Az Utolsó Fizetség

I.
A téboly napja megtévesztően édesen kezdődött: a reggel felettébb üde volt, és szokásomtól eltérően én is osztoztam eme meglehetősen pozitív tulajdonságában, a felkelés a megszokott nehézkes, szemleragadós rutinjával szemben olyan könnyen ment, mintha csak felhúztak volna, a levegő izgalommal teli vibrált körülöttem és a visszaalvás lehetősége egyáltalán nem vonzott. Ugyanis szünnap volt, méghozzá nem is egyszerű példány, hanem a köztiszteletben álló Tavaszi Szünet első napja. Örömöm égboltján egyetlen gomolyfelhő akadt csupán: kedvenc ezüst nyakláncomat este óta nem találtam. Úgy éreztem, mindenképp meg kell találnom, hogy tökéletes legyen a szünetem, és kis fejtörés után eszembe jutott, hogy az iskolai focipályán hagyhattam. Alig pár perc múlva már úton is voltam a biciklimmel.
A gimnázium ajtaja zárva volt, de hála az udvaron lévő vaskerítés kilazult oszlopainak igazán könnyű bejutni. A kerítésen átbújva egyből a foci pályán voltam, amit kifogástalan állapotúnak semmiképpen sem lehet nevezni, mint ahogy a Kiskunváradi Ginmázium egyetlen helyiségét sem. Azonban egy gimis fiúnak órák közti, vagy éppen iskola utáni labdajátékok űzésére – már ha azon kevesek közé tartozik, aki nem épp a legújabb iPhone-jával bíbelődik minden szabadidejében.
A nyakláncomat a vártnál is gyorsabban megtaláltam: a kapufára akasztottam, hogy ne legyen útban rohangálás közben. Hát persze. Hogy is felejthettem el?
Na de megvolt, és ez a lényeg. Amint a naptól áthevült nyaklánccal a kezemben elindultam a biciklim felé, azon gondolkodván mihez is kezdek a rengeteg szabadidőmmel, egy éles hang csapott meg.
- Hé, Peti! – törte meg gondolataimat, és amúgy a környéken uralkodó csendet – micsoda véletlen!
Stahlmann Richárd hangja. Ricsivel osztálytársak voltunk még általános iskolás korunkban, ráadásul még kis pisis alsós korunkban. Mókás gyereknek tartottuk pöttöm termete, és megszállott vallásossága miatt. Azóta nem láttam; ha jól tudom elköltöztek a városból. Hogy mit keres pont itt a gimnáziumnál, ráadásul a szünet (elnézést, a Tavaszi Szünet) első napján? Talán visszaköltöztek, és meg akarja nézni magának a gimnázumot, amibe járni fog? Vagy csak épp erre biciklizett, és megpillantott engem, puszta véletlenségből? Akkor még úgy gondoltam, valami ilyesmiről lehet szó.
- Szia Kicsi Ricsi – kurjantottam vissza, miután már képben voltam vele, ki is szólított meg – te aztán jól megváltoztál!
Észre sem vettem, milyen gúnyosan hangsúlyoztam eme spontán üdvözlésemet. Hiába, a szokás nagy úr, és Ricsike cikizése bizony napirendre volt tűzve alsóban. Ő mindenre csak ennyivel válaszolt, bármit is csináltunk vele: “Isten mindenért megfizet majd”. Ettől senki sem ijedt meg, ám annál jobban szórakozott rajta – úgy gondoltam, hogy az idő szépítő hatására Ricsi maga is bohó, kedves emlékképekekként tekint vissza rájuk.
- Hát igen. Ha már így összefutottunk, lenne-e kedved kicsit beszélgetni a régi időkről?
- Miért is ne? – hagytam rá. Elvégre időm, mint a tenger. – Beüljünk egy büfébe?
- Nem szükséges. Itt a parkban van egy nagyon kellemes hely. Ott senki nem zavar, és kellemesen beszélgethetünk.
- Jól hangzik. – Hát persze, még mindig a jó öreg Ricsiről van szó. Mindig is utálta a tömeget, vagy a felhajtást. – Mutasd azt a szuper kis helyet!

II.

