Holtomiglan

Harminckét évesen nem mardossák szívem a szerelem lángjai, amint a tekintetem a csajomra, nőmre, a választottamra téved. Soha többé nem lobban fel a tűz, a csillagunk kihunyt. A távolság is pont akkorára nőtt köztünk, fényévnyire. Vagy túloznék?
Próbálok visszaemlékezni megismerkedésünk napjára - sosem voltam túl jó ebben. Elfelejtett fontos dátumok, évfordulók, tudjátok, hogy megy ez. Valentin napot említeni se merem. Egy átlagos férfi és egy átlagos nő találkozása. Természetesen az interneten akadtunk össze, hol máshol?
Mennyit viccelődtünk vele: a gyerekeinknek el ne merjük mondani majd az igazságot, ki kell találnunk valami tréfás első találkozást, mesét a szerelem első látásról. Hogyan is történt valójában? Nem számít, úgysem emlékszem rá. Szörnyű érzés leírni, de nem adhatom ki magam valaki másnak, aki nem én vagyok. Értitek, ugye? Ezekkel a felesleges szavakkal, mondatokkal is önmagam elől menekülök; én már ismerem a folytatást.
Adtok egy percet? Húgyoznom kell.

Szóval. Egy valamit biztosan tudok: megismerkedésünkkor két lábon jártunk a földön. Magasztos érzelmekről nem ábrándozott egyikünk se, szexről én bizonyosan, talán ő is. Az internetes beszélgetések alatt rengeteg közös érdeklődésre derült fény, így nem éreztem kihívásnak randira hívni. Látatlanban is vibrált köztünk az a bizonyos szikra. Eleinte a küzdést kissé hiányoltam, mi férfiak szeretünk vadászni, a túl könnyű préda elijeszthet minket a nehezen megszerzett zsákmány finom ízétől. Az övé palacsinta ízűre emlékeztetett - mindenki szereti, de elkészíteni könnyű. Imádok enni, tudjátok? Talán ezért is hívtam el egy olyan helyre vacsorázni, ahol mind a ketten imádtunk megfordulni, felzabálni az étlapot. Sosem voltunk válogatósak, hús vagy zöldség, mind egy helyre kerül. Különös, szinte csak ennyire emlékszem arról a napról. Ezen kívül annyi maradt meg, hogy az éjszakát nálam töltötte. Hamarjában elsültem az igaz, de legalább nem fel! Akkor ott, húsz évesen, ha előre látom a jövőt, belevágtam volna-e? Mit mondanék most az akkori önmagamnak? Hagyd a francba ezt a csajszit, hiába fogod általa megismerni a boldogság fogalmát? Van még hal a vízben, senkinek nincs elrendelt szerelme az életre. Fogd már be! Nem bírom ezt a haláltusát, meddig bírhatja egy épeszű ember? Mondom! Fogd be a pofád!
Mindjárt jövök.

Muszáj valami szépet felidéznem! Egy hetes kirándulások, alvás a szabadban, tűz melletti szenvedélyes együttlétek; főleg, amikor csatlakozott egy barátnője is. Nyami. Ennyire primitív lennék, csak a szexet tudom értékelni? Gyorsan, másik élményt. Közösen festettük ki a lakásunkat, amit hitelből vettünk. Hopp, ez nem is szép emlék, bár, ami a festés után történt…
Amikor megvettük a közös kutyánkat, Rengárt. Fajtiszta leonbergi, igazi oroszlán-maci keverék volt. Volt.
A nyaralások! Az utazás nagy szenvedélyeink egyike. Körbejártuk a világot, ha szabad így fogalmaznom. Megmásztuk Afrika Atlasz-i magaslatait, tapostuk a Szahara végeláthatatlan dűnéit, utazhattam szamárháton, amíg mindenki más tevét kapott. Dél-Amerika dzsungeljeiben, ahogy ölelésemmel védtem kedvesem a moszkitók hada ellen – valójában élőpajzsnak használtam -, a vad vízi evezéseink, ahol sikolyától csengett a fülem. Jártunk északon is, hógolyó és fürdés; eszméletlen, mennyi baromságot elkövettünk! Egyszer egy egész hétre kiköltöztünk egy farmra, kibéreltük. Igazi tanyasi élet tyúkkal, kakassal, libával, disznóval, tehénnel és egy elkülönített szalmázott szegély, ahova a ganéjt kellett lapátolni. Képzelhetitek, nem csak a trágya került oda, szerelmem is ráhajítottam.
Már megint kezdi… Unom már az üvöltözést is. Le kellene csukatni merengésem megzavarásáért. Gonosz lennék? Az vagyok? Mindjárt jövök.

