Papírarc

A fiú tekintetét a vonatablakra függesztette, a táj káprázatos gyorsasággal suhant el mellette. Az erdő, a zöld ezernyi árnyalatában pompázó lombkoronák, a tó, közepén csillogó aranyhíddal, a lemenő nap fénye. Aztán a mező, sárga búzaföld és pipacstenger. Semmi sem volt állandó, minden változott, az arcát kivéve, halovány képmása mozdulatlanul várakozott a koszos üvegablakon. Többet nem is érdekelte már a kinti táj, elfordult és tekintetét egyenesen a szemközt ülő lányra szegezte. Furcsa volt, de idebent is megtalált minden szemetgyönyörködtetőt, amit odakint, a fülkén túl láthatott. A lány hosszú, selymes haja, akár a búzamezők, vörös ajka pipacstenger, szeme zöld, akár a tó és erdő mélye. Túl sokáig bámulta, illetlenül sokáig.
—No, mi az?—kérdezte a lány kuncogva és az ülésre tett csokoládé után nyúlt. Már csupán egyetlen darabka árválkodott az ezüstszínű papíron, fölkapta és az ámuló fiú szájába nyomta.—Tudom, hogy ez a kedvenced, csak nem merted elvenni.—kacagta jókedvűen, gyönyörű szemei valósággal csillogtak a kabin félhomályában. A fiú engedelmesen rágni kezdett és némán figyelt. A lány magához vette az édesség csomagolópapírját, a falhoz illesztette majd hozzálátott, hogy körmeivel sima, csillogó felületté alakítsa. A művelet sokáig tartott, de megérte, hamarosan lehelet vékony ezüstlapocska táncolt a lány kezei közt. Akkora lehetett, akár a két tenyere. A fiú csak bámult, megszokta már a köztük lévő, áthidalhatatlannak tűnő szakadékot. Ő többnyire csak figyelt, némán, magába roskadva, talán kicsit szomorúan, a lány viszont maga volt az élet, szemei csillogtak, nevetett és valóban… mintha világosság gyúlt volna mindenhol, ahová csak ment. Most is… lehetséges, hogy voltaképp nem is a kabin lámpái fénylenek? A lány időközben elbűvölten figyelte a kezei közt rezgő ezüstlapot, majd gondolt egyet és az arcára simította. Az alufólia tökéletesen megőrizte a vonásait, mikor levette, önnönmaga furcsa, vak képmása nézett vissza rá, ám még az is mosolygott. A lány felkacagott, majd a papírarcot lerakta a mellette lévő ülésre. Ezután már nem sokáig utaztak együtt, legfeljebb egy félórácskát. A következő állomásnál csikorogva, sikoltva lefékezett a vonat, a leány pedig egy búcsúcsókot nyomott a fiú homlokára.
—Sajnálom, de mennem kell, a szüleim már várnak. Jó utat.—azzal fogta a bőröndjét és kibukdácsolt a fülkéből. A fiú kis ideig csak nézett utána, majd észbe kapott és ő is a folyosóra rohant. A vonatajtóban lelépett egészen az utolsó lépcsőfokig és a lány után kiáltott, aki már a peronon küszködött méretes csomagjával:
—Azért… levelet írhatok neked? Vagy képeslapot?—a lány megtorpant és visszanézett, mosolyogva mondta:
—Nem hinném, hogy ez jó ötlet volna. Légy jó!—a vonat lassan elindult, a fiú addig várt, míg lehetett, aztán visszahúzódott az előtér biztonságába és az ajtót is becsukta. Lassan visszabotorkált a fülkébe és csalódottan ledobta magát az ülések egyikébe. A papírarccal sokáig szemezett, nem mert hozzányúlni, hátha valami baja lesz, szétesik, elveszti alakját… végül nem bírta tovább és kézbe vette.
Az apró faház egy domboldalon állt, körülötte hosszú szőlősorok nyújtóztak, míg csak a szem ellátott. Semmi sem volt fogható a környék nyugalmához, sehol egy autópálya, sehol egy település, sehol egy ember. A fiú fölszaladt a tornácra, szegényes holmiját lerakta maga mellé, csupán a papírarc csillogott ezüst fényével a kezei közt. Tüdejét teleszívta a friss, zöld illattal, zúgó fejét megnyugtatta a csönd és a kéklő égen vitorlázó sólyom rikoltása. Végül ismét magához vette a csomagját és beoldalazott vele a házba. Odabent mindent ugyanúgy talált, ahogy hagyta, pedig az ajtót sosem zárta. Persze aligha akadt olyan holmija, ami kellett volna bárkinek is. A rozoga ágy, a szúette polc, szék és asztal, a régi írógép, másnak csupán szemétrevaló kacat. Legelsőként az ezüstszín maszkot helyezte biztonságba, lerakta az asztalra, az írógép mellé. A papírarc tökéletes épségben maradt, maga a fiú sem értette, hogyan, hisz rendkívül gyönge, képlékeny jószág volt… Ám nem számított, miként történt, lényeg a végeredmény volt, a kedves arc ott