Régi idők emlékére

Alig múlhatott hajnali öt óra. A napfény éppen csak bepislákolt az ablakon, pedig Június derekán jártunk.
Feri a fejét fogva kelt fel. Mindig ilyentájt aludja a legédesebbeket, de most éles csengőhangra ébredt. Fogalma sem volt, ki lehet az a kretén, aki ilyenkor zaklatja. Kézbe vette a telefonját, majd pár fájdalmas pislogás után már látta is a képernyőt – éljen az okos telefonok csökkentett fény funkciója. Titkos szám. Enyhe haragot érzett, amiért nem elég, hogy hajnalok hajnalán felkeltik, de az illetőnek még arra is van pofája, hogy titkosított számon tegye, de amint felfigyelt a kintről egyre hangosabban beszűrődő szirénázásra – valóságos hangzavar – rájött, hogy úgy sem tudott volna már sokáig aludni. Becsukta az ablakot, aztán elhúzta jobbra az ujját a telefonon, hogy fogadja a hívást.
– Kiskunóvári Rendőrkapitányság – kezdte a bemutatkozást a telefonáló, aminek hallatán Feri gyomra ösztönösen összeszorult, szemei viszont felpattantak –, de hadd fogjam rövidre: én vagyok az, Ákos. Karsai.
Hát persze, a jó öreg Ákoska. Ezzel a felismeréssel a vonal túlsó végén lévő személy Feri számára megszűnt tiszteletet parancsoló hivatalos személy minőségében létezni, és csak az a szerencsétlen kissrác lett, akit öröm volt basztatni iskolás éveik alatt. Hát rendőröcske lett belőle. Jellemző.
– Csá, Ákos! Mi a helyzet? Hadd találjam ki, mégsem jössz az osztálytalálkozóra. Na – villant fel arcán a régi, lekezelő, "na-te-kis-buzi" mosoly –, jár a jutalomfalat?
– Megnyugodhatsz, ott leszek. Már amúgy is kifizettem a beugrómat, a világért ki nem hagynék egy jó vacsit rég nem látott, drága barátaimmal. – Ferit kizökkentette a ritmusából a nyugodt hang, és az enyhe irónia. Túl laza volt, márpedig Ákos soha nem volt laza, legalábbis nem vele. Ők mindig is Dávid és Góliát afféle iskolai megfelelői voltak, csak éppen egy olyan feldolgozásban, ahol Dávidnak kuss marad a neve, Góliát pedig minden babért learat.
– Akkor mit akarsz? Korán van még a szokásos reggeli csevegésünkhöz. Ja, várj, mi rohadtul nem is szoktunk olyat csinálni, úgyhogy nyögd már ki.
– Küldtem Facebook-on egy videót. Nézd meg azonnal.
– Na figyelj – kezdte Feri, és érezte, hogy pír szökik az arcába –, nekem te csak ne mondd meg, hogy mit csináljak...
– Kussolj, és csináld.
Feri a telefon képernyőjére meredt, mintha videóhívásban lennének. Látni akarta, létezhet-e egyáltalán, hogy Ákos, az a stréber kispöcs, így mer vele beszélni. Márpedig ez ő, az biztos, a hangját még úgy sem tévesztené össze mással, hogy ilyen magabiztosnak még soha nem hallotta. Most már kíváncsi volt, hogy mit akar mutatni ez az ő régi kebelbarátja. És valahol félt is tőle.
Kussolt hát, és csinálta. Telefonját marokra fogva, még mindig a pizsamának kinevezett sortjában díszelegve az asztalhoz lépett, véletlenszerűen rábökött a billentyűzetre, amitől a hibernált gép már magára is talált, és már nyitotta is meg a Facebook-ot. A sok üzenet és értesítés közül kimazsolázta "Ákos Karsai" üzenetét, és letöltötte a csatolt videót, és elindította. A buszmegálló előtti kereszteződést látta rajta, és az álmos hajnali forgalmat. A füléhez emelte a telefont, és nagyot sóhajtott. – Oké, mit kellene látnom?
– Csak nézd tovább, nem lesz hosszú. Ez a térfigyelő kamera tíz perccel ezelőtti felvétele.
Közelebb húzódott a monitorhoz, hogy ne halassza el, ha valami érdekes történne. Egy darabig nem is volt semmi, és már épp azon gondolkodott, hogy az egész csak valami furcsa, kocka stílusú szívatás, amikor meglátott valamit, amitől szörnyű felismerés kezdett benne megfogalmazódni. A kereszteződés jobb oldaláról egy vörös Chevrolet Corvette kabrió gurult be a látóterébe. Igen, ez összetéveszthetetlenül anyu kocsija. És benne ül Vivien is, aki amatőr cukrászként nagyon is jól értette, hogyan kell egy férfi szívét a gyomrán keresztül megszerezni – annyira jól, hogy Ferivel egy hónapja el is jegyezték egymást. Feri anyukája, aki egyből nagyon megkedvelte a lányt, majdnem kiugrott a bőréből örömében, amikor meghallotta a hírt. Most is együtt indultak a szomszéd városba nagy bevásárlásra, kihasználva a hajnal hűvösségét. Egyik pillanatban a piros lámpa előtt ülnek a kocsiban, és látszólag jó kedéllyel beszélgetnek. A következőben hatalmas sebességgel száguldva csapódik a kabrió orrába egy Mercedes terepjáró, majd mindkét autó kisodródott a kamerából.
Feri szíve össze-vissza kalapált, torkán kitörni készült a pánik, de csak kétségbeesett, reszketeg nyögések jöttek ki rajta. A telefon kiesett a kezéből, feje oldalra hanyatlott. Tekintete céltalanul révedezett tovább, míg végül a földre hullott telefonjára tévedt. Ettől kicsit helyre rázódott, s erőt vett magán, hogy felvegye. Talán mégse történt meg a legrosszabb. Ákos még mindig vonalban volt. Szaporán lélegezett, és remegő kézzel emelte fel a telefont.
– Á-Ákos – kezdte, de nem több nem jött ki a száján.
– Na végre, már azt hittem sose szólalsz meg. – Ákos élénk, szinte vidám hangon beszélt. – Jó hírem van!
– Jó híred? Úgy érted...?
– Igen. Hihetetlen, de szinte karcolás nélkül megúszták!
Feri szíve hirtelen csordultig telt hálával. Hát még sincs mindennek vége! De azért ez valóban hihetetlennek hangzik. – Karcolás nélkül? – kérdezte feszülten. – Az meg hogy lehet?
– A német precizitás csodái, haver. A Mercinél aztán tudnak valamit.
– De hisz anyu és Vivi... Ők a kabrióban...
Ákos elnevette magát. – Ja – szólalt végül meg –, ők megdöglöttek. – A nyers és gúnyosan hangsúlyozott válaszból csak úgy csöpögött a gyűlölet. – Elhiheted, végtelen örömömre szolgál, hogy én adhattam át a jó hírt, még mielőtt a hírekből vagy akárhonnan hallhattad volna. Ne fáradj köszönettel, ez a legkevesebb, amit annyi kellemes év után tehetek érted.
Feri világa egy pillanat alatt tört össze újra, és végérvényesen. El se hitte, hogy valaki képes ilyen fájdalmasan gúnyt űzni a tragédiájából. Egy pillanatig tűzforró harag öntötte el, üvölteni akart, de a fájdalom és kétségbeesés egy pillanat alatt elnyelt minden más érzelmet, és szóhoz sem jutott.
– Nos – szólalt meg ismét Ákos –, ideje elköszönnöm. Ne felejtsd el, este osztálytali! Csáó!
Feri szó nélkül, mozdulatlanná dermedve ült a székében. Aznap este nem ment el az osztálytalálkozóra.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2016-09-27 06:08 Sren

