Homokszemek

Lidérc elmerengve végigsimított egy ősöreg, rajzolt plakáton. A megsárgult papírlap szárazon zümmögött az ujjai alatt. A levegőt megtöltő poros illat régmúlt időket idézett. Talán egy, a zsáner hőskorából fennmaradt horrorfilmhez tartozhatott. A cím betűi felismerhetetlenségig fakultak, alatta összemosódott fatörzsek között kontúrjaikat veszített árnyékok kergetőztek. Az egyikükben felismert egy rémmaskarába bújtatott alakot, bár hogy kiféle, miféle lehetett, azt nem tudta megállapítani. A fenyők előtt rémülettől eltorzult női arc meredt a nézőre, mintha csak tőle várna segítséget.
Vajon mikor halhatott el az utolsó sikoly a nézőtereken? Hová tűnt a félelem? Hová tűnt minden? Az emberek mintha csak halkan kattogó gépekké váltak volna. Apró, hangyaként nyüzsgő figurák, melyek egymást taposva próbálnak elérni egy láthatatlan célt, mielőtt az őket továbbhajtó elem végleg kimerülne.
Mégis, mikor felejtettünk el rettegni?
A választ már elmosták a folyamatosan pergő percek, akárcsak magát az érzést.
Vagy az emlékeket.
Ki vagy?
Honnan jöttél?
Mi a neved?
Mindent maguk alá temetettek a homokórából alápergő finom szemcsék.
Mikor a Színház szúette ébennel burkolt falai közé került, még volt neve, talán családja és munkája is. De az ember lassanként feloldódott a folyamatosan rohanó másodpercek forgatagában, és csak egy kísértet maradt, aki csöndesen bolyongott az elhagyott folyosók kopottas márványpadlóin az emlékeit keresgélve, vagy bármit, amibe kapaszkodhat. Ajtókon rontott be, majd üres szobákban bámulta a pergő vakolatot. Öreg újságokat lapozgatott át a lerobbant jegypénztárnál, és szétszórta őket, hogy aztán valaki megint összerendezze, mikorra visszatér. Kaparta a semmibe nyíló ablakok vak üvegét. Néha kijárat után kutatott, bár kételkedett benne, hogy bárkit vagy bármit is találna odakint.
Végül már csak bambán vergődött a hallgatag falak között várva valakire, aki a nevén nevezi, és visszahoz mindent, ami elveszett.
Ekkor jelent meg az Idegen. Arcát fehér agyagmaszk alá rejtette, vidám, zöld szemei kísértetiesen világlottak elő belőle, fekete, csuklyás köpenye széle a Színház poros földjét seperte. Félretaposott, sötétszínű bőrcsizmáján sárfoltok száradtak.
Mikor a neve után kérdezősködött, az Idegen kinevette. és újat adott neki: Lidérc.
Aztán csak sétálgattak és beszéltek a semmibe, a semmiről. Lidérc néha rágyújtott a cigarettából, amellyel a másik kínálta meg.
– Tudod, Lidérc – ismételte sokszor. – Az emberekből kiveszett valami. A nézőterek üresek. Már senki sem kíváncsi semmire. Amit lehetett, már megmutattunk egymásnak. A múltban élünk. Talán csak az ilyen helyek maradtak meg a jelennek – mutatott körbe a nézőtér szakadt kárpitú székein. – Mindenki tovább vergődik, míg mi elenyészünk. Hát nem furcsa? – A távolba révedt, majd dúdolgatni kezdett.
Az egyszerű dallam azóta is Lidérc agyában ragadt, amelyet ócska wurlitzer módjára ismételgetett újra és újra. Már több ízben is kérdezősködni akart felőle az Idegentől, de minden egyes találkozásuk alkalmával elmaradt. Végül már teljesen lemondott róla, de egyszer-egyszer azon kapta magát, hogy csendesen dünnyögi, miközben a Színház labirintusát rója. Időnként eszébe jutott, talán valaha ismerhette a dalt, amelyhez a rövidke taktus tartozott. Talán. De hiába erőltette az emlékezetét, csak a fejében lévő zenegép szólt rekedten.
Egy alkalommal megpróbálta leklimpírozni az étteremben álló elhangolódott zongorán, ám a hangszer nem engedelmeskedett az akaratának. Hamis, félrecsengő dallam szállt fel az elhagyott asztalok között, hogy aztán végtelennek tűnő pillanatokig lebegjen felettük baljós árnyékként, majd elhaljon.
