Palmyra királynője

Második napja ténferegtem az oázisban, a lábam sajgott a sok talpalástól, cipőmön és hajamban meggyűlt a könyörtelen-szürke por, arcomra csíkokat húzott a lecsorduló verejték – gyomrom korgott-morgott, majd igazodva sanyarú sorsomhoz, öklömnyivé húzódott össze – én pedig, aki, míg pénzem futotta, esküdöztem, hogy csak jussak ki a sivatagból, soha többé datolya és csömörig tömött kecskehús, egyszeriben beértem volna száraz kenyérrel, megsavanyodott kuszkusszal, bármivel, amit a jótét lelkek koldusok és vándor dervisek után dobnak.
Úgy volt, ismerősöm ismerőse, egy félvér sofőr vesz fel teherautójára, és visz magával a tengerpart, a civilizáció felé – ám a fickó nem futott be a megbeszélt időpontra, csak egy üzenetet küldött valamely’ cimborájával – nem jöhet, mert két állomással odébb ágynak döntötte valami gyorsan támadó, undok sivatagi láz.
Nem volt mit tennem, körbejártam a helyi tranzitállomást, az ojjaj-de-olaj-szagú depókat, találnék valakit, aki magával visz nyugat felé, legalább a következő oázisig – de a fellahból lett sofőrök megkötötték magukat, sötét szemükben bizalmatlanság lángja villant – volt, aki csak a vállát vonogatta, más süketnek tettette magát, a nyersebbje pedig az arcomba vágta, gyaurt nem visz el, hogyisne! Tán rablógyilkos, vagy ami még rosszabb, a vállalat spiclije vagyok.
Ugyan nálam nyomorúságosabb spicli-formát sem látott még a szír sivatag, de tudtam, hiába győzködném a keményfejű teherautó-lovagokat – kiballagtam az oázis széléig, lecövekeltem az út mentén, hüvelykem a levegőbe böktem, hátha akad, aki még nem hallotta költött-rossz híremet, és szíve megesik, lába a fékre lép – de csak annyit értem el, hogy a nap szabadon-gonoszan tűzte koponyámat, ujjam pedig átok görcsöt kapott a nagy mutogatás közepette. Visszaballagtam hát a faluba, a depó mellett kinéztem magamnak egy takaros, üres ládát, leültem rá, könyvet vettem elő, ha már fizikaira nem futja, szellemi táplálékból legyen meg a betevőm.
Ha van valami a belemben, tán még élvezem is a helyzetet – pergő nyelvű arabusok ágáltak köröttem, egy kikötött kecske megrángatta kötőfékét, majd mikor látta, nem szabadulhat, feledett szökés-szándékot, és békén rágta tovább szénacsomóját – galambcsapat burukkolt egy pálma alatt, a madarak holmi elszórt búzaszemeket szedegettek összefelé, majd hirtelen-vezényszóra mindannyian felrebbentek – hatásos belépő! megérkezett a sivatag királya, az oroszlánok atyjafia, egy félfülű, félszemű, hihetetlen-nagy, vörös kandúr.
Ó, Sors Kereke! – kancsítottam az ég felé (eszem vette az éhkopp) – lendülj mozgásba, kapj fel, dobj ki egy új életbe, legyek én is macska, baromfiudvarok, verébcsapatok réme, falhassak galambhúst, sündöröghessem körül álló farokkal a csábos macska-csajokat! Az se baj, ha egy csinos-házias gazdasszonyka mellé rendelsz, bújjak az ölébe, doromboljak neki, dagasszam mancsommal puha asszony-combjait…
Persze ezek csak afféle haszontalan elménckedések voltak, a feltámadó vágyat, ahogy jött, engedtem is tovább – jó zen szokás szerint igyekeztem kizárni minden nyűgöt, sóhajt, óhajt, keservet – az „itt és most”-ra koncentráltam, a deszkára az alfelem alatt, a könyvre a kezemben, a sorokra, jelen cselekedetemre, az olvasásra – hiszen ha itt és most nem vagyok boldog, miért válnék azzá másutt, más időben, amikor csak a körülmények változhatnak, magam sohasem?
Nem is tudom, mennyit ültem ott önmagamba fordulva, semmi kis cselekedeteimre koncentrálva – arra rezzentem fel, hogy valaki megragadja a vállamat.
Felkaptam a fejem – a nap már túljutott zenitjén, a kocsik közt csitult a zaj, macska, kecske sehol – mellettem egy férfi állt, kora meghatározhatatlan, éppúgy lehetett negyvenöt, mint hatvan – kezében tömött zsák, fején széles karimájú nemezkalap, ruhája khakiszín zubbony és nadrág – bőre olyan barna volt, hogy bennszülöttnek hihettem volna, de szürke szeme, keskeny orra európai származásra vallott.
– Hé, Kölök! – Hangja érdes volt, akcentusa feltűnő. Az a benyomásom támadt, rég nem beszélhetett angolul, bár a szavakat nem keresgélte. – Azt mondják, nyugatra tartasz.
– Aham – feleltem kurtán, mert már óvatosabb voltam annál, mintsem hogy reméljek.
– Elviszlek. – A férfi tett pár lépést, majd megállt, visszanézett rám. – Van csomagod?
– Csak az, ami nálam van.
– Akkor gyere!
Feltápászkodtam, leporoltam a nadrágomat, vállamra kaptam szegényes alig-valami-motyómat – követtem a férfit, aki hosszú lépteivel keresztülvágott a depón, egyenest egy masszív, olívzöld GMC-hez. A teherautó karosszériáját vastagon lepte a por, szélvédőjén csúf repedés futott keresztben, a plató deszkái pedig ránézésre is korhadtnak tűntek.
– Szállj be.
Néma-zen nyugalommal nyitottam a nyikorgó ajtót, dobtam az olajszagú padlóra holmimat, kászálódtam fel az anyósülésre – kurta szavú útitársam elhelyezkedett a volán mögött, gyújtást, gázt adott, fémbatárunk kigördült a telepről, végigzötykölődött az oázis-falu egyetlen utcáján, majd rátért a nyugatra, Damaszkusz felé vezető útra.
Egy ideig némán ültünk a sofőrfülkében – nekem a fejem kóválygott az éhségtől, olyankor meg nem vagyok fecserész’-kedvemben, vezetőm pedig gondolataiba merülni látszott – úgyhogy csak néztünk magunk elé, a pasas a váltóval meg a volánnal küzdött, én meg hallgattam meg-megkorduló gyomrom motorzaj kísérte panaszkodását.
– Éhes vagy? – A férfi le nem vette a szemét az útról, csak úgy foghegyről dobta felém a szót. – Van a zsákomban marhakonzerv meg nyitó.
Köszöntem a szíves-morcos invitálást, azzal előkerestem az étket – fél perc sem telt belé, és combom közt a dobozzal, kezemben kanállal faltam nagy élvezkedve – vagy hete már, hogy nem volt húsféle a belemben, másfél napja meg épp, hogy semmi sem.
– Buhh – böffentettem fel elégedetten, holmimból laposüveget kutattam elő, a pasas felé nyújtottam, de ő rázott egyet a fején, magam húztam hát meg a flaskát. – Gyakran csinál ilyet?
– Mármint hogy?
– Vadidegent felvenni, etetni, fuvarozni ritka szokás.
Útitársam harákolt, elfordult, kiköpött a lehúzott ablakon.
– Nem szívjóságból teszem.
– Fizetni nem tudok.
– Sejtem én azt. Nem arról van szó. Kérni akarok valamit.
– Éspedig?
– Csak sorjában – morogta a férfi, erre én sem kérdezősködtem tovább. Hosszú még az út, majd kiböki, mit akar. Rabszolgának ugyan el nem adhat – vagy száz éve nem volt Szmirnában embervásár – agyonütni csak nem fog – akkor meg minek tipródjak?
Jó hatvanas tempóban repesztettünk a sivatagi úton, a masszív GMC falta a kilométereket – már azt számolgattam, sötétedés után, este tízre begördülhetünk a városba, mikor azt vettem észre, hogy sofőröm lassít, és egy korhadt-ótvar jelzőtábla strázsálta kereszteződésnél lefordul a főútról, egy alig használt épp-hogy-ösvényre.
– Teszünk egy kitérőt – vetette oda a férfi magyarázatképp, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést: – Hallottál már Palmyráról?
– Ezt-azt – feleltem őszintén –, de nem sokat. Sivatagi romváros, nem?
– De. Hát Palmyra királynőjéről?
– Az ókoriról?
– Nem. A mostaniról.
– Sohasem.
Útitársam fészkelődött egy sort, köszörült párat a torkán – mióta rátértünk a mellékútra, valahogy élénkebbé vált – de viselkedése nem a társaságban fokozatosan feloldódó ember jókedvét tükrözte, inkább valami komor-fanatikus elszántságot, a sorsával szembenéző férfi makacsságát. Elég volt ránéznem a férfi kicserepesedett, összeszorított ajkára, kormányt markoló kezére és kifehéredett bütykeire, hogy megsejtsem – most jön a mese, a történet, amely a sivatagba űzte ezt az embert, és amit most végig kell hallgatnom.

