A piros bőrönd

Kiültem az Alkotás úton a presszó teraszára. A forgalom lassan beállt, kurtán felharsant egy-egy duda, tömött buszok birkóztak az enyhe emelkedővel. A belső helyiség, úgy vettem ki, üres lehetett, itt kint is csak egy férfi ejtőzött a járda melletti asztalnál, a pályaudvar irányába nézegetett, mint aki utazni készül. Előtte néhány apró, a röviditalokhoz dukáló üres pohár, mellette méretes bőrönd. Méretes, modern, műanyag ‒ piros bőrönd...
Kértem egy sört, és még egyszer alaposan áttöröltem a széket, hanyagul keresztebe vetett lábbal elhelyezkedtem, mutatóujjam felső percének begyét szertartásosan könyvem lapjainak élére helyeztem, amikor azt hallottam:
‒ A Rudi! ‒ A férfi pedig, poharában finoman lötyögtetve az italt, rám bámult.
Egy darabig egymásra meredtünk. Ezen a környéken több kórház is van, jutott eszembe, nyilván most engedhették haza, és ráivott a gyógyszerekre. Pár pillanat múlva zavartan el is kapta a tekintetét.
Sóhajtottam, leszippantottam a sör szivárványos habját, kinyitottam a könyvem. „Nem álljunk szóba ismeretlenekkel”, tanácsolta a fejezetcím, és én ezt ebben a helyzetben egyszerre igen bájosnak találtam. Lám, mégiscsak van köze az irodalomnak az élethez! ‒ De azt már nem tudhattam meg, miért is ne álljunk szóba ismeretlenekkel, mert a férfi felpattant ‒ egy másodpercig azt hittem, nekem ront ‒ és a dísznek szánt virágok néhány szirmát elsodorva kirohant a járdára. Lefutott a sarokig, nyakát nyújtogatta a Vérmező felé, felszaladt a másik irányba, megtorpant, egyik lábát kissé felemelve, hogy magasságot nyerjen, kémlelt. Kezét a homlokához emelte, mintha a napot próbálná kitakarni, holott az éppen a másik irányból sütött. Visszaült, olaszos gesztusokkal magyarázott a poharának. Amikor észrevette, hogy figyelem, félénken elmosolyodott.
‒ Bocsásson meg... kicsit, tudja... ‒ mondta. És komoly ábrázatot öltve magára: ‒ Láttam, a Vár felől jött. Hadd kérdezzem meg: arrafelé minden rendben van?
Mogorva bólintással biztosítottam, hogy minden a legnagyobb rendben.
‒ Hát persze, minden a legnagyobb rendben, a legnagyobb rendben... ‒ Avval a korlátolt meggyőződéssel mondta ezt, mellyel hanyatló szellemű öregek szokták kinyilatkoztatni igazságaikat, és nekem azt kell éreznem, semmi sincs rendben, ő tud valamit, amit én nem tudok. ‒ Minden a legnagyobb rendben, senki nem vesz észre semmit...
De, gondoltam, észrevettem, hogy így nem fogok tudni olvasni.
‒ A Trúdi! ‒ kiáltott fel egyszerre fájdalommal a hangjában, és a kezembe nyomott egy fényképet, majd fürgén visszaült, mohó várakozással figyelve, mit is szólok hozzá. Kelletlenül becsuktam a könyvem. A képen a férfi guggolt, büszkén átölelt egy spánielt. Alaposan megváltozott azóta, állapítottam meg: a seszínű, gyér haj most az izzadt koponyára tapadt, a néhány napos borosta láttatni engedte, hogy ötforintos méretű foltokban hiányzik az arcszőrzet, a finom földbarna szövetzakó alatt a világoskék inget még a mellkasi részen is átütötte a verejték, az elkoszolódott mandzsettából a kéz remegve bújt ki, a szem alatt pedig a fejlődésnek indult táskák lilásra színeződtek. De a legkülönösebb maga a szem volt. Kényelmetlennek éreztem, hogy a pupilla, akár egy gumilabda, ide-oda pattog.
‒ Előbb azt mondta, „a Rudi”.
Elgondolkodott.
‒ Miért mondtam volna Rudit, ha egyszer Trúdi a neve? ‒ Végigmért. ‒ Figyeljen csak! Maga értelmes embernek látszik. Olvas, és virág van a gomblyukában. És ez a szép, hófehér, hosszú sál!... Ön nyilván művész. Ha jól sejtem, elrontottam a szórakozását, engedje meg, hogy engesztelésül meghívjam! ‒ És anélkül, hogy megvárta volna a beleegyezésem, a söröm áttette az asztalára, a széket pedig előzékenyen kihúzta nekem.