Ezután többé nem látogatta meg az éttermet.
Valami haloványan rémlett neki arról, hogy még kiskölyök korában tanult zenét. Szinte érezni vélte a linóleumpadló kesernyés szagát, mely belengte a tantermet, ahol a szolfézsórákat tartották. Mindig későn tartották őket, és sohasem mert egyedül elindulni. Az édesanyjának kellett elkísérnie.
Egy arc derengett fel, majd azon nyomban el is tűnt, mintha sosem lett volna. Hiába kapaszkodott az emlékbe, az egyszerűen kicsorgott az ujjai közül. Csak a kopott billentyűk érintése, és a fals, élettelen hangok kergették egymást üres elméjében.
Maró, hideg üresség töltötte el a mellkasát, bordái szinte recsegtek tőle. Torka elszorult, mintha egy folyamatosan növekvő gombócot tömtek volna le rajta. Szája meg-megrándult. Egy könnycsepp végigszaladt az arcán, majd a zakójára hullott.
Mi ez az egész?
Fejét a két tenyere közé szorította. Azt akarta, hogy vége legyen. Hogy minden a sötétségbe hulljon, és elcsendesedjen örökre. Meg akart szűnni. Véglegesen elmerülni a fekete űrben, amely belülről zabálta.
Miért kínlódik még mindig? Miért nincs valaki, aki véget vetne ennek az egésznek? Az emlékei kavargó páraként foszlanak semmivé, ő pedig itt marad egyedül.
Valami elpattant benne, az elméjében tomboló vihar csitulni kezdett. Nem maradt más, csak lágyan szállingózó homokszemcsék.
Még egyszer utoljára végigsimított a kopott plakáton, majd ellépett mellőle.
Hol járhat az Idegen? Jócskán ráfért volna most a társaság.
Bár az igazat megvallva ez teljesen mindegy. Ha úgy látja jónak, majd megjelenik.
Lidérc elmélázva baktatott a keskeny folyosón. Bekeretezett filmplakátok úsztak el mellette sorban, méla lassúsággal. Ügyet sem vetett rájuk, csak hallgatta, ahogy léptei neszét visszaverik az enyhe dohszagot árasztó falak.
Egyszer csak az előtérben találta magát. A beszakadt tetejű jegyárus bódé felett jókora, aranyozott csillár himbálózott. Körülötte nyurga, faragott oszlopok törtek a magasba, hogy megtartsák a bordázott mennyezetet. A padló mattra fakult márványborításán tompa fénypászmák ültek, rajta az évek alatt bordóvá kopott, keskeny szőnyeg nyúlt el, a nézőtérhez vezető kőlépcső töredezett fokaiig. A falakon szakad függönyök és elnyűtt kárpitok díszlettek.
Pont, mint egy kísértetkastély. Csak a pókhálók hiányoztak, de Lidérc eddig semmilyen más élővel nem találkozott itt önmagán és az Idegenen kívül.
Közelebb lépdelt a jobb napokat is látott bódéhoz. A repedezett üveg előtt megint ott trónoltak az újságok, szépen egymásra pakolva.
Lidérc unottan belelapozott az egyikbe. Már szinte kívülről fújta az elhalványodott, apró betűkkel szedett cikkek nagy részét.
Idős párt gázoltak halálra Zeleneč-en.
Terrortámadás a Világkereskedelmi Központ ellen!
Meghalt Fidel Castro.
Görögország az államcsőd szélén!
Harmontban egy kisteherautó áthajtott a szalagkorláton, és egy fának csapódott. A vezető életveszélyes állapotban!
Elhúzta a száját, és undorodva lecsapta a napilapot a többi tetejére.
A szenzáció mindenek felett…
Ekkor megakadt a szeme az újságkupac mellett heverő apró kulcson. Némi homlokráncolás közepett felemelte, hogy jobban megvizsgálhassa a róla fityegő bilétát. 37. Furcsa. Eddig a Színház egyik ajtaján sem látott számozást, vagy bármi hasonlót.
Elgondolkodva a farmerja zsebébe rejtette a kulcsot, és nekiindult a Színháznak. Talpa alatt halkan kopogott a repedezett márvány.