– Régen még más világ járta a sivatagban. A karavánutakat rablóbandák fosztogatták, minden bej, aki csak egy falunak is parancsolt, emírnek vagy bagdadi kalifának hitte magát. Még kevesebb fehér élt erre, mint manapság, azok is inkább a városok környékén. A francia gyarmati csapatok csak a saját helyőrségeik környékén tartottak rendet, a sivatagba nem szívesen merészkedtek be. Elég bajuk volt a városi felkelőkkel. – A pasas horkantott egy kurtát, keze fejével megtörölte az arcát. – Épp ezért keltett feltűnést, mikor egy gazdag rúmi hölgy karavánt fogadott, aztán szolgáival és testőreivel beköltözött Palmyra melletti, újonnan vásárolt birtokára, Dar Dsunba. Azt beszélték róla, rettenetesen gazdag, és a beduin törzsek kikiáltották királynőjüknek. Rejtélyes eset volt, a városi szalonokban csak erről beszéltek.
– Az emberek persze összehordtak minden ostobaságot. Hogy a nő egy amerikai milliomos lánya, aki azért vonult el a világ elől, hogy zavartalanul és titokban szülhesse meg a nem kívánt gyermekét. Hogy valójában a szovjetek vagy az Abwehr ügynöke, aki a francia uralom ellen akar lázítani. Egy dologban azonban minden beszámoló megegyezett: a nőt gyönyörűnek és okosnak, valódi királynői jelenségnek mondták.
– Abban az időben még nem ezzel az ócska tragaccsal jártam a sivatagot – húzódott fanyar mosolyra a férfi szája. – Voltam valaki… egy szállítmányozási cég ügyvezetőjeként dolgoztam, az oázisok termékeit fuvaroztuk a tartományi központba, a városból pedig szerszámokat, benzint szállítottunk a gazdálkodóknak. Gyakran vitt erre az utam, a sok kósza hír pedig felkeltette a kíváncsiságom. Egy szabadnapomon terepjárót béreltem, és elhatároztam, felkeresem Palmyra királynőjét. Nem tudom, jól tettem-e. Tizenöt év telt el, de még mindig nem tudom.
– Mikor megérkeztem, úgy tűnt, valóban egy királyi udvarba kerültem. Az asszony egy Dar Dsun-i udvarházat vásárolt meg, az épületet felújítatta, szobrokat emeltetett, artézi kutat fúratott, fákat, dísznövényeket telepített a kertbe. A kapuban drúz zsoldosok, a királynő testőrei álltak őrt. Ők állítottak meg, kérdeztek ki apróra, ki vagyok, mit akarok. Azt persze tudtam, nem mondhatom, hogy kíváncsiskodni jöttem. Ezért már a városban gondoskodtam ürügyről. Üzleti ügyben érkeztem, mondtam, a cég, melyet képviselek, jutányos áron vállalná a beszállítói feladatokat az úrnő részére. „Úrnő…” Nem hízelgésből vagy ravaszkodásból használtam ezt a szót. A fényes udvartartás láttán önkéntelenül ez jött a számra.
Átvezettek a kerten, a buja rózsalugasok alatt, aranykalitkában daloló énekesmadarak közt, be a márvánnyal kirakott padlójú előcsarnokba, majd egy díszesen berendezett szobába – itt adott kihallgatást a királynő. Egy szolga hellyel kínált, azt mondta, várjak, míg bejelent a hánumnak.
– Biztos találkoztál már olyan asszonnyal, aki királynőnek hitte magát, de ha ránéztél, csak az ürességet láttad benne. És ott az ellentéte, aki lenyűgöz és felkavar, közben nincs is tudatában saját vonzerejének. Palmyra úrnője egyik csoportba sem tartozott. Ő királynő volt, és ezt tudta is magáról. – A férfi jobbjával elengedte a kormányt, hátranyúlt, és megvakarta a tarkóját. Láttam, küszködik, keresi a szavakat, nem szóltam hát. – Ahogy megpillantottam, megértettem, uralma Palmyra felett nem a gazdagságon és a pompán alapszik. Hat láb magas, gyönyörű, büszke tartású nőt láttam magam előtt. Fejét felszegte, fennsőbbségesen, de jóindulattal nézett rám, mintha azt kérdezné: „mit akarsz tőlem, halandó?” Kék szeme és a kasmirsál turbánja alól leomló szőke haja engem is elvarázsolt. El sem képzelem, milyen hatással lehetett a helyi, babonás arabokra.
– „Üdvözöljük Dar Dsunban”, mondta, és elmosolyodott. Királyi többest használt, és úgy nyújtotta felém a kezét, hogy lehetetlen volt félreérteni. Térdet hajtottam, kezet csókoltam. Később sokszor eszembe jutott ez a kép, és az, hogy a középkorban így fogadtak hűséget a vazallusok hűbéruruknak. Igen – révedt el a férfi tekintete –, azzal a kézcsókkal Lady Hester szolgája lettem. Szolgája, imádója, híve, reménytelen szerelmese.
– Mikor előadtam jövetelem hivatalos célját, a szállítási szerződést, az úrnő nagyvonalúan legyintett. Szüksége van valakire, mondta, de ő nem fog szerződésekkel vesződni. Hagyjam ott a céget, aminek dolgozom, és álljak az ő szolgálatába. A pénz nem akadály, ha kell, kétszer annyit fizet, mint az előző állásom.
– Egy óra gondolkodási időt kértem, de azt is csak azért, hogy büszkeségemnek legalább a látszatát megőrizzem. Az első percben tudtam, hogy igent mondok, hogy bármibe beleegyeznék, disznókat őriznék, padlót súrolnék, csak hogy az úrnő közelében maradhassak.
– Gondolom, nem érti, mi lelt engem. – A férfi ugyan hozzám intézte szavait, de nem nézett rám, csak markolta a kormányt nagy keservesen. – Egy harmincon túli úrinő, aki csak szolgának akar, és úgy vesz meg, mint piacon a kimért húst a fellahinok… Miben reménykedtem? Hogy egyszer csak megkíván, hogy férfiként is kellek majd neki, ha csak néhány hétre, napra is? Nem tudom. Csak azt, hogy ott kellett maradnom.
– A legrosszabb, hogy láttam a hibáit, de ettől csak még kívánatosabbá vált a szememben. Szellemi fölénye, ragyogó intellektusa szelíd gőggel párosult. Hozzászokott, hogy elég kinyújtania a kezét, és azt mondania, „akarom” – és az övé lett, amire vágyott. Igazi keleti despota vált belőle, egy elbűvölő, szívszaggatóan kívánatos zsarnok. Esténként Suetoniust olvasott, rajongott az ókori művészetekért, ugyanakkor láttam, ahogy vasra verette egy szolgáját, mert az ásítani mert a jelenlétében. Több száz fontot, kisebb vagyonokat áldozott szobrokra, régészeti kutatásokra, egy angol utazót pedig kidobatott Dar Dsunból, mert az kihallgatás során zsebre vágta a kezét. De Lady Hesterre nem lehetett haragudni. Még a megbüntetettek is úgy érezték, így van jól, hogy neki joga van ehhez. Hiszen ő a sivatag királynője… a próféciák fehér asszonya. – A férfi a fékre lépett, lehúzódott az ösvényről, leállította a motort. Kikászálódtunk, nyújtóztatnánk ki gémberedett tagjainkat – a sárhányónak vetettem a hátam, vártam, míg útitársam félrevonult és vizelt, majd cigarettát keresett elő, rágyújtott – engem is kínált, de fejrázásom látva eltette a tárcáját.
– Szóval a próféciák. – A férfi mellém ült, letüdőzte a füstöt, belebámult a lenyugvó napba. – Egy nap vénséges, kóbor dervis vetődött Dar Dsunba, éhesen és fanatikusan, a feje pedig telve volt babonákkal és zavaros mendemondákkal. Nem mondom, hogy csak az ő hibája, ami történt, mert Lady Hestert korábban is vonzotta a misztikum és a kelet varázsa. De az biztos, hogy a dervis is része volt a sors játékának.
Az úrnő kegyesen fogadta a szerzetest, szobát nyittatott neki, gondoskodott az ellátásáról, ő pedig viszonzás gyanánt esténként, vacsorák alkalmával, különös történetekkel szórakoztatta az udvarház népét.
A helyi törzsek, szólt egy meséje, hisznek benne, hogy egy nap eljön hozzájuk az új próféta, a Mahdi, az ember, akit megjelöltek a csillagok. Ő lesz az, aki egyesíti a beduin törzseket, és szent háborút indít a hatalmat bitorló gyarmatosítók ellen, és kiűzi őket az országból. Új aranykor köszönt be, a sivatag romjain új birodalom születik.
– A Mahdi eljövetelét jelek előzik meg. Egyik, hogy olyan ló tűnik fel a sivatagban, amelyik felnyergelten született. Ez a kanca lesz a próféta lova, melyen diadalmasan bevonulhat Damaszkuszba, majd Jeruzsálembe. A másik jel: egy fehér bőrű, vízszemű rúmi érkezik nyugatról, a tengeren át, és „életet lehel a halottba”. Ő lesz a Mahdi asszonya, a sivatag királynője.
– Lady Hestert rabul ejtette a történet. Hitte, hogy ő a mondák fehér asszonya, a halott pedig, akit feléleszt, Palmyra romvárosa. Ott fogta hát a dervist, és elmélyült vele az asztrológiában meg a próféciák tanulmányozásában. Az udvarház melletti istállót felújíttatta, lovászokat, istállófiúkat fogadott, és csakhamar beszerzett egy fakó kancát, amelynek a háta horpadt volt. Az ilyen állatot a népnyelv nyerges hátúnak nevezi…
– Lady Hester és hívei biztosak voltak benne, hogy az idő közel, minden készen áll a Mahdi fogadására. – Útitársam a földre pöckölte és eltaposta a cigarettacsutkát, aztán intett, szálljunk vissza a kocsiba – időközben leszakadt ránk a sötétség, éjjeli lepkék és bogarak rajzották körül mese-szédítette fejemet. Elvackolódtam az ülésen, társam azonban nem indult még el – felkattintotta a belső világítást, a visszapillantót maga felé fordította, és úgy vizslatta benne viharvert arcát, mintha egy idegent nézne, vagy valami jelet, stigmát keresne.
