Hulló Levelek

Dr. Meltz elgondolkozva ütögette vékony keretes szemüvegét. Az előtte fekvő papírlapra csak az aláírását kellett volna odavésnie, de ő mindig gondosan végigolvasta a szöveget. Ezen kívül, még egy kisebb kupac hevert egy dosszié tetején, mind a mai adag. Erre a gondolatra elfogta a mérhetetlen fáradtság érzete, de azonnal megacélozta magát, hisz tudta jól, van ideje, és az a kupac valójában nem is olyan nagy.
A kis iroda egyáltalán nem volt szerény. A mahagóni asztal tükörsimára volt lakkozva. Körben magas polcok álltak a fal mellett, rajtuk könyvek sorakoztak katonás rendben, elegáns bőrkötésben. Az íróasztal mögött a falat szinte teljesen kitöltötte egy hatalmas ablak. Keretén finom csipkefüggöny védte az igazgató urat a nap sugaraitól.
Halkan kopogtak a sötét ajtón. Dr. Meltz feljebb tolta szemüvegét, majd behívta a vendéget. Az aranyozott kilincs hang nélkül elfordult, és egy fehér köpenyes alak surrant be a takaros irodába.
A doktor hangja, mint mindig, most is finom volt és művelt.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradt, Pablo. – Gyűrűs kezével gyorsan intett az egyik karosszék felé.
Pablo kényelmesen elhelyezkedett, elgondolkodva nézett az idős igazgatóra.
– Kíváncsi a véleményemre? – kérdezte.
– Így van Pablo. Roppantul érdekelne. Ön szerint mihez kéne kezdenünk vele?
– Hagyjuk, tegyen, amit akar – válaszolta Pablo gyorsan – Úgy vélem nem árt senkinek, és ki tudja, egyszer talán még művész lesz belőle – felnevetett, mintha még őt is elképesztené az ötlet.
– Majdnem megsebesített egy másik beteget. Csak azért, mert az el akarta venni tőle a tollait – emlékeztette feddőn Dr. Meltz az ápolót.
– Ez igaz, de nem az ő hibája volt. Talán nem kellett volna erőszakkal elvenni azokat a tollakat.
– Talán igaza van – mondta az igazgató elfintorodva. Kényelmesen hátradőlt székében, úgy folytatta. – De ott van még az a tény is, hogy magán kívül nem igazán foglalkozik senkivel. Tegnap előtt itt jártak a szülei. Találkozott velük, de keresztülnézett rajtuk.
Pablo helyeslően bólogatott.
– Igen, engem a barátjának tekint. Mások egyszerűen nem léteznek számára, de ha én megkérem valamire, azt megteszi. A szüleivel kapcsolatos dolgot pedig teljesen megértem. Nem bántak vele túl jól, mint azt Ön is tudja. De ez nem is fontos tényező. A lényeg, hogy hagyjuk, hadd bontakozzon ki. Azzal biztos nem ártunk neki, és mint mondtam, nem tartom veszélyesnek, nyugodtan adhatunk a kezébe bármit. – Pablo próbált magabiztos hangot megütni, azonban beszéde alatt végig a kezét tördelte.
Dr. Meltz elgondolkodva hümmögött, miközben szemüvegének keretét piszkálva hintázott.