Elmúlt már dél is. Túl vagyok az étkezés nehézségein. Sétálni kellene, de nem megy. Pillanatnyilag ideköt az írás, ezt tartom utolsó mentsváramnak. Van egy pisztolyom is. Melyiket választanátok? Minden csendes. Még. Fejemben emlékek kavarognak, kattog a billentyűzet, valamit már írnom kellene, valami fontosat.
Három évvel ezelőtt – már jócskán együtt éltünk – eltűnt két napra. Fürge. Így hívtam a szerelmem. Így már nem szólíthatom, már nem hívhatom soha többé.
…akkor először és utoljára ütöttem meg nőt. Elmesélem, essünk túl rajta.

Valami úton-módon mindig kapcsolatban maradtunk, legyen az telefon, internet, alkalmazások, tudjátok. Valaki emellett felszívódjon, csak úgy? Ti mire gyanakodnátok? Az éjszaka leple alatt távozott, nem hagyott egy cetli üzenetet sem, elérhetősége offline. A munkám alatt csak rá tudtam gondolni, hol lehet, mit művelhet. Mint az első napokban, hetekben, hónapokban. Haza érve hűlt helyét találtam. Se egy megmozdított cipő, csizma, sem egy elől hagyott müzlis tányér. Azonnal a rendőrséget tárcsáztam, mindhiába. Az ügyeletes tájékoztatott az eltűnt személyek bejelentési módjáról, miszerint személyesen kellene befáradnom egy fotóval az illetőről. Nem mertem elhagyni a lakást, Fürge biztosan akkor érne haza.
A nap hátralévő részében tárcsáztam rokont, barátot, közeli ismerősöket. Találni valakit, bárkit, aki tud róla. Rádió csend a rokonoktól, családtól. Az estét végig izgultam, de cselekvésképtelen voltam. „Majd holnap!”, ismételgettem. Az agyam fogaskerekei szüntelen dolgoztak, egyre gyártották a különféle teóriákat a balesetet szenvedett páromtól kezdve az ötös lottót megnyerő, immár gazdag kedvesemről. Nem tudom, hol veszíthettem el a fonalat.
Másnap reggel nem mentem dolgozni. A digitális órán a nyolcas szám díszelgett, amikor a szoba benti csöndjét nem az utcáról beszűrődő hang törte meg, hanem a bejáratiajtó ki és becsukódásának nyikorgása. Testem nem reagált azonnal, nem tudtam a kimerültségtől hallucinálok vagy valóban ő tért haza. Újabb zajok: lánc zörgés, kihúzott szék kaparászása. Szemem alatt ujjnyi párnák, látásom elhomályosult.
Fürge az ebédlőasztalnál ült, haja kócosan, táskája maga mellé szórva a padlón hevert. Arca bágyadtan, szeme üres tekintettel kémlelt. Mérgesen szólítottam meg, ráförmedtem. „Még egy ócska sms se!”. „Ez a legnagyobb gondod?”- felelt vissza. Azóta is ez a mondat visszahangzik a fejemben. „Ez a legnagyobb gondod? Ez a legnagyobb gondod?
Mint az vízcsepp - először nem is veszed észre, de ahogy egyre több esik le, ráfókuszálsz, míg az őrületbe kerget. „Ez a legnagyobb gondod?” Közelebb hajoltam hozzá. Izzadtság szaga párolgott bőréből, ruhájából. A „Hol voltál?” kérdésre nem jött válasz. „Másik férfival múlattad az időd?” - faggattam. A feje kissé előrebicsaklott, aztán bólogatott. Abban az állapotomban észre kellett volna vennem a könnycseppet a szemében? Az arckifejezéséből? A kezem magától lendült. Tiszta csapás volt. Nevéhez híven, fürgén csattant a padlóra, semmi ellenállást nem tanúsított.
Fel-alá járkáltam, már magam sem emlékszem, miket beszélhettem. Úgy éreztem, a világot is el tudnám pusztítani a dühömmel. Mozdulatlanul feküdt. Miért nem sikoltoztál, üvöltöztél akkor is? Ha?
Nekem kellett felemelnem onnan, alatta a rengeteg könny tócsává állt össze. Amint a karomban tartottam, valami megváltozott bennem is. Minden haragom magamfelé irányult, nem értettem, hogyan lehetettem képes ilyesmire. Ő meg csak sírt-sírt, megállás nélkül. Elvittem a fürdőszobába, se a szagát, sem a körülményt nem tudtam elviselni. Magára hagytam. Hiába a bocsánatkéréseim, süket fülekre találtak. Egy szót sem szólt azóta.
A délelőtt felét a kádban töltötte, onnan is nekem kellett kiszednem, a langyosra hűlt vízből. Azt már mondanom se kell, hogy a nap hátralévő részében az ágyban feküdt. A pofon óta nem beszélt. Barátokat, segítséget nem hívtam, csak a munkahelyemre telefonáltam be. Akkor mégis mire gondolhattam? Már nem tudom. A laptopot vettem elő, játszottam, amíg aludt. Miután a játék se bírta elfedni a rideg valóságot, fogtam magam és befeküdtem mellé. Nem karoltam át, nem húztam közel magamhoz, szimplán néztem szunnyadását.