– Szállító voltam, sokat utaztam. – Gyújtás, gáz, a reflektor kigyúlt, kocsink nekirugaszkodott az éjszakának. – Bejártam az egész Közel-Keletet. Egyszer Bejrútba kellett utaznom, Lady Hester nagyobb tételben rendelt kasmírszövetet, selymet, ékszereket a helyi kereskedőktől. Mint Palmyra királynőjének megbízottját, mindenütt szívesen fogadtak, a helyi előkelőségek, drúzok, muszlimok, európaiak vegyesen a társaságomat keresték. Egy részüket az úrnő szépsége vonzotta, másokat a vagyona. A felajzott képzeletű bejek és monsieur-k gyakran próbáltak pletykákat kiszedni belőlem, vagy rábírni, járjak közben értük Lady Hesternél. Ezért aztán nem lepődtem meg, mikor a szállóban, vacsora közben egy pincér lépett az asztalomhoz, és közölte, egy úr beszélni óhajt velem. Udvariatlanság lett volna nemet mondanom, úgyhogy bólintottam, jöjjön csak az az úr.
A fickót látva azonnal megbántam döntésemet. Az az alak… Érezted már úgy, hogy annak, akivel szemben állsz, rengeteg pénze van, de csak pénze? Mint egy vékony aranylemezből kalapált szobor, kívül csillog, de belül nincs más, csak űr.
Ilyen ember volt, aki leült az asztalomhoz. Amolyan átmenet a vad beduin törzsfő és a levantei nagystílű gazember között. A legújabb párizsi divat szerint öltözködött, de a nyakkendőtűjéről csak az ízléstelen szó jutott eszembe, azok a nagy, színes ékköves gyűrűi pedig az első pillanattól kezdve bántották a szememet. Ha hozzágondolom, hogy az étteremben csak hangulatfények világítottak, de a vendégem le sem vette a sötétített lencséjű szemüvegét, teljessé válik a kép.
– Különös beszélgetés kezdődött. Az az alak kérdezett Palmyráról, a faluról, Dar Dsun udvarházról, apróra, mint aki leltárt készít, vagy felbecsüli a birtok értékét. Faggatott mindenről, csak éppen az úrnőről nem ejtett szót. Közben végeztem a vacsorával, megittam a borom, ő meg cigarettára gyújtott, aztán felhívott a lakosztályába.
Kíváncsi voltam, mit akarhat, ezért vele tartottam. Az első emelet teljes egésze az övé volt. Bevezetett a szalonba, és hellyel kínált, kérdezés nélkül konyakot töltött nekem. Ő nem ivott, és arra is rájöttem, miért: a dívány mellett nargilé állt, a levegőt jellegzetes szag töltötte be. Ópium. Most már tudtam, amit addig csak gyanítottam, a férfi egyike azoknak a félvilági arab előkelőknek, akik az öröklött vagyont kábítószer-csempészettel egészítik ki.
– Ahogy beléptem a világába, már nem köntörfalazott tovább, lepergett róla az a kevés festék is, amivel mások, a világ előtt eltakarta arroganciáját. Már nem úgy beszélt velem, mint felnőtt férfival, hanem mint egy szolgával szokás, akinek nincs akarata, nincs semmije, csak az engedelmesség.
„Holnap visszamész Dar Dsunba, elviszed a hánumnak ezt a levelet. Élőszóban is elmondod neki, hogy milyen jelentős személyiség vagyok, magasztalod a gazdagságom és a külsőmet. Nem ingyen kérem, kafir – tette hozzá, és egy tekercs papírpénzt húzott elő zakója belső zsebéből –, ahogy egybekeltünk a hánummal, jutalmat kapsz szolgálataidért. Fogd! Ez az előleg!”
– „Lady Hester nem házasodik”, feleltem, de a férfi a szavamba vágott: „Ő neked hánum! Arcátlan gyaur!”
Nem tudtam, mi fájt jobban. Az, hogy gyaurnak nevezett, szolgaként bánt velem, vagy hogy egyetlen pillanat leforgása alatt elvette tőlem a jogot, hogy keresztnevén szólítsam úrnőmet. Csak a fájdalomra emlékszem, és arra, hogy a kín és megalázottság érzése dühvé válik bennem. Lady Hester egy ópiumcsempész felesége legyen? Soha! Mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, kiköptem a díszes perzsaszőnyegre, és a férfi arcába vágtam a vörös pecsétes házasságkérő levelet.
Egy pillanatig némán meredtünk egymásra, aztán az ellenfelem elüvöltötte magát, zsebéből rugós kést rántott elő, és nekem ugrott. Az a remek reflex mentett meg, aminek már a sivatagban, veszélyes utakon is olyan sokszor hasznát vettem. Felkaptam az asztalon álló konyakos üveget, és visszakézből fejbe vertem vele a nyitott pengével hadonászó, félőrült arabot.
– Nem csak hallottam, de éreztem is, ahogy a nehéz, metszett ólomkristály csapása alatt megreccsen a koponya és szétfröccsen az agyvelő. A csempész arcát vér és agyfolyadék öntötte el, izmai elernyedtek, teste pedig összecsuklott, akár egy rongybaba.
Elejtettem az üveget, hirtelen rám tört a hányinger. De igazán csak akkor lettem rosszul, mikor lehajoltam a férfihoz, és kigomboltam az inge gallérját. Érverése már nem volt, viszont a nyakán észrevettem egy sötét foltot: egy csillag alakú anyajegyet. Eszembe jutott a Mahdi legendája: az ember, aki magán viseli a csillagok jegyét…
– Kimenekültem a szobából, a szállóból, ruháimat, holmijaimat hátrahagyva ültem be az autómba, és azonmód, éjszaka nekivágtam a Palmyrába vezető útnak. Nem emlékszem pontosan, de zavart fejjel arra gondoltam, elviszem úrnőmnek az autót, benne a csomagjaival, aztán felmondok, eltűnök, nehogy a gyilkosság foltot ejtsen Palmyra királynőjének hírnevén. El voltam készülve mindenre: üldözőkre, barikádokra, utánam loholó rendőrkopókra és a meggyilkolt bosszúra szomjas rokonaira. De senki sem keresett, sem akkor, sem később.
– Azt mondják, ember nem követhet el tökéletes gyilkosságot, ám a sors megteheti. Mikor hajnalban, elcsigázva megérkeztem Dar Dsunba, az egész háznép az udvarra tódult. Azt hittem, már idáig ért gyilkosságom híre, vártam a megaláztatást, a felelősségre vonást, és ami már előre is fájt, úrnőm szemrehányó, szomorú tekintetét… ehelyett úgy fogadtak, mintha a halottaimból tértem volna vissza, Lady Hester pedig, királynői távolságtartást feledve átölelt. A bőre illatától, teste melegétől elbódultam, úgyhogy alig értettem, mit beszélnek körülöttem. Vagy ötször el kellett ismételniük, mintha egy kisiskolásnak beszéltek volna: előző este Bejrútban újból fellángoltak a harcok, a szállodát, melyben laktam, bombatámadás érte, az épület kiégett, több tucat vendég és alkalmazott a romok között lelte halálát. Mikor Dar Dsun népe rádión megkapta a hírt, azt hitték, én is ott pusztultam.
– Úgy tűnt, megúsztam mindent, tűzhalált, gyilkosságot, de legbelül sejtettem, semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint régen. Valami végzetesen elromlott, és akár a Mahdi volt, akit megöltem, akár nem, Dar Dsun udvarháza fölött beborult az ég.
Amikor kitört a világháború, az úrnő kimeríthetetlennek tűnő nyugati pénzforrásai elapadtak, a részvényei, amelybe vagyonát fektette, elvesztették értéküket. Kénytelenek voltunk hitelekből pótolni a kieső bevételt. – Útitársam lassított, lefordultunk egy még keskenyebb, még elhanyagoltabb útra. Fények tűntek fel előttünk, a Palmyra melletti falu lámpásai. – Talán Hemingway említette egy vállalkozás csődbemenetelének szakaszait. Lassú hanyatlás, majd hirtelen zuhanás, és onnan már nincs megállás a padlóig. Ilyesmi történt az udvarházban is. Előbb csak a látogatók maradoztak el. A törzsfők, akiket korábban elkápráztattak Lady Hester gazdag ajándékai, megsértődtek, mikor az újabb látogatás végén üres kézzel kellett távozniuk. A falu népének és a beduinoknak a bizalma is elpárolgott. Hiszen ha az Ezeregyéjszaka kincsei elfogytak, azt jelenti, hogy Allah elfordította az arcát a rúmi hölgyről!
– Aztán megjelentek a hitelezők. A tartozások fejében lefoglaltak mindent, ami mozdítható és értékes volt. Az antik szobrokat, a keleti szőtteseket, az úrnő ékszereinek javát. A drúz testőrök egy ideig megpróbálták távol tartani a követelőzők hadát, de mikor már az ő zsoldjuk kifizetésére sem futotta, összecsomagoltak, és szó nélkül kimasíroztak a védtelenné váló Dar Dsunból.
Nekem szerencsém volt. A régi cégem újra alkalmazott volna, én pedig kaptam az ajánlatukon. A munkába vetettem magam, és igyekeztem felhajtani némi pénzt, hogy segítsek úrnőmön. Olyasmit tettem, mint soha előtte: kenőpénzt fogadtam el, megloptam a vállalatot, a gazdáimat. Eladtam a maradék becsületemet is, de hiába, a pénzem nem pótolhatta az elúszott milliókat.
– Szívszorító volt időről időre visszatérni Dar Dsunba. A szolgák, egyik a másik után, megszöktek, és ami nem került a hitelezők kezére, azt magukkal vitték ők. Legutóbb, mikor itt jártam, már csak hárman maradtak: a vén dervis, egy szakácsnő, és egy árva lány, akit Lady Hester maga mellé vett. Tegnapelőtt kaptam a hírt egy utazótól, hogy a dervis hetekkel ezelőtt meghalt, a szakácsnő eltűnt, az úrnőm egyedül maradt a kislánnyal. Ide kellett jönnöm. – A férfi leállította a motort, ránk telepedett a csend. – Szálljunk ki.