Így indultunk el az iskola mögötti parkba – a parkba, ami egy ilyen gyönyörű tavaszi napon nem is emlékeztetett a pár hónappal ezelőtti komor másához; mindenféle fa (bár többségében tölgyfa) zöldellt, a szagok harmóniája a szabadságot juttatta eszembe, és a minket körülvevő táj élettel, megannyi parklakó életével volt teli. Embernek rajtunk kívül sem közelben, sem távolban nyoma sem volt. A park idillisége már már-már hátborzongató is lehetne tudván, hogy tanítási szünetnapon aztán senki nem is fog erre jönni, de én nem féltem. Hiszen csak Ricsi van itt, a jó öreg Kicsi Ricsi.
- Emlékszel még erre a öngyújtóra? – szólalt meg elővéve egy kicsit kopott, olcsó öngyújtót, s egyúttal rá is gyújtott egy házilag töltött, olcsó kinézetű cigire – na persze nem konkrétan erre, csak erre a típusra.
- Nem igazán, hogy őszinte legyek – válaszoltam kissé zavarban. Azt hittem, hogy arra lesz kíváncsi, mi van velem mostanában, esetleg a suliról kérdez, de úgy tűnik, neki nosztalgiázni támadt kedve. – Van benne valami különös?
Erre egy hangos reccsenés keretében letörte a tetejét, és felém tartja – Nézd csak meg ezt a szikráztatót, hát nem gyönyörű, ahogy az áram csapdos ki a végén?
- Hát persze…így már emlékszem. Öregem, hogy mi ezzel milyen jót mulattunk régen!
- Ja. Így volt. Engem is elég sokszor szívattatok vele. – Teljesen nyugodt, tényszerű volt a hangja. Ricsi nem szokta felkapni a vízet, sőt mostmár biztos voltam benne, hogy a nosztalgia fényében élvezte a témát.
- Na igen. Ugye nincs harag? – kérdésem pusztán üres udvariasság volt, és választ nem is várva folytattam - Mit is mondtál mindig, mikor megcsípett az áram? Tudod, amin mindig elnevettük magunkat? “Isten látja, mit teszünk”?
Erre komoran, és nagyon halkan válaszolt, mint aki összeszorított szájjal alig tudja kipréselni a szavakat. – Isten megfizet.
- Tessék? Jól hallom, hogy-
Hirtelen hatalmas fájdalom csapott meg, úgy éreztem, mintha egy téglával nyakon vágtak volna, csakhogy nem tompa fájdalom, hanem kellemetlen bizsergés követte ami a nyakamból indulva először hegyes tűszúrásokká változott, majd mintha csak szét akarta volna tépni a húsomat, az egész testemben szétáradt. Ahogy a koponyámba jutott, az állkapcsom összecsapódott, a szájam megtelt a rozsdás vas ízével. A végtagjaim pedig azon nyomban mintha csak ronggyá váltak volna, minden tartás kiveszett belőlük, aminek következtében a földre rogytam. Nem emlékszem, hogy próbáltam-e tompítani az esést, de biztos vagyok benne, hogy ha meg is próbáltam, akkor sem engedelmeskedtek volna a kezeim. Jó nagy puffanással értem földet, amit egy közelben kenyérmorzsákat csipegető veréb panaszos füttyszóval illetett, mintha csak azt mondaná “Hé, haver, nem lehetne csendesebben? Én itt a napi betevőért dolgozom”.
- Isten megfizet. – ismételte el, gyűlölettel nyomva meg a végét.

III.

Ott állt felettem Ricsi, arcán magasztos, ugyanakkor elítélő tekintettel. De más is bújkált a szemeiben, a kitörni készülő őrület elfojtott szikrája. Elemi erővel ütött meg a felismerés: ez itt nem Kicsi Ricsi. Csak most vettem szemügyre először igazán, hogy mennyire is megváltozott. Nem az a fehér bőrű, tudálékos arcú, tömzsi kisgyerek, aki volt – nem, ennek szemernyi nyoma sem volt felfedezhető benne, mint ahogy annak a Ricsinek sem, aki félt felemelni a hangját a vele gonoszkodókkal szemben. Napbarnított bőre és erős, de csontos testalkata arról árulkodott, hogy a kemény fizikai munka nem ismeretlen számára. Elővillanó fogainak sárgás színezete a dohányzás egyértelmű jele volt. Arcának sztoikussága ugyan nem lepett meg, hiszen már régen is egyfajta védekezésként használta az őt zaklató gyerekek ellen, azonban a szikársága és csontossága megrémített: sokkal idősebbnek látszott a koránál. Idősebbnek, és valahogy őrültebbnek.
Ő Bosszúálló Richárd volt, és épp most sokkolt le egy elektromos sokkolóval, történetesen egy Scorpy Max 2in1 kézi sokkolóval; még szerencse, hogy gázzal nem pumpálta teli az arcomat ráadásnak.