Ébredésem déja vuvel járt, ismét egyedül feküdtem az ágyban. Páromnak hűlt helye. Álmodtam volna az egészet? A szobában sötétség, az utcát az éjszaka uralta. Körbejártam a lakást, ő sehol. Táskája ugyanúgy a szőnyegen hevert, a pillanat a tegnapot idézte. Sehol nem találtam, ujjaim a telefon képernyőjét matatták, eredménytelenül. Átkutattam még egyszer a házat. A levetett ruhái a szennyesben, kabátja felakasztva, mindössze abban a hálóingben és alsóneműben lézenghet, amit ráadtam? Hiszen felébredtem volna, ha a szekrényben matat, öltözik. Nem mehetett messze, a közelben kell lennie. A kulcsokat a bejárati ajtó mellett, a kredenc feletti kiszögelésen tartottuk, a legbiztosabb módja a „Ne keresd fél óráig a kocsikulcsot!” ellenszere. No, mit gondoltok? Az autókulcs kámforrá válása ismét felszított valami ősi gyűlöletet a lelkemben. Persze, ilyenkor tudtam cselekedni… újrahívtam a rendőrséget: majdnem feleségem ellopta az autómat. Húsz percet kellett várnom a visszajelzésig, húsz percig rágtam a körmöm és szidtam életem szerelmét, mekkora egy utolsó ribanc. A kopó, a telefon másik oldalán, nem tűnt túl segítőkésznek. Nem értettem, miért nem ismer máris minden információt, például a tolvaj nevét, az autóm márkáját, mikor tűnt el, en bloc mindent. Türelmesen vázolta fel a helyzetet; a bejelentett lopott autó sofőrje balesetet szenvedett, az intenzívre tartanak vele ezekben a percekben is, állapota súlyos. Majd kissé nyersen így folytatta: „Ha ön nem közeli hozzátartozója, akkor is kérem, fáradjon be, ismerheti az esetleges elkövetőt a későbbi feljelentés végett. Lerövidítené a nyomozást.” Végre észbe kapva azonnal kinyomtam a mobilt. Taxit tárcsáztam, és miközben öltöztem, egyre csak az járt a fejemben, mennyire sajnálom édesem; hogy nem láthattam ezt előre?! Ismét ő lett a fény az alagút végén, minden gyűlölködés magam ellen szólt.
Egy pillanat és jövök.

