Ödön két élete

„Az istentelenek azt állítják, hogy a Könyvtárban az esztelenség a törvényszerű, és hogy az ésszerűség (még a legegyszerűbb és legtisztább összefüggés is) szinte csodálatos kivétel.”

Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár

Már csecsemőként, mielőtt gondolatai formálódni kezdtek volna, és amikor rácsos ágya elhelyezkedése ezt megengedte, Ödön zavaros, szürkés-zöldes tekintetét az égbolt csillagmiriádjainak végtelenjébe fúrta, bámulta csak, bámulta a világegyetemet, néha még anyatejet sem akart magához venni. Kamaszkorában, egy forró nyári estén a Balaton partján a csillagokat figyelve azt mondta:
– Talán létezik egy másik naprendszer, olyan, mint a miénk, egy éppen olyan bolygóval, mint a Föld... ott vagyok rajta, és most is éppen figyelem magam, ahogy ugyanezt mondom...
– És én ott is hozzád bújok – felelte erre Juli, a barátnője, és ennek megfelelően cselekedett. De Ödönt jobban foglalkoztatta az elképzelése, kibontakozott az ölelésből, és komolyan megjegyezte:
– Persze ez lehetetlen! Ha ott is vagyok, a távolság... meg minden... Soha nem találkozhatok önmagammal!
Nem sokkal később, történelmi léptékkel mérve pillanatok múlva, következtek be azok a változások, melyeket egyszerűen és elnagyolva csak – az eredeti kifejezést jelentéktelenségre kárhoztatva – „Nagy ugrás”-nak szoktak nevezni. Nem akarok a mindentudó narrátor önhitt szerepében tetszelegni, magam is csak sokadkézből, homályos célozgatásokból és kedvesen vagy alattomosan elcsicsergett pletykákból értesültem ezekről az eseményekről. Mondják, az egész olyan egyszerű és magától értetődő, mint egy rúdra húzott korong, a „kerék”: az egyik földrészen népeket szült és tüntetett el, a másikon viszont e nélkül is hatalmas civilizációk borultak virágba és tűntek tova: nem tudni, hogyan és miért, vagy hogyan és miért nem találták fel. Tény, a paradigmák gombamód szaporodtak ebben az időszakban, megesett, hogy egy még formálódóban lévő, majd gyorsan elhaló interdiszciplinának máris tucatnyi versengő iskolája akadt; tény, az ember, mert ilyen, önkéntelenül is késztetést érez, hogy szakítson a gyümölcstől roskadozó fáról; tény, egy Kuala Lumpur-i, helsinki, limai vagy (mert ezt is rebesgették – és miért ne lennénk szerénytelenek?, nem kerül semmibe) egy budapesti egyetem filozófia tanszékének talán méltatlanul mellőzött professzora (szakterülete: a meta-, szub- és illogika) dühödt kétségbeesése egy tökéletesen tiszta vagy homályos pillanatában, minden külső segítség, drága eszközök és nagy teljesítményű számítógépek nélkül, csak és kizárólag feketekávét kortyolgatva eljutott a felismerésig: a paradigmák azonnal és közvetlenül kis- és nagyipari termelésbe vonhatók. És tény, az ember, és kiváltképp egy filozófus („mint olyan”), mert ilyen, nem gondol a következményekkel. A következmények: egy újabb kifacsart hasonlat (a televíziós istentiszteletek kedvence), „megnyíltak az ég csatornái”: a tér és vele az idő, akár egy zsebbe préselt papírlap, összegyűrődött. Mire Ödönék harmadik gyermeke is megszületett, az ember meghódította a világegyetemet.
Az emberiség szervezettsége azonban nem volt képes lépést tartani a kapitális változásokkal, a Hivatalnokok (így, nagybetűvel: az utazásokat engedélyező hivatal munkatársai), az új korszak névtelen, szürke öltönyhöz barna nyakkendőt viselő hatalmasságai karikás szemmel, makacs odaadással, az emberi teljesítőképesség határán szédelegve (mert a feladat nagyszerűsége ezt kívánta) állták vagy próbálták állni az időutazásra vágyók rohamát.
Ödön, immáron tisztes férfiúként, éveken át hányódott végtére is megvalósítható álma és a kötelességtudat közt. A harmincötödik születésnapján aztán a diétás torta fölött ünnepélyesen bejelentette, elérkezettnek látja az időt a cselekvéshez, amint sikerül beszereznie az engedélyeket, meglátogatja önmagát. Juli szétosztotta a szeleteket, ellenkezett egy darabig, de a földi családok védelméről szóló rendelkezés, melyet Ödön szóról-szóra betanult és afféle köszöntőként most el is mondott, végül, talán könnyebben is, mint várható lett volna, meglágyította a szívét: mivel ő, Ödön, ezt munkamoráljával amúgy is kiérdemelte, távollétének idejére fizetésének százhúsz százalékára vált jogosulttá hátrahagyott családja.