Sren képe

Szia!

Túl sok hiba nincs benne, de ez az írás valószínűleg nem lesz közkedvenc errefelé. Logikai hiba - szerintem -, hogy ekkora (főként érzelmi töltetű, és ahogy a cím is sugallja, bosszú-szagú) brutalitás hitelét veszteni tűnik a hozzá mért előre utalások nélkül. Mondjuk én csak-csak megemlítettem volna egy-két igen durva gyerekkori szívatást az erre vonatkozó alap infók mellett; konkrétumokat, mert ezek nélkül öncélú baromság az egész a rendőr részéről, és csak annyi logikát tartalmaz, mint egy rossz álom. Így nem sokban különbözik a (szintén nem közkedvenc) "álmodós", hirtelen ébredős stb novelláktól.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2016-09-27 07:19 novalisk

Tényleg nincs előre vetítve, hogy miért, vagy mennyire is dühös a rendőr, azt hiszem így csak simán seggfejnek tűnik leginkább.
Nem akartam teljesen "álmodós szintű" csattanónak használni a szemétkedését azért, csak simán burkolva tartani, és a történetet rövidre fogni (főleg, hogy ez a régi szívatás szívügyem - szerencsére nem saját bőrömön keresztül - és csak azért is akartam írni egyet a régi, hosszú történetem mellé/helyett).
Mindenesetre köszönöm, hogy kitetted, olvastad és véleményezted, legközelebb próbálom felépíteni a végkifejlet felé vezető utat majd.

Szerk.:
Azt még hozzátenném, hogy nem akartam szimpatikusnak vagy érthetőnek beállítani a rendőrt, azt akartam, hogy látsszon, mennyire ésszerűtlen bosszút vált ki belőle egy enyhébben traumatikus tinikorszak is. :)

k, 2016-09-27 11:04 búbánat

Akár jó is lehetett volna, de nem az lett :(

k, 2016-09-27 11:20 novalisk

Köszi.
Sajnos ez gyakran van így a nem jó művekkel. :)