pihent az íróasztalán. Sokáig nézte, figyelte, hozzányúlni már nem mert. Hirtelenjében azt is megérezte, hogy a lány csókja még mindig ott ég a homlokán… pedig már jó pár órája, hogy elváltak útjaik. Miként is tehetné, hogy nem ír neki levelet? Vagy képeslapot. Elhatározta hát, hogy mindig küld neki valamit. Kezdetben levelekkel próbálkozott, ám ezekre sosem érkezett válasz. Nem akarta a lányt irományaival zaklatni, így egy idő után már csak képeslapokat küldött, január elsején, a születésnapján, majd minden ünnepkor, mikor az emberek szeretteikre gondolnak, például húsvétkor és karácsonykor. A lapokra sem jött válasz, a fiú ennek ellenére elhatározta, hogy rendületlenül küldözgeti neki jókívánságait, akár éveken keresztül. Egészen addig, míg a lány már nem is emlékszik a nevére, fogalma sem lesz, honnan jönnek a furcsa képeslapok. Néhány évig valóban így tett, de aztán egy idő után már nem látta értelmét és felhagyott vele. Csupán a papírarc maradt, az ablak előtt, éveken át.
A kandalló fénye vörös derengéssel vonta be az egész szobát, a padló, a fal, a bútorok, az ágynemű, mind-mind valami megfoghatatlan, földöntúli narancsos színben játszott. A fiú mélyen aludt, takaróját egész az álláig húzta. Orcáján vörös pír táncolt, a lángok fénye, és a láz jele. Már napok óta beteg volt, talán életében először bánta, hogy oly magányosan tengeti életét, hisz senki nem akadt, aki meglátogatta volna. Vagy csak érdeklődött volna hogyléte felől. Ha épp magánál volt és láza alább hagyott, emlékein merengett, régi életén és a nyári nap fényén. Ilyenkor, télvíz idején, ez hiányzott neki legjobban, a nyár melege, a tücsök és béka muzsika, a madarak éneke. És persze még valaki… A papírarc még mindig a helyén volt, ahogy évekkel ezelőtt, egyik oldalán a kandalló, másikon a telihold fénye csillogott. Mellette, az írógépbe fűzött papír már napok óta üresen állt, ilyesmi sosem fordult elő. Farkasordító hideg volt odakint, friss hótakaró fedte be a néma tájat. Mintha hirtelenjében minden élő eltűnt volna a föld színéről, csupán a jégcsapok tündököltek az éjszakában, hunyorogtak, pislákoltak, akárcsak az égen gyúlt ezernyi csillag.
A szürke áradat vad szörnyetegként hömpölygött át a vidéken, gallyakat, törmeléket, állati tetemeket sodort magával. Az apró, koszos ablak még soha nem mutatott olyan rettenetes képet azelőtt, eltűnt a zöld, a szőlőtőkék sora, csupán letarolt csonkok és pusztaság maradt a víz nyomában. Az eső még mindig esett, hatalmas, kövér cseppek koppantak az üvegen, már hetek óta nem sütött a nap. A félhomály ellenére a papírarc ezüstösen csillogott, persze ez mindig így volt, talán még éjszaka is. A férfi kezdetben az ablakon keresztül szemlélte az odakint zajló eseményeket, tekintete elidőzött az ezüstszín maszkon is. Ezután sarkon fordult és kiballagott a tornácra. A házat szerencsére a domb legtetejére építették, a sötét víz a lépcső aljában hömpölygött. A férfi egykedvűen szemlélte mindezt, nem gondolt bele, hogy a vég nélküli eső tovább duzzasztja az áradatot és akár kis otthona is veszélybe kerülhet, önmagával együtt. Végül fogta magát és visszasétált a házba. Sokáig tartott, míg az ár elvonult, utána pedig semmi nem maradt, szó szerint semmi. Csupán csönd és magány. A férfinak ez pont megfelelt. Hisz már lapot sem írt.
A színek játéka gyönyörű volt a koszos ablakon keresztül. A távolban, messze dombok és hegyek mögött, narancsos majd vörös fények gyúltak. Zaj idáig nem jutott el, csupán a különös, mély morajlás, ami öblös hangjával az egész vidéket betöltötte. Az apró házra némaság telepedett, senki sem járt benne már hónapok óta. Mindent por és pókháló lepett be, csak néhány egércsalád költözött a szúrágta falak közé, ám ők oly ritkán mutatkoztak, hogy semmi életet nem vittek a szoba sötétjébe. Csupán a papírarc csillogott az ablak előtt, messze, a határban gyúlt fények különös, szomorú szimfóniát játszottak rajta. Újabb morajlás, narancs és vörös felhők úsztak át az égen, majd befejezésként egy óriási, fehér villanás. A különös fényjelenség után ismét nyugalom költözött a vidékre, a szellő édeskés fuvallatot hozott magával, a közeli fák lombjai közt madarak csicseregtek. A rémület, fájdalom és elmúlás messze elkerülték a domboldalt és a rá épített kicsi házat.