A Hivatalnok, akihez a sors és a sorszáma vetette, bizonyos Fáskerti, egyenletesen ingatta hatalmas, vastagcsontú fejét: elsorolta, ki mindenkitől kell, vérző szívvel bár, megtagadni az utazás lehetőségét. Van, aki rég eltávozott édesanyjától szeretné megkérdezni, miért nem szerette, van, aki soha meg nem született gyermekét kívánná legalább egyszer látni, nekik is nemet mondanak. Mi lenne, ha a világegyetem minden Ödöne meg szeretné látogatni önmagát? Egyébként pedig, ezt józan paraszti ésszel könnyű belátni, az ilyen találkozásokban rejlő kockázat hatalmas, egyelőre fel sem mérhette a tudomány, mekkora. Paracelsus szerint – ezt mintegy saját szórakoztatására minden ügyfélnek elmondta Fáskerti –, az égbolt olyan, mint egy gyógyszerkönyv; a gyógyszerek pedig, építgette tovább a nagy előd hasonlatát, veszélyesek. („A legveszélyesebbek a leghasonlatosabbak”, mondta ki a Hivatal egyik paradigmája – mert már annak is volt néhány –, ha már utazás, vagy teljesen különbözzön a bolygó, vagy legyen hasonmás.) A Hivatal nem vállalhatja fatális hibák következményeinek kockázatát, ez a Hivatal hatáskörén kívül esik. Ödön az érveket elfogadta, de másnap megint megjelent – a törvény mindenki számára három személyes kérelmezési lehetőséget biztosított. De mit is tegyen? Az idő és tér fakó urait nem lehet megvesztegetni, erre aligha lenne elég pénze, az esélyét pedig végleg elveszthetné. Boruljon térdre előtte? Enyhén kopaszodik és pocakosodik, ezzel inkább komikus hatást váltan ki. Lesse ki Fáskertit, és zsarolja meg titkaival? A XIX. századi orosz irodalom elhalványuló emlékezete arra tanította, a hivatalnokoknak nincs magánélete. – Ödön, végiggondolva az összes eshetőséget pontosan azt tette, amit egy magafajta átlagember tenne: besétált a Hivatalba, és azt gondolta: „valahogy csak lesz”. És lett is: Fáskerti megint csak ugyanúgy ingatta jellegzetes fejét.
De Ödön mégsem tévedett. A hősök tévednek, a hősök kihalnak; az átlagember nem téved, az átlagember él. Hogy Rómát nem egy nap alatt építették fel (átlagemberek, hajdanvolt Ödönök), nem jelenti azt, hogy nem épülhetett fel kettő alatt: léteznek, bizonyos a szemünk előtt lévő, zajló, és bizonyos rejtettebb jelenségek, melyeket nem vagyunk képesek megmagyarázni. Az elsőre jó példa az állhatatosság. Akiben nincs meg, felfoghatatlannak, akiben megvan, magától értetődőnek tartja. Ödön még a két kudarc után is sziklaszilárdan hitt mind végső sikerében, mind a Hivatalban. A másodikra példának itt van a véletlen, illetve a világegyetem működése (a kettő talán ugyanaz). Egyrészt Ödön középső gyermeke kora reggel az erkélyen játszott, és a korlát kiszikkadt és felpúposodott festékének egy darabkája a szemébe pattant. Ödön, jó apához méltón, azonnal bevitte a szemészetre, ahol némi várakoztatás után az undok darabkát eltávolították. Ödön aznap elszalasztotta a hivatali fogadási időt. De jó családfőhöz méltón kihasználta a szabad órákat, azonnal lefestette a korlátot (sőt, felbuzdulva, miközben átjegyeztette magát másnapra, még meg akarta javítani azt a valamit is, ami elromlott, de hiába járt körbe-körbe a lakásban, nem jutott eszébe, mi lehetett az). Másrészt, ahogy Goethe, úgy Ödön születésekor is szerencsés konstelláció uralkodott: Fáskertit ugyanennek a napnak az estéjén egy távoli, sok-sok ezer évvel ezelőtti galaxisból felkereste az ottani önmaga; hirtelen feltört belőle (az itteni Fáskertiből) a misztikum és a művészetek iránti (mert a kettő talán ugyanaz, ahogy a hozott házi fehérbor kínálgatása közben kifejtette távolról jött önmaga) eddig elnyomott fogékonysága. Amikor tehát másnap Ödön harmadszorra ülhetett le elé, Fáskerti még mindig a találkozás hatása alatt állt. Egészen atyai hangon kérdezte:
– Mit nyújthatna magának ez az élmény? Rendes állása van, boldog a családjával, miért vágyik el? – Mire Ödön, fátyolos, lagymatag hangon így felelt:
– Miért is? Nos, miért is lélegzünk? Miért is élvezzük a naplementét? Miért csodálunk meg egy festményt? – És önmagát is meglepve hozzátette: – Miért is danol a madárka?
A homályos válasz elbűvölte Fáskertit. Két kézzel az asztalra könyökölt, állát összefont ujjaira eresztette, tekintete elrévedt, néhány értékes hivatali percig alig ismert tájakon kalandozott. Aztán összeszedte magát, a monitor felé fordult és, immáron szárazabb, tárgyilagosabb, de nyilvánvalóan barátságos hangnemben, számtalan, olykor egészen intim természetű kérdést intézett Ödönhöz.
– Egészen közel vagyunk – magyarázta, és bár semmi nem kötelezte erre, még ki is fordította a képernyőt. – Látja, ezen a bolygón van magából egy. Minden, akár a Földön, csak éppen az ottani Hamlet híres sorának magyar fordítása úgy hangzik: „Lenn' vagy nem lenn'”. Ki tudja – töprengett egy pillanatra megint ábrándozó tekintettel –, mi járhatott az ottani Arany János fejében, tény, ez ott a kérdés. Ezen pedig – egy másik alakzatra mutatott – a Szigeti veszedelem Tizennegyedik énekének 77. versszaka így kezdődik: „Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel”.
Ödön nem tudta, hogyan kezdődik a Szigeti veszedelem Tizennegyedik énekének 77. versszaka, de bölcsen nem kívánta megzavarni a hivatalnokot ebben a különös és érthetetlen, számára feltétlenül kedvező, hirtelen átszellemültségében. Egy betűn vagy egy szón, gondolta, nem bukhat el a nagy álom.
– Ez az! – kiáltott fel végül Fáskerti szinte gyermeki örömmel, és egy kusza csillagképre bökött: – A bolygót, értelemszerűen, Földnek nevezik ott is, a világregiszter szerinti száma HWddc-3335-2267-xctKK-8553537. Gratulálok! – Kis kártyát nyújtott át Ödönnek, felhívta a figyelmét, hogy a következő utazási lehetőségét legkorábban háromszáz év múlva veheti igénybe, erre azonban, tekintettel az egyelőre átlagosan százhúsz éves emberi élettartamra, komolyan ne számítson. Ez nem a Hivatal hibája. Egyébként pedig, ha bármilyen problémája adódna, bátran keresse a mellékelt telefonszámon; kezet rázott vele, és elbocsájtotta.