Másfél embernyi kőkerítés magasodott előttünk, a kapu egyik szárnya kitárva, a másik zsanérjairól lefordulva hevert a kövek közt – átvágtunk az udvaron, a ledöntött dór oszlopok, szobor nélküli talapzatok közt, a márvány járólapokon, melyeket félig már betemetett a homok és a por – az út mentén lugas düledezett, a rózsabokrokat megfojtotta az előburjánzó, szárazságtűrő gyomok tengere – indákon és halott leveleken tiporva léptünk be Dar Dsun udvarházába.
A falak közt az enyészet ütött tanyát, a sarkokban koromsötétté sűrűsödött a homály – társam meggyújtotta a magával hozott petróleumlámpát, körülnéztem – a sarokban óra állt, ingája holt nyugalomban függött a lánca végén – már csak a cikornyás számlapra dermedt mutatók jelezték a régi arany-szép-időket – körben elmállott, pusztult minden, ami szép volt egykor és nemes.
Kikerültünk egy könyvespolcot, amit valamikor, valaki felborított – kötetek, fóliánsok a padón, díszes kötésük, pergamenlapjaik megtaposva, gerincük felhasítva – láttam már eleget ezen a borús-bús, bűnös világon, hogy sejdítsem, vélt-valós rejtett pénzt, bankókat kerestek köztük az ideges-mohó tolvaj-kezek – odébb dívány állt, selyemhuzatát lenyúzták, elvitték, pár piasztert az is megér az ócskásnál… maradt a puszta váz, és szerte a szétszórt belsőségek, a gyapjútömés maradványai.
Újabb szobákon haladtunk keresztül, lélek sehol, pusztulás mindenütt, ócska gramofon tátotta ránk réz-tölcsér torkát, mellette lemezek soha-újra-nem-játszásban elfeledve, egy ablakszárny nyikordult, mutatta foghíját, alatta üvegcserepek tanathosz-imitát’ mozaikja. Hát az úrnő? – kérdeztem volna, de társam vonszolt is magával, tovább, tovább, az utolsó szobáig, a beomlott tetejű, hideg-csillagfényes hálóig – törmelék közt, szemét közt, baldachinos ágyon és szennyes lepedőn ott feküdt Palmyra királynője, a Mahdi asszonya, Lady Hester, kibomlott hajjal, viaszfehéren, harmadnap-halottan.
A férfi az ágy mellé térdelt, kezébe vette a dermedt asszony-kezet, végigsimított az arab-bolondító, szőke fürtökön. Közelebb léptem, vártam volna a hullabűzt, az oszló test ammóniaszagát, de csak parfüm-illatot éreztem – a Májá, az Örökkévaló Érzékcsalódás játszott velem, tudom, de egy pillanatig azt hittem, a nyugodt-holt arc megéled, pilla rezzen, szem és száj nyílik, Lady Hester visszatér közénk – elég intenie, és fény gyúl a házban, friss-heves szél kerekedik, és söpri ki a szobákból a meggyűlt szemetet – szolgahad alázatoskodik elő, úrnőjük felkel fektéből, intézkedik, utasít, királynői termet, ragyogó jelenség, parancsaira nemet mondani nem lehet – szőnyeg kerül a padlóra, abrosz az asztalra, vacsora készül, a konyhában szakácsnő sürög, a szalonban sercegő hangon megszólal az a csinos kis gramofon – útitársam a kezét nyújtja úrnőjének, hármasban vonulunk át a könyvtárszobába, konyakot iszunk, az óra vacsoraidőt üt, de „egy perc, uram, ön író, ezt még látnia kell!” régi kódexeket, asztrológus-fóliánsokat lapozgatunk lelkesen…
Ó, Májá, ó, csalárdság! Ismét az ágy mellett álltam, félig a homályban, holtak birodalmában, és beletelt pár pillanatomba, míg rájöttem, mi rántott vissza bánatos valóságunkba – társam, aki még mindig a padlón térdelt, zokogott.
Férfibánat volt ez, túl minden teatralitáson és hisztérián – nem vigasztaltam hát a szenvedőt, hagytam, hadd folyjanak a könnyei – a legtöbb, amit adhattam neki, a csendes, részvétteli hallgatás volt.
– Sosem mondtam el neki, hogy mi történt Bejrútban. Nem vitt rá a lélek. Ő pedig várta a Mahdit, a prófétát, nap nap után, lankadatlan lelkesedéssel. Esténként a vén dervissel a csillagokat kérdezték… – A férfi felemelte tekintetét. Felettünk milliónyi csillagával ott ragyogott a Tejút. – De ők is hallgattak.
Hajnalodott – útitársam felkelt, és végtelen gondossággal lepedőbe csavarta, majd karjaiba vette a holttestet – az könnyű volt, akár egy száraz falevél – Lady Hester jó ideje már csak az álmaiból táplálkozott.
Míg kifelé haladtunk, az előttem lépdelő férfit néztem, aki két karjában vitte létezése alfáját-omegáját, tizenöt évnyi vak remény maradványait – nevessen, aki akar, de én, aki másra sem vágytam, mint a feloldódásra a szent-békés, örök ürességben, nem tudtam másképp tekinteni rá, mint végtelen-bánatos együttérzéssel és rokonszenvvel – bábu volt ő, kinek kóc-szívét lángra lobbantotta a szenvedély.