Bevallom, gyengém, ha értelmes embernek titulálnak. Rosszul ítéltem meg ezt az alakot, a látszat csal, tartja a mondás. De nem ezért engedtem. Az ember életében vannak mozdíthatatlannak tűnő sarokkövek, kifürkészhetetlen gyökerű, rejtélyes törvényszerűségek – tán a születéskori csillagállás üt ránk pecsétet –, melyek irányt szabnak az eseményeknek. Egy barátom nyeri meg a nagy potokat, amikor pókerezünk, a verseimet mindig visszautasítják, és, furcsa dolog, engem soha nem szoktak meghívni. Mondhatom, mint egy átok ül ez rajtam. Persze hajlamosak vagyunk csak a kellemetlenségeket észrevenni. Íme, ki kell várni, hogy a Sors keze ne csak üssön! Tud az simogatni is: ezt éreztem meg akkor, ahogy áttelepedtem hozzá.
‒ Trúdi a kutyám ‒ mondta. ‒ A világ legklasszabb kutyája. Órákon át sétálunk minden nap, uram. Tudja, a házasságom nem a legtökéletesebb, jobban szeretek nem otthon lenni. Napközben ott fekszik a lábam mellett az irodámban ‒ saját kis könyvelő cégem van ‒, délutánonként pedig elindulunk, elmegyünk a Gellérthegyig, fel, az itteni kilátóhoz ‒ a Szabadság-hegy felé mutatott ‒, a Városmajorhoz, mindenfelé. Hatalmas barangolások, városi nomádok vagyunk, hogy így fejezzem ki magam.
Elérzékenyülve ivott egy kortyot. Aztán minden átmenet nélkül elkomorodott, gondterhelten hátrafordult, majd kissé felemelkedve mögöttem nézett körül. Megkönnyebbülve ereszkedett vissza. – Szóval azt mondja, minden rendben. Az jó. Az nagyon jó.
– Itt lakom, a Királyhágó térnél – folytatta kisvártatva. – Mielőtt hazaérnénk, a szobornál – ismeri a szobrot a szarvasokkal –, a szobornál eldobom neki a labdát. Azt mondom: „Figyelj, Trúdi, ez az utolsó dobásod!” Ez a jel, ebből tudja, hogy evvel van vége a napnak.
– Egy jó hete is – ahogy ezt mondta, láttam, elgondolkodott, talán az időpontot illetően, mert alaposan megnézte közben az óráját –, mint rendesen, eldobtam neki a labdát. Kicsit hosszú dobás lett. Felfutott utána a sövényig, hallottam, ahogy ott motoszkál. De látni nem láttam, késő este volt, és a lámpák azt a részt épp nem érik. Hallottam, ahogy motoz, aztán egyszerre csak: nem hallottam. Ez nem jó jel, tudja, mert a labda az olyan gurulós dolog, és az aszfalton hangtalanul suhan, a kutya utána, és ha jön egy kocsi... Megijedtem, felszaladtam a sövényig, de nem láttam sehol. Még feljebb mentem, aztán át az utcán, füttyentgettem, a nevét kiáltottam. Négykézlábra ereszkedve végignéztem a parkoló kocsik alatt, ki tudja. Egészen kétségbeejtő dolog egy kutyát keresni. Mit „kutyát”, a Trúdit! Órákon át kutattam utána. Lejöttem egészen a pályaudvarig. A késői járókelőket kérdezgettem, nem látták-e. De senki, senki nem látott semmit. Ahogy ez szokott lenni, tudja.
Egy kutya persze nem tűnik el csak úgy. Legalábbis evvel próbáltam vigasztalni magam, ahogy a pórázzal a kezemben – de szerencsétlenül is tud fityegni egy ilyen üres póráz, uram! – hazavánszorogtam. Lerogytam a konyhaasztalhoz, és reggelig csak ott ültem. Onnan tudtam, hogy reggel lett, hogy a feleségem megjelent. Csinált magának egy kávét, de nem szólt hozzám. Már jó ideje nem beszélünk. De aztán, amikor észrevette, hogy a Trúdi nincs sehol, mégis megszólalt. „Gratulálok!”, azt mondta. Neki ilyen a stílusa, tudja.
