A kenyér visszaharap

Válasz Hematith Hazafelé, majd S. L. Cornelius Szörnyek című novelláira

Emberek tűnnek el, másokat egy állítólagos őrült önt pofán savval – láttam a képeket az újságban, sav volt az bizony, de nem egy őrült, hanem egy közülük. Miránk hajt, veszedelmes csoportnak néz minket. Fertőzötteknek, akiknek a lelke romlott. Azért lehet, hogy egy kicsit tényleg őrült is. Talán még azt is képzeli, hogy férgek tekergőznek ki tékozló lelkünk kivetülésekén gennyedző bőrünk alól.

Egy hónapja érkeztem ebbe a városba, már elejétől fogva érzem, itt nagyon nincsenek rendben a dolgok. Napok óta nem alszom, nem eszem. Itt is megtalálnak idővel. Két napja nem tettem ki a lábam az utcára, idegesítenek az emberek, a dugók a hírek, de most már nem érdekel semmi, nem bújok a szoba szoknyája mögé. Kimegyek, mert itthon is szarban lehetek, hisz’ már mindenhol ott vannak, eléjük megyek, párat kicsinálok, mielőtt nekem is kiszívják a lelkemet.

Alig lépek ki a garzon ajtaján a lépcsőházba, szembejön a gondnok, abban az utálatos svájci sapkájában. Udvariasan köszön, de látom az „elkapunk téged is” mosolyt a szája szélén. Esélyed sincs, kis köcsög! Benyúlok a farzsebembe, középső ujjamra rápattintom az egyik kétélű borotvapenge közepét. Biccentek felé egyet, hogy tudja, képben vagyok. Csak egy rossz mozdulat, ember, csak egy… A szemét sunyi! – fülét-farkát behúzva eltűnik a forduló mögött. Nem baj, legalább már tudom, hogy közülük való.

Nem rég eltűntették azt a srácot, akivel esténkén együtt szoktam utazni a metrón, pedig nem lehetett könnyű falat, észrevette, hogy követik, és résen volt. Láttam, a kulcsát hogyan tartotta az ökölbe szorított kezében, készvolt torokra menni. Áh, már biztosan lélektelenül ténfereg az egyik peremkerületben, a többi bábbal együtt. Nekem jobbnak kell lennem.

Hátamat a falhoz tapasztva leosonok a lépcsőn. Pillanat, mintha teli lenne a levéltartóm, a hatos. Körbenézek, sehol senki – már lefejthetem ujjamról a pengét, persze ettől még nem lazíthatok –, talán kamerákat szereltek fel. Aha, megvan, ott ni. Szarok rá, nekem már úgyis lőttek. Kinyitom, majd felrántom annak a kurva ládának az ajtaját, csak úgy zuhannak ki a reklámújságok tucatjai a földre. Gyorsan áttúrom azokat… Megvan. Levél az anyámtól, ha ha, azt hiszitek, beveszem, hogy előttetek talált rám.

Végre kint vagyok! A borítékot belebaszom az első utamba kelülő kukába.  

Szereznem kell egy kis dzsengát valahonnan, attól jobban átlátom a dolgokat. Nem mehetek többé a metró környékére anyagért, már kiismerhették a szokott útvonalaimat. Inkább az első keresztutcán befordulok, mintha láttam volna arrafelé múltkoriban egy motelt.

Hiába veszem elő a legjobb modoromat, a szemétláda recepciós ahelyett, hogy adna pár grammot, a zsernyákokkal fenyegetőzik. Baszódjon meg, de legalább nem közülük való.

Az embereket négy részre kell osztani: Mi, Ők, akikből Ők lesznek és akikké Mi válunk.

Ez a hülye portás még Mi, de csak idő kérdése, hogy mivé válik, mint ahogy minden Minél ez a fő kérdés.

