Hajnali 2 óra volt

Hajnali 2 óra volt, Clarával a kanapén együtt feküdtek. A sok vörösbortól kissé kótyagosan nézték a plafont. Thomas a fejét mellére fektette, úgy hallgatta szívdobogását.

Thomasban különféle kérdések kavarogtak: mi az a szerelem egyáltalán? Mi az a lágy, puha érzés, amit mi, emberek, szerelemnek hívunk? Az az intenzív érzés szeretkezés előtt és után – vajon az is az? Thomas ezekkel a gondolatokkal aludt el.

Egész életében a magánnyal kellett küzdenie: örült, hogy talált végre társat. Előtte a szenvedés, mint végtelenül elhúzódó tér töltötte be életét. És ebbe az űrbe – csodával határos módon – belecsöppent Clara.
Az egész úgy kezdődött, hogy Thomas megkedvelte az olvasást. Sokáig hanyagolta, rendszertelenül végezte, aztán egészen rákapott az ízére. Szerette azokat a könyveket, amelyek az emberi sorsokról és viszonyokról szólnak. Thomas is nagyon elgondolkodott azon, hogy mit írjon – de azon kívül, hogy terápiás céllal magáról írt, sok ötlete nem volt.

-----------

Clarát először egy kiállításon látta meg. Thomas éppen a barátaival beszélgetett, amikor a lányt meglátta az egyik kép előtt. Clara szőke haja éppen a festményt takarta – olyan, mintha az annak része lett volna. Thomas kissé feszengősen nyúlt a zsebébe. Nem igazán tudta, hogy odamenjen-e vagy sem, az egész olyan értelmetlennek és üresnek tűnt.

Jó lett volna kibontani pár sört, hogy feszültségét csillapítsa valahogy. Sör viszont nem volt, helyette ott volt a Frontin, de azt meg nem akarta bevenni.

Oké, akkor lépjünk oda, gondolta magában. Sok veszíteni valója nem volt.

- Maga is kedveli Turnert? – lépett oda félszegen.
- Igen… - mondta Clara egykedvűen.

Thomas érezte, hogy itt gondok lesznek. Fejében lefuttatta az összes forgatókönyvet, ami lehetséges. Mit mondjon neki? Az agyalás, a kattogás, a szenvedés, a tehetetlenség, a feszítő kínos csend olyan súlyt helyezett rá, hogy szinte alig látott.

Ami mások számára alap volt, Thomas számára valami alig kirakható logikai játéknak bizonyult. Gyerünk, nyögj már ki valamit. Megy az idő. Picsába.

- Nekem ez a festménye különösen tetszik.
- Bocsánat, mennem kell. – Clara szó nélkül elsietett.

Hát, ez bizony rövid volt. Thomas bosszankodva nézett maga elé; magának káromkodott egyet a légüres térben, ahol megtelepedett a kudarc.
Hazament. Otthon megint az üres ágy várta, a változatosság kedvéért

***
Másnap Thomas ismét meglátta őt abban az ebédlőben, ahová mindig eljárt.

- Ne haragudjon a tegnapi miatt – mondta Clara. – Nehéz napom volt.
- Semmiség – mondta Thomas. – Miért jött el a kiállításra?
- Az egyik közeli barátom volt a kurátor, és meghívott rá. Természetes volt, hogy elmenjek. Maga is ilyen nagy műkedvelő?
- Igen. Annak idején még a középiskolában láttam Turnert, meg még néhány impresszionista festőt egy kiállításon. Turner azonban valahogy olyan más volt.
- Nekem is az tetszett benne, hogy egyfajta előfutár volt – helyeselte Clara felélénkülve.

A beszélgetés közben sorban álltak a tálcával, majd fizetés után mindketten egy szabad asztalhoz ültek. Nahát, gondolta Thomas, ki hitte volna, hogy akár idáig is eljuthat a beszélgetés. Olyan valószerűtlennek tűnt az egész, szinte túl könnyűnek. De talán jobb is, ha ilyen borúlátó spekulációkkal nem rontja el a pillanatot. Végtére is, egyszer élünk. Borús gondolatai szerencsére rögtön szétoszlottak, amint meglátta Clara ízléses fülbevalóját a rézsútosan beeső napfényben.

- Most lesz egy Rembrandt-kiállítás a jövő héten. Ha gondolja, jöjjön el – mondta Clara, aztán felállt, és sietősen elment.

Thomas egy ideig maga elé nézett, aztán elmosolyodott.

