A randevúk utcája

„Szaladjatok fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát, suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”
– A mindenit! – kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül? Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!

Mikor egy álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre – arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.
– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?

Mondjon bárki bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket, hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna, lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam, türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören hullámzó hajának dús tengerét.
Van-e mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban szeretni?
Papír- és nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel, amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját – hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva, apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját, miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag, könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén holmiját.

Így telt el forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon, csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek. Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny voltam arra a pajzán fénysugárra.
Tündérem bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor végtelen mélységeiből.
– Mondd – sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha megkeresnénk a randevúk utcáját?

Másnap nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes, kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat – mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.
– Jaj, ez olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj? Hiszen mindent jól csináltunk!
– Bizony, egy pontban sem tévedtünk!
– Le se vettük a szemünket a pergamenről meg a térképről!
Könyvtártündér bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.
Mert akár isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán, egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten, félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket, ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.
– Ó… – szakadt ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.
– Hát persze!
Hiszen mi úgy róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek mennyországa…
Talpra szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’ elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott, édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője, kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés nyílik a kövek rideg falán.

Szerelmesek földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat… Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk utcáját.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2020-04-03 12:24 Kelvin

Kelvin képe

"szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon" Fúj már! Ráadásul Istent is kisbetűvel írod.
Megint szerelmes vagy, édes öcsém?

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

v, 2020-04-05 09:44 Para Celsus

Para Celsus képe

Derűs délelőttöt, szerkesztő uram, köszönöm a kikerülést!

Fúj hát, megint a régi dilemma: ha a zombik, vámpírok és gyilkosságok nem fúj-kategóriások, a könyvtárszex miért az? Egy mellbimbó miért tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott, ha közben a tényfeltáró gyilokpornó mehet a Discoveryn tizenkettes besorolással? Egy pöttyös harisnya miben borzasztóbb egy lefejezésnél?
Milyen Windischgraetz kérdés már, jobban illene egy délutáni beszélgetős talk show-ba, amelyet a modoros playmate vezet. Az isten itt szerinte kisbetű, mert nem a judeokeresztény monoteizmusunk Istenéről beszélünk, hanem egyről a sok közül, aki éppen Budán ténykedik.


"The Rainmakeeeer!"

v, 2020-04-05 15:12 Kelvin

Kelvin képe

"Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!"

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2020-04-07 09:20 Para Celsus

Para Celsus képe

Sőt, írjuk s-sel, sexualitásnak, kihangsúlyozva idegen és kapitalista voltát :D


"The Rainmakeeeer!"

h, 2020-04-06 09:21 Kentaur

Kentaur képe

Pandamintás: az milyen? Középen fehér az ujjai meg feketék? Később látom, hogy csak pandamacik vannak rajta. Nade attól még nem lesz panadamintás, mint ahogy a leopárdmintás sem azt jelenti, hogy kicsi leopárdok masíroznak valamin. :-D
"– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján –, ez vajon mi lehet?" Fuh, szerintem itt nem oké a központozás, hiszen nem képez egy mondatot. Inkább így: – Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?
"hullámzó melle láttán" Heh. :-D Hullámzó, mi? Hát te tudod, mit szeretsz, de a hullámzáshoz kell egy foka az ernyedtségnek azért, amit úgy általában nem találunk szexinek. De biztos lehetséges görögdinnyényi keblekkel...én minden esetre még nem láttam kebleket hullámozni, de lehet, csak nem néztem pont oda.

Tőled megszokott hangulató, kedves történet, bár amikor szerelmük gyöngyház cseppjei az ódon lapokon landolnak, azért minden igazi bibliofil fölhorkan, és azonnal örökös könyvtárból való kitiltást petícióz három példányban.
Mindezen apróságok (mert tényleg azok) ellenére tetszett, és jólesett egy kis Para Celsust olvasni itt, kifejezetten hiányoltam már.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2020-04-07 09:25 Para Celsus

Para Celsus képe

Most mé', a virágmintás ruha sem en bloc egy virág (mondjuk egy orchidea) mintázatát követi, hanem apró virágok vannak rajta :D
A központozást javítottam (felhívom a figyelmet a kötő- és gondolatjelek helyes használatára, hehe...)