A kórház felé tartva tárcsáztam após,-anyósjelöltet, legközelebbi barátokat. Nem akartam egyedül lenni. Nem én értem oda először, még így sem, hogy nem munkahelyről rohantam el. Hosszú órákat vártunk, műtötték. A „Mi történt?” kérdésre mindössze az eltűnését adtam elő, a pofonról mélyen hallgattam. A rendőrségi jelentés szerint ő okozta a balesetet, áthajtott a másik sávba, frontálisan ütközött. Fürge, a szélvédőn át távozott az autóból, nem használt biztonsági övet.
A műtét sikerült-e? Mielőtt azonban szót ejtenék erről, első számú gyanúsítottá állítottak elő. Miért? Az orvosi vizsgálatok, műtét során durva behatolás nyomait találták olyan helyeken, ahol egy nő az intim dolgait végzi. Én vetkőztettem le és dugtam kádba, értitek? Én is szedtem ki onnan. Nem bánta az érintésemet, nem lökte el a kezem. Nem tudtam! Nem vettem észre semmit! Egy „ismerős” – hogy fulladna meg - mentett ki helyzetemből, aki elmondása szerint szemtanú volt az esetnél. Szemtanú…? Segítséget kért az én Fürgémtől. Mit hitt? De ő barátként viselkedve éjnek évadján elment hozzá - engem jólelkűségből nem ébresztett fel -, ahol nem kettesben töltötték az időt, de nem ám. Annak a ribancnak, az állítólagos barátnak a stricije, meg a részeges cimborái betalálták őt. Az én Fürgémet. A többit nem részletezem, mert a hányinger kerülget.
Gyilkolni van kedvem. Még folytatjuk.

Túl a vacsorán, túl a fürdetésen, túl a tisztálkodáson, ismét itt vagyok, fejezzük be. A műtétet az orvosok sikeresen zárták, ugye? Hiszen ezt mondtam. Nyaktól lefelé megbénulás? Ez megvan? Agy-sérülés, mely lehetetlenné teszi a beszédet, helyette hangos-halk gügyögés hallatszik? Most is csinálja. Kussolj! Nem tudok koncentrálni. Már két éve zajlik ez a monoton életvitel, csak mi ketten, én és Fürge. Reggel felkelünk, kicseréljük a pelenkát, lemossuk a szart az egykor feszes, kerek popsiról, behintő porozom a bőrét, a hóesést utánozva. Konditerembe se kell járnom, mióta őt emelgetem. Minden alkalommal belepasszírozom a tolószékbe, egyik helyiségből a másikba tolom, a hosszú séták a remek utakon. Az etetések. Megőrülök! Minek neki fog? Hátráltat, nem egyszer ki akartam húzattatni. Néha megmakacsolja magát, nem bírom a szájába dugni a kanalat, nem mindig nyitja ki. Vajon nem ízlik neki a tejbepapim? Láttam e azóta az értelem szikráját a szemében? Nem nézek bele olyan sokat, hogy ezt tudnám. Gonosz lennék? Gyűlölöm ezt az állapotot, gyűlölöm magam és gyűlölöm őt is. Kezdetben sokan jártak fel hozzánk segíteni, családtagok, az állítólagos barátok. Hol? Hol vagytok ti most? Tudjátok mit? Basszátok meg! Hatszáznegyvenegyedik alkalommal ragadok tollat és nem pisztolyt. Ennyi ideje küzdök a szerelemmel, önmagammal.
Szerelem…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-02-23 19:48 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Megint egy írás, amiben találkozik a szóbeli és írásbeli mesélés. Na, nálad pont fordítva van, mint a többieknél, te írásban szót szerettél volna imitálni, csak nem jött össze. Valahol menthető, hogy ilyen, meg karakterhű, de ez elég olcsó mentsvárnak tűnik nekem. (Persze, ugye, mit tudhatom, nem vagyok író. Látod, ez is olcsó kifogás.)
"Az internetes beszélgetések alatt rengeteg közös érdeklődésre derült fény, így nem éreztem kihívásnak randira hívni. Látatlanban is vibrált köztünk az a bizonyos szikra." - Ember, ki beszél így? Bírósági fogalmazó vagy rendőrnyomozó nem lök ilyeneket, hogy "rengeteg közös érdeklődés", és még "fény derült rá", és "a beszélgetések alatt". Sőt, "nem éreztem kihívásnak"! Meg ugye "látatlanban" és "vibrált".
"a túl könnyű préda elijeszthet minket a nehezen megszerzett zsákmány finom ízétől" - Az biztos, én is utálom, mikor vadászat végén odamennék a hajnal óta űzött szarvashoz - kapitális agancsok, te, olyat nem láttál -, erre egy nyúl nem a pofámba ugrik? Kiverte az egyik fogamat.
(Ugye érted? A könnyű préda nem lehet nehezen szerzett zsákmány. Vagy te vagy ritka béna vadász.)
"Az övé palacsinta ízűre emlékeztetett - mindenki szereti, de elkészíteni könnyű." - Én nem. Nem csak nem szeretem, de le is égetem.
Érdekes, mi a bajod a helyesírással?
"Nevéhez híven, fürgén csattant a padlóra, semmi ellenállást nem tanúsított." - Szorgosan elájult. Lehet fürgébb a gravitációnál?
" ahol egy nő az intim dolgait végzi" - És ez a férfi állítólag együtt élt egy nővel.
A végén megint elkergetted a helyesírást.