Már ez is valami.
***
A Rembrandt-kiállítás megnyitóján a Szépművészeti Múzeumban nagy volt a tolongás. Thomas kissé nehezen bírta a tömeget, ezért meghúzódott egy alkóvban a sokaság elől. Észrevette Clarát is a megnyitón, ahogy sürgött-forgott. Amíg ő tevékenykedett, Thomas elvegyült a vendégek között, és szintén szemügyre vette a képeket. Kifejezetten megragadták figyelmét a kisebb grafikák: a monokrómiát gyakran kifejezőbbnek és szebbnek találta, mint a drámaian fényelt óriási képeket. A sokaság közben nekilátott a kihelyezett bor és pogácsa elfogyasztásának is: mire odaért az asztalhoz, a sáskahad már megtizedelte a rágcsálnivalót, a palackok jó része már üresen állt. Thomas annyire nem bánta a dolgot: ő már rég leépítette magában azt a természetes, kiállításmegnyitókon előtörő zsigeri ösztönt, amikor is az ember azonnal ráveti magát a kihelyezett pogácsára és borra – nem kenyér és bor, mint az úrvacsoránál, hanem pogácsa és bor, a kulturális rendezvények legfőbb sákramentuma.

Ahogy a tömeg oszladozni kezdett, örült, hogy ismét tudott Clarával beszélni

- Kibírta a tömeget? – kérdezte a lány. Fülbevalója ismét csillogott a lámpák fényében, vörös ruhája színét felerősítették a lámpák.
- Igen, azért el lehetett viselni – válaszolta mosolyogva Thomas. – A vöröset szereti, vagy a fehéret?
- Legyen vörös.

Thomas kezébe vette a borospalackot, és töltött. Örült, kiélvezte magában a ritka pillanatot. Bort tölteni egy nőnek… istenem, de szép dolog ez! Ráadásul alig maradtak a teremben.

- Milyen filmeket szeret? – kérdezte Clara.
- A Stalker… meg a drámák, mint az Élősködők.
- Én szeretem az olyan férfiakat, akiknek jó az ízlésük.

Thomas elpirult, és lágyan mosolygott.

- Volna kedve feljönni hozzám?
- Igen – mondta Clara.
És feljött aznap este. És nem, nem filmeztek… hanem egymás mellett voltak. Szorosan. Úgy, ahogy kell – úgy, ahogyan végre jó volt, amikor végre valahára úgy sikerültek a dolgok, ahogy ő szerette volna.

Végre egy jó este.

Másnap hajnalban Thomas arra gondolt, hogy ez több lesz, mint egy egyszerű numera. Igen, itt mintha meglett volna a kémia, a borospalackból kitöltéstől kezdve a Szépművészeti Múzeumon a lakásra felhívásig.
Reggel Clarának megcsörrent a telefonja. Valami kelletlen hang szólt ki belőle. Clarának mennie kellett a munkahelyére, már várták ott. Elköszönt, és sietve távozott.

Thomas még mindig eufóriában volt. Olyan volt ez az egész, mintha egy hosszú hiátus, szünet után ismét megszólalna egy zenekar – a karmester int, és minden a helyén van.
---
Délután ismét találkoztak. A nyári nap égette a betont. Thomas türelmetlenül várta, hogy Clara jöjjön. Belülről feszítette, izgatta ez a találkozás.

Clara ismét vörösben jött. Thomas boldog volt: Clara tükröződött a szökőkút vizében és a házak üvegablakaiban.

A Halászbástya felé vették az irányt.

- Thomas… kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Téged tényleg érdekel Rembrandt?
- Nem mentem volna, ha nem lennék oda a képzőművészetekért – mondta Thomas, hangjában elhivatottsággal.
- Csak azért kérdeztem, mert voltak már emberek az életemben, akik megjátszották, hogy szeretnek valamit. Másnak adják ki magukat, és hazudnak.
- Sajnálom, ha tényleg ez volt a tapasztalatod. Én is láttam már olyan embereket, akiknek csak a szájuk járt.

Thomasnak eszébe jutottak azok az emberek, akik kamuztak neki, és hirtelen elborította a keserű emlékek mázsás súlya. Faszkalapok. Hazudott az összes. De ez most nem volt alkalmas idő arra, hogy sajnáltassa magát. Időközben felértek a Halászbástyára. Clara merengve tekintett Budapest elterülő látképére… és eszébe jutott valami.

- Mondd, tudsz fotózni?
- Hogyne tudnék.
- Lősz nekem egy tájképet?