A bolygóközi utazás akkoriban (és ott) még nem volt olyan egyszerű, mint manapság (máshol). Ödön rögtön az első átszállást lekéste – a kártya széle kissé meggyűrődött, a jegyváltó gép sehogyan sem boldogult vele –, két napot töltött a Hold túloldalán, ami köztudottan igen unalmas hely; a Titánon a rengések tartóztatták, a Neptunuszon árapály. De végre eljutott az első féreglyukhoz. A féreglyukas utazások gyorsak és kényelmesek, a hibákat is könnyű orvosolni, a csatlakozások pedig sokszor érdekesek helyekre vethetik az embert. Egy sárga egű bolygón szelídített Tyrannosaurus rexeket etetett a tenyéréből, szemtanúja volt a szenátusban Caesar meggyilkolásának (az utazók olyan izgatottan vitatták az eseményeket, hogy már megint nem értette senki az utolsó szavakat), a sokadik átszállásnál egy vaksi öregember hatszögeket emlegetett. És eljutott egy bolygóra, mely megszólalásig hasonlatos volt a Földhöz, olyannyira, hogy Ödön azt is hitte, vagy hazaért, vagy a célbolygóra, de itt meg a Szigeti veszedelem fent említett sora szólt úgy, ahogyan Fáskerti idézte. Ez nem lehet véletlen, gondolta Ödön, és hívta a hivatalnokot.
– Igen, igen – mondta az –, ez előfordul, sajnos. Ez a hiba a hivatal hatáskörén kívül esik. Valahol elvétette az átszállást.
Ödön felvetette, hogy neki, végeredményben, ez a hely is megfelelne, de Máriássy megütközve magyarázta el megint, ez beláthatatlan következményeket vonhat maga után, a tudomány még nem mérhette fel, miféléket, és ő maga is az eddigi kitérők miatt túlórázni kényszerült, ez meg még több munka lenne. Átkapcsolta a műszaki osztályra, ahol stílusosan a Jupiter-szimfóniára várakoztatták (a menüettig) (3. tétel), de végül tisztázták a részleteket, elnézést kértek (sic!), és méltányossági okokból „azonnali sürgősséggel” eljuttatták az eredetileg megjelölt bolygóra.
Éppen olyan volt, mint a Föld. Idegességét levezetendő Ödön betért a sarki zöldségeshez, vett egy almát és elmondott egy viccet, de az életunt eladó ugyanúgy nem nevetett, ahogy (nem) szokott. Ráköszönt a szomszéd nénire, de az véletlenül és valahogy mégis tüntetően éppen akkor fordult el. Az ajtaja előtt vett egy mély lélegzetet, és becsengetett.
Nem történt semmi. Várt egy darabig. Eszébe jutott, hogy a csengő elromlott. (Hát persze!) Kopogott.
Juli nyitott ajtót. Ödön felkészült erre a forgatókönyvre.
– Szia! – mondta, és mosolygott.
Juli nem mosolygott vele. Tétova értetlenség ült ki rajta, bizonytalanul köszönt vissza. Persze, nem ilyenkor szokott hazaérni, gondolta Ödön. Mindjárt nagyon fog csodálkozni Juli!
– Ödön vagyok a Földről – mondta Ödön. – Ödönt keresem.
– Értem – felelte Juli. Vívódás látszott rajta. Többször és alaposan végigmérte Ödönt. Valósággal - ez volt Ödön benyomása -, megbámulja. Végül félrehúzódott. – Gyere be, ha gondolod!
Szóval így, gondolta Ödön, és bazsalyogva, kiélvezve a készülő meglepetés kellemes izgatottságát, belépett. Mindjárt nagyon fog csodálkozni Juli...!
A lakás szakasztott olyan volt, mint az a másik, az övé, valahol messze. És Juli is, bár egy kicsit furcsán viselkedett.
– A telefont ott találod, ha fel akarod hívni – mondta Juli, de legyintett. – A gyerekek megint elrakták. Egy pillanat, megkeresem.
– Vagy a fotel karfája mögé csúszott be, vagy bent van a szobájukban, az ő kicsi pónija hívogatja vele a másikat – mondta Ödön, és kuncogott magában.
Juli Ödönre meredt. A fotelhez lépett, és előhúzta a telefont.
– Ezt meg honnan tudtad...?
– A világegyetem hatalmas, néhol mégis ugyanolyan – felelte Ödön titokzatoskodó mosollyal, de különösnek találta, hogy Juli még mindig nem mosolyog vele. – Na jó – mondta komolyan – nem akarok visszaélni a helyzetemmel. Ödön vagyok, de nem az itteni Ödön.
– Nem az itteni – ismételte Juli.
– Nem az itteni, hanem a földi. Úgy értem, a Föld bolygóról jöttem... Persze tudom, hogy ezt is Földnek hívják, de az egy másik. Pontosan ilyen, mint ez... csak nem ez. És eljöttem, hogy meglátogassam az itteni Ödönt. Időutazás, féreglyuk, tudod...
Juli bólogatott.
– Nemigen van időm tévét nézni – mondta, és Ödön felé nyújtotta a készüléket. – Tessék, fel tudod hívni.
Juli mindig is játékos természetű volt, de most egy kicsit túlzásba viszi, gondolta Ödön.
– Nem lakik itt egy Ödön nevű férfi, aki pontosan úgy néz ki, mint én?
– Hát – mondta Juli, összefonta a karját, és ráncok jelentek meg a homlokán –, nem, nem lakik itt Ödön nevű férfi...Viszont van itt valami érdekes! Talán meg tudod magyarázni.
