Áldozat

Lev szorongva vacogott a hóbucka mögött. Remegő kézzel altatólövedéket csúsztatott a puskába. Körülötte végtelen hómező terült el. A fiatal, tüskehajú orosz nem először került olyan helyzetbe, amitől kétségei támadtak, megéri-e a holnapot.
A hideghez hozzászokott, de társai pálfordulásához nem sikerült. Mindezt azért, mert valamelyik moszkvai maffiafőnök úgy döntött, az utolsó szibériai tigris bőrének az ő nappalijában kell díszelegnie.
A katona sokszor látta távolról a ragadozó bundájának villanását a kopasz fák között. Borisz nem csak egy fenevad volt számára, akit hajtanak az ösztönök; szimbólumnak tartotta az állatot, a haldokló Természet jelképének, aki bár vesztésre áll az emberrel szemben, mégsem adja fel.
A szökevény a csuklóján feszülő műszerre nézett. A leginkább karórához hasonlatos szerkezet azt mutatta, a tigris jó néhány kilométernyire, északra kóborol, hogy elejtse a szegényes szarvas csordák egyik példányát. Tudta, ha tenni akar valamit az állatért, gyorsan kell cselekednie, mert az osztag tagjai ugyanolyan jól látják, merre keressék, mint ő. Ráadásul üldözői gond nélkül megoszthatták erőiket, és a nyomába ereszthettek néhány kisebb csapatot, hogy kivonják a forgalomból.
Nem akadt terv a tarsolyában, csak abban volt biztos, tennie kell valamit társai ellen, akik szívfájdalom nélkül eladták a lelküket Koskin dollárjaiért. Okosabbnak és különbnek tartotta magát náluk, és mássága számukra is nyilvánvalóvá vált, amikor kiviláglott, hogy vannak dolgok, amiket fontosabbnak tart a pénznél.
Amint ez a gyengesége kiderült, rögtön végezni akartak vele a csapatszállító teherautó rakterében, ahogy a farkas falka veti ki magából a sérült vagy beteg egyedet. Az utolsó pillanatban ugrott ki a robogó járműből, Szernyizsin kése már a szíve felé fordult, hogy a testébe hatoljon.
A himlőhelyes hadnagyról mindenki tudta, hogy ölt már embert, így Levnek nem maradt más választása, mint a menekülés. A vastag hóréteg hűvös paplanként fogta fel zuhanását, és amint talpra kecmergett, rögtön rohanni a legközelebbi facsoport felé, hogy fedezéket találjon.
Egyfolytában futott, hogy lerázza üldözőit, de ha nem kezd szakadni a hóesés, könnyedén megtalálták volna. A tollként kavargó pelyhek szerencsére jótékonyan befedték nyomait, ennek köszönhetően sikerült egérutat nyernie.
A keresőcsapatok egyike, valamelyik félig tatár elit kommandóssal az élen így is karnyújtásnyira botladozott el mellette, miközben két sereghajtóként hátramaradó ukrán tört oroszsággal az önfejűségéről vitatkozott.
– Én mondom, valami nyavalyás értelmiségi – magyarázta egyikük. – Az ilyen nebántsvirágok időnként képtelenek felfogni, mi az érdekük.
– Egy frászt, egyszerűen bolond a fickó – replikázott a másik. – Jól tudja, hogy pofonegyszerű bemérni a nyakörvet. Esélye sincs megállítani bennünket, mégis beintett Szerznyizsinnek. Bele van bolondulva abba a tigrisbe, sokszor megfigyeltem, hogy úgy néz rá, ahogy normális ember a kedvesére bámul.
– Lehet – ismerte el beszélgetőtársa –, de meghal az ostoba, ahelyett, hogy elfogadta volna a pénzt.
– Demokrácia van meg szabad választások – nevetett fel a cimborája. – Pjotrkin a koporsó mellett döntött!
Lev a legszívesebben beléjük eresztett volna egy sorozatot, de a csapatszállítóra kellett koncentrálnia, amelynek utasai követve a Borisz nyakörvének jeleit, úgy haladtak az állat nyomában, akár a Végzet.
Ismerte a terepet, mint a tenyerét, tudta, amazok melyik úton fognak menni, ahogy azt is, hogyan kerülhet eléjük; arról viszont sejtelme sem volt, mihez kezd utána. Helyzetét nehezítette, hogy néhány kábító lövedéken kívül alig akadt rendes tölténye, míg ellenfelei annyi munícióval rendelkeztek, amennyivel megnyerhettek volna egy kisebb háborút.