Odamentem, hogy én is csináljak egy kávét magamnak. A százezerszer megtett mozdulattal rá akartam tenni a kezem a spájz kilincsére – de csak az üres levegőt markoltam. Micsoda?! Nem tudtam, mit gondoljak. Csak bámultam, bámultam az üres falat. Nem csak a kilincs hiányzott. Nem volt ott semmiféle ajtó, csak az a csupasz fal... – Egy darabig nézegettem azt a csupasz falat. Körbesétáltam, megvizsgáltam a másik oldalról, a vécé felől. Minden pontosan úgy helyezkedett el, mint rendesen, a spájznak tehát ott kellett volna lennie.
– Figyelemre méltó – jegyeztem meg.
– Igen, találó kifejezés, uram, figyelemre méltó – mondta, és egy újabb italért intett. – Lementem a közös képviselőhöz, hogy kérjek egy lakás alaprajzot, de hiába csengettem. A feleségemmel a liftnél futottam össze. „Tudom, hogy rettenetesen furcsán hangzik”, mondtam neki – és közben alig ismertem meg saját hangom –, „de nem vetted észre, hogy a spájz... eltűnt?”
Rám nézett akkor, végigmért, megigazította a szoknyáját, és sarkon fordult. A kapuban aztán megállt, és visszaszólt:
„Hülye!”
Nem voltam benne biztos, hogy nem a Trúdi elvesztése okozta fájdalom zavart-e össze. Az irodámban készítettem egy fényképes leírást, és kinyomtattam pár száz példányban. Egy jókora területen kiragasztgattam, oszlopokra, fákra, kirakatokra, ahol megengedték. Lent, a Tabánban jártam, amikor egyszerre csak földbe gyökerezett a lábam. A tabáni tó – sehol!
– A micsoda? – kérdeztem.
Az arca fájdalmasan eltorzult és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Elmorzsolta és ivott.
– Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. A Rudasnál lévő részen, azon a padocskán a sásban. Mintha fejbe kólintottak volna. Egyszer talán még meg is rogytam. Bizonytalan léptekkel elindultam a virágágyások között – mert most csak virágágyások voltak ott, válogatott tarka, rendezett virágokkal, arrébb pedig fű és fák. Akkor jöttem rá, hogy a fák tudnak a legőszintébben hazudni. Különös egy gondolat, nem, uram? Mert olyan hatalmasan terpeszkedtek a koszos kőpadok felett, mintha mindig is ott lettek volna.
Nem is emlékszem, hogy jutottam aztán haza. Elkezdett fájni a fejem, hasogatni itt meg itt meg itt, mindenhol. Becsengettem a közös képviselőhöz. Egy hölgy nyitott ajtót. Értetlenül hallgatta végig a kérésemet. Azt mondta, már a szülei is abban a lakásban laktak, de tanárok voltak, mint ő, és bár az efféle ügyekhez kevés az érzéke, úgy tudja, a közös képviselő nem egy bácsi, ahogy én emlékeztem, hanem egy kft. Még a címét is felírta egy cetlire.
Teljesen összetörve üldögéltem a tévé előtt. Beszélni szerettem volna valakivel, elmesélni, mi történt velem, de én természetemtől fogva szemérmes és büszke ember vagyok, tudja. Mindenki bolondnak nézne. Egy könyvelő nem engedheti meg magának, hogy bolondnak nézzék. A feleségem viszont, bár már besötétedett, még nem ért haza. Még az is jólesett volna, ha legalább ő lehülyéz. A híradó képei, mint valami színes massza kavarogtak előttem. Egészen addig, míg egy európai uniós hír nem jött. A hírre nem is emlékszem, de az unió térképére igen, arra nagyon is. Ugyanis hiányzott róla az Ibériai-félsziget. Portugália és Spanyolország egészében, mintha a franciák alatt nem lenne semmi, csak a tenger, végig Afrikáig. Portugáliáról nem sokat tudok, de a Costa Braván már nyaraltam, ott voltunk először külföldön a feleségemmel.
Átbotorkáltam a szobámba, és bezuhantam az ágyba. Aludni kell egyet, gondoltam, aludni, és minden rendben lesz!...
