Két bohóc

Két bohóc
I.
A bohócfiú a napba nézett, aztán a megállóban álló villamosra, amely szintén sárga volt, de valahogy másként.

II.
A villamosok zörgése elnyomta az ajtónyikorgást, s mikor az alkalmazott felemelte ráncos, kopaszodó fejét, a fiú már ott állt előtte.
– Mi tetszik? – akarta kérdezni az öreg, de a fiú szeméből kiolvasta, hogy nem ezt a kérdést várja. Elkezdte törni a fejét, s közben egy jól begyakorolt mozdulattal, kimerevített jobb karját hátul csípőre tette – ehhez kissé előre kellett dőlnie, – állát pedig felfelé fordított bal tenyerébe helyezte.
A fiú szája széles vigyorra húzódott, és a szemét kivéve, minden kacagott rajta. Az öreg szigorúan nézett rá, miközben – bizonyára a nagy hőség miatt – a füleivel legyezte magát.
A fiú ismét teljesen komoly volt, de kezdeti bátortalansága már egészen eltűnt. Hódolatteljes, de cseppet sem alázatos mozdulattal hajolt meg az öreg előtt, aki erre királyi méltóságba burkolódzott. Ez nála abból állt, hogy állát kiugratva, száját csaknem a füléig szétrántva próbált meg felülről pislogni a nála magasabb fiúra.
– Mélységes hódolatom, fenséges Vitriol – mondta a fiú.
– Mi járatban vagy erre, Vándor, ahonnan még a madarak is kipusztulnak?
A pulton álló kalitkában egy döglött kanári búslakodott.

III.
Paprika, a bohócfiú, újonnan szerzett, térdig érő, pepita zakójában, fején keménykalappal, friss sminkkel az arcán, lelépett a villamossínekre, s elindult rajtuk a lány lakása felé. Bő nadrágja miatt, jó magasra kellett a lábát emelnie, és bohóccipője minden lépésnél hangosan csattant a macskaköveken. A sárga napnak fülig szaladt a szája, s néhány sétáló család gyerek-tagjai összegyűltek az út két oldalán, és nevetve mutogatták egymásnak a bohócot.
Közben a megállóból kigördült a villamos. Paprika egy darabig még, néha hátra fordulva, és néhány lépést hátrafelé masírozva, tovább vonult a lomha, sárga krokodil kíséretében. A vezető kétségbeesett arccal, tétovázva hallgatta a munkába sietők szidalmait, majd gyűlölet villant a szemében, és elfordította a kart. A bohócfiúnak idejében sikerült félreugrania. Futott néhány lépést a járdáig; az utca szinte teljesen kiürült. Csak a távolból hallatszott még elhaló gyermeksírás.

IV.
Egyszerre metsző szél támadt: rendőrsípot, és kutyaugatást hozott, s a mellékutcákból tányérsapkás alakok, és kutyák bukkantak elő. Őrült iramban felé futottak. A nap mérgeszölden meredt le Paprikára, aki hófehér sminkjén át is elsápadva, egy kapualjba menekült, s a kezében szorongatott nagy táskát szeme elé kapva, rémülten várakozott. A sípolás és mindenféle állati, meg emberi kiabálás zaja a fájdalomküszöbig erősödött, majd hirtelen elhalt.