Rohanni kezdett délnyugat felé, hogy eljusson az Amur közelben húzódó befagyott holtágához, melyen keresztül megelőzhette a teherautót. Tisztában volt vele, hogy a jármű vezetőjének muszáj kerülőt tennie, mert a folyó jege betörne a kocsi alatt, egyetlen ember viszont gond nélkül átkelhetett rajta.
„Miért csinálom ezt?” – kérdezte magától Lev. – „Lehet, hogy igazuk van az ukránoknak, és tényleg bolond vagyok?”
Pontosan ismerte azokat a tényezőket, amelyek a szibériai tigris kihalásához vezettek. A folyamatos erdőirtások és az infrastruktúra gátlástalan növekedése miatt az állatok természetes élőhelye folyamatosan zsugorodott. A terjeszkedő lakott területeken minden tilalom ellenére kilőtték őket, ráadásul az időnként szélsőséges időjárás sem kedvezett számukra, mert a zsákmányállatok a nagy hóban nem jutottak el a ragadozók vadászterületeire. Mindez azonban eltörpült az orvvadászok fékezhetetlen pusztítása mellett, akik leggyakrabban Kínából érkeztek.
Ázsiában a tigris minden porcikáját gyógyító erejűnek tartották, még porrá őrölt bajszát is, egyes részeit pedig értékes és hatékony potencianövelőnek. Az egyre emelkedő bírságok és a speciális alakulatok védelme hatástalannak bizonyult a szaporulat megóvása érdekében. Az állatkilövésre specializálódott bűnözők minden technikai vívmányt kijátszottak, és az életüket is hajlandóak voltak kockáztatni, a kiveszőben lévő faj utolsó példányainak elejtéséért.
Végül egyedül Borisz maradt életben, akire egy komplett alakulat vigyázott, míg Szerzsinyin fejet nem hajtott a maffiának.
Lev lassan rámerészkedett az előtte várakozó holtág jegére.
„Menni fog” – biztatta magát. – „Olyan ez, mint gyermekkorodban, amikor a Volgán bolondoztál a többi kölyökkel.”
Na, persze akkor jóval könnyebb volt, mint most, és korcsolyát is viselt a lábán. Legyintett, és összeszorított ajakkal folytatta az utat. Halk roppanásokat vélt hallani, de akkor sem állt meg. Nem tehette. Valahol olvasta, ha valaki egyszer megragadja a tigris farkát, soha többé nem engedheti el.
Koskin rengeteg kapcsolattal rendelkezett és tömérdek pénzzel. A komplett Vörös Hadsereget is lefizethette volna, hogy elérje a célját. Nem látszott ésszerűnek szembeszállni vele tekintetbe véve, hogy egy kihalt faj utolsó egyedére fájt a foga, csakhogy Lev számára a kérdés az elvek szintjén dőlt el. Nem engedhette, hogy az emberi kapzsiság adja meg Borisznak a kegyelemdöfést. Harc nélkül semmiképp. Megfogadta, meghal, ha kell, de nem hagyja, hogy elpusztítsák az állatot. Az olyan lenne, mintha tűrné, hogy kitépjék a lelkét a testéből.
Félútig eljutott. Úgy vélte, kis szerencsével előbb találja meg a tigrist, mint az üldözői. Arról viszont fogalma sem volt, mihez kezd azután. Megkéri, hogy menjen vele, aztán átkelnek a kínai határon? Ez nem tűnt reálisnak, a nyakörvet nem csak azért találták ki, hogy bemérhessék Boriszt. A szerkezet finoman adagolt áramütésekkel rávezette az állatot, hogy nem lépje át a territórium határát.
Hirtelen őrült ötlet villant az agyába. Ha előbb találja meg a tigrist, mint a többiek, és megszerzi a nyakörvet, magával csalhatja az osztagot a közeli mocsárba. A ragadozó átjuthat a határon, anélkül, hogy követni tudnák. Ösztönei talán még egy nőstényhez is elvezetnék.
A férfi átkerült a holtág túlsó felére. Felkapaszkodott az egyik magaslatra az előtte várakozó fenyőerdő szélénél. Lejjebb az északi úton megpillantotta a csapatszállítót elgörbült tengellyel, az útról lecsúszva. Úgy tűnt, az égiek mindent elkövetnek, hogy a kezére játszanak.
Berohant a fenyvesbe. Mereven figyelte a csuklójára csatolt műszer jeleit. Lélegzete ködpáraként gomolygott. Egy erdős mélyedésben megpillantotta a nagymacskát. Az állat mellkasa fel-lejárt, mint a kovácsfújtató. A katona célba vette. Igyekezett lelassítani a szívverését. Öntudatlanul arra koncentrált, nehogy a ragadozó megmoccanjon. Végül meghúzta a ravaszt.