A könyvespolcról levett egy fényképet, a tavalyi horvátországi kirándulásukon készült, Juli és Ödön egymás mellett, büszkén és lebarnulva, előttük a gyerekek. A hálószobai szekrényben férfi pizsamák lógtak, az egyikbe belehímezve az „Ödön” név, a többin árva, de öntudatos „Ö” betű. De ez nem minden, folytatta Juli, a lakásban különös jelenségek figyelhetők meg... – és felvonta a szemöldökét, úgy mondta: – Mint például: a fogkrémes tubus, amelyik a közepén nyomódik be, bár sem ő, sem a gyerekek ilyen csúnyán nem használják; a vécé ülőkéje reggelre fel van hajtva, ami roppant bosszantó, főleg ha félálomban a csupasz peremre csücsül az ember. Mármint a nő – helyesbített, és ezúttal sokkal erélyesebben fonta össze a karját.
Hát erről van szó! Ezek szerint, világosodott meg hirtelen Ödön, az itteni Juli és az itteni Ödön éppen összevesztek, és most ez a Juli afféle szarkasztikus okításban részesíti. Kellemetlen, hogy éppen egy ilyen helyzetbe csöppent!
– Már számtalanszor elmondtam – mondta nyersen, mert valahogy nem tudta megállni, hogy ne így mondja –, nem tudok ezekre a dolgokra odafigyelni. Fáradt vagyok munka után, munka közben, sőt, amikor indulnom kell, már akkor is... a tubust meg így szoktam meg. – Majd higgadtabban hozzátette: – A világegyetemben bárhová eljuthatunk, de még mindig nincs alaktartó tubus... Ezeket, megígérem, megbeszélem Ödönnel.
Juli, most figyelt fel rá Ödön, mindvégig magánál tartotta a telefont. Egyébként el is mosolyodott – a vészjósló mosolyával. És milyen szép ez a vészjósló mosoly, gondolta ezt is Ödön, bár ez még soha nem jutott eszébe, amikor idáig fajultak beszélgetéseik. Hát igen, egy ideje már utazgat, most egyszerre nagyon is érezte.
– Jól van, ebből elég! – mondta Juli. – Bemászol ide éjszaka, benyomod a tubust, felhajtod a vécéülőkét – talán még használod is a vécét?! És idehordod a ruháidat?
– Nem én, hanem Ödön... gondolom... – tette hozzá Ödön, és eltöprengve arra jutott, hogy az itteni Juli és Ödön annyira összeveszhettek, hogy ez az Ödön, ezek szerint – mennyire, de mennyire szomorú ez! – elköltözött...
– Te valami skizofrén perverz vagy? – kérdezte Juli, és hiába mosolygott olyan szépen, a telefont felemelte azzal a mozdulattal, ahogy az ember hívni készül valakit, nyilván, mert ebben a helyzetben ez szokott történni szerte az univerzumban, a rendőrséget.
De a következő pillanatban, ki tudja, miért (női ösztön?), meggondolta magát, letette a készüléket, és azt mondta: – Karatézom. Fekete öves mester vagyok. Nem félek tőled!
Ez már tényleg túlzás, gondolta Ödön. Az itten Ödönnek nem lehet könnyű dolga. És ő még meg is nehezíti neki. Rettenetes ez az egész...
– Sárga. És tavaly csak egyszer voltál edzésen, akkor is izomlázad lett. – Ödön enyhe émelygést érzett. – Sajnálom. Úgy látszik, rossz volt az időzítés. Nagy utat tettem meg, nagyon nagy utat. Ide tudnád adni Ödön címét? Nem zavarnék tovább.
– Nem tudnám. Ugyanis nem ismerek semmiféle Ödönt.
Hosszú ideig nézték egymást. Csend ereszkedett a szobára. Eltekintve attól, hogy gyerekek veszekedése áthallatszott a másik helyiségből. Egy Lego-figurán kaptak össze; a tűzoltón. Máshonnan meg átszűrődött a Barátok közt főcímzenéje.
– Akkor ki az ott a képen veled? – kérdezte Ödön.
– Ó, az? – Juli gúnyosan félrebillentette a fejét. – Kérdezek én ennél sokkal érdekesebbet. Hogyan született úgy három gyerekem, hogy... nem is voltam férfival?
Ödön pislogott.
– Úgy érted, te még soha nem voltál férfival?
– Azt azért nem mondtam – felelte Juli, és kissé elpirult. – A Karancsi Zoli a táborban, meg a Karcsi, meg az a magas férfi a főzőszakkörben... – Az ujjain számolt, de Ödön ingerülten leintette. – De ezektől nem lehetett – jelentette ki Juli. – Ez biztos. Nekem... csak úgy lett három gyerekem...
Itt valami nagy-nagy gubanc van, gondolta Ödön. Végképp elszállt a jókedve.
Kivágódott az ajtó, üvöltve betörtek a gyerekek. Ahogy meglátták Ödönt, megtorpantak. Ott álltak vele szemben, megilletődötten, az ő gyerekei – vagyis azok hasonmásai –, és nem ismerték meg...
– Anyu – kérdezte a legnagyobb –, miért van a bácsinak olyan nagy füle? – A legkisebb meg elpityeredett, mire a középső is; megfogták egymás kezét, és visszaszaladtak a szobába.
– Ne haragudj rájuk – mondta Juli –, nem is nagy a füled.
– Legalább a szeme szépen gyógyul – motyogta Ödön, és úgy érezte, elhagyta minden ereje. Lerogyott a fotelba, elővette saját telefonját, és hívta Fáskertit. Hosszú ideig csöngött ki. A Karancsi Zoli is, az a szerencsétlen...
Fáskerti ezúttal határozottan barátságtalannak tűnt. Ödön röviden vázolta a helyzetet. Máriássy nyomatékosan kijelentette, hogy ez feltétlenül olyan hiba, amely a hivatal hatáskörén kívül esik, de várjon, meghatározzák a pozícióját. Ödön várt, Juli pedig, szemben vele, szintén várt, és igen kedvesnek és megértőnek hatott a tekintete.
– Igen, igen – mondta Fáskerti –, ez roppant kínos. A bolygó, ahová került, a Föld tökéletes hasonmása. Eltekintve attól, hogy... maga ott nem létezik.
– Az lehetetlen! – mondta Ödön – Hiszen itt vagyok a nyaraláskor készült fényképeken, a pizsamáimon ott áll a nevem, és a vécé ülőkéje sincs lehajtva utánam.