Clara odanyújtotta Fuji X-T4-ét Thomasnak, aki megbűvölten nézte a csúcsmodern eszközt. A kis, kompakt gép, istenem, már mióta vágyott arra, hogy ő is fotózzon vele… Kezébe vette a masinát, és belenézett a keresőbe. Lőtt. Egész jó lett.

Megmutatta a lánynak, aki bólintott. Utána Thomas váratlanul gondolt egyet. Ismét arca elé tette a képet, ezúttal Clarát fotózta le. Újra megmutatta neki a képet.

Clara ennek is örült.

Esteledett, ideje volt hazatérni.

Thomas úgy érezte, végre valami jó fog történni.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2020-06-22 02:41 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Kíváncsi vagyok, mit nyertél azzal, hogy számmal írtad ki, hogy kettő. Úgy értem, azon kívül, hogy most mindenki beléd fog kötni emiatt, mert már a címben is elsütötted. Hmm... nos, ez esetben valószínűleg olvasókat nyertél, akik ugyan idegesek és nem szépen nyilatkoznak, de mégis olvasnak. Valahol ez is reklám. De azért én a helyedben hanyagolnám a jövőben a számok számmal írását, mindenféle irodalmi izére hivatkozva (kb. nem elegáns).

Érdekesek a mondataid... olyan rövidek, furán kötöttek. Nem erőltetted ezt túl? Vagy lehet, hogy ilyen a stílusod, nem tudhatom. Mindazonáltal szabályosan nehéz ezt olvasni. Szó szerint száraz a szöveg, és hiába próbálod élettel megtölteni, elveszti minden színét. Itt-ott kicsillan, hogy "oké, itt volt bennem egy hangulat", aztán elszürkül megint. A végén megint próbálsz stílust váltani, aztán az is ugyanoda jut. Így sajnos még azt a luxust is elveszítetted, hogy egységesen unalmas legyél.

A sztori terén mintha kihagytál volna nagyjából öt-hat oldalt a szereplőid leírásából, ami talán hiba volt abból a szempontból, hogy nem érteni semmit. Abból a szempontból, hogy így viszont rövidebb az írás, határozottan jól tetted. Azért a kihagyott részeket zanzásítva érdemes lett volna visszarakni. Így talán tudnánk, ki ez a két ember, mit keresnek Magyarországon, Thomas honnét tudta, hogy a nő sem magyar (oké, múzeumban valakit angolul megszólítani nem egy akkora nagy truváj, de azért okozhat meglepetéseket), hol játszódnak a jelentek, mi történik itt, honnét a végére ez a fényképezési mánia stb.

Maga a jelenetsor sem a legjobb, kezded a közepével, majd továbbhaladsz, de rejtély, miért. Valahogy az a Halászbástyás jelenet teljesen érthetetlen, és látom az igyekezetet, hogy szeretted volna valahogy lezárni a sztorit, de pont, hogy elkezdtél egy újat, a régit meg nyitva hagytad.

Nézd, van ebben ötlet. Van létjogosultsága ennek az in medias res + visszaemlékezős leírásnak is. Nem egyszerű technika, szó se róla. Mégis - nem próbálnál meg egy sima, lineáris történetmesélést? Nem kell súlyos lelki drámákba esni, mehet ugyanez az egyszerű hétköznapi limonádé-szerelem, amit itt is írtál, mert az mindig hálás téma. Csak fejtsd ki azt, amit itt kihagytál: a szereplőket. Tőlük lesz ez az egész érdekes és élvezetes. Miattuk olvassuk. Nem azért, mert akkora fordulat, hogy két ember egymásba szeret vagy sem (spoiler: romantikus művekben azért általában igen), hanem mert két karaktert kapunk, akiknek érdekel a sorsa. Érdekel, mit látnak a másikban. Érdekel, hogy megtalálják-e azt, amit keresnek, és mi az, amit keresnek. Érdekel, kik ők. Mit kaptunk itt? Thomast és Clarát, akik közül Tom valószínűleg szereti Rembrandtot, Clara meg ki tudja, talán. A vörösbort biztosan, a szex meg jó. Tény, hogy romantikus YA-írók egész regénytriológiát tudnak felhúzni ennyire is, de te egyelőre nem vagy lektűrgyáros. (Előre is köszönöm, ha nem leszel az. Ha mégis, akkor sok sikert és jó egészséget hozzá.) Kell az a plusz. ;)

_____________________
Dr. Bloody Dora