Barátnők

Amikor a megbeszélt időpontban beléptem a kávézóba, Emese − vagy ahogy mi neveztük Mesike − már ott volt. A becenév nem csupán kedves, de Mesike esetében kamaszkorában a fiúkról szőtt, erős érzelmi színezetű történetei révén igen találó is volt. Mesike háttal ült nekem, de azonnal megismertem, pedig új frizurát és általam rajta eddig sosem látott, feltűnő színű pólót viselt. Ő! Pólót! Amit úgy lenézett másokon – így rajtam is. − „Közönséges” − szokta mondani. − „Mindenét kiadja az embernek.” Ezért csak lazán kötött pulóvereket hordott, meg hosszú blúzokat. Olyan nyanyásokat. Pedig, ha jobban megnéztem, igazán elbírta volna akár a merészebben dekoltált feszes bodyt, pólót, kicsit rövidebb szoknyát is, nem mindig csak a szövetnadrágot. Azt a fenékben trottyosat. De nem. Ragaszkodott a tradíciókhoz. Meg a hülyeségeihez. „Tudod – bökött egyszer felém csontos ujjú, lapát kezével −, te is jobban meggondolhatnád, hogy mit veszel fel. Nem vagy húsz éves. Meg az arcfestés is. Minek az? Vagy, amilyen vagy. Elkeltél. Van férjed, két nagy fiad, akár unokáid is lehetnének…”

„Persze, meg még dédunokáim is, meg még olyan skrupulusaim is lehetnének, mint neked, drága Mesike.” − gondoltam, de a gyerekkori barátságra való tekintettel nem is válaszoltam, csak elmosolyodtam.

Tulajdonképpen sosem tudtam haragudni rá, inkább sajnáltam szegény Mesikét, aki alig, hogy leérettségizett, azonnal férjhez ment, és aztán nyolc éven keresztül mást sem tett, csak terhes volt, szült és szoptatott. Ismertem a férjét, Vincze Feri ott lakott abban a házban, ahol mi is felnőttünk. Együtt koptatta velünk a lépcsőt, aztán kamasz kora körül rátapadt a jól fejlett lánykára, és le sem szállt róla, amíg Mesike meg nem szülte mind a három fiúgyermekét. Azután Feri elkezdett inni, és amikor este hazatántorgott, az ifjú asszony szégyenlős mosollyal rántotta be a szomszédok fejcsóválós tekintete elől a körfolyosóról rögtön a konyhába, ahol bömbölt a két nagyobbacska kisfiú, a harmadik pedig a karján ült, és bamba szemmel meredt a szájából állandóan kipotyogó cumi után.

Később Mesike elment adminisztrátorként dolgozni egy irodába. Hajnalban kelt, hogy mire a  család felébred, elkészítse a reggelit, összecsomagolja az uzsonnát, a férjének kiadagolja egy műanyagdobozba az előző este megfőzött ételből az ebédjét, de úgy, hogy maradjon a gyerekeknek is. Ő maga sosem vitt ennivalót, délben kiszaladt az irodából a munkahelye melletti kis bisztróba, és bekapott valamit. Az örökös fogyókúra ürügyén többnyire salátát, amitől viszont farkaséhesen érkezett haza, és rögtön magába gyömöszölt mindent, amit a fiúk az ebédből meghagytak, illetve annak is a jórészét elkóstolgatta, amit másnapra főzött. Késő estébe nyúlóan vasalta a kifogyhatatlan szennyesládából a mosógépbe tuszkolt, majd a fregolin és néha a gang vaskorlátján szárított ingeket, nadrágokat, számlálhatatlan mennyiségű alsóneműt és konyharuhát, párna és paplanhuzatok tucatjait és a többnyire pasztellszínű, kötött pulóvereket. De pólót azt sosem!

És most ott ült Mesike a kávézóban − nekem ugyan háttal −, de mégiscsak pólóban, méghozzá tűzpiros-fekete csíkosban. Rágta a körmét. Tuti, hogy rágta, ezt rögtön felismertem a tartásából. Gyerekkorunk óta ismertem ezt a pózt. Amikor valami bántotta, hátat fordított nekünk, és szenvedélyesen elkezdte rágni a bal kezén a körmét. Kicsit behúzta a nyakát, a keze irányába billentette a fejét, és enyhén rezegtette, ahogy rágcsálta a körömnek már alig nevezhető, apró szarucsonkot a mutató- és a középső ujján. Ha már nem tudott mihez folyamodni, akkor jött a hüvelykujja, de egy idő után elfáradt a keze a kicsavarodott tartásban. A gyűrűs és a kisujja − ki tudja, milyen okból − ettől a tevékenységtől megmenekült.

