Gyónás

Hétágra süt a nap, az árnyékot adó fák más tájakra vonultak, a következő település beláthatatlanul messze van. Fáradt vagyok. Jó lenne leülni, és ma különösen vágyom arra, hogy egy forró fürdőt vehessek.
A távolban egy nagyobb bokor sejlik fel. Remélem, alatta pad is van, vagy legalább egy nagyobb kő, amely rám vár tán évszázadok óta, és végre kipihenhetem magamat. Kicsit sietősebbre fogom az iramot, ám ahogy közeledek, lelkesedésem lassan lelohad, mert a bokor alatt egy emberi alak rajzolódik ki. Beletörődően érkezem a láthatóan ugyancsak fáradt férfi mellé, aki lám megelőzött. Hanyagul ledobott hátizsákja még az enyémnél is nagyobbnak tűnik. Görnyedten ül, szalmakalapját mindkét kezével gyűrögeti. Zavarba jövök a fekete nadrágot, fekete inget viselő fiatalembertől, igyekszem megállás nélkül továbbhaladni, csak egy köszönésfélét dobnék feléje, de ő megelőz.
Gyere, fiam, ülj le te is pár percre, biztosan neked is jól esne ezen a Jóisten által nekünk rendelt árnyékos kőpadon pihenni.
Felé fordulok, ő továbbra is a földet nézi, vagy valamit azon túl, csak hangomra emeli rám a tekintetét. Feltűnő a zarándokúton szokatlan ruházata, különösen ezen a tűző napon, mégis talán a megszólalása az, ami megállít. Bizalmas, kicsit bizonytalan hangon válaszolok.
Csak nem pap vagy, barátom?
Zavartan néz a szemembe, miközben térdein nyugvó kezeit összekulcsolja. Bár az Úton a tegezés életkortól független, őt láthatóan mégis zavarja, bár pillanatokkal ezelőtt ő tette ugyanezt, pedig legalább 15-20 évvel fiatalabb, mint én. Hosszan nézzük egymást, válasz nem jön tőle. Végre elindulok, de alig teszek 1-2 lépést, amikor végre megszólal.
Ennyire látszik rajtam, fiam? Pedig igyekszem inkább titkolni ezt az édes-nehéz terhet.
Visszafordulok, újra őt nézem, aki újra két tenyerébe rejti arcát. Biztosan kellene valamit mondanom, de 13 kilós hátizsák húzza a vállamat, kínoz a forróság és a szomjúság. Tudom, hogy vagy azonnal indulok tovább, vagy lemálházok, és akkor ki tudja, mennyi időt fogok itt eltölteni. Hirtelen felnéz. Pillantása talán kérés, talán könyörgés, de lehet, egyszerűen csak megbabonáz a nézésével. Elkezdem kicsatolni a hátizsákomat. Mozdulatomra mosolyféle szalad át egy pillanatra az arcán. A kő szélére húzódik és a nagyobb felületet kezével letisztítja, mintha simává akarná varázsolni számomra. Kedvesen int, hogy foglaljak végre helyet. Rutinos mozdulattal emelem ki a vizes kulacsomat, pár korty ilyenkor különösen jól esik. Ő is lehajol a mellette heverő vizes palackért és koccintásként felém emeli, majd hatalmasat húz belőle. Akkor sem ihatná nagyobb lelkesedéssel, ha száraz vörös bor lenne a palackban. Egyszerre tesszük magunk mellé a maradék vizet. A mozdulat közben, anélkül, hogy rám nézne, ő szólal meg újra.
Honnan jössz, fiam?
A kötelező kérdésre adnám a sablonos válaszomat, de ő folytatja.
És hová mégy?
A második kérdése váratlan. Feléje fordulok, hogy szembe nézhessek vele, és úgy válaszolok.
És hogy ki vagyok én, ez lehetne a harmadik kérdése. És maga?
Miközben beszélek, szembesülök a fonák helyzettel. Engem, a már nyugdíjas embert az alig negyvenes férfi letegezi, és én magázom őt.
Hogy én ki vagyok?
Négy szavas válaszát most is a köves útnak címezi. Miközben várakozom a folytatásra, a zsákomból kiveszek egy szelet müzlit, majd meggondolom magamat, kiveszek még egyet és felé nyújtom. Kicsit megbököm vele, ekkor végre felém fordul, elveszi a szeletet, morog valamit az orra alá, majd újra az úttal kommunikál, míg a müzlit szorongatja. Pár perc múlva anélkül, hogy felemelné a fejét, folytatja.
Hogy én ki vagyok? Bűnös ember, mint mindenki az Úton.
A müzlim elfogyott, mint a mellettem ülő papból a szó. Vajon milyen bűne lehet neki? Vajon mit remél ettől a zarándoklattól? És vajon én mit remélek? Milyen terheket cipelek magammal, mit akarok letenni végre? Miért rovom az utat, az utamat hosszú napok óta? És miért folytatom még sok napig, míg elérek egy pontot? És azután hogyan tovább?
Kalandozó gondolataimat megzavarja, szinte könyörögve néz rám.