Nemsokára újra azon a folyosón találta magát, ahonnan nemrég érkezett. Lehajtott fejjel meredt kopott, felemásszín tornacipője orrára. Tagjai mintha ólomból lettek volna. Gépies mozdulatokkal lépkedni kezdett a tőle párméternyire levő ajtó felé, melyen ott díszlett a harminchetes szám.
Mi a fene? Honnan került oda egyáltalán? Mikor nem sokkal ezelőtt erre járt, még biztosan nem látta.
Fejében összefüggéstelen gondolatok cikáztak. Semmit sem értett, csak bambán bámult a kopott, ében ajtóra.
Pár pillanatig eltartott, mire sikerült összeszednie magát. Előkotorta a kulcsot, és remegő ujjakkal a zárba csúsztatta. Halk kattanás. Lenyomta a kopott rézkilincset.
Barátságosan berendezett, kuckónyi szoba tárult a szeme elé: összekarcolt parketta, vörös alapon fekete mintás kicsiny szőnyeggel, az egyik sarokban bevetetlen ágy álldogált, vele szemközt csíkos terítővel letakart asztal, rajta apró lámpa, mellette ormótlan kockatévét és VHS-lejátszót tartó komód, egy kétajtós ruhásszekrény.
Valamint egy polc tele könyvekkel.
Lidérc beljebb lépett. Összehúzott szemmel leemelt egy kötetet. Stephen King Carrie-je volt az. Belelapozott: első kiadás, 1974. Visszatette a többi közé, és kézbe vett egy nem túl vaskos példányt. Ezen csak a Hemingway szó állt jókora betűkkel. Feltehetően az író egyik novellagyűjteménye. Lidérc a Carrie mellé csúsztatta.
Megakadt a szeme egy vékony füzeten. Kihúzta a regények közül, és felcsapta a közepe táján. Macskakaparásszerű kézírással rótt rövid verssorok tárultak a szeme elé.
Esőcsöppeket
Hord szerteszét a bús szél
Megvesz a hideg
Gyengéden végigsimított a felkunkorodott sarkú lapokon, majd letette a nyitott füzetet az asztalra, a lámpa mellé.
Kitárta a ruhásszekrény ajtaját. Csodálkozva vette tudomásul, hogy csupán a felső két polcon árválkodott pár kamaszméretű fehérnemű, nadrág és póló, a többit kazetták töltötték meg. Kihúzott egyet a sokból, és megvizsgálta. Valaki reszketeg szálkabetűkkel a Jedi visszatér és a Majmok bolygója címeket véste rá.
Lidérc akaratlanul is elmosolyodott, majd visszarakta a VHS-t a többi közé.
A következő kincs, ami a kezébe akadt, egy karcos zöld fémtolltartó volt. Óvatosan megrázogatta, azután kinyitotta. Lelt benne néhány homályos üveggolyót, egypár csomóba állt gemkapcsot, apró csavarokat, egy tekercs szigetelőszalagot, egy megrágott radírt, egy törött óramutatót és egy elhalványult fényképet.
Sokáig forgatta fotót az ujjai között. Négy embert ábrázolt: egy fáradtan mosolygó nőt, két fiatal fiút, és egy zord vonásokkal megáldott férfit. A fiúk inkább a nőre hajaztak. Mintha csak ikrek lettek volna, leszámítva a látványos korkülönbséget: vékony szálú, szőkésbarna haj, enyhén előreugró pofacsont, apró orr, széles, vékony száj. Egyedül erőszakos álluk utalt az apjukra.
Lidérc kísértetiesen ismerősnek érezte a családot.
Csak tudta volna, honnan.
Ekkor valaki megérintette a vállát. Ijedtében a földre szórta az üveggolyókat, melyek surrogva gurultak szét a parkettán.
Az Idegen állt mögötte.
– Üdvözletem, Lidérc – szólalt meg. Hangját tompává tette a fehér agyagmaszka.
Lidérc zavartan biccentett és letette a tolltartót. Reszkető jobb kezében még mindig ott szorongatta a fényképet. Az Idegen kérdőn nézett rá, mire némi hezitálás után odanyújtotta neki. Az megnézte, majd halkan kuncogva visszanyújtotta neki.
– Megrémítettelek? – kérdezte.
– Egy kissé – ismerte be Lidérc.
– Látom, érdekesnek találod ezt a helyet. – Az Idegen az asztalhoz lépett, és kézbe vette a füzetet. – Ezek nem is olyan rosszak. Gondolom beleolvastál már. Haikuk.