Borisz ingerülten felmorrant. Tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra, és Lev a másodperc tört részére úgy érezte, magával Istennel néz farkasszemet. Aztán a valóság tovább lódult és a tigris összerogyott.
A katona igyekezett mielőbb odaérni hozzá. A baleset csak ideig-óráig tarthatta fel üldözőit. Várható volt, hogy végül szétsereglenek, és gyalog folytatják a hajszát.
Az üldözött remegő ujjakkal lepattintotta az állat nyakáról az övet, aztán felcsatolta a derékszíjára. Rövidesen a mocsarak felé vette az irányt. Bízott benne, sikerül a lehető legmesszebb csalnia az kommandósokat a kábult ragadozótól.
Szíve szerint valamilyen fedezékbe húzta volna, de az állat súlya, akár a három mázsát is meghaladhatta. Erőemelő bajnoknak kellett volna lennie hozzá, hogy megmozdítsa. Ismét a futás látszott célravezetőnek. Remélte, mire ráébrednek, hogy becsapta őket, addigra bottal üthetik Borisz nyomát.
„Megölnek” – villant át az agyán, mégsem keseredett el. Muszáj volt megmutatnia, hogy létezik másik út, kerül, amibe kerül. Az igazság mindig kiderül, talán nem marad titokban, mit vitt véghez az állatért egymaga, sokszoros túlerővel szemben. Ostoba, látszólag értelmetlen dolgot cselekszik, de valakinek áldozatot kellett hoznia végre, hogy akiknek kötelességük, jobban figyeljenek a pusztuló fajok védelmére.
Visszafogta a sebességét, az ingoványban nem lehetett ész nélkül rohanni. A fáradtság ólmossá tette a végtagjait. Ösztönei megsúgták, az egység derékhada nemsokára utoléri.
„Gyertek csak, galambocskáim!” – gondolta elégedetten. – „Most aztán beviszlek benneteket a sűrűbe!”
Egyre mélyebbre hatolt. A sötétség áthatolhatatlanná vált körülötte, mintha kihunytak volna a csillagok. Az a kényszerképzete támadt, a túlvilágra került, bár hallotta a szívdobogását. Hirtelen elvétette a lépést, a lába alatt hömpölygő sár mohón magához rántotta. Derékig a lápba süllyedt, a szívóhatás béklyóba verte tagjait.
„Itt a vége” – állapította meg. – „De beljebb tudok még menni egy kicsit, kár lenne megállni.”
Előrébb nyomult a bűzös masszában.
„Azt fogják hinni, ha a tigris át tudott menni, nekik is sikerül.”
Lassan, de biztosan süllyedt. Fejét még a felszín felett tartotta, amikor megpillantotta őket. Megérkeztek mindnyájan, leghátul Szernyizsin, aki dühösen hajtotta őket. Mire az osztag feleszméltek, mindnyájukat magába szippantotta a láp. Egyedül a hadnagy maradt kívül a veszélyzónán.
A himlőhelyes tiszt dühösen szitkozódott. Addig kutatott, amíg fel nem fedezte a katonát, aki már szájig merült a sárba. Hamar rájött, mit tett velük. Lekaphatta volna a válláról a karabélyt, hogy szétlője a fejét, de nem akarta megkönnyíteni az utolsó perceit. Dühösen állt, várva, hogy a lázadót elnyelje az enyészet. Emberei kétségbeesett kiáltásaira ügyet sem vetett. Már azon járt az esze, hogyan csúszik át a kínai határon a csalódott gengszter bosszúja elől. Előbb azonban látnia akarta, ahogy terveinek kerékkötője távozik az élők sorából.
Lev ajka mosolyra húzódott az iszaptenger alatt. Tudta, nincs sok ideje hátra, de a retinájába égő látvány kárpótolta mindenért. A hadnagy nem vette észre, hogy a Halál leselkedik rá. Nehéz árny mozdult mögötte. Amikor meghallotta a fenyegető mordulást, Szernyizsinnek már nem maradt ideje védekezni.
Talán régóta állt már a raktárban a kábító lövedék, amelyet Lev használt, minden esetre Borisz meglepően hamar megtalálta az alakulat vezetőjét, miután magához tért. Pjotrkint nem töltötte el megelégedéssel, hogy a himlőhelyes tiszt előbb kerül a pokolba, mint ő. Az sem vigasztalta, hogy végignézheti, ahogy a Természet behajtja tőle az adósságot.
A Borisz mögött várakozó árny azonban megnyugvással töltötte el: egy kis termetű nősténytigrisé, amely felvillantotta a reményt, hogy áldozata nem hiábavaló.