V.
Odakint ismét sárgán világított a nap, s a fiú léptei kongva koppantak az üres utcán. Elhatározta, hogy minden feltűnést kerülve, a lehető legrövidebb útvonalon próbál eljutni a lányhoz. Most már értette, hogy Vitriol miért menekült el a boltjába, és mért nézett rá olyan szánakozva, miközben azt mondta:
„A városban nekünk nincs helyünk. A komoly dolgok: a tanulás, és a pénzért való hajsza a mosolyt ölik meg, s ha az emberek elfelejtenek mosolyogni, akkor elpusztítják a bohócokat.”
Ezután gyorsan pörögtek az események: egy mellékutcába befordulva különös menettel találta szembe magát. Elöl tisztességben megőszült tudós, és professzor urak vonultak komor képpel, és szemüvegesen, vagy anélkül, de mindenképpen üveges szemmel. Utánuk vénlányok, valamivel gátlástalanabb csoportja következett. Mind ők, mind az előbbiek hatalmas transzparenseket cipeltek
LE A BOHÓCOKKAL
vagy
HALÁL A BOHÓCOKRA
felirattal. Most felnőttek által megnyűtt agyvelejű, ráncos homlokú nebulók következtek. Játszani nem szoktak, s talán rémülten szaladnának el egy mosolygó arc láttán.
Paprika először menekülni akart, de észrevette, hogy a nebulók nem látják őt, így hát tovább bámészkodott. A menet vége felé mindinkább eltünedeztek a méltóságteljes közöny arckifejezései, amit az elöl haladók álarcként viseltek. Helyét a bamba közöny vette át, a leghátul haladók arcáról pedig sütött a leplezetlen gyűlölet.
A menetet záró csoportot szinte vidámnak nézhette volna az ember, akkora zajt csaptak cintányérokkal, dobokkal, trombitákkal. Majmokat, kutyákat vonszoltak magukkal, és törpéket vittek hatalmas ketrecekben. Arcukon azonban a félelmetes vigyor – vicsorítás volt. Végül bohócoknak álcázott rendőrök zárták a sort. Egyszemélyes transzparenseikkel és vízipisztolyaikkal oszlatták a járókelőket. A tömeg elsodorta Paprikát, és nemsokára egy hatalmas, alacsony mennyezetű teremben találta magát.

VI.
– Csendet, vagy kiüríttetem a termet! – harsogott több száz hangszóróból a főügyész hangja. – Ezennel a tárgyalást megnyitom. Először is távolítsák el a teremből a vádlottakat!
A vádlottak padján balról jobbra haladva a kétméterestől az egy méter húsz centisig bohócok ültek nagyság szerinti sorrendben. Most kituszkolták őket az előtérbe, és körül rakták őket döglött kanárikkal, hogy ne legyen kedvük bohóckodni, s ezzel megrontani pléhpofa őrzőiket. A bohócok szánalmasan reszkettek.
– Kérem a vád képviselőjét, adja elő a teremben megjelent felperesek panaszát!
A 100 x 100 méteres terem zsúfolva volt, és többen tiltakozni akartak a felperes megjelölés ellen (tudniillik, akik véletlenül keveredtek ide), de a rendőrök lesújtottak rájuk transzparenseikkel.
A vádló – gonosz szemű aktakukacféle – a következő vádbeszédet tartotta:
– A mindnyájunk által jól ismert tények alapján, főként, ha figyelembe vesszük a bohóc szó definícióját, azt hiszem mindenki által világossá válik, hogy nem kérhetek mást a vádlottak fejére, mint halálbüntetést.
Helyeslő moraj, és a rendőrök transzparenseinek pufogása hallatszott. A főügyész síri csendben emelkedett szólásra:
– A döntéshozó testület előzetes összebeszélés alapján úgy döntött, hogy a vádlottakat: halmazati büntetésként a nevettetési joguk gyakorlásától 115 évre való eltiltásra, főbüntetésként pedig halálra ítéli. Az ítéletet mostantól számított 15 percen belül kell végrehajtani.
Most már, a komoly képű esküdteket is beleértve, mindenki lelkesen tombolt. Miközben bevezették az elítélteket, a főügyész, mintha még valamit mondani akart volna, mérges képpel próbálta túlkiabálni a zajt, és ujjával Paprika felé mutogatott. Többen is arra néztek, és a fiú tudta, hogy felfedezték. Az ajtó közelében állt, hát gyorsan kisurrant, és futott, ahogy a lábától tellett.