Fáskerti türelmetlenül felelt:
– Ahogy mondtam, a bolygón minden éppen olyan, mint a Földön, csak maga, pontosabban a hasonmása nincs ott, a maga, pontosabban a hasonmása fizikai valójában.
Verejték ütött ki Ödön homlokán.
– Már megbocsásson, de hogyan magyarázza azt, hogy az itteni feleségem megszülte a gyerekeket anélkül, hogy itt lett volna a hasonmásom a maga „fizikai valójában”?
– Szűznemzés.
– Ugyan! Mégiscsak ember.
– Akkor szeplőtelen fogantatás – találgatott Fáskerti. – Nem lenne példa nélküli.
– Na de háromszor? És pont Juli? Ez az egész, ami itt van, ez az egész: lehetetlen!
Fáskerti elvesztette az önuralmát.
– Lehetetlen?! – Úgy harsogott, hogy Ödönnek távolabb kellett tartania a készüléket. – A világegyetemben nincs olyan, hogy lehetetlen! Gondolta volna tíz éve, hogy az ember idegen galaxisokat hódít meg? Hogy visszautazunk a múltba? Előre a jövőbe? Hogy arra a bolygóra kerülhet? Gondolta volna, hogy egy távoli galaxisból felbukkanhat az ember hasonmása, aki irodalmat tanít egy vidéki általános iskolában, szó szerint az Isten háta mögött, és vászonzsebkendőbe fújja az orrát, és az ember felesége mégis megcsalja vele, mert állandóan túlórázni kell a Hivatal hatáskörén kívül eső hibák miatt?! Tanulják már meg végre, a világegyetemben nincsenek lehetetlenek!
Ödön hallgatott. Egyszerre csak átérezte Fáskerti problémáját; elszégyellte magát.
– Mégis, mit lehetne most csinálni? – kérdezte halkan.
Fáskerti, ahogy kiordította magát, megenyhült. Sőt, valósággal bizalmaskodóvá vált.
– Hát annyira rossz azon a bolygón? – duruzsolta, és Ödönnek a neszekből az a benyomása támadt, hogy – talán tényleg nem létezik lehetetlen – az asztala alá húzódva beszél.
– Ezt meg hogy érti...?
Most Fáskerti hallgatott egy darabig. Végül azt mondta:
– Jól van, pár perc múlva visszahívom. Meglátjuk, mit tehetünk.
Ödön ernyedten ült. A gyerekek zsivaja átszűrődött, megint felszabadultan játszottak.
– Nem kérsz valamit inni? – kérdezte Juli. – Fáradtnak látszol.
– Citromfű teátok van?
– Van. Mindig veszek, nem is értem, miért. Nálunk senki nem issza. Amikor lejár a szavatossága, kidobom, és veszek újat.
– A kedvencem – mondta Ödön, és nézte Julit, ahogy kimegy a konyhába. Milyen formás nő! És milyen kedves! És milyen jó illata van...!
Kibotorkált az erkélyre. A korlátnak támaszkodott, de visszahőkölt: a nedves festék csíkot hagyott az ingén. Beletörődve grimaszolt. Lágy, nyáresti szellő lengedezett, milliárdnyi csillag szikrázott az égen. Illetve pár száz, ez mégiscsak Budapest. A kis ragyás Karancsi Zoli... mikor történhetett ez? A gólyatáborban? És ki az a Karcsi? Ismer egyáltalán Karcsit? Végül is, végül is mi oka volt erre Julinak? – És ott, a sötétbe forduló ég kupolája alatt Ödön a világegyetemes erkölcs ítélőszéke elé citálta a két Julit: mert az itteni, hát, ez még érthető, ha így vesszük a dolgot, sőt, nagyon is – de az otthoni...! – Aztán azon töprengett, vajon mire célzott Fáskerti azzal, hogy „hát annyira rossz azon a bolygón?” Törődött gondolatai néhány távoli név és valószínűtlen lehetőség körül kerengtek. A Szedlacsek Karcsi? Vagy a Kovács? Bár azt nem is Karcsi... Fáskerti meg... Te jó ég, mennyire fáradt!
Juli kihozta a teát.
– Pontosan ennyi cukorral szeretem – mondta Ödön, és élvezte, ahogy nyugtatón szétárad testében az ital. Juli valahogy – véletlen, vagy így működik a világegyetem – hozzábújt; ő finoman átölelte. Egymáshoz hajoltak, de megszólalt a telefon.
– Egy pillanat! – előzte meg Ödön Fáskertit, aki mély levegőt véve valami hosszabb magyarázkodásba igyekezett kezdeni. – Hogy értette előbb azt, hogy „hát annyira rossz ezen a bolygón?”
– Ez ugye nem teljesen szabályos, nem teljesen, hogy valaki, így vagy úgy, mondjuk, ott marad valahol... de nem is a Hivatal hibája... – suttogta Fáskerti. – Viszont nem is lehetetlen. És ma végre nem kéne túlóráznom...
– Ha ez az eset bekövetkezne – kérdezte Ödön –, mármint ha itt maradnék „így vagy úgy”, jár otthon a családnak a százhúsz százalék?
Hallani lehetett a billentyűk fürge kopogását.
– „A távollét idejére”, így áll a jogszabályban. Ezek szerint: igen.
– Hát akkor...
Fáskerti megkönnyebbülten sóhajtott. De néhány billentyűkoppanás után megint elkomorodott a hangja.
– Várjunk csak! Most nézem, még egy dologban különbözik az a hely. Ugyanis... A Szigeti veszedelem Tizennegyedik énekének 77. strófája ott úgy kezdődik: „Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel”. Elfogadható ez önnek?...
– Ezt a sort már említette – mondta Ödön. – Hogy is van ez nálunk... vagyis hogy ott?
– Itt... egy pillanat... Így: „Pokolbéli kölkök vannak ellenséggel”.
Ödön Julira nézett, Juli szemébe, a szemében tükröződő pár száz csillagocskára. Hozzá hajolt, gyengéden csókot lehelt az ajkára, aztán felnézett az égre, és azt mondta:
– Elfogadható, Fáskerti, azt hiszem, elfogadható.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2014-07-01 06:38 Para Celsus