Pokoli a hőség. Ez volt Pablo első gondolata mikor felébredt és az óta is csak ez járt a fejében. Az izzó napkorong már órák óta verte sugaraival az épületet és mire az emberek kikászálódtak ágyaikból, a hőmérséklet már jócskán meghaladta az elviselhetőt. Az idő előrehaladtával ez persze egyre rosszabb lesz, délutánra már valósággal forrni fog minden és az est beköszöntével is csak elhanyagolható enyhülésre lehet számítani. Hiába volt már ősz, a nappalok még mindig nagyon forróak voltak. Általános rossz hangulatához a meleg is hozzájárult egyéb apróságokon kívül, de az is közrejátszott, hogy az itt élők jól tudták hol is vannak. Elmegyógyintézetben.
Pablo kulcsait csörgetve mászkált a folyosókon, miközben másik kezével buzgón törölgette gyöngyöző homlokát. A szobák előtt elhaladva bekukkantott az ajtókra vágott kis ablaknyílásokon. A legtöbb beteg még aludt, néhányan mocorogtak, és volt, aki a semmibe bámult erősen, miközben a matracát markolászta. Pablo befordult balra és lólépésben ugrált a padlócsempék fekete-fehér kockáin, mintha egy sakkjátszmában szerepelne. Egy fal melletti fotel útban volt, így elrontotta lépését, de nem zavartatta magát, újra kezdte a szórakoztató kis játékot. Nem kellett sokat ugrálnia, mire elért az ajtóhoz, melynek ablakát hosszú karcolás csúfította. Óvatosan bekukucskált. A fehér szoba szerény volt, mindössze egy vaságy volt benne kék-fehér csíkos matraccal és egy kisasztal, előtte egy sámlival. Az ágyon tizenéves fiú feküdt hanyatt, kezeit a feje alá kulcsolta. A plafont nézte, szája mozgott, mintha magában beszélt volna. Pablo megcsörgette a kulcsokat, de a fiú nem reagált. A zár nyikordulására a tinédzser megrezzent, de nem hagyta abba a plafon bámulását. Pablo szélesre tárta az ajtót, beállt a küszöbre és halkan megköszörülte a torkát. Semmi. Megismételte, most egy kicsit erősebben és elmosolyodott mikor a fiú ránézett.
– Szervusz Juan!
Juan egy pillanatig csak bámult majd vigyorogva felkönyökölt az ágyban. Összeráncolt homlokából ítélve eszébe juthatott valami, majd gyorsan megmutatta kezeit Pablonak.
– Látom nincs nálad egy toll sem, rendben – mondta Pablo derűsen – Na mit szeretnél ma tenni?
Juan mintha csak erre várt volna boldogan felugrott, és azt kiáltotta:
– Levelek! Levelek!
Pablo játékosan összeborzolta a fiú haját, mire ő boldogan felnevetett, majd komoly képet vágva úgy csinált mintha bokszolni akarna. Pablo halálra vált arccal hátrált, ki a folyosóra, miközben Juan felemelt kézzel követte. Mikor kiértek elsiklott a fiú mellett, bezárta az ajtót majd vigyorogva intett, hogy kövesse. Elindultak vissza, a folyosón.
– Na és mit csinálnak a levelek, Juan? – kérdezte.
– Ullanak. A levelek ullanak, ulló levelek, levelek…
– Jól van, ügyes vagy! Gondolom, minél előbb a fához akarsz érni, úgyhogy nem árt, ha sietünk.
A mosolygó felnőtt és a motyogó fiú tovább bandukoltak a még néptelen folyosón.

Pablo egy hatalmas tölgyfa durva kérgű törzsének támaszkodva ült. Csodálatos volt a reggel. A kis domb tetején terpeszkedő fa ágain énekesmadarak társalogtak csipogva, mókusok sürögtek-forogtak odújukban, élelmet raktározva a téli időkre. A lágy szellő alig enyhítette a hőséget, ám hamarosan vége lesz a forróság uralmának. Juan egy méterrel odébb feküdt, tekintetét a nyújtózó lombokra szegezve. Néha, ha elég sokáig várt, meglátott egy ágról éppen leváló levelet, mely lassan, örvénylő mozgással közelített a föld felé, az elmúlás, és a megadás tökéletes szimbólumaként. Szája némán mozgott és csak Pablo tudta mit is mondogat magában ilyenkor. Hulló levelek, hulló levelek. Vagyis ulló. Juan számára a helyes beszéd épp annyira lényegtelen volt, mint sok már dolog is, amin az átlagemberek megütköztek.
Az őket körülvevő béke és nyugalom meghatotta Pablot, ilyenkor el tudta képzelni, mit is érezhet a fiú. Átszellemülten nyúlt zsebébe és egy tollat, valamint egy összehajtott papírtömböt nyújtott Juan felé.
– Juan! – mondta halkan. Úgy gondolta, egyszerűen nem helyes itt hangosan beszélni, megzavarva ezzel a természetet. Szentségtörés lett volna.
A fiú lassan felé fordította a fejét, majd elkerekedett a szeme, mikor meglátta, mit tart Pablo a kezében. Szó nélkül elvette, majd nekiállt, hogy kisimítsa a lapokat. Mikor elégedetten végigmustrálta az immár gyűrődésmentes papírköteget, a tollat vette kezelésbe. Ki-be nyomogatta, a kezén próbálta ki, hogy fog-e, még meg is szagolta. Úgy tűnt ezzel is elégedett. Ekkor az ölébe vette a papírt, majd hanyatt dőlt, ugyanabba a pózba, ahogy az előbb feküdt. Eltelt egy, kettő, majd öt perc is. Lassan, mint egy álomban, Juan keze a lap felé mozdult. Rajzolni kezdett. Továbbra is a fa ágait nézte meredten, látszólag nem is figyelt arra, mit csinál, keze azonban magabiztosan mozgott, határozott vonalak sötétítették el a lapot.
Pablo a fa törzsének dőlve, félig lehunyt szemmel figyelte a fiút. Figyelt és tekintetéből csodálat sugárzott.