Reggel, ahogy kimentem a konyhába, egy darabig nem mertem kinyitni a szemem. „Legyen ott a spájz!”, imádkoztam, ahogy más gazdagságot kíván. De nem volt ott, a fenébe, uram – remélem nem sértődik meg, ha „uram”-nak szólítom –, a spájz, a spájz – az asztalra csapott –, az nem volt ott! Felöltöztem, és jó néhányszor hideg vízzel átdörzsöltem a fejem. Mielőtt elindultam volna, gondoltam, benézek a feleségemhez. Nem hallottam hazajönni. Kopogtam. Nem válaszolt, így óvatosan benyitottam. A szobája üres volt. Úgy értem, uram, teljesen üres. Nem volt ott az ágy, a szekrény, a csillár helyén is csak egy árva, leragasztott végű drót lógott. Még az ablakkilincsek is hiányoztak. – Nem mentem be. Nem mertem. Finoman behúztam az ajtót, talán halkan még elnézést is kértem akkor...
Csak bámultam kifelé egész délelőtt az iroda ablakán, és a fejem borogattam. Amikor nem bírtam a tétlenséget tovább, elkezdetem újra keresni Trúdit. Arra mentem végig, amerre előző nap. Kérdezgettem, nem látták-e, de az emberek arrébb húzódtak, ahogy megszólítottam őket. Mint amikor egy hajléktalan kéreget. A hirdetményeim sem voltak a helyükön. Kétségbeestem, rohantam fától fáig, oszloptól oszlopig. Végigrohantam a fél kerületen. Valami rohadék leszedte az összeset, uram! – De mielőtt az utca közepén rám tört volna az igazi dühroham, megszólalt a telefonom. Az egyik ügyfelem – a legfontosabb ügyfelem – érdeklődött, hogy miért nem szóltam a fizetési határidőről. „Ma kell, azért”, mondtam neki, „kedd van.” „Szerda”, mondta erre. Meg mondott másokat is. De alig hallottam. Az jutott eszembe, hogy talán átaludtam egy egész napot. És közben a feleségem elköltözött csillárostul, kilincsestül.
Elmerengve hallgatott egy darabig, most a szemei sem pattogtak.
– De nem akarom feltartani, biztosan siet – mondta, és az órájára nézett megint.
– Szó sincs róla, kérem, folytassa!
– Ön igazán intelligensen áll a kérdéshez, uram! – Mozdulatával jelezte, hogy ezt a poharat most hozzáállásom előtt tisztelegve gurítja le. Rosszul ítéltem meg elsőre, most már nyilvánvaló volt. Rendelt még egyet. – Ami addig történt, arra nincs magyarázat. Ami utána, arra még annyi sem. Elsétáltam a villamoshoz, hogy elmenjek orvoshoz. Eljutottam erre a pontra, uram. De a villamos – a 18-asról beszélek, az jár arra –, az is eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott megálló, mintha soha nem is lettek volna ott sínek. Csak autósávok. Kínomban csak mosolyogni tudtam...
Hazamentem és lefeküdtem. Talán a pihenés, a nyugtató alvás, evvel biztattam magam megint, de csak keservesen hánykolódtam. Amikor felkeltem, már nem volt fürdőszobám sem. Eltűnt a feleségem szobája is. Falak az ajtók helyén. Elővettem a nagy bőröndöt, becsomagoltam a legszükségesebb holmikat és lementem az utcára. Amit látok, az nem tűnik el, ez biztos. Figyelni, figyelni, figyelni! Keresztül-kasul sétálgattam Budán, átmentem Pestre, tágra nyitott szemmel róttam az utcákat le-föl a belvárosban. De amikor akarok visszajönni, uram, nincs ott a Deák-híd! Egy híd azért mégiscsak egy híd!...
– Deák-híd?!
– De ne higgye azt, hogy ez lesújtott! Tudomásul vettem, uram, nevettem egy jót, én akkor már olyan állapotban voltam. Sebaj, akkor jövök a Lánchídon. Elindulok a felé, de látom, hogy nem látom. Már az sem volt sehol! Hohó, mondtam magamban, hát így állunk, eddig jutottunk! – Felhajtotta a következőt is, és ettől új erőre kapott. – De meg lehet engem törni? Nem lehet! Visszajöttem a Margiton, egyenesen föl a hegyekbe, valami kilátót keresni. Egy kilátóból, ezt találtam ki, jobban szemmel lehet tartani a dolgokat.
– A Lánchíd... – motyogtam.
A férfi közelebb hajolt, és nagyon-nagyon komolyan a szemembe nézett.