Közelebb léptem az asztalhoz. Egy csésze kávé, egy féldeci rövidital − színéből ítélve konyak − lehetett a kis talpas pohárban, mellette a kísérő víz. A kávéhoz hozzá sem nyúlt, de az italból már hiányzott egy kevés. Még mindig rágta a körmét.

− Szevasz, Mesike! − böktem meg a hátát, mielőtt leültem a vele szemben levő székre.

Kikapta kezét a szájából, mint a gyerek, akit éppen csínytevésen érnek, és gyorsan a szoknyájába törölte a nyálas ujjait.

− Jé, te szoknyában? Mesike! Nem is tudtam, hogy van lábad is − kedélyeskedtem, hogy enyhítsem zavarát.

− Szevasz − állt fel mosolyogva, és két oldalról cuppantott a levegőbe −, mit iszol?

− Mégis, mit gondolsz − kérdeztem vissza −, tudod, hogy nincs sofőröm. Marad a narancslé, meg egy jó kávé.

Kényelmesen elhelyezkedtem az elég kényelmetlen széken, és ráérősen rágyújtottam. Hosszasan eresztettem ki a füstöt, miközben fürkésztem az arcát, amelyen némi arcpirosító nyomait is látni véltem, de a szemhéja határozottan zöldeskékre volt festve.

 − Mesélj, mi újság? Hogy vagytok? Gyerekek? Feri? − tettem fel az ilyenkor szokásos és egyben szinte kötelező kérdéseket.

− És én? − tette le indulatosan az üres pohárkát az asztalra, miután egy slukkra lenyelte az egész ámbraszínű löttyöt. − Hogy én hogy vagyok, az nem érdekes? Csak a gyerekek meg a Feri? Még jó, hogy nem azt kérdezed, vajon mindent elmosogattam-e már, és kész van- e a holnapi ebéd. Igen, jelentem kész van minden, és a gyerekek remekül vannak, holnap után már a legkisebbnek is megkezdődik a vizsgaidőszak a főiskolán, és Feri is nagyon jól van, éppen annyit iszik, mint harminc évvel ezelőtt, csak rosszabbul bírja.

− És te hogy bírod? − akasztottam meg az indulathullámot, és figyelni kezdtem, ahogy babrál az asztalon egy összegyűrt szalvéta galacsint.

− Adsz egy cigit? − nézett rám zavartan.

− Mióta? − nyújtottam felé a dobozt gúnyosan.

− Csak nagyon ritkán − felelte, de egész ügyesen bánt az öngyújtóval.

Néhány másodpercig mindketten hallgattunk, Mesike letüdőzte az első slukkot, és még csak nem is köhintett, hanem rutinosan félig az orrán, félig a száján kieresztve a füstöt mondta:

− Az a helyzet, hogy szerelmes vagyok.

Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.

− Mi vagy? − húztam össze a szemem.

Láttam, hogy fülig pirul, és mosolyog.

− Jól hallottad − nézett velem farkasszemet.

− Megőrültél? És Feri? És a gyerekek?

− Már megint kezded? − emelte meg a hangját. − És hol vagyok a kérdésben én? Én! Érted? − kérdezte kikerekedett szemekkel.

− Jó − feleltem higgadtságot erőltetve magamra. − És te hogy gondolod? Válsz?

­− Nem − sütötte le a szemét. − Nem válok, ők hozzám tartoznak. Az életem részei. Megbeszéltem ezt már magammal, meg vele is − tekintett a mennyezet felé.

− És mit mondott az Úr? − kérdeztem, most már valóban kíváncsian.

− Rábólintott − felelte, tőle igen szokatlan határozottsággal. − Miért? − folytatta. − Hol van az előírva, hogy az ember az életének egy adott szakaszában mindig csak egy férfit szeressen? És mi van akkor, ha előkerül valahonnan a világból még egy, aki éppen olyan szenvedélyt tud előcsiholni, mint a másik, annak idején. Mint mondjuk a Feri… akibe úgy igazán nem is voltam… csak azt hittem… mert csak ő volt. Akkor mit kell tenni? Dobni el a régit, vagy ellökni a másikat, akit éppen úgy megperzselt az érzelem? Na erre mit mondasz? − gurította felém a szürkére izzadt szalvétacsomót.

− Hány éves is vagy, Mesike? − vettem elő a didaktikus modoromat, hogy próbáljam rávezetni mindarra, ami az ő, vagyis a mi életkorunkban és élethelyzetünkben már lejátszott dolog.

− Pontosan tudod − sziszegte. − Három évvel idősebb, mint te.

− És mindebből mi következik? − folytattam tovább a megkezdett logikai úton.