Para Celsus képe

Na, aki Borgest szereti, rossz embör nem lehet.
"mielőtt gondolatai formálódni kezdtek volna és amikor rácsos ágya elhelyezkedése ezt megengedte" - és elé vessző
"Kuala Lumpuri, helsinki-i" - Kuala Lumpur-i, helsinki
"csipeszileg eltávolították. " - ez a csipeszileg komikus, nem illik stilárisan a novella szövegkörnyezetébe

"a sokadik átszállásnál jó gaucho módjára zsézve motyogó ember hatszögeket emlegetett." - jó, vágom, hogy a hatszög a Bábeli könyvtárból van, de a mondat maga elég homályos.

"– Ödön vagyok a Földről – mondta Ödön. – Ödönt keresem.
– Értem – felelte Juli. Vívódás látszott rajta. Többször és alaposan végigmérte Ödönt, valósággal, ez volt Ödön benyomása, megbámulja. Végül félrehúzódott. – Gyere be, ha gondolod!" - Ez nekem érzelmileg kissé... hihetetlen. Szóval odaáll egy vadidegen a csaj ajtaja elé az Ödönös dumával, az meg csont nélkül beengedi? Oké, hogy kíváncsi az Ödön-pizsamák meg a citromfű-tea, meg a vécéülőke rejtélyére, de beengedi a lakásba, a gyerekei közé? :))) Nem tudom, lehet, csak én lennék túl bizalmatlan a helyében.

Teccett. Szeretem a metafizikai töltetet egy novellában.


"The Rainmakeeeer!"

k, 2014-07-01 12:22 neduddgi

neduddgi képe

Köszönöm a kitételt, javítást, és örülök, de tényleg, hogy tetszett!