A holttestet a kocsira helyeztük, majd beszálltunk magunk is. A férfi előre dőlt, a kormányra támasztotta homlokát, sóhajtott egy nagyot, keserveset.
– Kölyök… Amit elmondtam… tekintsd úgy, ahogy akarod. Ha szeretnéd, vedd gyónásnak, és őrizd meg a titkot. Vagy gondold azt, hogy egy bolond fecsegése volt, és kiabáld ki a damaszkuszi kávézókban. Mit bánom én, tégy, ahogy jónak látod. Egyszerűen el kellett mondanom valakinek, hogy ha én is meghalnék, legyen, aki emlékszik Hesterre és rám. Ennyi az egész. – Felegyenesedett ültő helyében, elfordította a kulcsot, gázt adott. – Köszönöm.

Nem feleltem, csak biccentettem egy aprót – újra úton voltam, Damaszkusz felé, a civilizált világ felé, de tudtam, bárhogy vonzzanak a csillogó-villogó bárok, a tenger, és mögötte Európa ígérete, még sok időnek el kell telnie, hogy ismét nyugodtan aludhassak, és kereshessem tovább szatorimat – letekertem az ablakot, hagytam, hogy gallérom alá cibáljon a hideg menetszél, és a csillagokat néztem – a csillagokat, akikhez Lady Hester annyiszor fordult, és akik évezredek óta ámítják a szenvedély-sodorta, vágyak perzselte emberiséget.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2015-02-01 15:52 Kelvin

Kelvin képe

Úgyis a hozzászólást olvassák el először az emberek, ezért szólok, hogy jó a novella, akinek túl hosszú, az olvassa el telefonról, ágyban fekve.
Tényleg tetszett, de itt nem éreztem indokoltnak a Para-sztájl nyelvezetet, úgy értem, meglettem volna nélküle. Nem gondolom hibának, meg ha annak is gondolom, úgyis úgy írsz, ahogy akarsz, csak ez a írás nem olyan "lazánszarokavilágra" hangulatú, mint amiket írni szoktál ide. Közben meg a karaktered nem vesz részt úgy az eseményekben, hogy befolyásolhassák a történetet a gondolatai, úgyhogy lényegében nem mondtam semmit, de azt 593 karakterben.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

v, 2015-02-01 20:36 Para Celsus

Para Celsus képe

Na igen, tényleg jó hosszú, pedig mint tudjuk, nem a méret a lényeg. Töltöttem volna fel telenovella-formában, ehhe :D
Igazából úgy indult, hogy Ro beültette a bogarat a fülembe ezzel a romantice-dologgal. Ez nekem új, meg nem is vagyok jó benne, aztán ahogy a rossz táncos mindig a kályhától indul, ha keringőzni kezd, én is egy fix ponthoz nyúltam - ez lett a narrátor-tag.
Megpróbáltam keretet adni a sztorinak, szembeállítani egyrészt ezeket a kimondhatatlanság határát súroló (felolvasás esetén fulladással fenyegető) beatnik-mondatokat és a sofőr rövidebb, "realistább" szövegét, másfelől a "buddhista (akarok lenni)" narrátor és a szerelmes férfi érzelmekhez, szenvedélyhez etc. való viszonyát. Tököm tudja, lehet, tényleg felesleges volt, meg lehetett volna írni keret"sztori" nélkül is. Így olyan, mintha a beatnik shavo egy kocsmában sztorizgatta volna el az egészet. Na mindegy. (Ro-nak sem tetszett, azt mondta, túl kevés benne a Para :D )

Szóval piszok kis kísérlet ez, egyszeri kaland, őszintén szólva ledorongolást vártam érte :D (Lehet, még megkapom valakitől.) És bár messze nem a legjobbam, azt vettem észre, élveztem a megírását - sikerült visszakattintani az agyamat "szerkesztő" üzemmódból "íróiba".


"The Rainmakeeeer!"

v, 2015-02-01 20:56 Kelvin

Kelvin képe

Ha ez lenne az első, amit olvastam tőled, akkor zavart volna, mert semmi köze a történethez. Igazából neked nincs közöd a történethez. :D Csak meghallgattad.
De ezt kb. olyan problémának érzem, hogy majd egyszer egy kiadó azt mondja, hogy maradhat ilyen, vagy írd át, mert ő úgy gondolja. Ide teljesen megfelel, mert ismerünk.
Az ilyen szembeállítósdi művészkedés hidegen hagy, engem az érdekelt, mi lesz a csajjal, meg szerelmes fickóval. A történet jó volt, különben el sem olvastam volna.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

v, 2015-02-01 21:15 Para Celsus

Para Celsus képe

Több ilyet úgyse... egyéjszakás kalandnak jó vót :D
(Az ifjú Indiana Jones kalandjai! Megvan, honnan rémlett ez a hülye keretes dolog...)


