Éppen hatvan éve

ÉPPEN HATVAN ÉVE

Ma hajnalban a fürdőbe indultam, amikor megláttam az öreget, aki éppen kilépett a kapun hátizsákjával.
Tegnap délután láttam meg őt. Ragyogó nyár eleji napsütésben értem a kisváros kihalt főterére. Ráérősen néztem körbe. Kerestem a sárga nyilat vagy legalább egy eligazító feliratot, amikor megéreztem az illatot. Olyan volt, mintha több száz kilométerről hozta volna ide a szél az otthoni legelő üzenetet. Mire hátra fordultam, már nyújtotta is a kezét.
– Helló!
Szikár, magas férfi állt előttem, kézfogása határozott, kemény volt. Örültem, mikor végre elengedte a kezemet. Mielőtt megszólaltam volna bal kezével kijelölte számomra az irányt. Valóban ott volt az utcasarkon a sárgára meszelt ház falán hatalmas betűkkel a felirat, amit kerestem. Mire visszafordultam, hogy megköszönjem az eligazítást, már csak a hátát láttam. Hatalmas léptekkel indult az ellenkező irányba. Addig kísértem szememmel, míg el nem nyelte őt a tér sarkában alig észrevehetően megbúvó kápolna. Nőtt bennem a kíváncsiság és utána mentem ahelyett, hogy a szálláson végre lezuhanyoztam volna és kinyújtóztattam volna a lábamat a harminc kilométer gyaloglás után.
A kápolna kopottas padjaiban tíz-tizenöt ember ült, többségük férfi. Néhányuk mellett a padon egy hátizsák volt. Én szokásom szerint az utolsó pad mögött álltam meg. A szertartás végén a kápolna bejáratánál megvártam az öreget. Ahogy ez itt az úton természetes, angolul szólítottam meg őt. Mikor megismételtem a kérdésemet, alig hallhatóan morogta:
– Menj a fenébe. – Ennél jobb választ nem is kaphattam volna, most én nyújtottam felé lelkesen a kezemet.
– Üdvözlöm Önt itt a nagy ismeretlenben, jó végre hazai szót is hallani. – Lassan fogta fel, hogy anyanyelvén szólítom meg. Hosszan nézett rám, és végül, mint aki kegyet gyakorol, ő is kezet nyújtott.
– Jó napot! – volt tömör válasza.
– Örülök, hogy találkoztunk és köszönöm a korábbi eligazítást. Én Menyhért vagyok és Budapestről jövök. – Vártam a viszontválaszt, hátha elindul köztünk egy beszélgetés. Ő azonban újra hosszan megnézett, mint aki még nem döntötte el, szóba áll-e velem.
– Én János vagyok és a bárányaim mellől jövök már legalább három hete. – Ilyen hosszú, összetett mondatban nem is reménykedtem.
– És merre legelnek azok a bárányok a nagy Magyarországban, János bátyám? – Lelkesedésemet gyors válasza kissé lehűtötte.
– Hát a legelőn, fiam. A kis Magyarországban. – Úgy tűnt, ezzel részéről a beszélgetés be is fejeződött. Kerestem a lehetőséget, hogyan tudnám a megszakadt társalgást újra indítani.
– János bátyám, meghívhatom egy pohár jófajta riojai borra? Ott szemben talán lesz nekik pár palackkal. Biztosan magának is jól esne, kiszáradtunk a mai hosszú úton.
– Köszönöm fiam, de hagyd el azt a bátyámat. – Egy pillanatig nem értettem, hogy mit is kellene elhagynom. Megérezhette a zavaromat.
– Maradjak csak János itt is, mint otthon. – A vendéglőig csendben tettük meg a pár lépést. Alig ültünk le, a pincér máris megjelent az asztalunknál.
– Rendelj te, fiam, te biztosan tudsz idegenül. – Bambán nézhettem rá, eszembe jutott a téren a „Hello”.
– Tudod, én nem jutottam tovább a hellónál az idegen nyelveken.
– Jó lesz a vörös bor, János?
– Persze, csak száraz legyen. – A mondat végén halvány mosoly jelent meg szája szegletében, de mintha szégyellte volna, gyorsan visszakomolyodott. A türelmesen várakozó pincérhez fordultam.
– Vino tinto, por favor. – Még gyorsan utána szóltam. – Uno botella, por favor. – Ezek itt a túlélőkészlet legfontosabb szavai, és azok között is előkelő helyet foglal el az „un café con leche”-vel egyetemben. Amíg az italra vártunk, mindketten a másikat méricskéltük. Korábban nem tűnt fel, hogy az öreg egy vastagtalpú, fekete bőrcsizmát koptatott az úton. Elnyűtt nadrágját talán a bárányai mellett is hordta. Hosszú ujjú vászon ingén egy bőrmellényt viselt, melynek kinyúlt zsebéből egy pipa szára kandikált ki. Széles karimájú szalmakalapját sem erre az útra vásárolta. Az volt az érzésem, hogy a bárányai mellől egyszer csak elindult az útra úgy, ahogy akkor éppen volt. Elmélkedésemet a pincér érkezése szakította meg.
– Na, végre, már azt hittem, kiszárítanak minket. – Az öreg mohón nyúlt a pohár után, de mielőtt felemelte volna, megvárta, míg a pincér az én poharamat is megtölti.