Hát igen, ilyesmikben érhető tetten az amatőrség: amikor a találkozáshoz értem, jöttem rá, ez nem egy könnyű rész (nekem), eddig nem írtam valódi párbeszédeket; és, igen, problémás a beengedés, dőreség lenne tagadni. A fényképpel akartam áthidalni, vagyis hogy koncepcióm szerint nem volt vadidegen, "látásból" ismerte, és a kíváncsiság hajtotta. - Ezt át fogom írni, valami még tényleg kéne, most még nincs ötletem (meg a szívemhez is nőtt a mondat három Ödönnel és egy Földdel...:-))
(A zsézést kivettem. Az argentinok nagyon jellegzetes lágy hangokkal beszélnek, ez az én szememben eddig "tájszólás" volt, csodálkoztam is Cortázaron és Borgesen, valahogy ilyen intellektusokhoz ezt nem tartottam illendőnek. Most viszont megnéztem: részben Borgesnél ez nem is vészes, részben pedig én voltam elkeveredve, pont azt a spanyolt tartják szörnyűnek, amit én beszéltem anno (Kubában). Szóval a homályosság magyarázata írói eltévelyedés...:-))

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

v, 2014-07-06 09:22 Para Celsus

Para Celsus képe

Hajrá!
Azé' jellemző, hogy itt egy jó írás, de a lófütyi sem olvassa-kommenteli.


"The Rainmakeeeer!"

v, 2014-07-06 18:37 neduddgi

neduddgi képe

Remélem, képes leszek legendás objektivitásom megtartani, amikor legközelebb öt csillagot adok neked.:-D

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

k, 2014-07-01 08:28 polgarveronika

polgarveronika képe

Szellemes.

 

_______Tertium non datur ______

k, 2014-07-01 12:31 neduddgi

neduddgi képe

Köszönöm!:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

v, 2014-07-06 10:11 Howel

Howel képe
5

Parának igaza volt. Ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb. Utálom a júniust.

Ezeket a
"?..."
"!..."
cuccokat elfelejthetnéd.

Egyébként egy film jutott róla eszembe: Felettünk a Föld (Another Earth). Nézd meg, ha nem láttad.
Elképesztő. Ezt tudom írni. Elképesztő. A filmről is, és erről a műről is.
Köszönöm az élményt.

______________________

"Violence is the last refuge of the incompetent."

"Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg."

v, 2014-07-06 18:45 neduddgi

neduddgi képe

:D
Megbocsájtottam!:-)

Valahogy szeretem ezeket a pontocskákat. Antihőseim hebegnek-habognak, az "ööö..." rosszabbul nézne ki.:-)

Azt hiszem, erről a filmről olvastam. Spoiler: valakinek meghal benne valakije. Vagy haldoklik. - Nem emlékszem a leírásra, arra igen, hogy aki írt róla, annak is nagyon tetszett. Utánanézek, köszi!

Szívesen az élményt!:-) Én köszönöm!:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

v, 2014-07-06 20:10 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Howel arra utal, hogy a "!..." forma ritka, talán csak idázetben találkozik vele az ember (vagy a befejezett mondat utáni befejezetlenséget akarja jelezni, ami nehéz, egy lezárt folyamatot nem lehet folytatni - éppen ezért ritka a helyes használata). Helyette, ha már karakter mondja, "...!" vagy "...?" - mivel a mondat maga befejezetlen. Ez helyes(ebb).

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2014-07-06 21:38 neduddgi

neduddgi képe

Megértettem, javítottam, köszönöm! (Howelnek is.)
(Rettenet felületes vagyok, nem figyeltem föl erre eddig...)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

h, 2014-07-07 07:08 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Azért a híg tekintetet azt nem nyelem le, bárhogy is próbálkozol. Hiába olyan fincsi zöldes-szürkés, akkor sem. (Bizotsan tekintet az ilyen? Nem nézték meg a szülők, jól van a gyerek, nem változott zombivá, nem folyik ki a szeme?) Illetve egy határozó, kötőszó, akármi azrt hiáynzik: "ilyenkor még anyatejet sem akart magához venni". Vannak errefelé gyakorló anyukák meg tapasztalt szülők, ők tudják, hogy a természet nagy ajándéka, hogy a gyerek nem akar folyamatosan anyatejet magához venni. Nem kell ide csillagos égbolt, hogy valaki néha ne akarjon szopizni.
"Nem sokkal később, történelmi léptékkel mérve pillanatok múlva következtek be azok a változások," - Én ezt szeretem közbevetésként elképzelni. "...történelmi léptékkel mérve pillanatok múlva, következtek..."
"nem tudni, hogyan és miért, és hogyan és miért nem találták fel." - Talán a középső és legyen vagy, akkor jobban hangzik, de ez semmiképpen nem hangzik jól.
"A Hivatalnok, akihez a sors és a sorszáma vetette, bizonyos Máriássy," - Magamat is meglepve, a Fáskerti nevet vártam itt. De nem tudom, miért, én lennék az utolsó, akiről feltételezném, hogy eszébe jut egy ilyen olcsó és távoli poén.
"A 19. századi orosz irodalom" - Ritka következetlen helyesírásunk ugyan nem állít senkit statáriális bíróság elé senkit ilyen hiba miatt (sőt, nem is veszi kifejezetten hibának), de a századokat római számokkal szokás jelezni. XIX. század. (Nem azért írom ki, mert nem feltételezem rólad, hogy nem tudod a római számokat, hanem mert így sokkal okosabbnak tűnök.)
"léteznek bizonyos a szemünk előtt lévő" - Bizonyos után vessző. Közbevetés.
"a kártya szél kissé meggyűrődött" - Széle?
"Tyrannosaurus Rexeket" - Aki kitalálta a helytelen írásmódot, főbe kéne lőni. Kisbetűs, rex. A nem(zetség)név nagybetű, a fajnév kicsi. A binomiális nómenklatúra szabályai úgy Linné óta nagyjából változatlanok.
"szelídített Tyrannosaurus Rexeket etetett a tenyérből," - Vagy kézből, vagy a tenyeréből.
"valósággal, ez volt Ödön benyomása, megbámulja." - Itt a vesszőket kevésnek érzem. Szereted a zárójeleket, sokszor indokolatlanul használod (valami perverz vonzalmat érzel irántuk), itt meg pont indokolt lenne, erre dafke nem.
A háröm Ödöm meg egy Föld mondattal semmi baj. Utána Juli vívódása zavaros, azon kell majd változtatnod, ha lesz ötleted. Tényleg hitelteltelen.
"Máriássy kifakadása aranyos. :D