Argh, hullámzás... érdekes, ugyanaz a kifejezés mennyire más asszociációkat idéz elő különféle olvasóknál. Nekem a hullámzó keblekről a heves lélegzetvétel, a feszesen, gömbölyűen és harmonikusan emelkedő-süllyedő mellek látványa ugrott be, de most magam előtt látom az általad leírt megoldást, háááá... :D Inkább átírom rezzenőre, az sem rossz, sőt...

Meh, home office-ban unatkozik az ember, feltöltöttem hát ezt a kis szösszenetet, mert jó esetben a karcon el lehet elemezgetni, meg lehet forgatgatni egy-egy kifejezést, félmondatot, ami agytornának sem utolsó.


"The Rainmakeeeer!"

k, 2020-04-07 11:24 Kentaur

Kentaur képe

Hát igen, ez érdekes a virágmintával, de valamiért így van, bár azért én egyszerűen úgy szoktam ezt hallani/használni, hogy virágos ruha. Talán mert a virágok-levelek bizbaszát nem hívjuk mintának, hanem mondjuk erezetnek, de aztán lehet, hogy csak így van és kész.
Amúgy meg ugye valamibe bele kell kötni, mert a "tetszett" nem elég előremutató kritika. Tudom ám, hogy te is csak azért hagytad benn azt a központozási hibát, hogy legyen már mit csipegetni...

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2020-04-16 10:02 Para Celsus

Para Celsus képe

Affene, most lebuktam! :D


"The Rainmakeeeer!"

h, 2020-05-18 20:24 craz

craz képe

Hullámzó helyett lehet fel-le hintázó is.
(mint Pom Pom)
(csak nem annyira szőrös :D )

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2020-04-12 13:47 Sren

Sren képe

Egy Para-szössz láttán azért elkapott a kíváncsiság: emlékszik-e még a böngésző a jelszavamra? :D
A tündérkézéstől lábrázást kaptam, de ez az én saram, a szerelmes férfinak egyszerűen muszáj valahogy becéznie a tündérkéjét, a narrátornak pedig kötelessége valahogy nevezni a hölgyet, ha a nevét nem szeretné közölni.
Átjött, de esetedben az lenne fura, ha nem jönne át. De azért nagy franc vagy, tudod, pink ködbe burkolni egy pink ködről szóló írást – nem volt viszkettetően könnyű ez neked? :D
És a már-már védjegyednek mondható, egészen enyhe Krúdy-beütés is ott van.
Szóval ha fülig szerelmesen is tudsz minimum ennyit, nagy baj nincs.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

cs, 2020-04-16 10:07 Para Celsus

Para Celsus képe

Á, helló! Ezek szerint megvolt még az a jelszó... :D Hm, hogy könnyű volt-e? Mostanában (értsd: utóbbi két év), ritkán tudtam legyőzni veleszületett restségemet, ha muszáj volt, odakentem valamit - furcsa módon még ezek az írások is elég jól mentek a pályázatokon -, ez a darab viszont tényleg csak úgy kiáradt és -sistergett a klaviatúrámból, szöszölés-vacakolás nélkül. Talán ezért is kedveltem meg ezt az írást, mert könnyed, mert könnyű, mert lendületből megvolt egy átlustálkodott, napfényes délután alatt, csak hagyni kellett, hogy a sztori vezesse a kezemet.


"The Rainmakeeeer!"

k, 2020-05-19 22:57 Zora

Zora képe

Bekukkantottam, és megörültem, hogy régi ismerős nevét látom. Üdv, Para!
Ehhez a hab/csókhoz én túl cinikus vagyok, de a hangulat, amit közvetítesz, átjött. Átragadt. Beleragadtam. (Persze csak jó értelemben.) Ott, ahol vált a könyvtár és a városi jelenet között, nagyon hirtelen vált. Egy fél mondatot érdemes lenne az első rész lezárására szánni.
Jó volt olvasni, köszi! :)

------------------------------------------

h, 2020-05-25 08:05 Para Celsus

Para Celsus képe

Helló!
Hát ja, van, amikor előtör belőlem a vágy, hogy írjak egy ilyen mézespuszedli-ízű, andalgós novellát. Nem azt mondom, hogy mostantól ez lesz a fő profilom, de jó volt megmerítkezni ebben a hangulatban, lehet, írok belőle egy sorozatot. :)
Köszi az olvasást és véleményt! :)


"The Rainmakeeeer!"