– Na, Isten, Isten, Menyhért fiam. – A következő pillanatban az asztalon landolt az üres pohara. Rám nézett, és én gyorsan újratöltöttem. Másodszorra csak a felét itta meg, kézfejével megtörölte a száját, hátradőlt.
– Jó-jó ez a borocska, de az enyém… ha egyszer abból ihattál volna.
– Még az is lehet, János bá… – A végét elharaptam.
– Az már nem lehetséges, fiam. – Hosszan néz rám, mintha nem tudná eldönteni, megossza-e velem a többit.
– Már szőlőm sincsen. – Egy gyászbeszédben sem lehet annyi érzelem, mint ebben a három szóban. Folytatni akartam, kíváncsi voltam, de féltem is, hogy feltépek valami mély, teljesen soha be nem gyógyuló sebet, könnyedebb témát kerestem.
– János, mikor is indult el az útra? – Alig bírtam ki, hogy ne tegyem hozzá, hogy miért szánta rá magát, pedig itt az úton ez az induló beszélgetések kötelező kérdése.
– Már nem tudom biztosan, de akkor is vasárnap volt… talán három vagy négy hete.
– Nekem ez már a huszadik napom és még közel ennyi van előttem. – Hiába próbáltam a beszélgetést folytatni, János hosszan bámulta a poharát. Indulatosan emelte fel, szárazra itta. Attól féltem, a nyitott ajtón át a térre dobja az üres poharat.
– Nem gondoltam én soha, hogy ide kerülök. – Pár pillanat múlva felnézett rám, úgy folytatta.
– Nem is tudtam arról, hogy emberek csak úgy elindulnak a semmibe… a világ végére… mint gyerekkoromban, amikor a kiserdőn túlra merészkedtünk. – Éreztem, nem kell már sok ahhoz, hogy kiöntse a lelkét.
– Mi történt, János, miért szánta rá magát erre az útra? Egyáltalán honnan tudott róla, hogy van ez az út?
– Honnan, honnan. Hát a két fiamtól. –Válaszában felháborodás és harag keveredett.
– Ezek szerint ők már megtették az utat?
– A frászt! Csak mindig a nagy útról szövegeltek, amikor lejöttek a tanyámra, hogy elvigyék a frissen vágott bárányaim legjobb falatjait… – Talán egy pillanatra megbánta, hogy ennyire kiadta a családját.
– Olyan ez a két gyerek, mindig csak tervezgetnek, de soha nem jutnak kettőről háromra. Néha elcsodálkozom, hogyan lett tőlük öt unokám. Biztos a menyeimnek köszönhetem, a fiaim még ma is csak tervezgetnék a gyerekeket.
– Akkor szép nagy családja van, János. Biztosan sokat van együtt az unokáival.
– Persze, Karácsonykor meg Húsvétkor. De most Húsvétkor már nem jöttek el, mert nem volt kit meglocsolni. – Az utolsó szavak nehezen buktak ki az öregből. Töltöttem mindkettőnknek, és az asztal szélére tolt üres palackot a pincér máris cserélni akarta. Kérdőn néztem az öregre.
– Nem fiam, ez jól esett, de ma még alig ettem valamit. – Kértem egy étlapot, és hogy ne hűljön ki a beszélgetés, kicsit félve kérdeztem.
– Ha jól értem, a felesége…
– Igen, Menyhért fiam, februárban itt hagyott… ötvennégy év után… pedig hogy készült a tavaszra.
– Akkor csak a bárányai maradtak, János?
– Meg a kutyám. De a bárányok… mire hazaérek, már azok sem lesznek.
János felállt, tett egy kört az asztalunk körül. A tarisznyáját felemelte, és a szomszédos székre tette. Toporgott egy darabig. Amikor végre leült, kifújta magát, mint aki hosszú útról érkezett.
– Az úton… amikor egy-egy elhagyott tanya, birtok mellett vitt az utam, láttam, hogyan múlik el a világ, és tudom, hogy így múlik el lassan az én világom is. Mire hazaérek, a két fiam a pénzt fogja számolni, amit a birkáimért… amit az életemért kaptak. Abból nekem egy fillér nem kell, megmondtam nekik előre. Megmondtam nekik…
Fizikai fájdalmat éreztem, míg János monológját hallgattam. Végre megjött a pincér. Az öreg rám bízta a választást, csak azt kérte, olyat ne együnk, ami vízben él. És bárányt sem, tette hozzá kicsit később. Míg megrendeltük az ételt, és hozzá még egy palack bort, a sötét fellegek lassan feloszlottak az asztalunknál. Úgy gondoltam, könnyedebb témával kellene folytatnunk a beszélgetésünket.
– János, az előbb említette a kutyáját. Őrá most ki vigyáz? – Csodálkozó pillantást vetett rám.
– Egy kutyára miért kellene vigyázni? Ő vigyáz a házamra, amíg vissza nem térek, ha… – Sokadik befejezetlen mondata újra veszélybe sodorta szaggatott beszélgetésünket.
– Igaz is, János, hogyan tudott elindulni? Volt valaki, aki segítette a repülőjegy megvételében, a szervezésben? Egyáltalán, ült már korábban repülőn?