VII.
Egy szép, világoskék színű ház előtt bukott orra, és a földön is maradt, hogy kifújja egy kicsit magát. Itt lakott Szösze, a lány, akihez sietett.
A lány hapsija, egy harmincon felüli, unalmas pasi, nem volt otthon. Délben, miután bevágta a lány által összecsapott ebéd-féleséget, gyorsan a kezébe nyomott egy arany nyakláncot, sietős puszit adott a homlokára, és elviharzott a munkahelyére.
„Hányszor mondtam már neki, hogy ne ékszert ajándékozzon a névnapomra” – gondolta Szösze; a láncot épp a többi közé lökte, mikor harangcsilingelést hallott az ajtó felől. Az ajtóban egy bohóc állt, bal kezében egy hatalmas utazótáskát tartva, a feje helyén pedig egy jókora mű-harangvirág csokor volt; azzal csilingelt még a nyitott ajtó előtt is, mivel a bokrétától semmit sem látott.
– Jaj, de mókás! – mondta a lány, s a csokréta lehanyatlott.
Az ajtó előtt várva, Paprika úgy döntött, hogy nem árulja el a lánynak rögtön, hogy érte jött. egyik cipőjének hosszan kilógó nyelve azonban mindent kipletykált, még mielőtt a másik cipője sarkával a földhöz szegezhette volna.
– Tudod, hogy nem mehetek veled – simította meg a lány gyöngéden, s a még mindig mosolygó, rezzenés nélküli bohócarcon két könnycsepp gördült le.
Mikor Vitriol megtudta, hogy ő meg Szösze, gyermekkorukban kiváló bohócok voltak – mindig ők szórakoztatták a Morzsa kutyát, ha a házmesterék elmentek hazulról, és egyedül hagyták szegényt – hát azt tanácsolta: vigyen a lánynak névnapjára egy bohócfelszerelést.
„Igaza volt az öregnek” – gondolta Paprika, miközben Szösze ragyogó arcát nézte; a táskából különleges hacukák kerültek elő.
Letörölgette egy tollseprűvel a lányról az évek óta felgyűlt unalom pókhálóit, egy kis smink, és nemsokára már két bohóc állt a földig érő, nagy tükör előtt (és mögötte is kettő). Mind a négyen táncolni kezdtek, s a lány tudta, hogy ehhez a lakáshoz, ahhoz a másik férfihez, semmi sem köti, és hogy Paprika és Szösze útja, az örök fiatalság útja, kivezet a városból.

VIII.
A tudástól sötétlő léleknek minden gondolatában gyermeki naivságot kell mímelnie, s úgy majd nem rémülnek meg a kicsinyek sem mosolyunk láttán – mondta Vitriol a bohócfiúnak. Ezért megy most Paprika és Szösze világgá a Rendre épült városból.
A város nem búcsúztatta, de nem is üldözte őket – egyszerűen nem tudott róluk: nem tartoztak az idomítható fogaskerekek közé. Csak egy kis srác futott utánuk egy szál fehér hortenziával a kezében, de ő meg hasra esett a bokáig érő homokban.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-11-26 15:03 Dana

Dana képe

Ez az a fajta szaggatott történet, ami tetszik nekem, a hibái ellenére is. Olyan, mint a némafilmek, kb. látod, ahogy a filmkockák peregnek egymás után. Egy-egy jelenet, a kérdés, hogy milyen érzést vált ki az adott momentum az olvasóból. Kár a helyesírási hibákért, illetve a központozásért, mert kis átfogalmazással, kis javítással gördülékenyebbé tennéd úgy, hogy nem sérül a történet.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2019-12-07 20:57 Fugorits Ervin

5

Ez nekem kifejezetten tetszett! ( Boris Vian? ;-) ) Az nem kérdés hogy tele van helyesírási hibával ( főleg központozás, kötőjeles szavak), de nem vagyok nyelvtannáci ( by Hank Moody), így ezek nem befolyásolnak. Engem "megvettél".

________________________________________________________________________________________
"A Patafizika egyik alapvető szabálya az Egyenértékűség törvénye. Talán ez magyarázza részünkről a komoly és a nem komoly közötti különbség elutasítását; számunkra u