Tudod, fiam, nehéz az ember lelke, ha egy olyan bűn megbocsátását reméli, amit, ha alkalom adódik, bármikor újra megtenne. És ha újra megtörténik, akkor újra eljön, hogy végigjárja a saját canossáját, és majd újra bűnbe esik, és akkor újra könyörgés a bűnbocsánatért, és…
Én itt most felesleges vagyok. Ő azonban megérzi, hogy készülök indulni.
Maradj még egy keveset, nekem nagyon jó lenne, még ne menj el.
Erre a kérdésre nem mondhatok nemet, a pihenés egyébként tényleg jól esik. A hátizsákomat magam elé gurítom és kinyújtott lábamat kényelmesen felhelyezem. Sok percig várom a folytatást, miközben együtt nyomjuk ugyanazt a követ.
Amikor mellette döntöttem… inkább úgy igaz, amikor meghívott engem, akkor… Minden sejtemmel tudtam, hogy vár engem, hogy ott a helyem. Az oltárnál megadta azt az örömet, hogy jó nekem ott vele, így teljes az életem.
Hirtelen az égre néz, és panaszos hangon folytatja.
Uram, akkor én minden erőmmel melletted álltam, és éreztem, tudtam, hogy te is mellettem állsz, erőt adsz. Sok-sok évig, de egyszer mégis… Tudom, erősnek kellett volna maradnom, melletted kitartani, és nem engedni a test vágyának, de akkor egy percre talán elhagytál, talán nem vigyáztál rám eléggé, talán egy pillanatra szem elől vesztettél. Uram, miért tettél ki kísértésnek? Ma már tudom, hogy őt is nagyon szeretem, és persze téged is, és nem csak téged csaltalak meg vele, hanem őt is megcsalom veled minden nap. És most itt vagyok, és itt az úton minden pillanatban azért könyörgök, hogy segíts, és mégis tudom, vágyom utána is, és nem akarom elveszíteni őt sem..
Pár pillanatig még bámulja az eget, majd felém fordul. Kezét a vállamra teszi és nagyot sóhajt.
Köszönöm, fiam, indulnod kell.
Mit mondhatnék, felveszem a hátizsákomat és három lépés után visszafordulva köszönök el:
Buen Camino!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2018-09-05 19:07 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Vannak vesszőhibák, de most nem szedegetem ki (nem mintha te nem érdemelnéd meg, vagy hasonló, egyszerűen nekem nincs elég időm). Ami mégis arra késztetett, hogy véleményt írjak, az a párbeszédek központozása. Illetve annak hiánya. Jól sejtem, hogy dőlt betűsek voltak eredetiben? A portál nem hozza át a Word formázásokat, így elvesztek. Ha nem kurzívot használtál, akkor viszont érdekelne, mi volt az eredeti gondolat az ilyen "folyamatos narráció" mögött. Ugyanis akkor nem feltétlenül kellett volna elválasztanod a párbeszédeket ilyen módon (narráció - sortörés - párbeszéd - sortörés - narráció stb.), hanem elég lett volna függő beszéddel megoldani. Kicsit nehéz olvasni, aláírom, de közel sem példanélküli, a XX. században elég sokan választották ezt a módszert (bestseller is lett nem egyből, szóval az olvasók sem idegenkednek az ötlettől).
A számokat nem egy helyen írhatod nyugodtan betűvel. Az ilyen "1-2 lépés" inkább kiugrasztja a szövegből, mintsem hangulatot ad. Mintha kifejezetten fontos, mi több, pontosan dokumentálandó lenne az, hogy 1 vagy 2 lépést tett a szereplőd. Gondolj mindig arra, ha számot írsz le, hogy azokat az ember hivatalos hangon olvassa magában. A szöveget sokkal természetesebben.
"Hogy én ki vagyok?
Négy szavas válaszát most is a köves útnak címezi." - Technikailag ez visszakérdezés. Nyelvtanilag is kérdés. Inkább legyen tehát válasz helyett kérdés.
"Mit mondhatnék, felveszem a hátizsákomat és három lépés után visszafordulva köszönök el:
Buen Camino!" - Te, elnézést a kifejezésért, de ez ritka paraszt beszólás volt a szereplőtől. Plusz így befejezni, még ki is emeled... Hmmm. Érthető, hogy ez a csattanó, szeretted volna így bezárni. Nem is volt szó róla eddig, nem ismétlés. De utaltál rá, hogy ez nem egyszerű piknik, tehát aki ismeri a Caminót, az tudja, miről van szó, aki nem, annak nem ad semmi pluszt.
Másrészt gondolja bele, a pap épp egy iszonyú terhet cipel, próbál tőle megszabadulni, de nem bír, az első ismeretlennek meggyónja a legbelső, legtitkoltabb bűnét (és azt, hogy nem bír tőle megszabadulni és nem is akar) - ez minden, csak nem "buen Camino". Ez maga a Purgatóium, és bár ott is, sőt, gondolom a Pokolban is mindenki udvariasan jó reggelt kíván minden örök szenvedéssel töltött műszak előtt, azért az nem túl őszinte.