− Abszolúte semmi − csapott az asztalra. − Semmi − ismételte meg nyomatékosan. − Hacsak az nem − és szivárványossá vált a szembogara, rózsák nyíltak az arcán, és a szája is kissé teltebbé vált, ahogy beszélni kezdett −, hogy boldog vagyok. És a boldogság kortalan. Ezt te szoktad mondani − szegezte rám jobb keze mutató ujját, amelyről nem rágta a körmöt, sőt most rózsaszínre lakkozta. − Mert − folytatta felbátorodva − az érzelmek nem mindig sorosan vannak kapcsolva, hanem néha párhuzamosan is.

„Nocsak!” − gondoltam. − „Csak nem valami fizikatudósba vagy fizikatanárba, netán villanyszerelőbe szerelmesedett bele ez a szerencsétlen? Aztán most jól kiokosították.”

− És mondd Mesike, mi a foglalkozása a te emberednek? − tettem fel a kérdést, bízva abban, hogy a válasz majd lehetőséget teremt arra, hogy kellő érveléssel visszatereljem az eszét és a szívét a borgőzös Vincze Feri oldalára.

− Lényegtelen − hangzott kategorikusan a felelet. − A lényeg az, hogy szerelmes vagyok. Sze-rel-mes − nézett a szemem közé, majd folytatta: − Én még sosem voltam szerelmes. Majdnem harminc éve férjnél vagyok, szültem három gyereket, kimostam több ezer gatyát, zoknit, megfőztem több, mint tízezer ebédet, de szerelmet még ez idáig nem éreztem egyszer sem. És ez most gyönyörű.

Elhallgatott. Néztem Mesikét, ahogy domborít a csíkos pólóban, ahogy megrebben a feketére spirálozott szempillája, és ahogy minden sejtje élettel telítetten feszül a bőre alatt. Íriszében ezüstös csillagok gyúltak, orra alatt néhány eddig láthatatlan pihe finoman megrezdült, amikor forró párát fújt ki érzékivé vált szájából, és egy apró nevetőránc kacskaringós utcácskákat rajzolt a szeme köré. Mesike valóban szerelmes volt. Menthetetlenül.

Valami különös, szorító érzés indult meg a gyomromból felfelé, és meg sem állt a torkomig. Mint a fazékban fortyogó lekvár, úgy pöfögtek bennem az irigység apró buborékjai. Ilyet utoljára akkor éreztem, amikor a tornasor utolsó előtti helyére sorolt a tanárnő, és én hiába pipiskedtem a vastag talpú tornacipőmben, mégsem sikerült egy hellyel sem előbbre rukkolnom a kövér, de nálam néhány centiméterrel magasabb Dorogi helyére. És ez így maradt a gimnáziumban négy éven át.

Már nem is figyeltem arra, amit mesélt, csak néha-néha jutott el egy-egy szó hozzám, abból az eufórikus szóáradatból, amely a velem szemben levő szék irányából hullámzott felém, és automatikusan bólogatva hümmögtem, amikor néha meglökte a kezem:

− Figyelsz, Saci?

Azután folytatta tovább a történetet, gyöngyöző kuncogásokkal tarkítva. Nekem meg azon járt az eszem, hogy mit főzzek holnapra, van-e otthon elég mosópor, vajon nyitva lesz még a posta, mire odaérek, hogy befizessem a csekkeket. „Talán, ha a Vincze Feri engem vett volna el, akkor most én ülnék itt rózsaszín körmökkel, szívnám Mesike sosemvolt cigarettáját, és csillogó szemekkel mesélnék arról, hogy milyen jó egy kicsit megborzongani, és nem is sejteném, hogy barátnőm zsigereiben apró pöfetegek burjánzanak, és ereiben végeláthatatlan kígyóként tekereg a csúszós, hűvös testű irigység.” − gondoltam tárgyilagosan.  

− Na, mennem kell,  Mesike − nyúltam a táskám felé.

− Hagyd, majd én rendezem − fogta meg a kezem. − Én még maradok egy kicsit ábrándozni. Mert néha azt is kell. Nem?

Kiléptem a kávézó melegéből. Előkotortam feneketlen táskámból a bevásárló listámat: tej, kenyér, 20 deka gépsonka, saláta, vaj, ecet, olaj… olvastam a méteresnek tűnő listát, s közben Mesike álmatag, szerelmes szemeire gondoltam. „Bárcsak, én is egy napra…”

Mielőtt elindultam volna a szemben levő élelmiszerüzletbe, még egyszer hátra tekintettem. Mesikét jól láttam a kivilágított kávézó ablaka mellett. Háttal ült nekem, és szenvedélyesen rágta a bal kezén a körmét. Már a hüvelykujja volt soron…