Nézd, mondhatok én bármit, hogy ez így nem jó, az úgy helytelen szóhasználat, de aki hatszáznegyvenegyszer leírta már ugyanazt, feltehetően ugyanolyan rosszul, annak magyarázhatok, az már beégett. :)
(Egyébként jogilag perelhetőek a szülők ilyenkor, nem? Nem a felesége, elvileg nem az ő dolga lenne ápolni.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2018-02-23 20:24 Bjursta

Bjursta képe

Szerintem nem perelhetőek a szülők, csak a nagykorú tovabbtanuló gyermek tartására van szabály, az ápolás erkölcsi kőtelezettség. Azt hiszem. Az irás nagyon brutális, igy igen hatásos, a szóhasználat és az alkalmazott fordulatok azonban - nekem - erősen lerontják ezt a hatást. Ennyire nem lehet senki egyszerre egyszerü és hóbortosan fellengzős fogalmazását illtően, - mármint a főhős, nem a szerző természetesen -. Bár belegondolva, lehet, hogy lehet.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

szo, 2018-02-24 08:48 Roah

Roah képe

Az ötletre adnék egy ötöst! Mikre nem ad a Karcos egy ötöst?! He? :D
Kelvin olvasta ezt? Az ilyesmi téma igazán neki való. :D (Egyébként a S. Hawking életéről szóló produkció jutott eszembe. Csak tudom, miről szól a film, tonna kritikát olvastam róla, de megnézni sosem bírtam, és a bakancslistámon sincs feltüntetve, ergo nincs a terveim között a megtekintése.)

Folytatom. ;)
Tetszik a tagolása, és hát rém cink, de a csapágyas karakter is, van olyan mondata, ahol még a nyálát is láttam csillanni a szája szegletében, kellőképp' szét van csapva az agya. Szándékoltnak vélem a fogalmazást. Bejött, hogy nem (!) a durvulós-megőrülős jellemvonásokat ábrázoltad, hanem valahogy morbidnak tűnik nekem, de inkább viccesnek - tudod, arra célzom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor kínjában röhög, röhigcsél valaki a tehetetlenségtől.
Az is egész jó, hogy bepörög a végére, felkapja a vizet, saját magát idegeli fel, amikor kiabál szinte kifelé, amikor káromkodik fájdalmában, és dühös; legfőként önmagára.

Mit tesz a féltékenység, mi?
Hova vezet a féltékenykedő gyűlölet? Mit hoz ki az emberből? Hova süllyeszti? Mikre készteti? Hogy zabálja fel, milyen következményei lehetnek ennek? Látszólag jót tesz? Egy pofon? A bántás? A féltékeny fröcsögés? Vagy micsoda?
Szerintem a féltékenység úgy marhatja szét a lelket, mint a lepra a testet: nem lehet megfékezni, csak egyre nagyobb és nagyobb részeket fertőz meg, amíg el nem jut a pofonig, végzetes pofonig.
Szerintem a történet egy új példázat arra, hogy nem éri meg.

Végül még egy karcügyileg megfogalmazott észrevétel, tetoválások nélkül. ;)
Azt mondják, vannak témák, amiket már sokszor feldolgoztak, kvázi a sajátos megközelítés az, amikor ilyenkor kiemelheti a többi közül. A szerelem is egy ilyen téma, és számomra sikerült másként megmutatni az árnyékosabb feleket, Afrikától az ápolásig, ez tök jó, ez tetszik nekem. És jah, ímé egy példa arra, hogy külső személyleírások nélkül is működhet egy novella.

Amit a jövőre nézve tanácsolnék, az az lenne, hogy menj rá a hangulatra, fokozd, érzékeltess, precízebb lélektani kidolgozásokat is javasolnék.

Jöhet a következő sztori! ;)

Hm.
Ehhez mit szólsz? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=Es3GQMOLHkk

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."