Panka

Panka rémülten nézte, amint a radiátor alatt a hátán fekvő csótány néha erőtlenül megmozdítja egy-egy lábát. Kihúzódott az összecsukható, alacsony vászonágyacska szélére, hogy minél messzebb kerüljön az undorító bogártól. Hüvelykujját a szájába dugta, lecsukta a szemét, és magában azt gondolta: ”Nagyimami azt mondta, hogy ha a Jóistent szépen kérjük, akkor minden kívánságunk teljesül. Ezért kell imádkozni. Hát akkor: Édes Jóistenke! Kérlek, hogy mire újra kinyitom a szemem, tüntesd el onnan azt a bogarat, mert félek tőle! Most számolok hármat: egy, kettő, három.”

Kinyitotta a szemét, és óvatosan a radiátor felé tekintett. A bogár még mindig ott feküdt, lábai felfelé meredtek. Már nem mozgott. „Meghalt” − gondolta Panka, és újra összezárta a szemét. „Édes Jóistenke! Most számolok ötig, és kérlek, vidd el onnan! Kezdem: Egy, kettő, … Nagyimami jön értem,    három…négy… és én akkor megmondom neki, hogy soha többé nem megyek oviba…”

Lassan ringatózott miközben szopta az ujját, és észrevétlenül átsuhant az álom szélesre tárt kapuján. Apró, tejbegríz szagú szuszogással fújta fel magát „álom-felnőtt” Panni nénivé. „Álom-felnőtt” Panni néni az óvoda előszobájában szedegette a földről a színes kardigánokat, és visszaakasztgatta azokat a bögrével, labdával, virággal, napocskával jelölt fogasokra, megkereste a szétdobált kis cipők párját, és behelyezte a fehér szekrénybe. Nehezen hajolgatott, mert olyan nagy volt a hasa, mint Zsuzsa ovinéninek, feszült a gomb a virágos, combközépig érő tunikaszerű blúzon. „Álom-felnőtt” Panni néni sötét, meleg pocakjában fejjel lefelé, összefont karokkal és maga alá húzott talpacskákkal ő maga, Panka várta a pillanatot, hogy elindulhasson az úton, amelynek végén egy különös ragyogás várta. Cuppogott álmában, és néha elmosolyodott.

***

Ötvenéves korában egy nő már nehezen esik teherbe. Különösen akkor, ha magányosan él, minden idejét a munka köti le, és csak szombaton jut egy óra arra a férfire, aki több, mint egy fél évtizeddel ezelőtt búcsú nélkül átköltözött egy porcelán urnába, és azóta egy szürke márványlap alatt kitartóan várja egykori hitvesét Császár Tamásné született Bodrogi Melindát.

Melinda huszonhét éves volt, amikor közel hat év házasság után végre „úgy maradt”. Az utolsó három hónapot a lábnál kissé megemelt kórházi ágyban töltötte, és karján a lila foltok még hetekkel a szülés után is emlékeztették a kétnaponkénti vérvételekre. Azóta eltelt huszonhárom év.

Panka − bár nem az ő testében fogant, mégis − a  létezése első percétől kezdve eggyé vált vele. Megérezte, amikor abban a másik női testben megmoccant,  neki is szinte feszült a melle, ahogy ott belül  növekedett, számolta a hónapokat, napokat, később az órákat érkezése pillanatáig, és ezerrel száguldott át az összes piros lámpán a kórház felé, azután, hogy meghallotta Eszter hangját a telefonban:

− Panka fél órával ezelőtt megszületett! Gyönyörű! Anyu, siess!

Ahogy nyomta a gázpedált, eszébe jutott az a huszonhárom évvel ezelőtti, ugyancsak májusi reggel, amikor a kimerültségtől reszketve, mezítláb állt a szülőszoba előtt, és leemelte a falra szerelt telefonkészülékről a kagylót:

− Anyu! Eszter egy órával ezelőtt megszületett! Szarul vagyok, Tomi közben elájult, a gyerek nagyon csúnya. Csak te gyere, a barátnőidet nehogy idecsődítsd!