– Jól figyeljen, uram! Figyeljen csak meg mindent! A világ eltűnik. És senki nem vesz észre semmit. Az emberek közönyösen teszik a dolgukat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Széles mozdulattal körbemutatott, és én, látva az embereket, akik valóban úgy sétálgattak, mint máskor, egyetértőn bólogattam.
– Így rovom napok óta az utcákat – sóhajtotta. – Minél nagyobb területet belátni, ez az egyetlen lehetőség. A kilátók a legjobbak, de ez a hely is megteszi. Csak éppen – mondta halkan, bizalmaskodón –, most is rettegek. Rettegek, uram, hogy eltűnik innen is minden, hogy eltűnik maga is, és hogy eltűnök én is...
– Lehet, hogy a világ ilyen – próbáltam sután vigasztalni –, és nem olyan, amilyennek eddig ismertük. Hogy a percepció, Hume, meg Descartes, effélék...
Rám meredt, úgy láttam, ez a felvetés gondolkodóba ejtette. Tekintete a poharakon nyugodott egy darabig. Aztán lassan felemelte a fejét, elnézett, túl rajtam, a messzeségbe. És egyszerre megnyúlt az arca: – Te jó ég! – dadogta.
Ültemben megfordultam, kerestem, mit láthatott.
– A Vár – mondta. – Nézze csak, eltűnt a Vár is!
A lebukó nap sugarai meredeken vágtak a szemembe, fel kellett emelnem a kezem, hogy lássak. A villamos éppen befordult a Krisztina felé, a kocsisorok lomhán araszoltak. Nem vettem észre semmi különöset.
– Nem is tudom – mondtam –, azt hiszem, innen nem lehet látni. A pályaudvar eltakarja, nem?
És visszafordultam.
A férfi már nem ült ott. Csak az utolsó, félig üres poharában remegett finoman az ital.
Vártam öt percet, talán a vécére ment ki. Aztán tízet. Kicsit hűvösebb lett, és már nem ízlett a sör. Végül megkérdeztem a pincérnőt, nem látta-e.
– Előbb még itt volt – felelte. – A bőröndjét mindenesetre itt hagyta.
Valóban, a nagy piros bőrönd ott hevert az asztal mellett. El is felejtettem.
Tanácstalanul vizsgálgattam.
– Hozhatom a számlát? – kérdezte a pincérnő. Bólintottam, ő azonnal előhúzta a köténye zsebéből. Kilencezer-nyolcszáz forint. A söröm és tíz Unikum.
Megértettem a helyzetet. Habozás nélkül átnyújtottam tizenháromezret, és intettem, hogy nem kérek vissza.
– Ha akarja, vigye el magával a bőröndjét – mondta megértően. – Engem nem érdekel, csak kerülgetnem kéne.
– Nem, nem – feleltem, és arisztokratikus mozdulattal hátra vetettem a sálam –, az úr a vendégem volt. Biztosan visszajön érte...
Megvonta a vállát, rám mosolygott, felkapta a bőröndöt, és bevitte.
Én fogtam a könyvem, lesétáltam a járdára. Körbenéztem, és úgy döntöttem, járok még egyet.
A Vár irányába indultam. A pályaudvar sarkánál befordulok, gondoltam, akkor kiderül, ott van-e még.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2014-05-07 19:32 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Szerintem ehhez nem írok semmit, de azt is szőrmentén. Kérem a többieket. Kifolyt az agyam, mire ideértem, és bízom benne, hogy ha az első bekezdés kisebb hibáktól volt csak tarka, a többivel sem lesz nagy gond.
"Avval az öregasszony-hangsúllyal" - De férfi, nem? Öregemberek nem beszélhetnek így? Dehogynem, ő is így beszél. Ne keverd a nemeket.
A dupla gondolatjeleid szerintem szedd ki.
Hmmm... Ndy és Éva jutott eszembe. Mármint mindketten írtak eltűnésről szóló novellát, csak más alapkoncepcióval. De a dolgok eltűnése, mint a Brian életében, azért ismerős motívum.
Hogy őszinte legyek, szerintem a végén a bőrönddel szenvedés hosszú, kurtítható lenne. A meséhez képest lényegtelen, utána gyorsan kéne jönnie a lezárásnak és az utolsó sornak. Ennélfogva az időhúzás nem a legszerencsésebb ott.