IV.

Amint felfogtam a helyzetemet a kábultságom egyre inkább átadta magát a félelem fojtogató valójának. Nem tudom mennyi időt tölthettem így a földön (egy örökkévalóságnak tűnt, de biztos vagyok benne, hogy pár percnél nem lehetett hosszabb) – a fejem hasogatott, a szájamban savanyú és fémes íz egyvelegét éreztem, és hiába akartam felkelni, vagy legalább megszólalni, egyik sem ment.
Végül a csendet egy gyöngyöző dalra fakadó vörösbegy törte meg, amire a park lakói közül többen is kötelességüknek érezték válaszolni.
- Megbocsáss Petikém, de ugye megérted, hogy miért kellett ezt tennem? – szólalt végre meg, mintegy ihletet kapva az énekszótól. Csakhogy az ő hangja monoton és reszelős volt, egyáltalán nem illett a madarak kórusához.
- Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. – nyögtem ki keservesen. Elégedetten tapasztaltam, hogy a hangom visszatért, és még csak kifejezetten remegősre sem sikerült. – Mi a fene ütött beléd, Rics… - itt akaratlanul is elharaptam. Egyszerűen képtelen voltam őt Ricsikének, de még csak Ricsinek is hívni ebben a pillanatban.
- Nos ugye, mint azt mindig is megmondtam: Isten megfizet. De tudod mire jöttem rá? Hogy mindvégig tévhitben voltam azzal kapcsolatban, hogy hogyan fizet meg. Nem vágtam a módszereit, mondhatni. Gondolom érted már – dülledt, várakozó szemek meredtek rám csontos üregükből, de az arca még mindig mozdulatlan volt, tónusa pedig egyhangú.
Biztos voltam benne, hogy valami teljesen elkattant benne, és ha nem találja a válaszomat kedvére valónak, akkor megpróbál újra egy kis elektromos töltéssel frissíteni szürke állományom teljesítményén. A szívem a torkomban dobogott, a megfelelő szavak után kutattam.
- Azt hiszem, igen. Nem volt más választásod. – persze ezzel egyáltalán nem válaszoltam kérdésére, de reméltem, a félrebeszélés bejön. Elvégre a kérdés sem volt éppen normális.
- Igen. Pontosan! Nekem kell cselekednem, nekem kell megfizetnem mindenért: az ember a saját Istene, saját végrehajtója. Én vagyok a saját istenem! – hangja ezúttal hírül sem volt szürkének mondható, ha bárki is lett volna a közelben részegnek vagy épp háborodottnak gondolta volna, ahogy egyre mohóbban és hangosabban tört ki belőle a lassan értelmezhetetlen gondolatfuttatás. Majd egy kíserteties és velőt rázóan hangos, torz vihogásban tört ki. Borzalmas hang volt, még a madarak is magukba fojtották a csipogásukat, immáron nem először, ám most sokkal tovább tartott a fagyos csend. Volt valami nyugtalanító benne, ami nem akarta elengedni az elmét.
- Nos, azt hiszem folytathatjuk is a nosztalgiázást, nemdebár? – ismét nyugodt, recsegős hangján szólalt meg, nyomában kis tétovázás után újra zsongásba kezdtek az állatok. Farmerzsebéből két szál cigit húzott elő, egyikre (méghozzá gyufával, nem öngyújtóval) rágyújtott, a másikat felém nyújtotta – Kérsz egyet, öreg?
Nem akartam elfogadni, de ahogy az arcára néztem, s láttam ahogy nyájas mosolya ellenére a szeme úgy bámul rám, mint farkas az áldozati bárányra, meggondoltam magam. – Ja, jól esne. – válaszoltam, mire tekintete megenyhült, szinte baráti kifejezés költözött a gyilkos szándék helyére. És a mosolya ijesztően szélesre húzódott. Ma már nem először éreztem úgy, hogy jégkockák táncolnak a hátamon.
- Mivel is folytassuk a régi idők felelevenítését…mit szólnál például ehhez? – egy acél villás nyársat húzott elő farmerja egy zugzsebéből (vajon nem gondolt arra, hogy átszúrja a lábát egy szélesebb lépés végrehajtása közben?) méghozzá meg mertem volna esküdni, hogy egy ugyanolyan Perfect Home típust, ami nekünk is van otthon.
- Nem értem…erről nekem semmi sem jut eszembe. – Csakugyan így volt. Az öngyújtós trükkre emlékeztem, és köztünk szólva arra is, hogy én szemeltem ki Ricsit tökéletes emberi céltáblának hozzá, na de hogy nyársra tűztem volna? Nem, ebben egész biztos voltam.
- Ó, dehogynem – kapott idegesen az arcához, hogy megdörzsölje jobb szemét – Talán ha egy egyszerű varrótűt képzelsz a helyére, eszedbe fog jutni. Csip, csip, csóka, tudod, csip, csip…
Így már világos volt, arra a sok szúrogatásra gondolt órákon.
- Nekem ehhez semmi…
- Csip, csip, CSÍÍÍÍP – közeledett hozzám azzal a rohadt nyársvillával, mintha meg sem hallana. Már megint kiült arcára az eszelős mosoly, a szemei előre meredtek, de mintha a semmibe bámultak volna. Ha ez így halad tovább, akkor habozás nélkül belém fog szúrni, mint ha csak egy lufit akarna kilyukasztani az ember, vagy valami hasonlóan ártatlan mutatványt hajtana végre.
- Te meghülyültél?! – tört ki belőlem hirtelen. Féltem, hogy szavaim csak olajként hatnak indulata tüzére, de nem így lett. A kérdésem spontánsága elért hozzá. Arcáról lehervadt a mosoly, és az értelem fényét véltem felfedezni addig tompa tekintetében.
- Mi van?
- Azt mondtad, nosztalgiázunk. Akkor hogy felejthetted el, hogy az a rohadt padtársad, Petróczy volt az egyetlen aki tűkkel szórakozott? – ez így is volt, Petróczy egy nagydarab, de lomha szemétláda volt, aki mindenkibe belé kötött, akit könnyű célpontnak talált. Ricsikénél pedig nem is találhatott volna megfelelőbb padtársat, nem telt el úgy óra, hogy békén hagyta volna.
- A fenébe is. A büdös fenébe, hiszen igazad van. – hangja valahogy megadóan csengett. Úgy gondoltam, itt az idő tovább ütnöm a vasat.
- Akkor arra is emlékezned kell, milyen szépen helyre raktuk a negyedik osztály végén. Úgy megvertük, hogy az utolsó héten be se tudott jönni az iskolába, mi több, az évzárót is kihagyta. – ez viszont már erős túlzás volt. A verekedés alig volt több, mint egy pár gyerekes ütésváltás, és az iskolát pedig a bárányhimlő elkapása miatt kellett kerülnie néhány hétig. Tudom, mert tőlem kapta el, de úgy gondoltam, ezt Ricsi nem tudhatja.