Elmosolyodott. „Eszter tényleg csúnya volt” − gondolta. Minden szoptatáskor remélte, hogy kiderül, tévedés áldozata lett, a gyereket összecserélték valaki máséval. De nem. Háromóránként is mindig ugyanaz a kis ráncos, ázott bőrű, cérnaujjú nyekergőgép tekintett rá. Két hónapos korában kezdett igazi baba formájú lenni.  Melinda anyja csak akkor vallotta be neki, hogy amikor az ablakon át a nővér megmutatta Esztert, hiába melengette szívét a nagymamai elfogultság, mégis hátrahőkölt.

− Na, mit szólunk a kis Ágikához? − gügyögte a fehér szájmaszk mögül a szőke hölgy, miközben megigazította a félrecsúszott sapkát a céklavörös fejű, kismajomszerű újszülött fején.

− Itt valami tévedés van, mert az én unokámat Eszternek hívják − mondta az anyja, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

A nővérke megnézte a csecsemő csuklójára ragasztott cédulát, bocsánatot kért, és néhány percre eltűnt az ablak mögött. Amikor visszatért Eszterrel és félrehúzta a kis ablakon a fehér lepedőt, az asszony magában azt gondolta:

„Akkor inkább az a kis Ági…”

 Melinda most újra a szülőszoba előtt állt. Megilletődötten várta, hogy kinyíljon az ajtó. Amikor a szülésznő karjában kihozta a zöld lepedőbe burkolt vörösképű apróságot, érezte, hogy valami meleg lassan végigfolyik az arcán. Panka résnyire nyitott szemmel végigpásztázta a feje búbjától a cipője orráig, majd vissza, azután ásított, és becsukta a szemét. Percekig nézte, ahogy alszik az újszülött az ismeretlen nő karjában. Néha megrándult a szája széle, mintha mosolygott volna. Panka álmodott. Álmában Eszter sötét, meleg pocakjában lebegett, azután egyre szűkebbé vált a tér az apró kezek és lábak számára, végül fejjel lefelé, összefont karokkal és maga alá húzott rózsaszín talpacskákkal készen állt az útra, hogy a sötét, nyálkás, csúszós alagúton átfúrja magát, és megérkezzen abba a világba, ahol csupán egy lesz a hétmilliárd között, de akad majd valaki, akinek az életében csak ő jelenti az egyetlen egyet. A MINDENT.

Panka érkezésével megkezdődött Melinda új élete. Megszállottként járta a bébiboltokat, ész nélkül vásárolta a különböző színű és formájú cumikat, üvegeket, csörgőket, etetőket, és boldog rácsodálkozással állt az áruházak zsúfolásig megpakolt polcai előtt. Minden apró ruhácskában Pankát látta, és valamennyi puha kiscipő Panka lábára kívánkozott. Munka után szatyrokkal megpakolva érkezett minden második nap Eszterhez. Megvárta az esti fürdetés végét, és csaknem éjfél felé járt az idő, amikorra ő maga is a saját otthonában beállhatott a forró tus alá.

Melinda boldog volt, Eszter egyre nyúzottabb lett, Panka pedig végigsírta az éjszakákat.

A hatodik héten Eszter szombat délelőtt elhozta Pankát Melindához. Karikás volt a szeme és áttetszően sápadt a bőre.

− Hagyd itt Pankát − simított végig Eszter arcán az anyja. − Pihenj egy kicsit, el tudom látni, hiszen minden van itt, ami kellhet. Lefejed a tejet…

− Már alig van tejem − nyúlt Eszter a nagy táskába, és a pelenkák mellől elővette a tápszeres zacskót.

− Mi a baj kislányom? − kérdezte Melinda aggódva, amikor meglátta Eszter szeméből a kibuggyanó könnycseppet.

− Talán korán jött Panka − felelte Eszter, míg egy kevéske tejet kipréselt a melléből. András nem bírja a gyereksírást, ideges az állandó mosógépzúgástól, és ki van borulva, hogy nem tudunk kimozdulni esténként. Sokat veszekszünk.