A férfi hazatért, hosszú idő után. Mikor belépett az ajtón, mindent ugyanúgy talált, ahogy hagyta, pedig már több éve is volt annak, hogy elhagyta otthonát. Semmi sem változott… csak ő maga. Szebbnél szebb, kedves történetei mind kivesztek a fejéből, elfáradt, és megöregedett. Ráadásként valami szörnyű fásultság is tanyát vert a lelkében, az utóbbi években szerzett tapasztalásai, emlékei folyvást a fejében kavarogtak, egy percnyi nyugtot nem hagytak neki és minden mást messze űztek. Hogy az a különös papírdarab ott az asztalon… az micsoda… ezen is sokáig kellett gondolkodnia. Végül eszébe jutott, és újból meglátta a kedves arc formáját, legalább emlékei egy részét visszakapta. Következő pillantása az írógépre esett, reménykedett benne, hogy más is eszébe villan majd… töredékek, részletek régi életéből… Ám a felismerés ezúttal elmaradt. Csalódottan lehuppant az ágyára és arcát a kezébe temette. Minek is írná le a történeteit, mikor senki nem kíváncsi rá? Sőt… nem is méltó rá, hisz akikről a mesék íródtak, akik hallgatták volna… már nem élnek. Hirtelenjében körbe nézett, eszébe jutott a romvárosok sora, a kietlen, vég nélküli, hamuval és hóval borított táj… valóban, van még valaki, aki figyelne rá?
Az évek múlásával a kicsiny ház környéke rengeteg változáson ment keresztül. Ismét zöldellt minden, virágok, fák nyújtóztak a kéklő ég felé, madarak röppentek tova ágról ágra, bogarak ezrei zümmögtek a fűvel és gazzal benőtt domboldalon. A felhők felett olyan gépek szálltak, amit még sosem látott a vidék ezelőtt, csupa-csupa élet mindenhol. Bár a ház környékén embermagas gaz, földhalmok és méretes kövek nehezítették a közlekedést, a fekete terepjáró mégis utat tört magának, majd lefékezett közvetlenül a tornác mellett, a lépcső aljában. Az autóból elsőként egy magas nőszemély lépett elő, kezdetnek tekintetét a nap felé fordította, majd csak ezután lépett föl a tornácra. Itt megállt, körülnézett, festett, plasztikázott műarcán csodálkozással vegyes undor játszott.
—Ez a hely borzalmas…—sóhajtotta, majd a kocsiból kikászálódó öltönyös fickóra pillantott. A férfi aktatáskáját szorongatva az asszony mellé futott, egy kulcsot kotort elő a zsebéből és villámgyorsan ajtót nyitott neki.
—Erre parancsoljon…—mosolyogta, majd a nőt illedelmesen előreengedte. Az asszony beljebb óvakodott, ruhájára, hajába pókháló tapadt, drága cipője nyomot hagyott a padló porában. A szobában is körbenézett, bár nem sok látnivalója akadt a félhomályban, hisz az ablaküvegekre oly vastagon rakodott a kosz, hogy már egy cseppnyi fényt sem eresztettek át. Időközben a férfi is beljebb lépett, telefonját zseblámpaként használva végigvilágított a ház berendezésein.—Egy öregúr lakott itt…—kezdte mondandóját.—Hogy az övé volt-e a ház, azt senki nem tudja, borzalmas kavarodás van mindenhol, kiváltképp a hivatalokban. Ettől függetlenül, kiváló vétel. A megye kiárusítja a gazdátlan, lakatlan területeket, aprópénzért. Ez a hely, valóságos paradicsom lehetne, ha valaki foglalkozna vele. A házat sem kell megtartania. Bár szerintem… felettébb hangulatos. A régi időket idézi.
—Szörnyű… mindenhol mocsok és por…—az asszony megpördült, pillantása hirtelenjében az ablak előtt lévő asztalra esett.—…és szemét.—az asztal lapján poros csokoládépapír pihent. A férfi kényszeredetten elmosolyodott, majd mikor a nő arrébb sétált, hogy a szoba másik felét is szemügyre vegye, ő villámgyorsan az ablaknál termett, felkapta a papírdarabot és egyetlen mozdulattal összegyűrte. Mintha bármit is jóvátehetne azzal, hogy a szemetet rögvest eltűnteti ügyfele szeme elől.
—Ez semmiség…—mondta nevetve.—Csak egy alapos takarítás, más nem kell.—még pár percig nézelődtek, az asszony fanyalogva és undorodva, az ügynök vidáman, majd elindultak kifelé, a szabadba. A férfi utolsóként még egy bravúros mozdulattal a kandallóbba hajította az összegyűrt csokoládépapírt, ujjongott csodálatos tehetsége láttán, majd visszazárta a kicsi ház ajtaját.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2008-01-05 13:28 Blade