– Tudom.
– Honnan?
Lidérc elgondolkodva bámult maga elé pár pillanatig, majd zavartan széttárta a karját. – Nem tudom.
– Kár –mondta az Idegen halkan, majd lehajolt a földre az egyik üveggolyóért. – Pedig szép műfaj. A keletiek mindig is egyszerűbbek voltak valahol. Mi oldalakat ömlengünk érzelmekről, halálról, dicsőségről, ők pedig verset írnak a szélben hajladozó nádról. – Halkan felhorkant. – Hát nem furcsák? Ebben – lengette meg a füzetet. – van pár egész érdekes próbálkozás a kettő ötvözésére. Kár, hogy a gazdája korán halt. Nem vagy éhes?
Lidérc bólintott. Nem is tudta, mikor evett utoljára.
– Akkor induljunk! – Az Idegen kiviharzott az ajtón. Köpenye fekete zászlóként lobogott utána.
Lidérc eleinte azt hitte, az étterembe mennek. Eddig, ha enni akart, mindig talált ott magának valamit.
De az útjuk egészen másfelé vezetett. Ezt a folyosót még sohasem látta. Sima, fehérre meszelt falairól nem figyeltek ősrégi, kifakult plakátok. Padlóját egyszerű, megmunkálatlan kőből rakták. A plafonról patinás viharlámpák lógtak.
Az Idegen megtorpant egy robosztus faajtó előtt, hátrapillantott a válla felett, majd benyitott.
– Foglalj helyet – mutatott a szoba közepén trónoló faragott lábú rózsafa asztal mellé tolt székek egyikére.
Lidérc leült, és körbenézett a helyiségben. Nem látott sem lámpákat, sem pedig ablakot, mégis fényárban úszott minden. A falakat vidám, sárgás színű tapéta borította. A háta mögött egy lakkozatlan, kilincs nélküli ajtót vett észre, mellette egy kredencszerűség ácsorgott, melyről az Idegen épp leemelte az odakészített két tányér ételt. Az egyik sarokban egy apró polcon poros bakelitlejátszó árválkodott.
– Nem bánod, ha bekapcsolok egy kis zenét? – kérdezte az Idegen, miután felszolgálta az ennivalót.
– Egyáltalán nem.
Lágy zongoraszó csendült fel. Egyszerű, lassú, de fülbemászó dallam. Majd bekapcsolódott egy kellemes férfihang is.
Mikor még kisfiú voltam
Apám elvitt a városba
Hogy lássam a vonuló tömeget…
Lidérc elgondolkozva hallgatta az időközben felgyorsuló dallamot, miközben a levesét kanalazta. Az Idegen csendesen dúdolgatott egy ideig, majd megszólalt.
– Csak nemrégiben találtam rá erre, de egészen megszerettem. Van benne valami, amit nem tudok megfogni, de olyan, mintha gyónnék. Felszabadít.
– Erre való a zene.
– Meglehet.
Lidérc összevont szemöldökkel mustrálgatta a hirtelen némaságba burkolózó asztaltársát. Most még magához képest is sokat beszélt és keveset mondott. Volt benne valami nyugtalanító. Mintha a hófehér álarc mögé hirtelen felkerült volna egy másik.
– Nem szívesen élnék a világodban – csendült fel egyszer csak az Idegen hangja. – Az emberek… Túl fontosnak érzik magukat. Mindenki körül forog egy kicsiny világ, és mindenki azt hiszi, hogy ez örökké tart. Hogy sosem lesz vége. Mintha az ő apró, elröppenő valóságuk sziklaszilárdan állna az idő tengerében. Ez gyomorforgató. Mindenki azt hiszi, egy öröklétet kap. Pedig valójában nem többet egy porszemnél.
Lidérc mereven bámult a tányérja aljára.
– De azért vannak mások is. – Az Idegen a levesét kavargatta. – Akik megbecsülik az idejüket. Bár csak kevesen, de azért még vannak. Ha nem probléma, levenném a maszkom. Nehéz enni benne.
Lidérc felkapta a fejét. Kis híja volt, hogy fel nem nevetett. Jó ideje várta már ezt a pillanatot, és a varázs, mely eddig belengte a szemközt ülő férfi kilétét, most egy pillanat alatt elillant.