"The Rainmakeeeer!"

v, 2015-02-01 16:54 Kyle

Kiírtam pár apróságot, mert 1) hogy ne csak azt írjam le, f*sza volt 2) úgy tűnjön, mintha érdemben hozzá tudnék szólni:

"a könyörtelen-szürke por" - Mitől függ, hogy "könyörtelen-szürkét" írsz "könyörtelen, szürke por" helyett? Ízlés-tetszik kérdése? :) Meg - gondolom - így kevésbé megakasztóbb olvasás közben. De komolyan érdekel. :D

"gyomrom elébb korgott-morgott, majd igazodva sanyarú sorsomhoz, öklömnyivé húzódott össze" - Innen szerintem az "eléb" meg az "össze" szót simán kikaphatod.

"Elég volt ránéznem a férfi kicserepesedett, összeszorított ajkára, kormányt markoló kezére és kifehéredett bütykeire, hogy megsejtsem – most jön a mese, a történet, amely a sivatagba űzte ezt az embert, és amit most végig kell hallgatnom." - Ez az átvezetés-eszköz nagyon bejött, megjegyzem magamnak. :)

"merészkedtek be. elég bajuk volt a városi felkelőkkel." - Elég

"A pénz nem akadályt, ha kell, kétszer annyit fizet, mint az előző állásom." - itt felejtettél egy t-t (akadály). :)

"soha-úra-nem-játszásban" - újra

Iszonyatosan tetszik a fogalmazásod, még mindig. Csakhogy egy ilyet említsek: "gallérom alá cibáljon a hideg menetszél," Első blikkre nem tűnik nagy dolognak, de mégis, asszem ezt szokták érteni a nagyok az alatt, hogy "izgalmas" szavakkal kell írni. És ez jellemző az egész novelládra. :)

Engem talán egy kicsit csak az zavart, hogy a főszereplő háttérbe szorult, de a történet na meg a hangulat (már megint!) feledtette ezt velem. :) Elolvasom én majd még ezt alaposabban is, mert úgyis csiszolnom kell a fogalmazásomon.

F*sza volt! (Ennyit szerettem volna írni igazándiból, minden más csak körítés.)

v, 2015-02-01 20:50 Para Celsus

Para Celsus képe

Áá, köszi! :D Tényleg sok benne az elütés, csak most nézem - általában Ro szokta átnézni az anyagaim, mielőtt elküldöm őket ide vagy oda - de most sok volt a dolga, ez a fázis kimaradt, és tessék... Ég is a fülem. (Otthon most majd kapom az ívet, Roah ilyenkor mindig megjegyzi a maga bájos módján, hogy ott az a sok piros a wordben, hogy nem vettem észre, more? :D )

A gondolatjelek, na igen... öt éve téma, van, akinek tetszik, van, aki feleslegesnek tartja ezeket a petrencésrudakat - nekem ritmikailag jön be - imitálja az élőbeszéd "hanghordozását", a felolvasás lendületét - vesszőket is használok a szövegben, naná, de a vesszőnél megtorpansz, szünetet tartasz, valahol meg ritmust tekintve jobb, ha mint a meszes, zúdulsz rá a következő szóra - ahol pél'dul dobálom egymásra a jelzőket.

Igen, a főszereplő háttérbe szorulása... ahogy Kelvinnek is írtam, tartottam a romantikus műfajtól, ezért kellett a beatnik-srác, hogy az ő szemein keresztül lássam-láttassam a tulajdonképpeni történetet. Veszélyes, mert borul az arány, talán fölösleges is.


"The Rainmakeeeer!"

v, 2015-02-01 21:04 Kyle

Azért nem olyan vészesen sok az elütés, chillax! :D

A gondolatjelek, na igen. :) Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dologban, de inkább rákérdeztem. :) Tényleg nem akaszt meg annyira, mint egy vessző, csak sokszor furcsa volt a szememnek, mert ugye nem gyakran látom így. :)

Horrort nem írsz egyszer?

v, 2015-02-01 21:09 Para Celsus

Para Celsus képe

Horrort? Öööö... nem :D Jó múltkor néztük az Ómen 2-t, talán akkor került szóba: ha elkezdenék, próbálnék horrort írni, menet közben megsajnálnám a szereplőket. Egyetlen novellám van, amiben morzsányi horror-elem figyel, de a végén az is átmegy érzelgősbe :D


"The Rainmakeeeer!"

sze, 2015-02-04 08:37 Roah

Roah képe

Van egy olyanja Parának - fizikailag megírta, nem teketóriázott vele, lelkileg vannak gondok. :D

Annyira sajnálom, hogy Ndy Mennybe az Angyala már nincs fent, mert kiadták egy novellás kötetében. A Mennybe az Angyal pont olyan novella, ami horror műfaja ellenére szép lett. Anno nagy vita volt a mű alatt - szerintem, és még néhány olvasó szerint azért szólt nagyot, mert brutális gyilkost mutatott be szépen, hajszál híján gyönyörűen, az átalakulását ábrázolták, valami elképesztő tömörséggel, mások pedig, köztük Kelvin is, szerették volna, ha a sztori "megmutatja a csunyáját." Micsoda szakmázás volt ott! Kár, hogy már nem olvasható, igencsak tanúságos volt az érv kontra érv, az irodalom és a szakmaiság ütköztetése. (Én továbbra is állítom, hogy a novella szuper lett! Ha több vér lett volna benne, kivérzik, sablonos, és ezzel a lendülettel el is veszíti az erejét - nem kellett volna bele csunya.)

Parának is ilyesmi a horror stílje; nagy slunggal berepül, berepít, aztán amikor jönne a csunya, konzekvenciázik, szentimentális hangulatot teremt, egyszerűen megszánja a karaktert/eket, és tompít a zuhanásukon, landolásukon.
Az ötletei is arra utaznak, hogy mondjon vele valamit, nem szereti lebegtetni, de Isten-igazából kínozást sem - ebből a leggyengébb, amikor jönnének a kegyetlen képek, pazar szavakkal ellensúlyozza, mákjára, ugyanis ez okból nem lesz hiányérzeted -, megírja a horrort is, mert a hideg kiráz, de nem az ő asztala.
Azt hiszem, nem szereti csinálni. Nem akarja átadni. Talán ebből ered.

A Karcon szerintem Kelvin és Dana ennek a műfajnak a zsigeri művelője, viszont náluk a fogalmazási mód a történet hangtompítója.
A Karcon túl pedig King, Koontz, Barker, Lovecraft... :)))))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-04 09:51 Kyle

És ezt el lehet olvasni valahol? :)

Egyébként még mindig nem olvastam olyan horrort, amitől úgy rendesen beparáznék. Olyan bokalefosósat.

Lovecraft... vele nem tudom, hányadán álljak. Próbálkoztam vele, de naaagyon uunaaaalmaaaas. :'/

sze, 2015-02-04 10:59 Ovidius

Ovidius képe

Akkor még nem olvastad Barkertól a Kárhozatot... :D

Sajnos Lovecraftról leírt véleményed megint igazolja, hogy a túlságosan áttételes, rejtett horror kisebb kört érdekel, mint a tomboló érzelmekkel, és érzéki -- lásd vér, velő, látványterror -- hatásokkal operáló változata. Lovecraftnek még a sci-fi jellegű írásaiban is ott rejtőzik a láthatatlan rémületet cseppenként adagoló injekcióstű. Ott van például az Eryx falai között című novellája. Kifejezetten sci-fi, de mire a végére érsz, kiver a hideg veríték...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

sze, 2015-02-04 11:22 Kyle

Még nem, de már annyiszor említettétek itt a Karcon, hogy mindenképpen el fogom olvasni! :D

Ami pedig Lovecraftet illeti: engem sem a vér érdekel, én borzongani szeretnék. :) És noha Lovecraftnél tényleg érezni azt a láthatatlan rémületet - szerintem mintha lüktetne :D -, mégis úgy érzem, a kelleténél jobban elnyújtja a történeteit. Várom, hogy történjen végre valami. De ez lehet az én hibám, és csak türelmetlen vagyok.