„Korán jött Panka?” − kérdezte magában Melinda, és ránézett a babahordozóban alvó csecsemőre. Eszébe jutott a csaknem három évtizeddel ezelőtti időszak, amikor orvostól orvosig jártak Tamással, és minden hónapban reménykedtek a „talán most” csodájában. Látta maga előtt férje tekintetét elkomorodni, amikor ő kilépett a fürdőszobából és dühös-szomorúsággal mondta: „Megjött.”

Amikor Eszter becsukta maga mögött az ajtót, Melinda odaült a babahordozó mellé, és nézte, amint Panka finom metszésű orrocskája alatt ütemesen mozog a rózsaszín cumi, két apró ökle a feje mellett pihen, és hosszú, barna szempillájának aranyszínű vége enyhén felkunkorodik.

Azon az éjszakán Panka nem sírt. Éjfél körül nyöszörögni kezdett, de Melinda máris ugrott, langyosította az odakészített tejet, és mire az utolsó korty is eltűnt a kis üvegből Panka ismét megnyugodott, és moccanás nélkül aludt reggelig. Vasárnap délelőtt Melinda elsétált vele a Duna partra, később leült egy padra a játszótéren, és az ölébe vette.

− Nagy öröm egy ilyen kis gyönyörűség, igaz? − szólította meg egy jóval idősebb asszony.- De rég volt, amikor még én is így fogtam a lányomat…  ma már a legkisebb unokám is tíz éves. Ott szalad. 

Melinda nem válaszolt, csak bólintott. Szorosan magához ölelte a kislányt. „Panka az enyém” − gondolta, majd lassan felállt, és elindult hazafelé. Egyik kezében az üres babahordozót vitte, a másikkal pedig a gyereket szorította magához. Szívdobogása Pankáéhoz igazodott.

 A Pankával együtt töltött hétvégék rendszeressé váltak. Eszter szombaton már korán reggel érkezett, és csak vasárnap este jött a gyerekért. Arca kisimultabb lett, és a karikák is elhalványultak a szeme alatt. Melinda péntekenként nem járt dolgozni, ledolgozta a hét többi napján. Délelőtt főzött, takarított, friss ágyneműt húzott maga és Panka részére, délután kiment a temetőbe, és utána sietett a fodrászhoz.

− Muszáj szépnek lennem, holnap jön az unokám − magyarázta ragyogva, amikor fizetett. A sok munka ellenére kivirult, megfiatalodott, csillogott.

Amikor Eszter bejelentette, hogy András bátyja meghívta őket egy hónapra Kanadába, Melinda valósággal repkedett az örömtől.

− Hát persze, hogy ittmaradhat − kiáltott fel nevetve.− Több mint négy hét szabadságom van, odaköltözöm hozzátok, majd az utolsó héten beszoktatom a bölcsibe. Ugye, Panka?

Felkapta a kicsi lányt, és forogni kezdett vele. Panka sikítva kacagott, szájából kiesett a cumi, fodros szoknyája felcsúszott a háta közepéig, szőke haja úszott utána, mint a csurgatott méz. Meg sem hallották, amikor Eszter kilépett az ajtón.

***

A reptéren Melinda és Panka sokáig integettek Eszteréknek a kordonon túlról, amíg csak el nem tűntek a folyosó végén. Azután kiálltak a teraszra, és nézték, amint lassan megmozdul az óriás gép, egyre gyorsabban gördül a beton kifutón, majd egy éles húzással felemelkedik. Panka még akkor is integetett, amikor a repülő már nem látszott nagyobbnak egy gyufásdoboznál.

− Mami, papa el… − motyogta, és két karjával átfonta Melinda nyakát.

− Mami, papa el − cuppantott egy nagyot Panka arcára Melinda −, de majd jönnek vissza. Hoznak Pankának sok játékot, meg… ”Meg még ugyan mit?” − folytatta magában egy kicsit elmerengve, amíg a kijárat felé ment ölében a kisgyerekkel. A nyakán a szorítás lassan engedett, és a forró pihegés néhány hajszálát az arcába lebbentette. Panka elaludt. Álmában apró felhők között úszott egy ezüstösen csillogó gépmadár után, mögötte Melinda lebegett, és néha finoman megcsiklandozta meztelen talpát. Ilyenkor mosolygott, és szája sarkában megjelent egy apró nyálbuborék.