V.

És megtörtént, amit már a legbizakodóbb énem sem hitt volna: könnycseppek jelentek meg az arcán. Úgy tűnt, ez megtörte a gonosz átkot, és ismét csak egy normális srác lett.
- Megfizettetek neki. – mondta, miközben egy végiggurult arcán egy felduzzadt csepp, hogy aztán elnyelje a száraz talaj.
- Meg bizony. Nos, örülök a találkozásunknak, de ha most megbocsátasz, ideje haza indulnom...
- Rendbe’ – meghatódott, kába válasza nyomán egyből visszatért belém az élet; ismét előttem lebegett a tavaszi szünet édes ígérete. Egy korhadt tölgyfán szorgoskodó mókus elkapta a tekintetemet, és vidáman biccentett vissza.
- Viszlát – mondtam, bár a viszontlátás volt az legutolsó dolog, amiben reménykedtem.
Elindultam hát, lassú lépésekben, nehogy felzaklassam Ricsiben az őrültet. Ráléptem a kifelé vezető keskeny, letaposott ösvényre; csupán néhány tucat lépés, és elérek a kitámasztott biciklimhez. Felülök rá, és olyan gyorsan tekerek, mint még soha…
Valahol a közelben elképesztő hanggal felbődült egy sziréna. És a következő pillanatban már csontos ujjak markoltak a vállamba, hogy visszahúzzanak.
- TE SZEMÉT HAZUG ÁLLAT – üvöltött rám a sajátjára alig hasonlító torokhangon. A jobb szemében egy ér elpattanhatott, és vérben úszott. Olybá tűnt, mintha a pokol tüze izzana benne vörösen. – MÉG NEM VÉGEZTÜNK. – Tompa ütést éreztem, majd újra sötétség fátyla hullott tudatomra.

VI.