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2014-05-08 17:21 neduddgi

neduddgi képe

Szia, Dóra!

Először is, köszönöm a kitétetést!...
Az "öregasszony-hangsúly", ez fel sem merült bennem, amikor írtam, lelki szemeim előtt egy Alzheimeres ismerős lebegett - ő, (ezek szerint) pechemre, nő volt...
(Ha-ha, a gondolatjel... Azt hittem, úgy történik ez az egész, hogy még megkérditek, mehet-e, akkor akartam mondani, hogy a köznyugalom megőrzése végett vegyük ki...)

A végéről írt megjegyzésed (és az ehhez hasonlók) miatt jöttem Hozzátok. Ezeket nem látom át írás közben. Köszönöm!

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

sze, 2014-05-14 22:11 Kentaur

Kentaur képe
5

A stílus nekem nagyon bejött, a kis életképek, a lélegző karakterek,az urbán-legenda hangulat. Imádom a városomat(igenis az enyém, bennszülött vagyok!), és főleg az ilyen keserédes "nem is tudni-misztikus-e vagy groteszk vagy csak a valóság" sztorikat. Vitt a történet, tőlem nagy szó:hibát nem kerestem. Ez az egy megmosolyogtatott:"Sóhajtottam, leszippantottam a habot, és kinyitottam a könyvem." Mivel a sör elég régen volt, így teljesen olyan, mintha a könyv lenne habos, ő a legközelebbi tárgy. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2014-05-15 16:47 neduddgi

neduddgi képe

Szia, Kentaur!

Örülök, örülök!:-)

A könyvet habtalanítottam - így, hogy mondtad, engem is megnevettetett... - A sör mégsem lehetett elég régen, az a gyanúm, két bekezdésen át a szerző lelki szemei előtt lebeghetett (ez a pszichológiai magyarázat) - a szomorú valóság az, hogy rengeteg az alany- és egyéb mondatrész tévesztésem...

Két dolgot is elmondtál, amit fontos volt tudnom! Ezért külön is örülök!...

Köszönöm!

(U.i.: a Kentaurból férfinak gondoltalak... Úgy is olvastam, amit írtál. Így a végén "gender bender egyperces" lett a hozzászólásod...:-))

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 09:09 Kentaur

Kentaur képe

Gyakran előfordul, hogy pasinak néznek, nem csak a nevem, de a stílusom miatt is. De engem nem zavar.

Tudom, ez már-már botrányos, de bár szeretek nő lenni, abszolút el tudom képzelni, hogy voltam/leszek/lehetnék pasi, és ezt érdekesnek találom (írói kihívásnak sem utolsó.) Talán ezért választottam uniszex nevet: mint írót, kicsit sem érdekel a nemem, ilyenkor az elmémmel beszélgetsz meg kicsit a lelkemmel.
Visszafelé is így van amúgy, ha nem derül ki rögtön valakinek a neme, én ugyan nem nézem.Végül is itt tényleg az elmék beszélgetnek, nem randiportál. Plusz az írók már csak ilyen érdekes népség, nem? Tudnak azok bármik lenni agyban, az elmebeli nemváltás a minimum. :-D

Off vége.:-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2014-05-16 16:23 neduddgi

neduddgi képe

Utána kellett néznem; nem tudtam, hogy voltak női kentaurok. Nincs is külön szó rájuk a magyarban (ahogy látom), talán kentaurid lenne...

Igen, egyetértek, egy: nem botrányos; kettő: jó játék. (De jó lenne egy Hemingway-t találni, amiben egy el-elpiruló kis kisasszony szemszögből ír...:-))

Adtál egy jó avatár ötletet!

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 16:28 Obb

Nem lenne jó.

p, 2014-05-16 16:33 neduddgi

neduddgi képe

:-D

Hatalmas potenciál lenne a személyiségfejlődésben. A végén eldobná a csipkés kesztyűjét, és feltartóztatna egy bikát!...