(Egye-fene, adok neki még egy esélyt! :D )

sze, 2015-02-04 11:04 Para Celsus

Para Celsus képe

Neeem, nem publikáltam sehol.
A Doktor játékai a Lector magazin második számában jelent meg, visszakanyarodva egy korábbi kérdésedre. :D
http://spiritart.hu/lector/lector2.pdf


"The Rainmakeeeer!"

sze, 2015-02-04 11:19 Kyle

Hehe, köszönöm! :D

v, 2015-02-01 22:07 Obb

5

Kegyetlen jó, mégis van vele bajom, vagyis nem is bajom, hanem más...
Az elején majdnem frászt kaptam a kötőjeles szavaktól,nem értettem a használatuk miértjét. Sokuk olyan, amikor lehet vessző, de egy kicsit másként értelmezve akár elhagyható. Igaz akkor meg lehetne magyarázkodni, mert biztosan lennének páran, pedig jó pár értelmezhető úgy, és akár elhagyható a vessző.
Aztán meg ott az a sok hosszú, többszörösen összetett mondat. Veszélyes, mert én is sokszor a saját csapdámba esek, mert nagyon kell ám pillogni, hogy ne legyen kárára a szövegnek. Mondjuk nálad azért kicsit más, mert egyértelműen különálló mondatokat is beépítesz, így csak a mondat tűnik hosszúnak, viszont követhetőbb.
Gondolom, most nem feltétlen azért alkalmaztad, mert egyedivé akartad tenni a szöveget, hanem inkább a két mesélőt szeretted volna elkülöníteni.
Mert érdekes módon egyből gördülékenyebb, mesélősebb, könnyebb lett a szöveg, amikor a sofőr veszi át a mesét. Viszont a szándékoddal ellentétben mégsem igazán azt éreztem, hogy más mesél, hanem azt, hogy ugyanaz csak mást mesél, most nem az útját, hanem egy balladát, próbáltad kompenzálni, krahácsoltattad meg ilyesmi, de attól még nem különült el igazán a szöveg, csak azzal, mint az öreg, külső jegyeiben.
Persze egyértelmű, hogy a második meséléshez tudtam jobban alkalmazkodni, hiszen nekem az a természetes, és ez nem jelenti, hogy az első nem járható vagy nem jó út. De nálam ott alapozódott meg, és nem az elején, bár fel kellette a figyelmemet az utazó srác is.
Aztán, amikor visszakerült a szó a sráchoz a végén, mintha valami megváltozott volna, nem zavartak a számomra szokatlan megoldások, nem zavartak a hosszú mondatok, nem zavartak a kötőjelek, sőt vártam, hogy jöjjenek, valahogy élt lüktetett, behúzott magához.
Na, baromi jó, mire is lyukadtam ki, most jó-e a narráció így vagy nem? Na itt van az, hogy meg kellene nézni minden egyes szókapcsolatot meg tagmondatot, hogy elején miért nem működött, a végén miért. Ez már majd a te dolgod lesz, babra munka, és lusta vagyok :)
Ötletelni persze tudok, lehet, segítene az is, ha elején nem olyan töményen kapjuk ezt meg, vagy hamarabb megtörhetné valami, olyan óvatosan szoktatni az embert hozzá. De lehet csak annyi az egész, hogy ott még te sem kaptad el annyira, és akkor a babra munkával meg lehet pucolni.
És ne felejtsük el azt sem, hogy a végére már el tudtam elvonatkoztatni, és talán pusztán az alapból bennem lévő berögződések nem engedték úgy befogadnom az elejét mint a végét.
Ha két mesélés van egy sztoriban, az is mindig hordoz egy veszélyt, mármint az azonosság érzetének veszélyét, amit én is éreztem, ezt ha nem szó szerinti idézést választod, máris likvidálhatod még a lehetőségét is az ilyennek.

v, 2015-02-01 22:20 Para Celsus

Para Celsus képe

Köszi! :)
Egyrészt a részletes választ (mindig szükségem van infó-visszacsatolásra), másrészt a tippeket. Szó se róla, paráztam (ehhe) rendesen, hogy eleje-vége és a közepe közt kilátszanak a varratok. A gondolatjelekkel, adj-neki-szöveggel meg rizikózom, vagy bejön, vagy nem, itt most felemás képet mutat - de legalább van honnan kiindulnom, hogy legközelebb mit próbáljak jobban összehozni.


"The Rainmakeeeer!"

k, 2015-02-03 20:28 Roah

Roah képe

Két bajom, majdnem három van vele. ;) :)))

Az első, hogy túl hosszú a címe! :D Nem fér rá az aktuális vizes-flakonomra, túl hosszú. (Csak viccezek! Szerintem tök jó címe van - nem Parás; más. Kísérleti...cím.)
Aztán a második, hogy igen, amit mondtam, hogy kevés vagy benne te, kevés a Para, nekem legalábbis, de mivel köszönő viszonyban nem vagy sem a stíllel, sem a témával, simán ment lefelé az állam, a kilencedik felé, amikor elsőnek olvastam.
Most mit csináljak? Jobban bírom a te stíled, azt a szinuszosat, de ez az én vétkem olvasóként, nem a tiéd, íróként. Különben is, uno: sosem írtál romaticét, és a jelek szerint menne, due: a mesét mesében nagyon ritkán látom errefelé, jól, tre: a sztori a sztoriban karakterei fura-mód egész jól életrekeltek, engem is az érdekelt, mi lesz velük, ilyesmik, és adok egy narancsot, amiért nem is lámurkodtál és közben mégis, kvatro: az ötlet tetszett.

Csak nem te vagy. ;) :))

Na és? ;)

(Nem is merném dicsérgetni, mert a végén elkanyarodsz a műfaj felé, az olvasóid meg kilapítanak, felnégyelnek kis csíkokra engem, és mehetek könyvjelzőnek az Egri Csillagokba, vagy a Hellász Hőseibe. :)))

Jó lett!
A narráció...érdekes, amit Obb említ - nálam meg pont fordított hatása volt. Úgy voltam vele, hogy túlságosan elkülönül a két karakter, túl távolinak tartottam őket egymástól; ennek eredményeként véltem úgy, hogy kevés benne a Parális elem.
Lehet abban valami, amit Obb mond. Nem tudom.

De azt igen, hogy bííí-bííí-bibáppolj! ;) :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2015-02-04 09:33 Para Celsus

Para Celsus képe

Tessék kisbetűvel írni :D Amúgy kifért az, láttam :)))
Kísérletezni jó, lehet, muszáj - szerintem ez az, ami előrevisz. Az emberi kíváncsiság. Egy kísérletnek - mert kíváncsi voltál, mi lenne, ha - jó volt.