Ezúttal egy óránál is tovább eszméletemen kívül lehettem, ám egyből tudtam, minek köszönhetem jelenlegi helyzetemet: annak az átkozott szirénának.
Még a helyi újságok is megírták, ahogy egy hóval teli árokba szorult fiút majdnem agyonnyomott egy uralmat vesztett autó, aminek a sofőrje a helyszínen meghalt, még mielőtt bármiféle segítség megérkezett volna. A fiú, aki pár centiméter híján úszta meg az autó becsapódását, Ricsi volt, és sokkos állapotban emelték ki a mentők a hó csapdájából. Azt hiszem említeni is felesleges, hogy a társaimmal együtt mi löktük abba az árokba; bár halvány sejtésünk sem volt arról, hogy alig egy perc elteltével egy autószerencsétlenség helyszíne lesz. Attól kezdve Ricsi rettegett az autóktól, s egyenesen pánikolt, ha csak szirénát hallott; amint magamhoz térve elnéztem a gyűlölettől csöpögő arckifejezését rájöttem, hogy ezen traumája máig kísérti. Ha valamiféle isten ezzel az időzítéssel akart nekem megfizetni, akkor azt hiszem elérte célját.
- Na mi va, magadhó térté mán? – riadtan vettem észre, hogy az artikuláció teljes egészében kiveszett a beszédéből (vajon honnan ragadt rá a vidékies beszéd egyáltalán?), majd mintegy az előző gondolatomat visszhangozva hozzátette – itt az idő, hogy megfizessé’. Tudod, az árokér’.
- Tudom. Az árokért.
- Igen. Utána elmehecc.
Elmehetek. Szép ígéret, de kételkedtem benne, hogy egyáltalán lesz még “utána”. Valahogy igazságtalannak éreztem a levegő eddig még sosem tapasztaltan édes, üde illatát, irigyeltem a park gondtalan állatkáit; nekik nincsenek megszámlálva a halandó perceik.
- És mit kellene tennem?
- Annál mi se eccerűbb, fogjad magad oszt ugorjá be abba az árokba.
Tudtam, hogy erre fog kérni, amint azt is, hogy elkerülhetetlen; agyam egy része, amely ellenállásról próbált eddig meggyőzni, kikapcsolt, és így számomra felgyorsultak az események.
Hirtelen lepergett előttem, ahogy összeszorítom a fogaim, felmérem az árkot, belevetem magam a három és fél méter mély betonárokba, a lábaim összerogynak, beverem a fejem, és meghalok. De legalább végleg megszabadulok ettől az eszelőstől.
Hátráltam egy lépést, és fogaimat összeszorítottam. Elfutni tudtam, nincs értelme próbálni – a csontos kéz megmarkolna, és maga taszítana be – úgyhogy megvizsgáltam az árkot: hirtelen zuhanó íve miatt hiába óvatoskodok az ugrással, biztosan métereket zuhanok. Nem volt mit tenni, mint nekikészülni az ugrásnak. Ha sikerül, ha nem, legalább vége lesz ennek a tébolynak…
…És akkor megcsörrent a telefon. Az ő telefonja. Üzenete érkezett: még mindig eszelős tekintettel arcán kihúzta a mobilját a zsebéből, hogy elolvassa. Hirtelen, mint ahogy az áramból kihúzott TV-ben megszűnik az adás, úgy hervadt le arcáról a mosoly, hunyt ki szeméből az őrült szikra, és hagyta el minden ereje. Térdre rogyva nézett fel rám, a Bosszúállónak nyoma sem volt benne: ismét csak Kicsi Ricsi volt ott. És én tudtam, hogy ezzel vége lett az egész őrületnek.
- Tüdőrák… - motyogta még felém erőtlenül – pedig csak fél éve cigizek.

VII.

Amilyen gyorsan őt elhagyta, olyan gyorsan szállt vissza belém az élet. Ha rokonszenvet várt, rossz ajtón kopogtatott. Futásnak eredtem, s néhány pillanat műve alatt már a biciklimen ültem, és olyan gyorsan hajtottam, mint előtte még soha.
Hazaérve lefeküdtem, beburkolóztam az ágyamba, és elhatároztam, hogy amíg nem muszáj, ki sem mozdulok. Hiába tartott a gyönyörű tavaszi idő egész héten, nekem eszem ágába sem volt kihasználni, és a húsvétot is otthon töltöttem, mondván, hogy már túl idős vagyok az egész felforduláshoz. Így ért véget életem legszörnyűbb tavaszi szünete.
Két héttel később a reggeli újságban olvastam, hogy Ricsi öngyilkos lett. Egy autó elé vetette magát.
Azt hiszem, valamiben igaza lett Ricsinek. Isten végül tényleg megfizetett.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2014-11-11 11:20 Para Celsus

Para Celsus képe

Üdv a Karcon!