Blade képe

Nagyon erős az elmúlás érzékeltetése, ugyanakkor az élet is megjelenik benne...jól szőtted egybe.
Vártam, hogy a végén a nő felismeri a papírarcot, jó befejezés lett volna.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

szo, 2008-01-05 15:08 isslac

Igen egy kicsit szomorú, szerintem is érdekes lett voolna ha a nö hirtelen felismeri a papírarcot...De így is nagyon jó, jól összehoztad;)

sze, 2008-01-09 10:12 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Szerintem hiba lett volna, ha a lány a végén felismeri a papírt. Elég nagy kavar lett volna, mivel a férfi megöregedett, míg a vásárló nő érzéseim szerint jóval fiatalabb lehetett. Persze öregasszonyként is plasztikáztathat, de számomra mégis inkább egy fiatalasszony benyomását keltette. Jobb ez így.
És még valami: nem tudom, hol laksz, Lukas (gondolom nem a Tatuinon), de hazánkban nem marad érintetlen egy lezáratlan házikó. Sőt a lezárt sem, mivel feltörik. Különösen a szőlősben. Nagyon sok hasznosítható dolog volt még abban a házban. A bútorok igen jól égnek télen. Mifelénk még a szőlőkarókat is ellopkodják az "illetékesek" télvíz idején.
_________________
Süti! Süti! Süti!

sze, 2008-01-09 10:49 Lucas

Lucas képe

Igen, valóban egy fiatalasszony volt, és nem azonos a lánnyal az elején, akié a papírarc.
Nem tudom, hogy mennyire jött át a dolog, mert amúgy ennyire elvont dolgokat nem szoktam írni, csakhát ugye ez is egy pályázatra született, minő csoda! Szóval itt arról van szó, hogy egy hatalmas háború után járunk és az emberiség java része kipurcant, talán ezért nem törték fel a vidéki házikót. De egyébként igazad van, nálunk sem igen lehet szem előtt hagyni semmit, legutóbb például a trabantunkból szívták ki a benzint... :( Persze, az volt az egyetlen érték benne.

sze, 2008-01-09 11:17 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Már maga a trabant is egy érték! Nem láttad a Macskajajt? Még a disznókat is lehet élelmezni vele! És egyébként is, az a jármű egy kész csoda! Kész csoda, hogy megy! :P "Trabanton szállni élvezet, gyorsabban száll, mint a képzelet!"
_________________
Süti! Süti! Süti!