 A négy hét úgy elszállt, mint egy pillanat. Panka és Melinda élete összefolyt. Nappal hínárként fonódtak egymásra, esténként az ágyban pedig, mint egy friss, meleg, cipó, úgy gömbölyödött Panka Melinda puha hasához. Az asszony lábait félig maga alá húzva hajolt a gyerek fölé. Átölelte, és jóformán meg sem mozdultak reggelig. Panka fészket rakott Melinda testében egész éjszakára. Eszter három-négynaponta telefonált, hangja vidáman csengett, nyoma veszett az utazás előtti időszak fáradt, elgyengült szomorúságának.

Hömpölyögve és egyre gyorsuló ütemben tört utat magának az idő, figyelmeztetve, hogy a paradicsomi állapot, amelyben élnek rövidesen véget ér.  Ahogy közeledett Eszterék hazatérésének ideje, Melinda egyre többször mesélt arról, hogy Mami és Papa nemsokára megérkezik. Panka olyankor fejét belefúrta Melinda combjai közé, két karjával szorosan átfogta a lábát. Percekig álltak így. Melinda simogatta, és apró puszikat lehelt tarkója pihés, finom bőrére.

Szombat estére várták a gép megérkezését. Melinda már hajnalban felkelt, almás rétest sütött, és csirkepaprikást készített sok nokedlivel. „Ki lehetnek éhezve már a jó kis hazai ízekre” − gondolta, mialatt szaggatta a tésztát a zubogó, forró vízbe. Pankát délután lefektette, de most nem maradt ott mellette, hanem amint elaludt a gyerek, gyorsan felkelt, és még egy utolsó simítást tett a lakásban, port törölt, kivasalta Panka összes kimosott ruháját, és kezdte a maga holmiját is összecsomagolni. Éppen a táska cipzárjával bajlódott, amikor meghallotta a telefon hangját. A kijelzőn Eszter száma villogott. „Csak nincs valami baj? − gondolta riadtan −, hiszen már a repülőn kell ülniük.”

− Eszter! Hol vagytok? − kiáltott a telefonba.

− Calgaryban − felelte Eszter. − András már három hete dolgozik a sógorom cégénél, én pedig  öt nappal ezelőtt kaptam munkát. Nagyon rendes volt András testvére, mindent megszervezett, mire kiérkeztünk. Először arra gondoltunk, hogy csak kipróbáljuk magunkat, de nagyon bejött. Úgy döntöttünk, hogy ittmaradunk. Ha minden továbbra is ilyen jól alakul, néhány év, és megszerezzük a kanadai állampolgárságot. 

Melinda kezében remegett a készülék. Szája kiszáradt, nyelve alig forgott, ahogy kiejtette a szavakat:

− És mi lesz Pankával?

− Panka még kicsi, hamar felejt. Te pedig igazán olyan fiatalos vagy, hogy akár a tied is lehetne. Majd…

 A többit már nem hallotta. Gondolatai szélsebesen cikáztak agyában, de az egymás után felbukkanó miértek és hogyantovábbok halmazába ütközve darabokra hullottak szét, és sehogy sem álltak össze egyetlen racionális feleletté. Szédült, és hányinger fogta el. Meg kellett kapaszkodnia a szék támlájába.

Örökkévalóságnak tűnt az a néhány lépés, amíg az ágyhoz elért. Homlokára egy vizes zsebkendőt szorított, és lefeküdt Panka mellé. Panka egyenletes, nyugodt légzése megálljt parancsolt fejében a zakatolásnak. Lecsukta a szemét. Kezét a hasán tartotta éppen úgy, mint egykoron, amikor Eszter lakott benne. „Panka az enyém.” Ez volt az egyetlen, kristálytiszta gondolata, mielőtt elszenderedett. Álmában apró lábak finom rugdalását érezte méhében újra, és látta Pankát amint elindul egy sötét alagúton, hogy ragacsos mázzal borítva, csatakosan végül is megérkezzen hozzá.