Alapvetően szépen megfogtad, jó életkép, érdekes karakter, ügyesen választott narrátor - de a vége elrontja. Ezért kár.

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2018-09-06 11:09 Majnik József

Kedves Dora, köszönöm az alapos elemzést. Látom, bizonytalan vagy a tegezés és a magázás között. Ha nő vagy, akkor nem illik részemről, mégis felajánlom a tegezést, nagy valószínűséggel sok-sok évvel vagyok idősebb, mint te.
Jól gondoltad, a párbeszéd dőlttel volt szedve. Megfontolom, hogy a jövőben is ezt a formát használjam.
A végére hagyott dicséreted jól esik, de én másként gondolom a befejezés "paraszt beszólás"-át. Ezen azonban nem fogunk összeveszni. Köszönöm még egyszer a rám fordított időt. József

cs, 2018-09-06 14:46 Kentaur

Kentaur képe

Üdv a Karcon!

Mielőtt engem is bizonytalannak néznél a tegezést illetően, elmondanám, hogy mint mindenhol a neten, itt is a tegezés a netikett, és ebben itt senki nem bizonytalan egyetlen percig sem. Plusz ez itt egy műhely, egy scriptorium ha úgy tetszik, sokunknak szorosabb kapcsolat, mint a munkahelye.
Ami a művedet illeti, bennem is felemás benyomást keltett. Egyrészt, ha kezdőnek veszlek, annak kifejezetten jó, másrészt mint a Karcolat aktuális filozófikus írója, tudom, mennyire nehéz fába vágtad a fejszédet ezzel a művel, vagy ha ez a stílusod is, akkor pláne.
Viszont ha nem történik a műben "semmi", akkor sokmindennek kell történie a színfalak mögött ezt ellensúlyozandó, és ennek meg is kell jelennie, nem lehet egy hümmögéssel mindent az olvasóra bízni. Ha nem a történés adja a rejtélyt, az érdekességet, akkor a karakternek kell adnia vagy a hangulatnak. De valamit adni kell az olvasónak. A narrátorodról semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy fárad és éhes. Nem tudjuk, ő miért van ott, mit érez, mit gondol, milyennek látja a másikat, a helyzetet. A papról sem sokat tudunk meg, pedig a bűne egy olyan dolog, ami megérne egy misét, hogy ezzel a rossz viccel éljek. Valahogy olyan hiteltelen is a figurája. A helyszín is elég különleges lehetne, de ez sem jelenik meg, még azt sem tudjuk, milyen nyelven kommunikálnak, pedig hát egy magyar nyelvű írás arról, hogy nem magyarországon egy ismeretlen szereplő, aki talán nem is magyar jól elbeszélget egy szintén ki tudja, milyen tájról jött zarándokkal... Valószínűleg valamilyen újlatin nyelven, mert ott van magázás... De akkor is, egy ilyen zarándokúton, ahol japánnal épp úgy lehet találkozni, mint magyarral vagy amerikaival, egy fontos kérdés lenne találkozáskor a közös nyelv és a származás kérdése.