Éppen kisétálok a motelből, amikor egy babakocsis, kövér nő végistíröl. Ó, csak nem! De igen, előkotorja a mobilját, és csörget. Persze hiába várja, hogy megszólaljon az enyém, és azonosíthasson. A telefonomat már régen kibasztam az ablakon, hogy esélyük se legyen megtalálni. Csalódott vagy mi, te kurva? Az hát, látom az elkámpicsorodott pofádat, ahogy visszasüllyeszted a szaros mobilt a szaros babakocsid mélyére. Odábbállok. Itt is, ott is telefonálgató emberek ténferegnek. Engem próbálnak utolérni, vagy másokat üldöznek?

Ki ne szúrjanak! Ökölbe szorítom a kezem, és a fülemhez tartom. Nocsak, most már befogadtok, azt hiszitek én is melózom a Mik kézre kerítésén, különben nem lenne ilyen elnéző a bamba pofátok.

Lassan őgyelgek öklömmel a fülemen, ez bevált eddig. Végre megpillantok egy kocsmát. Előtte többen ácsorognak, mobil nincs a kezükben, én is elengedem az enyémet. Rám se hederítnek. Ez jó jel. Azért bólintok nekik, nehogy másnak gondoljanak.  

Bent kellemes marihuána szag fogad, de nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket, ezért jobb kezem középső ujjára rápattintok egy pengét, nem fogom könnyen adni magam. Bár semmi gyanús, mégis minden lépésem óvatos, előretervezett. Körbejáratom a tekintetemet a termen, ami megakad egy megtermett néger tagon. Biztosan Mi, és majd akikké Mi válunk lesz belőle, és tudja is, látom rajta. Nem akarok direktbe hozzálépni, ezért teszek pár tiszteletkört a füstös helyiségben, mielőtt megszólítanám:

– Tudsz adni mentőövet, testvér? – kérdezem.

Ujjamat még nem szabadítottam meg a pengétől, most lassan kiemelem a zsebemből a kezem. Csak egy rossz mozdulat, ember, csak egy…

– Menj a pulthoz kiscsikó – válaszolja, közben rám se néz.

Jobb kezem visszacsúszik a farzsebembe, szóval ide nem tudtak beférkőzni. A ballal kotorászom a pénzem után, túl sok már nem lehet, és ennem is kellene valamit, de szarok rá, úgyis ez lesz az utolsó napom – így vagy úgy.

– Adj mindért! – A pultos elé lököm az egészet.

– Egybe tolod, vagy kettőt kérsz?

– Kettőbe szedd! – válaszolom, de már bánom is, nem voltam elég éber, ő is közülük való, látszik a tiszta szeme fehérjéből, összeszorított jobbomon meleg vérem csordogál a pengétől.

Ne kezdj semmit! Itt nem nyírhatod ki.

Bassza meg, bassza meg! Lenyalom a vért, miközben rajta tartom a szemem. Nyugi, nincs veszve semmi. Melyikbe tehették a nyomkövetőt?

Otthagyom a pultot. Leülök egy árva asztalhoz, nem zavar, hogy látja a pultos paraszt, min ténykedek. Legalább lekövetheti, miként vésznek porba az erre költött szutykos millióik. Eltépem a papírokat, az őrleményeket szétterítem az asztalon… Mit nézel, te fasszopó? Azt hitted, átbaszhatsz? Az anyag tiszta, a követő a papírokban lehet. Küldök neki egy mosolyt, aminek kíséretében összegyűröm azokat. És saját papíromba újratekerem a cuccot. Na, most ki baszott át kit? Ismét megkapja a lenéző mosolyomat, miközben rágyújtok, és elégedetten pöfékelek.

Lassan ideje lelépnem, forró lett a talaj, a köcsög valakit hívott a mobilján. Elnyomom a dekket, és távozom.