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 16:43 Obb

Még a Vándorünnepet is olvastam tőle, nem mondanám, hogy csak ő a favorit, mert Sienkiewicz az egyik legnagyobb kedvenc, de a Papa, az Papa, mint horgásznak a leg, sőt több:
" Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni." - Sanitiago mondta volt

p, 2014-05-16 16:57 Obb

Jaj, most vettem észre, hogy az összes oroszt elfelejtettem említeni, Turgenyevtól kezdve Csehovon át Tolsztojig, Solohovig mindenki a szívem csücske.

p, 2014-05-16 17:02 neduddgi

neduddgi képe

Tegnap gondolkodtam, belinkelem A csinovnyik halálát oda, ahol a három pontocskáról beszéltetek. De minthogy csak egy, és ráadásul pici pontocska vagyok itt, nem tettem...:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 17:17 Obb

Pedig belinkelhetted volna, csak pár apróságot elfelejtesz, egy: Vera blogjában megtalálod az ilyen mentegetőzésekre a választ, kettő: nem elfelejteni azt a száz évet, ami eltelt :(

p, 2014-05-16 17:27 neduddgi

neduddgi képe

Ezt a száz év a lefittyedő ajkakkal úgy néz ki, mintha végigélted volna...:-)
Szerintem Csehov egyszerűen imádta a három pontot, evvel hebegnek-habognak a figurái végig. Kifejező. Egyszerűen azt gondolom, el kell fogadni az ő egyéni rendszerét - ahogy minden íróét is, ha kerek egész az a rendszer.

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 17:34 Obb

Simán én is úgy érzem, mott megyek, a horgászat szent helyére hívnak, a Maróti öbölbe.

p, 2014-05-16 17:00 neduddgi

neduddgi képe

Nemrég találtak eddig ismeretlen írásokat tőle. Nem láttam ezeket, azt mondják, a humorát próbálgatta bennük - és nem véletlenül rejtette el az egészet..
De igazából nem tudok véleményt mondani róla, egyszerűen olyan rég olvastam, hogy nem emlékszem rá. Végül is kapott egy Nobelt, ez nem számít rossznak...:-)
Jó pattogós szövegekre emlékszem...

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 17:06 Obb

Írni igazán nem írt jól, sok hibával, stb., de kevesen látják úgy, olyan jól a világot, mint ő, a mai napig tart a vita a szakértők közt, hogy szépirodalmat alkotott-e.
Nekem mindenképpen azt.

p, 2014-05-16 17:22 neduddgi

neduddgi képe

Szétoffoltuk a bőröndöt, ránk fognak szólni...:-)

(Én is érdekesnek tartom ezeket a "szürke zónában" lévő írókat, sokszor megmagyarázhatatlan a besorolás...)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

cs, 2014-05-15 17:12 Obb

Na megint egy jó, igen jó írás. Nem adok ötöst, mert csiszolgatni való az lenne, de nyomtatás közeli. Ilyeneket szeretnék olvasni, sokat :)

cs, 2014-05-15 18:04 neduddgi

neduddgi képe

Üdv, szerény hajlékomban, Obb!

Köszönöm kedves szavaid!:-)
Igen, én is érzek problémákat, de még annyira bele vagyok ragadva, hogy ezt most pár hétig nem leszek képes megcsinálni. "Saját-szöveg-vakság", kellemetlen állapot...

Ami az avatarod illeti... Nem lehet nem Mr. Bundy magyar hangjával olvasni a hozzászólásaid. Nem csodálkozom, hogy félnek tőled...:-D
(Miért van egyfolytában az az érzésem, hogy a nadrágodban van a kezed?...)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

cs, 2014-05-15 19:05 Obb

Mert egyfolytában ott tartom :), nehogy onnan is eltűnjön valami.

cs, 2014-05-15 22:17 neduddgi

neduddgi képe

:-D

(Nem számítottam erre... Téllegjó!..:-D)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

cs, 2014-05-15 18:08 polgarveronika

polgarveronika képe
5

A csiszolgatást elvégzi az író, amíg el nem tűnnek azok a kis vicik vacak apróságok.
Azzal együtt jó volt, vitt a történet, vitt a stílus. És eltűnt közben a szék is alólam. Kösz..

 

_______Tertium non datur ______

cs, 2014-05-15 18:13 neduddgi

neduddgi képe

:-D

Lám, mégiscsak van köze az irodalomnak az élethez. Nem akartam. Bocsánat... Én köszönöm!:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

p, 2014-05-16 10:28 Obb

Gondoltam elkezdem, majd te folytatod, amikor már távolabb leszel tőle.