Az agyagmaszka csendesen koppant az asztalon. Az Idegen érdeklődve mustrálgatta Lidércet. Széles, pengevékony ajkai gunyoros mosolyba szaladtak. Kiugró arccsontjai, tenyérnyi magas homloka és erőszakos álla már-már morddá tették volna a vonásait, ha nincs a két, derűs-zöld szem. Fekete tincsei kuszán meredtek az égnek.
– Megleptelek, Lidérc?
– Mást vártam.
– Elhiszem – nevetett az Idegen, és kanalazni kezdte a még gőzölgő levesét. – Valami magasztosabbat, mi?
– Igen.
– A magasztos dolgokat hagyjuk meg a művészeknek. Az az ő kenyerük, nem a miénk.
Lidérc szótlan maradt. Az Idegen gyorsan magába lapátolta az ételét.
– Azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassak neked még valamit – állt fel, miután befejezte. Karon ragadta Lidércet, és a kilincs nélküli ajtóhoz vezette. Végigsimított a szálkás, lakkozatlan fán, mire rozsdás sarokvasak hangosan csikorogni kezdtek.
Vakító fény tört be az apró szobába. Mintha ezer és ezer Nap világított volna az arcukba.
– Tudod, nem szívesen élnék a te világodban…
Egy tenyér simult Lidérc hátához, és gyengéden megtaszította. A férfi szédelegve a fénybe zuhant. Térdei belesüppedtek valamibe. Vakon tapogatózva felvett belőle egy marékkal. Az apró szemcsék hangtalanul peregtek ki az ujjai közül.
Homok.
Az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be mögötte.
*
Jim meredten bámulta a váró padlóját. Gyomra kavargott az átható, klóros kórházszagtól. Remegő ujjai között fakó polaroid képet forgatott.
Már egy jó órája ideért, de csak ült tétlenül, és várakozott. Nővérek siettek el mellette, de egyikük sem volt hajlandó mondani semmit. Másokat nem látott.
Annyit tudott, hogy Beau nekiütközött egy fának, miután elaludt a kisteherje volánjánál. Ezt is az apjuk ápolójától, aki telefonon felhívta az éjszaka közepén. Remek, hogy őt hívták fel először, nem pedig az egyetlen élő, ép elméjű hozzátartozót.
Jim ezután azonnal rohant a kórházba. Mary otthon maradt a fiukkal. Neki nem szóltak semmiről, és ha minden igaz, most éppen alszik.
A fotó a földre hullott. Jim utána kapott, de elvétette. Sóhajtva felvette a csempéről.
Az első nyaralásukon készült, talán kilencvenötben. Vagy kilencvennégyben? Jó kérdés. Eredetileg a hátuljára volt írva, de a tinta már régen lekopott róla.
Elmerengve bámulta a húsz évvel ezelőtti önmagukat. Mindketten inkább az édesanyjukra ütöttek. Ugyanazok a keleties vágású, barna szemek és szőke tincsek. Egyedül az álluk volt az apjuké.
Szomorúan zsebre vágta a fényképet. Azt se tudta, minek szorongatta eddig. A tárcájában lenne a helye.
Fehér köpenyes alak lépett ki a folyosóra, és komor arccal megindult felé. Jim akaratlanul is felpattant a helyéről. Idegesen dülöngélve várta, hogy a férfi odaérjen hozzá.
– Ugye jól van? – kérdezte szinte könyörögve.
Az orvos megrázta a fejét. – Elvesztettük.
Jim mondani szeretett volna valamit. Bármit. Arcán forró patakokban folytak végig kibuggyanó könnyei.
Amikor idejött, azt hitte, felkészült a legrosszabbra, De csak zokogni tudott, mint egy kiskölyök.
Az orvos egy kissé hátrébb húzódott tőle.
– Sajnálom – mondta.
Valaki dúdolgatva elhaladt mellettük. Jim tompán, darabos mozdulatokkal a hang irányába fordult.
Üde zöld szemű férfit látott, aki egy pillanatra megtorpant, ahogy megpillantotta őt. Hosszú pillanatokig csak bámultak egymásra, majd az idegen szomorkás félmosollyal az arcán továbbindult.
Dudorászása tisztán hallatszott még azután is, hogy eltűnt a fordulóban:
Mikor még kisfiú voltam
Apám elvitt a városba
Hogy lássam a vonuló tömeget…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2018-06-27 17:20 Dana