Metafizika ide vagy oda, a bolygóközi telefon percdíja nem lehet alacsony. De tényleg jó novella.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2014-07-07 17:31 neduddgi

neduddgi képe

Huhh... Hát, mit is mondjak, köszönöm a törődést!
Javítottam, ahol könnyen ment, talán téged is meglepve átkereszteltem a nehéz sorsút, bár az "y" illene hozzá, de a "-kerty" elég fura végződés... (Ha lesz folytatás, a család vendéglős ágában felbukkan Fásy Ádám.)
A hígra ideiglenes a megoldás. (Nem írt Kosztolányi olyat, hogy "A híg tekintetű kisgyermek panaszai"?) Egyébként tényleg nem tudom, mi lenne az igazán találó arra az öntudatlan tekintetre (vagy mire) a csecsemőknél.
A századot az utóbbi időben tudatosan váltottam le, kicsit avíttnak érzem a római számos írásmódot.
Lehet, az első változatomban szelídített Harrison Rexeket etetett, nem is értem, hiszen soha nincsenek helyesírási hibáim...
Zárójel, igen. Az olyasmi, mint az anyaméh, vagy majdnem olyan. Minden mondatrészem visszavágyódik oda... (A pszichiáterem nem mondta, hogy ez breteges...)

A találkozástól újra kell írnom. Egy rövid jelenetben akartam megoldani, erre ráment Juli hitelessége. A fejem verem a falba, és egyszerűen nem értem, hogyan tudok ilyen hibákat elkövetni. Aggasztó jelenség - viszont rájöttem, miért akadok el állandóan a regényírásban. Meg majd a forgatókönyvnél... - Komolyan hálás vagyok az oldalatoknak, hogy rávilágít az efféle baklövésekre.

Igen, a percdíj nekem is eszembe jutott. Roaming. Az eu-s egységesítés előtt ez a novella nem születhetett volna meg. Ez egyszer irodalomtörténeti kuriózum lesz.

Köszönöm, Dóra!:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

h, 2014-07-07 18:39 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Most egy béna poénért, ugyan, jobb volt az eredeti neve.
https://www.youtube.com/watch?v=LYBw6XTcww4
"Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves..."
(Amúgy ezzel a dallal sikerült teljesen más értelmet csempészni a novellába, mint eredetileg volt. Yeah, nem tudatos irodalomformálás!)
"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói
Maradunk itt, neve is van: Budapest"

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2014-07-07 20:42 neduddgi

neduddgi képe

Ajajj, mibe rángattál bele!...:-D
Mivel alapos renoválásra szorul a szöveg, most benne hagyom (és talán később is, ki tudja, nincsenek lehetetlenek); ha most rögtön kijavítanám, azt hinnék, nem vagyok sziklaszilárd jellem...:-))

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef

h, 2014-07-07 19:39 Ovidius

Ovidius képe

Amit keresel a csecsemő szemében, az az öntudat megjelenése. Egy darabig nincs ott, ezért tűnik olyan furának. A híg valóban fura jelző ide. Gondolkodtam a cseppfolyóson, de az sem jó.
Tulajdonképpen egy rövid ideig nincs fókuszolás a tekintetében. Aztán elkezdődik a motorikus látási funkció, ami a befogadó élmény fizikai alapja. Ez indít aztán el valami isteni csodát, amitől felébred az emberi lélek és tudat (mert addig alszik). Azt már látod a szemében, és attól kezdve egyre kevésbé híg az a tekintet... :D

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

h, 2014-07-07 20:50 neduddgi

neduddgi képe

Igen, a cseppfolyós tényleg még furcsább lenne...:-))
Itt igazából nem is a tekintetről van szó, csak összemostam a dolgokat. Talán tíz éve, amikor a legjobb barátomnak megszületett az első gyereke, láttam, hogy nagyon különös a csecsemők szemének a színe eleinte. Azóta tudom, hogy az ázsiai csecsemőknél is ez van, tk. nincs még színe a szemnek, csak valami szürkés, "híg" árnyalat, ezt próbáltam körbejárni. - Hát, ezzel a résszel is még lesz dolgom...:-)

"Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírra őket."

Borges: Az Alef