Elkéstem. Odakint várnak. Körbevesznek, öten vagy hatan lehetnek. Röhögnek, mint bólogató gólyáknak, úgy jár a fejük előre-hátra. Kapjam elő a pengéket, és bang-bang? Felesleges, csak kettőt tudnék elintézni, ehhez pedig túl sokan vannak, tudják ők is. Kéjesen vicsorognak, habos nyáluk az arcomba fröccsen, érzem a bűzös leheletüket. Fejük furcsamód eltorzul, megnyúlik, majd kiszélesedik. Kacagásuk mintha egy bödön mélyéről visszhangzana. Leguggolok a fal mellé, mire fölém tornyosulnak. Most kell lépnem, ha nem akarom elveszteni lelkemet. Oldalra bukfencezek, ahol még hagytak egy kis rést. És uzsgyi, amíg csak bírom, futok, közben hátra-hátra pillantok.

Minden izomszálam tiltakozik már, lesavasodhattam, szinte már csak egyhelyben gyűröm az aszfaltot egy kalapbolt előtt. A fejfedők életre kelnek. Melyik oldalon állnak? A Mi oldalán, hiszen táncot ejtenek, ropják szüntelen. Tangóznak, csacsacsáznak, keringőznek. Nevetek. Megpróbálom lekövetni kecses mozdulataikat, de orra esem. Éppen időben, mert utolértek, és a kalapok is elárulják magukat, vonyítva csapódnak a kirakatüvegnek, át akarják törni, hogy elérhessenek.

Futok tovább a kietlen, szürke utcákon. Egyszer csak egy kopott, szarrátört Opel majdnem elcsap. Lebuj ez a város, egy Big Fucking Lebuj!

Végre egy embert is látok. Tömbházak között halad, kimért léptekkel, kopasz és Ők közül való, ez biztos. A metrófeljáróból érkezik, sűrűn körbetekinget, a mobilját szorongatja kezében, áldozatra les még az éjszakai órákban is. Meglapulok.

Eddig ti vadásztatok rám, most én jövök!  

A táskában vannak az iratok, amiket összegyűjtöttetek rólam, ugye rohadékok, és most leültök megbeszélni a reggeli akciót, aminek én leszek a szenvedője.

Milyen kéjesen csöpög a nyálad, te köcsög, kiégeti a táskádat, ruhádat, és még csak észre sem veszed. Azt hiszitek tietek a világ. Na, erre basztok rá, óvatlanná váltatok, nem hiszitek, hogy a kenyér visszaharaphat. Hiába szimulálod, hogy nem tartoztok össze, és a hitelkártyáddal nyitod a zárat, mert látom, direkt hagyta nyitva, hogy a konzíliumot megtarthassátok felettem, már hajnalok hajnalán. Mi lesz a cézári döntés, merre mutat majd az a hüvelykujj? Talán kétséges? De ti majd salamoninak valljátok.

Könnyedén besurranok én is a táskás tag után, annyira felsőbbrendűnek képzeli magát, hogy meg sem fordul beszűkült agyában, már nem csak üldözők, hanem üldözöttek is. Felpattintok egy-egy pengét a középső- és a gyűrűsujjamra.

Lopva osonok utána, önelégülten végigpillant magán, majd kettőt kopog, szünetet tart, és még egyet. Szóval ez a jeletek. Egyből kinyílik az ajtó. Naná, már várt rád, te mocsok, hogy aztán együtt szívjátok ki a lelkemet. De ebből nem esztek.

Kilépek a sarok mögül… bang-bang, csak a pillanat törtrészéig tart, míg a pengék elvállnak az ujjbegyeim szélétől, hogy egy gyors röppálya végén átmetsszék a torkukat.

Közelebb lépek, és kéjesen végignézem az agonizációjukat.

Leköpöm az egyik APEH-os, EOS Faktoros, E.ON-os vagy egy rohadt bank képviselőjének a fejét. Faszt sem érdekli igazán, melyiké volt valójában, hiszen egykutya mind, a másik oldalon állnak. Őket már acélbilincsek tartják össze, minket még csak könnyen szétszakítható lepkeláncok.

De ha mi nem leszünk, akkor ti is elbuktok. Vesztettetek, basszátok meg!   

A harmadik pengével felvagdosom az ereimet.