– Egyszer a Tsz-ből elvittek minket Moszkvába. Nagyon régen volt, akkoriban lépett magyar katona utoljára fegyverrel a felvidékre. de én abból is kimaradtam. Hagyjuk, nem szívesen emlékezem...
Nekem is vannak rossz emlékeim ezekből az évekből, gyerekként túl sok élményben volt részem, de most inkább az öreg élete érdekelt.
– János, amikor jött kifelé a kápolnából, próbáltam kitalálni, hogy hány éves lehet.
– Hát akkor számold ki, fiam. Még javában zajlott a nagy világégés, amikor egy fiatalembert a frontról a sérülése miatt szabadságra küldtek és a két hét alatt eljegyezte szerelmét, majd visszament a frontra meghalni. Jegyesének engem hagyott ajándékul. – Közben meghozták az ételt. Az öreg beleturkált, nézegette bizonytalanul. Próbáltam elmondani neki, hogy mi is van a tányérjában, de leintett.
– Hagyd, fiam, majd kitalálom, hogy mit raktak elém, és a végén megbeszéljük. – A kést eltolta a tányérjától, elővett egy bicskát.
– Tudod, fiam, itt vettem ezt a bicskát, mert a jegyzőnk azt mondta, hogy nem vihetem fel a repülőre az enyémet. Pedig nélküle fél embernek érzem magam. – Az öreg csak nem tudott a bicska felett napirendre térni.
– Nem is áll jól a kezemben, hiába svájci bicska, az enyémhez képest semmit sem ér. – Legyintett, majd még hozzátette:
– De sebaj, úgysem vihetem haza, majd az út végén oda fogom adni valakinek.
Az öreget láthatóan a bicska foglalkoztatta, én azonban szerettem volna visszatérni az ő életére. Ha jól számoltam, a háború utáni koalíciós években félárva kisgyerek volt, az anyja idővel biztosan szerzett egy apát neki, majd a Rákosi-korban gyerekeskedett és a Kádár érában vált felnőtté. Mintha látta volna a gondolataimat, besegített a korrajzhoz.
– Tudod, amikor megszülettem, akkor szabadítottak fel minket az oroszok, pontosabban a Vörös Hadsereg, csak aztán elfelejtettek több mint negyven évig hazamenni. Nekem nem volt velük bajom, de apámnak bőven. A háború előtt a piaristákhoz járt gimnáziumba. Ügyes gépész volt, a megalakult Tsz-ben ő lett a gépállomás vezetője, de 56 után kirúgták őt is, mint sokakat akkoriban. Így került a gépállomás vezetője a birkák mellé, és ott is maradt korai haláláig. Akkor én már évek óta segítettem neki, így aztán én is birkapásztor lettem.
– János, ezek szerint az édesanyja talált magának pótapát.
– Tudod, fiam, falun egy nő, aki még férjnél sem volt, nem tudott volna akkoriban felnevelni egyedül egy gyereket és a férfiak is… na, mindegy, ma már ez egészen máshogy van, sok nő arra büszke, hogy apa nélkül nevel fel két-három gyereket. De ez már nem az én világom, én már nem is akarom megérteni. Úgy látom, a dolgok nagyon rossz irányban haladnak még a falunkban is. – Nem kívántam vitát nyitni a témáról, főleg mert nagyrészt egyet értettem vele.
– Szóval az édesanyja talált magának egy nagyszerű apát.
– Azt én nem tudhatom. Anyám belehalt egy szülésbe, amikor 4 éves lehettem. Később hallottam, hogy apám megmenthette volna, ha elviszi anyámat a városba orvoshoz, de mire sikerült fogatot szereznie, már késő volt. Egy férfi pedig még kevésbé tud egyedül felnevelni egy gyereket, így aztán feleségül vett egy özvegyasszonyt, akinek már volt két nagylánya, akik alig tíz év múlva leléptek az országból kihasználva az 1956 végi zűrzavart. Apámat akkor száműzték a birkákhoz. Alig maradtam ki az iskolából én is a birkák mellett találtam magamat. Éppen hatvan éve.
Lassan kifogyott az öregből a szó és kiürült a borospalack is.
Felvettem a hátizsákomat, ő a tarisznyáját.
Az albergue-ben másik szobába kerültem.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-04-02 18:00 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Utólagos engedelmeddel átpakoltam az Egyéb kategóriába, mert az Elbeszélések inkább a hosszabb műveknek vannak. Te meg inkább epizódokban írsz a Caminoról.
Az elején annyira sok a határozószó és az időhatározó, hogy elvesztettem a fonalat. Szerintem egyszer gondold át, hogy most épp ki az elbeszélő, a "most"-hoz képest, vagy a történet további részéhez képest hol van időben, és válassz egy pontot, majd azt ne hagyd el. Az ide-oda csapongás ilyen rövid távon nem tesz jót. Főleg, hogy uténa végig az időről beszélsz, végig egy "hány éves a kapitány"-rejtvény áll a középpontban, tehát ha az elején megijeszted szegény olvasót az időzavarral, utána elborzad a számolgatástól.