Dana képe

Üdv! Kicsit darabos a fogalmazásod, néhány helyen hibás is. Mutatok egy-két dolgot.

Lidérc elmerengve végigsimított egy ősöreg, rajzolt plakáton. --> Miért rajzolt? A könyvnyomtatást igen régen feltalálták -- amikor horror már létezett, mindenképp létezett szerintem nyomtatás is. Nehéz egy rajzolt plakátot elképzelni.

A megsárgult papírlap szárazon zümmögött az ujjai alatt. --> A zümmögés nem száraz (szerintem), a papírlap nem zümmög, hanem zörög.

A levegőt megtöltő poros illat régmúlt időket idézett. Talán egy, a zsáner hőskorából fennmaradt horrorfilmhez tartozhatott. --> Itt van egy alanytévesztés. A poros illatra utalsz (helytelenül) a "Talán..." kezdetű mondattal, miközben a plakátra akarsz. Engem a zsánerrel is megzavartál, mert nem a műfajhoz fogjuk automatikusan kötni a szót, hanem az ideálhoz -- először legalábbis.

A fenyők előtt rémülettől eltorzult női arc meredt a nézőre, mintha csak tőle várna segítséget. --> Milyen nézőre?

Furcsa, hogy színházról beszélsz -- és nem filmszínházról, ha már egyszer szép szavakat akarsz használni --, miközben amúgy láthatóan moziplaktáról beszélsz.

Mikor a neve után kérdezősködött, az Idegen kinevette. és újat adott neki: Lidérc.--> Ki kérdezősködött kinek a neve után?

– Tudod, Lidérc – ismételte sokszor. – Az emberekből kiveszett valami. --> – Tudod, Lidérc – ismételte sokszor –, az emberekből kiveszett valami.

Hol járhat az Idegen? Jócskán ráfért volna most a társaság. --> Zavaros, hogy nem különíted el a gondolatokat -- így olyan, mintha az idegenre fért volna rá a társaság.
Bár az igazat megvallva ez teljesen mindegy. Ha úgy látja jónak, majd megjelenik.--> Ez gondolom, megint gondolat -- mivel nem különíted el, így olyan, mintha igeidőt tévesztenél.

Bekeretezett filmplakátok --> Be vannak keretezve, de nincs rajtuk üveg?

...bordóvá kopott --> Ilyet még nem hallottam, nekem furcsa.
...kőlépcső töredezett fokaiig. --> töredezett vagy romos kőlépcsőig?

Túlírsz...
Némi homlokráncolás közepett felemelte, hogy jobban megvizsgálhassa a róla fityegő bilétát. --> Homlokráncolva felvette, és megvizsgálta a bilétáját. 37...

A tornacipő talpa általában nem kopog, még repedezett márványon sem.

Az a helyzet, hogy némi kis olvasással, plusz gyakorlással szerintem jól fogsz írni. Nem tudom, hova akartál kilyukadni (sajnálom!), de összességében megfogtál. Kár, hogy nem értem, de talán csak nem fogékony most az agyam rá.

Esetleg privátba írd már meg, hogy ki kicsoda volt a sztoriban, hogyan jöttek össze a halálestek? Köszi!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-06-30 18:16 E.A.Szandra

E.A.Szandra képe

Nekem elég zavaros úgy az egész. Például az olyan apróságok, minthogy egy színházban hol van étterem vagy tanterem. Ahol én jártam színházakban, maximum csak büfé volt meg az öltözőszoba. A másik kis volumenű problémám az az időbeli ugrás. Az egyik pillanatban semmi sem történik, a másikban viszont már azon agyal Lidérc, miért nem jön újra az Idegen. Ja, és az is elvett az élményből, hogy többször megakadtam, mert nem tudtam elképzelni őket. A lidérccel már utálsz a másvilágra, mégis élőnek titulálja magát. Nagyon kellett figyelnem, hogy miről van szó, de az utalásokat annyira elrejtetted, hogy elsiklottam felette, szóval én sajnos nem élveztem annyira, mint megérdemelte volna.
Pedig látszik a szókészleten, hogy tudsz te, a borzongást át tudod adni. Mert amúgy a hangulat elkapott. :)
Talán ha kicsit jobban tagolnád a különböző jeleneteket,
kicsit többet magyaráznál. Véleményem szerint

cs, 2018-08-30 15:45 mandarin

mandarin képe

Ja, de ismerős ez nekem valahonnan! :D
Nem írom le neked, amit már egyszer leírtam, én szeretem ezt a novellád. Örülök, hogy feltöltötted! :)

"És veled mi van?"