Ami még jobban zavart, az a párbeszédek megjelenítése, pontosabban azok hiánya. Több helyen sem érteni, most ki beszél, sőt, hogy egyáltalán most beszél valaki, főleg itt:"Sok percig várom a folytatást, miközben együtt nyomjuk ugyanazt a követ.
Amikor mellette döntöttem…"
Itt konkrétan az oltár emlegetéséig azt hittem, a főszereplőd beszél arról, hogy amikor amelett döntött, hogy leül a fickó mellé.
Összességében az egész olyasmit hagy az olvasódban, mint az utolsó előtti mondat: mit mondhatnék... (és ezt most miért olvastam?) A vesszőhibákat Dóri már említette, de tényleg nem ártana utánanézni és kérdezni, mert néhol elég zavaróak.
Várom a következőt!

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2018-09-07 16:26 Angi

Angi képe

Szia!
Egy ismerősömet 25 év után kirúgták a munkahelyéről, váratlanul, persze busás végkielégítéssel. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy mit fog csinálni azt mondta, hogy elmegy az El Caminora. Mert mikor akar nekivágni valaki ennek az útnak? Ha valami terhe van, vagy csak választ akar a miértjeire, önkeresés, stb.
Nekem a művednek pont a vége tetszett, mert bár nem tudunk meg semmit a narrátorról, ezzel az elköszönéssel azt sugallja, hogy neki is hasonló, vagy ennél terhesebb oka volt elindulni.
Legalábbis én így értettem :)

h, 2018-09-10 09:06 Kick Azyro

Jó a szöveg ritmusa, és nem zavar a narrációba épített párbeszéd sem. Valaki azt mondta nekem, a párbeszéd gondolatjelezése és a beleszúrt kommentár elavult dolog, sallang és az olvasó lenézése is, hiszen egy jó novellában kiemelés nélkül is könnyű megkülönböztetni a párbeszédet a narrációtól. Van benne igazság, de szerintem néha jobb a gondolatjelezés. Az író dolga eldönteni, mit kíván az adott írás.
A Caminón nem jártam, de ismerőseim beszámolói alapján teljesítménytúrává szegényedett, és aki spirituális elmélyedést keres, csalódottan tér haza. Hajlamos vagyok hinni nekik. Manapság minden kegyhelyet ellep a tömeg, és ahol tömeg van, ott boltok, szolgáltatók jelennek meg. Engem biztosan zavarnának, ha egyszer magányosan szeretnék végigjárni egy utat.
Szerencse és valamiféle hatodik érzék szükséges ahhoz, hogy felismerjem a "zarándokot", akinek képes vagyok meggyónni. Az illető valószínűleg nem divatból, egy újabb Fb/Instagram sztoriért van ott.

Szóba került a nyelv kérdése. Bele lehetett volna vinni úgy, hogy az elbeszélő akar gyónni, és olyasvalakinek gyón, aki meghallgatja ugyan, de egy szót sem ért belőle. Ettől az egész írás spirituálisabb lenne, hiszen Isten az, aki hallgat, de nem válaszol. A másik zarándok, aki akár pap is lehetne, rájön, hogy egy gyónást hallgat, és elvállalja a közvetítő szerepet, esetleg fel is oldozza az elbeszélőt az ismeretlen bűnök alól.