"Kiültem az Alkotás úton a presszó teraszára." - csak egy presszó van az Alkotás úton?

"A belső helyiség, úgy vettem ki" - nkv

"Előtte néhány apró, a röviditalokhoz dukáló üres pohár" - egy ember előtt miért van több üres pohár? (én már csak ilyen hülye vagyok, hogy mindenen gondolkozom), ha kihozza a pincér az újat, elviszi az üreset, főleg ilyenkor, mert nincs csúcsforgalom, nem kell kapkodnia stb., nem hiányozna nekem az sem ha nem lenne ott a dukáló

"műanyag ‒ piros bőrönd..." - nem értem az írásjelek funkcióit, tényleg kíváncsi lennél arra, hogy mi célt szolgálnak

"Kértem egy sört, és még egyszer alaposan áttöröltem a széket" - nem szeretem, ha előzmény nélkül kapok ilyen infót, nem írtad előzőleg, hogy már egyszer letörölted volna a széket, akkor itt miért nem elég, hogy simán csak alaposan letörölted

"Ezen a környéken több kórház is van, jutott eszembe, nyilván most engedhették haza, és ráivott a gyógyszerekre." - na itt nagyon elgondolkodtam, gyógyszerek többségére lehet inni, kivétel a nyugtató, altató és különböző ideg- vagy elmegyógyszerek, szóval én arra gondoltam, hogy arra gondolt (hú, kezdek bonyolódni :)), valami dilinóst kiengedtek, az meg ráivott az elmegyógyszerekre. Szóval, még ha el is fogadom, hogy több kórház van, akkor sem hiheti, hogy mindnek van ideg és elme osztálya, na megint egy jó példa arra, milyen hülyeségeken gondolkozik egy elmebeteg olvasó egy "több" szócska miatt

"Pár pillanat múlva zavartan el is kapta a tekintetét." - az ilyen is-eket tartom a teljesen felesleges töltelékszavaknak, ezeknek inkább élőbeszédben lehet létjogosultságuk, írásban inkább rontanak

"leszippantottam a sör szivárványos habját," - feleslegesen tuningoltad fel a sört habját a szivárványossal, mert az fehér, csak tudom, hisz' a kedvenc italom :)

"‒ De azt már nem tudhattam meg, miért is ne álljunk szóba ismeretlenekkel, mert a férfi felpattant ‒ egy másodpercig azt hittem, nekem ront ‒ és a dísznek" - az első gondolatjel nemigazán kell, a harmadik után pedig vessző kell

"egyik lábát kissé felemelve, hogy magasságot nyerjen, kémlelt." - ezt valahogy át kellene formázni

"És komoly ábrázatot öltve magára: ‒ Láttam," - hiányosra sikerült a komment

"‒ A Trúdi! ‒ kiáltott fel egyszerre fájdalommal a hangjában, és a kezembe nyomott egy fényképet, majd fürgén visszaült" - visszaült? Az utolsó infó szerint ül: "Visszaült, olaszos gesztusokkal magyarázott a poharának."

"mohó várakozással figyelve, mit is szólok hozzá." - átírásra szorul

"A képen a férfi guggolt, büszkén átölelt egy spánielt." - kötőszó, vagy itt elférne a határozói igenév

"Alaposan megváltozott azóta, állapítottam meg: a seszínű, gyér haj most az izzadt koponyára tapadt, a néhány napos borosta láttatni engedte, hogy ötforintos méretű foltokban hiányzik az arcszőrzet, a finom földbarna szövetzakó alatt a világoskék inget még a mellkasi részen is átütötte a verejték, az elkoszolódott mandzsettából a kéz remegve bújt ki, a szem alatt pedig a fejlődésnek indult táskák lilásra színeződtek." - az egész nekem nemigazán tetszik így, jelenbe, és kinek a mije

Maradjon neked is :)

p, 2014-05-16 16:09 neduddgi

neduddgi képe

Te jó ég, milyen dolgokat veszel észre!...

Van, ahol helyből igazat adok, máshol majd konfrontálódunk - ebben a pillanatban képtelen lennék ezt a szöveget olvasgatni...

Köszönöm, nem kis munka volt ez...

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef