy még mindig nem tökéletes. Kell egy kis idő(1-2 év legalább, ha nagyon tehetséges vagy, 3-4 ha közepesen), és sok-sok gyakorlás megtanulni írni.
Azért vagy itt, hogy fejlődj, úgyhogy ne kérj elnézést, hogy nem profi. Fura is lenne. :-D
"Az arcvonásai szigorúak, de valami mégis ellágyítja őket: a szemei." A magyar egyes szám kedvelő nyelv, hacsak nincs rá különösebb okod, páros szerveket egyes számban szereti a magyar nyelv.
"– Hát te vagy Alice – a lány bólintott." Helyesen: – Hát te vagy Alice. – A lány bólintott. Amikor nem teszünk pontot, kisbetű, olyankor azért tesszük ezt, mert a kettő egybetartozik, ha te mondanád, úgynevezett függő beszédben, akkor egy mondatba tennéd. Pl: – Lemegyek kenyérért – modta Laci.=Laci mondta, hogy lemegy kenyérért. De:– Hát te vagy Alice. – A lány bólintott.= Mitsy néni azt mondta a lánynak, hogy hát te vagy Alice. A lány bólintott. Ugyanez itt is:"Bárcsak mindketten meghalnátok! – a kiáltás visszhangjai..."
"– Megmondtuk Alicia" Megszólítás elé mindig vessző.

Mos egy kicsit amolyan Karácsonyi ének lett a dologból, amikor egy szellem eljön észhez téríteni a főhőst. A vége kissé túl sablonos, az álatlános életböcsességet az olvasó kicsit unja. De ezeken a gyerekbetegségeken, hogy sablonos, nem erős téma, nem egyedi látásmód, kis giccs szinte mindenki átesik kezdő korában. Gyakorlásnak ez is jó.
Jó, hogy megpróbáltad átírni. Javíts valahol (akár itt, akár a sajátodban), tedd el magadnak a tanultakat, és annak fényében írj mást is. És olvasd másokét is, kritikástól, mert abból is rengeteget tanulsz.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.