Nyugi :))) Nem fogok átnyergelni Románára vagy Tiffanyra, nem lesz tele a lakás rózsaszín drapériával, és nem fogok Enríke Igléziászt és Ciki Mártint hallgatni ihletforrás gyanánt :)))

https://www.youtube.com/watch?v=qClCmd5zf9w


"The Rainmakeeeer!"

cs, 2015-02-05 14:02 Roah

Roah képe

Hallgasd meg inkább ezt. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=JbiSlPqb2PY

(Jobban tetszett akkoriban a zene, mint maga film(sorozat), ez volt az első olyan történet, amiről szentül meg voltam győződve, hogy a muzsika adta el, a muzsika miatt szerették olyan sokan, amiatt nézték. Egyszerűen a dallam miatt ültem le a tévé elé, mert ezzel a zenével indult a stáblista, és ezzel is zárult, olykor-olykor felszuszogott egy szólama a jelenetekhez. Michael York - jobb volt Franco Zeffirelli féle, hatvannyolcas Tybaltjaként -, és Andie Mcdowel sem sokat segített az alkotáson, pedig a széria ötlete ragyogó volt szerintem.)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2015-02-05 15:42 Para Celsus

Para Celsus képe

Én a spagettiwesternekkel vagyok így. Nem egy darabnak a történetére nem is nagyon emlékszem, csak a zenékre.
Most komolyan, kit érdekel, hogy Franco Nero kék szemmel félvér indiánt játszik, mikor ilyen zene szól hozzá?
https://www.youtube.com/watch?v=3uC4xyXvcTA
(Guido és Maurizio de Angelis és a Keoma, az utolsó sikeres spagettiwestern)

https://www.youtube.com/watch?v=Rwfl1SYjX2M

És persze a füttyszó, amelyről mindenki tudja, kinek a közeledtét jelzi:
https://www.youtube.com/watch?v=AYlSr71W3zA

És az X-akták? A zene is szerves részese volt a para-faktornak :D

Ezt pedig a sivatag miatt:
https://www.youtube.com/watch?v=3gzqsmx1KGU


"The Rainmakeeeer!"

sze, 2015-02-04 01:53 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Tényleg kegyetlen jó a történet, a fogalmazás nem különben. A terjedelem ellenére nagyon gyorsan ledaráltam, mert ahogy haladtam vele, egyre kíváncsibb lettem.

"hogyisne! tán rablógyilkos"
"macska-csajokat! az se baj"
- Bizonytalanul kérdem: felkiáltójel után nem nagy kezdőbetű kellene? :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

sze, 2015-02-04 09:23 Para Celsus

Para Celsus képe

Ajjaj... tényleg. Javítom menten :D
Köszi szépen az olvasást! Kicsit tartottam a történet fogadtatásától, mert a vadregényes romantika nem az én világom, de örülök, hogy tetszett. :)


"The Rainmakeeeer!"

h, 2015-06-15 08:05 Gitáros

Gitáros képe
5

Én egyelőre még az "egy újszülöttnek minden vicc új" korszakomban leledzem itt a Karcon, ahogy a különböző tagok régebbi, vagy újabb írásait olvasgatom.
Falom a történeteket, megpróbálom kiismerni a különböző írók stílusát, vannak olyanok, akik már most is nagy kedvenceim, míg mások hullámzó teljesítménye miatt egyelőre várok az ő koordináta-rendszerben való elhelyezésükkel.

Szó se' róla, alapanyag van bőven, ha egy kis repülővel lezuhannék valahol a Csendes-óceán valamelyik kis szigetén, és valami csoda folytán életben maradnék, aztán a hosszú távú élelmezésemet is meg tudnám oldani valahogy, és persze, lenne nálam egy laptop, akkor biztosan nem unatkoznék a hosszú hetek, netán hónapok alatt, amíg arra várnék, hogy valaki majd csak észrevesz, és kiment a végtelen víztükör kékjébe vesző, aprócska szigetről, annyira el tudnám foglalni magam a "karcosok" novelláinak az olvasgatásával.

A lényeg.
Elolvastam ezt a novelládat is, - a többi is tervbe van véve, másokéival együtt, - és csak annyit mondhatok, hogy baromira tetszett, a helyszínválasztás, a szereplők bemutatása, a hangulat megfestése, a jelzők gazdagsága, a mondatok olvasmányossága, a történet gördülékenysége, filmszerű mivolta miatt.
Amúgy is különleges affinitást érzek az ún. "egzotikus" tájakon játszódó történetekkel szemben, - talán ezért is kezdtem el útleírásokat gyűjteni, még gyerekfejjel, vonzott az idegen tájak, városok, népek, emberek világa, a miénktől eltérő kultúrák egzotikuma - és mindig is szívesen olvasok ezekről, aminthogy a filmek közül is nagy kedvenceim azok, amelyek tőlünk távoli tájakon játszódnak.

Mostanában megfigyeltem magamon egy érdekes jelenséget, - ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem.
Azoknál a történeteknél, amelyek tetszenek, önkéntelenül kizárom magamból a kritikusi énemet, nem akarom kielemezni, számba venni, kigyomlálni a hibákat, javítani a félreütéseket, korrigálni a tévedéseket, azt úgyis megteszik helyettem mások.
Természetesen, ha valami nagyon nagy, szembeötlő hibát találok, akkor azt azért szóvá teszem.
De alapból, én olvasni szeretek, átadni magam a történet érdekességének, sodrásának, hangulatának.
És ez ennél a történetnél tökéletesen bejött.
Nagyon szívesen olvasnék Tőled még hasonlókat, akár ugyanezzel a szereplővel, akár mással, ezeken a tájakon játszódó, érdekes, kalandos, semmiféle filozofáló, világmegváltó jelentőséggel nem bíró, egyszerűen csak jó értelemben vett, szórakoztató történeteket, amelyek persze nálad mindig bírnak valami komolyabb mondanivalóval is...

Az én teljesen szubjektív, - ezúttal mindenféle, hibákra rámutató szándék nélküli - véleményem egy dolog miatt lehet érdekes.
Ugyanis, én vagyok a végállomás.
Én vagyok az olvasó!
TE NEKEM ÍRSZ!
Énmiattam agyaltál órákig egy-egy jelzőn, mondaton, nekem akartál felhőtlen, vagy éppen elgondolkodtató perceket szerezni azzal, hogy elém tetted ezt a novellát, én pedig, pontosan emiatt a különleges kapcsolat miatt, megmondanám, ha nem tetszett volna a történet.
De tetszett.
5 csillag, mindenféle hezitálás nélkül.

Miki

k, 2015-06-16 07:01 Para Celsus

Para Celsus képe

Örülök, hogy tetszett! :)

Általában én vagyok a legjobban meglepve, ha sikeres egy írásom - a sokat emlegetett Boszorkányvágtáról péld'ul az életben nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog a népnek - otthon gépeltem, miközben készültem felfelé Pestre, ugráltam a pc és az utazótáskám között, közben öcsém Neptunját buheráltam, mert megin' valami le/beadási határidő volt - amit pedig nem sikerült legépelnem, azt a buszon írtam meg, zötykölődve, fél óra alatt, úgy, hogy valami szuszogós, szőrös férfiállat terpeszkedett a mellettem lévő ülésen, és böködött a könyökével. :D

Szóval ja, akad több ilyen történetem, bár a helyszín kevésbé egzotikus, de ugyanez (vagy legalábbis hasonló) fazon a főszereplő. :D


"The Rainmakeeeer!"

v, 2017-08-27 19:40 Suana

Most találtam rá erre az írásra. Ha közben nem írt volna kétpercenként a barátnőm, "egyszuszra" végigolvastam volna, de így is sikerült a végére jutni. És most szépen megfordulok, és elindulok lefelé azon a létrán, amelyiken felfelé akartam menni. Sebaj. Mindig is tériszonyom volt. Elég lesz nekem egy széken álldogálni.

Nagyon jó. Gyorsan írtam hozzászólást, amint végeztem az olvasással, hogy még véletlenül se olvassak el egy régebbi hozzászólást se, ami esetleg befolyásolhatna.

Tényleg nagyon jó. :)

Üdv: Sz

h, 2017-09-11 19:42 Para Celsus

Para Celsus képe

Köszi szépen :) (Csak eljutottam ide is... el is felejtettem, hogy ez a novellám még fent van itt :D )


"The Rainmakeeeer!"