"A téboly napja megtévesztően édesen kezdődött: a reggel felettébb üde volt, és szokásomtól eltérően én is osztoztam eme meglehetősen pozitív tulajdonságában, a felkelés a megszokott nehézkes, szemleragadós rutinjával szemben olyan könnyen ment, mintha csak felhúztak volna, a levegő izgalommal teli vibrált körülöttem és a visszaalvás lehetősége egyáltalán nem vonzott." - Stephen Hawking mondta, hogy egy tudományos könyvben minden képlet megfelezi az olvasótábor számát. A fenteziben leledző efféle nyitómondatok is felezőhatással bírnak, főleg, ha felettébb és meglehetősen sok töltelékszó található bennük.
Körülményesen fogalmazol - ha írni akarsz, nem csak leírni, de kihúzni is tanulnod kell.
"Ugyanis szünnap volt, méghozzá nem is egyszerű példány, hanem a köztiszteletben álló Tavaszi Szünet első napja." - szünnapra ne hivatkozz, mint példányra, a tavaszi szünet pedig bármilyen köztiszteletben álló (nem az: inkább várva várt vagy régóta várt), kisbetűvel írjuk.
"a foci pályán voltam, amit kifogástalan állapotúnak semmiképpen sem lehet nevezni, mint ahogy a Kiskunváradi Ginmázium egyetlen helyiségét sem." - focipálya egybe, és ez is rettenet' túlírt. "a focipálya, akár a gimnázium, elhanyagolt volt." Ennyi. Ez a "kifogástalan állapotúnak semmiképpen sem lehet nevezni" egy rendőrségi szóvivő vagy egy politikus szájából is röhejesen hangzik, hát még egy kamaszéból.
"a kábultságom egyre inkább átadta magát a félelem fojtogató valójának." - nyírd ki! Nyírd ki a fölösleges szavakat! "a kábultságom egyre inkább átadta magát a félelemnek."

"Ő Bosszúálló Richárd volt, és épp most sokkolt le egy elektromos sokkolóval, történetesen egy Scorpy Max 2in1 kézi sokkolóval; még szerencse, hogy gázzal nem pumpálta teli az arcomat ráadásnak. " - lesokkolják a narrátort, de ő még lecsekkolja a sokkoló típusát? Ez nem hiszem, hogy így működik a valóságban.
És még sok ilyened van.

A központozást (gondolat- és kötőjelek, párbeszédben mikor nagy- és kisbetű) nézd át a GyÍK-ban.
Maga a sztori... kicsit megalapozatlan, legalábbis szerintem. Talán. "Kicsi Ricsizés", öngyújtós trick - ennyi kevés lenne, hogy valaki bekattanjon tőle (bár ki tudja, mi zajlik egy ember fejében). Sejtesd talán, hogy több, gonoszabb csesztetést is kapott a srác. (Erre jó lenne a tűszurkálás, de azt meg te magad csapod agyon azzal, hogy egyetlen srác csinálta, és ő is megbűnhődött érte. Az árok-jelenet már jobb, az kell, de az a fóbiát magyarázza, az őrületet csak félig-meddig.)
Azt nem értem, miért vált át tanyasi karakterkészletre a Ricsi. Nem tudom, mi volt ezzel a célod, de nem az, amit elértél (én konkrétan elröhögtem magam a dráma kellős közepén - ez nem kéne). Az őrületét akartad demonstrálni? Ne-e-em...
Azért épül(get) a hangulat - de a végén agyonvágod. Mivel? Ezzel, ni, mutatom:

"- Tüdőrák… - motyogta még felém erőtlenül – pedig csak fél éve cigizek."
Neeeeeeee... a legrosszabb deus ex machina! Ki az, akinek a dokik sms-ben(!) küldik el, hogy "bocs, tüdőrákos vagy". Eleve, mintha nem tudtad volna eldönteni, hogyan másszon ki a narrátorod a kakiból, erre kitaláltad ezt. Ez olyan, mintha elkezdenél építeni egy házat (ez a drámai szitu), megásod az alapot, felhúzod a falakat, aztán legyintesz, hogy "áh, inkább mégse!" - és ott áll egy félkész ház meg egy palira vett olvasó, aki katarzist, feloldást vagy tragédiát vár - ehelyett kap egy isteni közbeavatkozást.