Dr. Meltz bőrfoteljában hintázgatott, miközben a lap enyhén remegett a kezében. Füst szállt fel a szájában lógó pipából, majd szétáramlott a szoba minden szegletébe, rárakódva a szép könyvekre és függönyökre.
– Nos hát… szépek – letette a papírt az asztalra, a többi rajz közé.
Pablo aki az íróasztal túloldalán állt csípőre tett kézzel, megütközve nézett rá.
– Szépek? Ezek gyönyörűek doktor úr! Ez a gyerek egy zseni!
– Akkor gondolom meg kéne dicsérnie Juant – nézett rá szemüvegét ütögetve az igazgató. A rajzokat átnyújtotta Pablónak, majd az ablak felé pördült székével. – Talán el kéne vinni a rajzait valahova. Lehet, hogy kiállítanák, és híres lenne, nem gondolja?
Pablo zavartan nézte cipője orrát mielőtt válaszolt.
– Nem hinném. Juan azt sem tudja mit jelent az, hogy híres. Nem is tudja, hogy milyenek a rajzai, ő csak rajzolja őket. De komolyan mondom, sosem láttam még ilyet. Nézze meg ezt – kivett egyet a rajzok közül –, ez itt olyan, mint ha fénykép lenne! Hihetetlen!
– Valóban bámulatra méltó – morogta Dr.Meltz – Javaslom, küldjünk el néhányat a szüleinek és hagyjuk Juant tovább alkotni.
– Ezeket mind el is küldhetjük – mondta Pablo – Egy csomó másikkal Juan kitapétázta a szobáját.
Dr. Meltz merengve szippantott néhányat a pipájából, kíváncsian fordult az ápolóhoz.
– Mindegyik kép ugyanazt ábrázolja nemde?
Pablo csupán bólintott.
– Érdekes – mormogta az igazgató magának.
Miután Pablo távozott Dr. Meltz az ablak felé fordulva ült székében és pipafüstöt eregetve gondolkodott. A lemenő nap fényében a csipkefüggönyök izzani látszottak, akár a folyékony fém.

Pablo sakklépésben ugrált a folyosó fekete-fehér kövein, míg el nem ért az ajtóhoz, melynek kis ablakát karcolás csúfította el. Benézett, majd benyitott. Juan az ágyában feküdt motyogva, és kíváncsian nézett az ajtó felé.
– Gyere Juan, megyünk rajzolni – mondta Pablo vigyorogva.
A fiú vidáman felugrott és egyből az ajtó felé iramodott. Pablo hallotta, hogy még mindig magában beszél.
– Ulló levelek, ulló levelek, levelek, ulló…
Pablo homlokráncolva bezárta a szoba ajtaját majd a fiú után igyekezett. Juan vidáman szökdécselve haladt, ki, a tölgyfa felé.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2006-11-12 20:18 Ritus

Ritus képe

Na de mit rajzolt??? ;> Vagy én nem értettem teljesen a történetet...
A kíváncsiságom felkeltetted, csak egy kis űr maradt bennem. Vmi frappáns befejezést vártam. :)
Egyébként valóban nem ritka, h. aki ilyen pszichiátriai betegekkel foglalkozik, maga is bedilizik egy kicsit (itt a lólépésekre gondolok). ;)
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

cs, 2006-11-16 18:59 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

A fogalmazás szinte tökéletes, egy-két helyen tudtam hibát találni (pl.: "szerény volt, mindössze egy vaságy volt" sok a 'volt' létige), a karakterek kidolgozottsága, bemutatása is megfelelő, a történet azonban tényleg valamiféle befejezés vagy csattanó után kiált, mert ebből számomra sem derült ki túl sok. A történet felépítése egy csattanó felé vezeti az embert, ami elmarad, szóval szerintem (ez egy alliteráció, ami prózába nem való :D ) az írásod minőségét a történet kidolgozottságával lehetne emelni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)