A stílusod... nekem továbbra sem tetszik, de ez is egy stílus, ehhez jól áll. Ellenben a két szereplődnek nincs sajátja - mindketten a narrátorét kapták meg. A történet elbeszélője élőszóban ugyanúgy fogalmaz, mint "írásban", János dettó. Nem azt mondom, hogy nem fogalmazhat valaki rendkívül választékosan, csak üssön el egy hangyányit a másiktól. A "bátyám" és "fiam" ismételgetése nem teremt önálló stílust.

Illetve, ha már párbeszéd, és ez az írás központi része: figyelj a központozásra! Pár helyen sikerült a sortörést lehagynod, máshol szétváltak az összetartozó részek, így nem egyszerű követni, hogy most éppen ki beszél, és mire vonatkozik a kommentár.

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2019-04-03 13:40 Majnik József

Köszönöm az idődet. És persze az észrevételeidet. Természetesen a feltöltés óta is bele-bele javítgattam az írásba és az észrevételeidet is megfontolom.
"A stílusod... nekem továbbra sem tetszik, de ez is egy stílus, ehhez jól áll. Ellenben a két szereplődnek nincs sajátja - mindketten a narrátorét kapták meg." Még töröm a fejem, hogy milyen legyen a két szereplő stílusa, akik közül az egyik - az én értelmezésemben - maga a narrátor. Bíztató, hogy a stílus - ami neked nem tetszik, és ez szíved joga - jól illik az íráshoz. Bár ez utóbbi állításodon is sokat kell még gondolkoznom.
Örülnék, ha még egyszer feltölthetném a pillanatnyi állapotában ezt az "egyéb" kategóriájú írásomat.

Kérdésem: milyen hosszú lehet egy "elbeszélés"? 40-50 e kar. belefér?

MiMe

sze, 2019-04-03 18:54 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Stílusokkal játszani nem khm... játék. Ezt sajnos nem fejtettem ki jobban a hozzászólásban. Inkább vidd végig az egész művet egy stílusban, totál mindegy, hány szereplővel dolgozol, mintsem váltogasd, de gyakorlatlanul, és az egész olvashatatlan legyen. Szóval a stiláris színesítéshez azért hozzátartozik az is, hogy próbáld meg, de ha nem megy (te nem érzed legalább olyan jónak, mint az eredetit - ezt nehéz lesz megugorni, elvégre ehhez már hozzászoktál, egyszer elég jónak ítélted ahhoz, hogy publikáld is), ne erőltesd - egyelőre. Aztán majd eljön annak is az ideje. Addig meg legfeljebb még páran megjegyzik, hogy nagyon egystílű, vagy hogy mondják ezt.

Az elbeszélések limitje... ööö... ne mintha bármi közöm lett volna ennek a meghatározásához... (el ne hidd, én írtam a cikket, amiben ezt közzétettük), de mintha 35e környékére lőttük volna be a felső határt. Pontosan nem emlékszem, de a 40 még azért talán belefér, némi jóindulattal, de akkor kérjük minél "olvasóbarátabb" formára szétdarabolni (6 részbe pl., feltöltheted egymás után vagy egyszerre, de egyenként fog úgyis kikerülni).

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2019-04-04 01:14 Györeizé

Györeizé képe

"Ma hajnalban a fürdőbe indultam, amikor megláttam az öreget, aki éppen kilépett a kapun hátizsákjával.
Tegnap délután láttam meg őt."
Legy szives, magyarazd meg, hogy mi tortenik. Amint megteszed, folytatom az olvasast.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

sze, 2019-04-10 08:17 Blade

Blade képe

És még nekem nem tetszik semmi...:P