A vége pedig:
"Két héttel később a reggeli újságban olvastam, hogy Ricsi öngyilkos lett. Egy autó elé vetette magát.
Azt hiszem, valamiben igaza lett Ricsinek. Isten végül tényleg megfizetett."

Hm. Szekálták, árokba lökték, tűvel szurkálták, tüdőrákot kapott, majd elcsapta egy autó. Ez így nem katarzis - a vége túlságosan ingujjból előrántott, túl esetleges. Nem sajnálom a szereplőt, nem is haragszom rá. Igazából így ez a szitu nem váltott ki belőlem érzelmet.

Nem fogom Roah-t imitálni (nem is állna jól nekem a fekete-fehér, egyrészes ruhája meg a horgolt csizmája), de bevágok ide egy nótát:
http://www.youtube.com/watch?v=9gVdb3Mmb7g (God's gonna cut you down)
Avagy:
http://www.youtube.com/watch?v=qGwZSU8wvlA (You're gonna pay)


"The Rainmakeeeer!"

k, 2014-11-11 13:14 novalisk

Ezt a kritikát pedig kifejezetten köszönöm, itt már nemcsak a saját hibáimmal szembesülök, de olyan tanácsokat is olvashatok, amikre ténylegesen nem gondoltam, és olyan esszenciális dolgokra világított rá, amiben biztos vagyok, hogy a jövőben megfogadom.

k, 2014-11-11 12:15 Roah

Roah képe

A történetet elsodorta és maga alá is temette egy hiba lavina.

Túlírt, szóismétléses, stílusidegen, karakter-idegen, központozás hiányos, túlzások, elírások, és ő, mondd csak, beszervezett a kettőspont maffia? :))))

És a vége felé ez micsoda?

"- Tudom. Az árokért.
- Igen. Utána elmehecc.
Elmehetek. Szép ígéret, de kételkedtem benne, hogy egyáltalán lesz még “utána”. Valahogy igazságtalannak éreztem a levegő eddig még sosem tapasztaltan édes, üde illatát, irigyeltem a park gondtalan állatkáit; nekik nincsenek megszámlálva a halandó perceik.
- És mit kellene tennem?
- Annál mi se eccerűbb, fogjad magad oszt ugorjá be abba az árokba..."

Ha komolyan gondolod ezt az írást, akkor szívesen segítek a javítási munkálatoknál.

Addig is engedj meg nekem egy ajánlást, innen, az oldalról:

http://karcolat.hu/irasok/egyeb/teuthan/chet_faker_melt

Szerintem tetszeni fog Teuthan műve, mert szórakoztató, laza, rugalmas hangvételű, és remekül szemlélteti, ábrázolja a fiatalok párbeszédét egy novellában, azok gondolatait, a viselkedésüket, tudod, azokét a modernekét, a 2014-es generációból. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2014-11-11 13:09 novalisk

Teljesen jogosak a hozzászólások, bevallom én magam is érzem, hogy ha már ki akarok adni valamit a kezem közül, akkor igényesebb, többször átolvasott munka kellene, nem is beszélve arról, hogy a téma nem volt izgalmas, és magam sem tudtam eldönteni, hogy milyen időszakban játszódjon: valamiért direkt kerültem a modern kort, pedig erre semmi okom nem volt.

Egy minimális védekezést azért hadd engedjek meg magamnak:
"És a vége felé ez micsoda?"
"Szívesen segítek a javítási munkálatoknál."
Köszönöm, de a helyesírással legalább nincs próblémám, csak egyfajta vidékies akcentust próbáltam imitálni a karakterének.

A többi leírttal enyhe szégyenkezés keretében egyetértek.

(Mellesleg pedig még szintén megjegyezném, hogy az oldal "színvonalát", vagyis inkább a lényegét teljesen benéztem: úgy gondoltam, hogy ez hasonló a piszkozat oldalhoz, és mintegy itt lehet hagynom egy afféle zsebből előrángatott, szenvedős első próbálkozást, amit már jómagam is annyira untam, hogy átnézni sem nagyon sikerült; ráadásul rátette a kézjegyét, hogy próbáltam 18 000 karakter közé szorítani. De ez csak kifogás, nem magyarázat a minőségre. Elnézést is kérek a kellemetlen irodalmi élménytől.)

k, 2014-11-11 16:54 Kentaur

Kentaur képe

Üdv minálunk!

Nos, igen, a Karc az a hely, ahonnan sok jó író került ki, volt olyan év, hogy az összes pályázat első három helyén csak "karcon nevelt" írók szerepeltek.De mindenki elkezdi valahol, és nem vagyunk sznob banda, aki csakis emelkedett irodalmi élményekért jár ide. Persze jó, ha van az is, de a kezdőket is szívesen látják itt, akik nyilván nem fognak még olyat nyújtani. Sőt, ez itt inkább irodalmi műhely, biztos lehetsz a szétcincálásban, segítő és néha kevésbé segítő reagálásokban, de minden esetben foglalkoznak a művel az érdeme szerint. Szóval ide fejlődni vágyóknak jó jönni. Élénk társadalmi élet is folyik: nagy beszélgetések, technikai kérdések és az irodalmi élet megvitatása, találkozók, dedikálások, néha bulik is.

Hogy én is hozzátegyek valamit az építő kritikához, a helyesírás fontos dolog, de alapvető. Roah szerintem itt egyszerűen arra gondolt, hogy nem találtad el a hatást, amit ki szerettél volna vele hozni, nem pedig azt hitte, hogy te azt hiszed, hogy így kell leírni (gyönyörű barokkos körmagyarázat!)
Van pár csúnya alanytévesztésed, amiről még nem esett szó. Tudom, hogy az író pontosan tudja, mire gondol, és nyilván az olvasó is kitalálja, de akkor sem szép az ilyesmi: "Jó nagy puffanással értem földet, amit egy közelben kenyérmorzsákat csipegető veréb panaszos füttyszóval illetett, mintha csak azt mondaná “Hé, haver, nem lehetne csendesebben? Én itt a napi betevőért dolgozom”.
- Isten megfizet. – ismételte el, gyűlölettel nyomva meg a végét."
Szóval a szereplő földet ér, a madár csicsereg, aztán azt ismétli ( az utolsó alany a madár, mellesleg én még sosem hallottam verebet fütyülni, csak csivitelni), hogy Isten megfizet.
:-D
A párbeszédek központozását tényleg nézd át, tipikus kezdő hiba, bonyolultnak tűnik, de nem az. Első pár írásban csak szólnak érte, de ha nem javul, akkor leharapják a fejedet. Tennék ide is mosolygó jelet, de ez a véres igazság. Háklisak vagyunk rá.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2014-11-12 08:26 Roah

Roah képe

Fejest ugrasz a Karcolatba?

Pontosan, Kentaur jól mondja, nem a helyesírásodra céloztam, hanem annak a párbeszédnek a funkciójára*. Egyrészt mert a novellákban (is) arra kell törekedni, hogy minden elkövetett betű, szó, leírás magát a cselekményt, történetet szolgálja, másrészt esztétikai észrevételem volt, miért váltott át a karakter arra a stílusra, arra heccelésre, ami, véleményem szerint nem vidéki. De nem ám - ha gondolod, mutatok az oldalról olyan novellát, ahol a tájszólást szépen, az adott sztorihoz mérten követi el a szerző.

*Ismered Daniel Keyestől a Virágot Algernonnak kötetét?
Abban a regényben jól látható, miként használja fel az író a karaktere írástudatlanságát, a központozás nélküliséget, a stílust hogyan tekinti eszköznek, és miként építi fel szintről-szintre a cselekményt, minden mozzanatnak oka, indoka van. :))))) Ha még nem olvastad el a regényt, bátran ajánlom azt is. :))))

Az általad elkövetett teccikes stílusú mondatban azonban nem láttam ilyesmit, csak úgy benne van a sztoriban - kissé úgy tűnt, eluntad az írást menet közben, és ez eképp mutatkozott meg, abban a fura párbeszédben.

Sok a hiba, valóban, de ez nem szégyen, hidd el, mindenki elkezdte valahol; a legjobb helyre kerültél, ahol az írás-minőségedet fejlesztheted.
Olvass, írj, figyelj - és ha már a fejest emlegettem, mit is énekeltek egyszer a Holdról?
Hm.
Nem kérhetem, hogy ugorj egy fejest a Karcolatba, de azt tanácsolhatom, hogy menj a hideg vízbe, egyenletesen, fokozatosan, ha neked úgy a jobb.
...egyszer csak azon kaphatod magad, hogy a hullám nem is olyan magas, nem dideregsz, mert már nem is fázol. ;)

http://www.youtube.com/watch?v=zD8KvL1aFNQ

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."