Tánciskola

 

 1.

 

Míg leírom a szót „tánciskola”, ezerkilencszázhatvannyolc jut eszembe. Abban az évben érettségiztem. Apám drákói szigorának engedelmeskedve éjjel-nappal a tankönyveket bújtam, vagy a könyvtárban görnyedtem a sápadt fényű asztali lámpák mellett, a poratkás papírlapok sorait jegyzetelve. Az igazat megvallva, az osztálytársaimmal nem szívesen lődörögtem, így nem voltak barátaim, és a lányok sem igen érdekeltek. Legalábbis azok nem, akiket a környezetemben tudhattam, noha Janka húgom szerint az összes elsős és másodikos kiscsaj belém volt zúgva. Pedig csak látásból ismertek. Az utca átellenes végében levő gimnáziumba jártam, és csak szombatonként jelentem meg a túlnyomóan lányoktól hemzsegő középiskola előtt, amikor vége volt az alagsori tornateremben tartott táncóráknak. Apám mindig rám parancsolt, hogy menjek el Jankáért, hiszen miféle dolog az, hogy egy alig tizenöt éves lány egyedül bukdácsol keresztül a Városligeten este kilenc után. Fogalma sem volt az öregnek arról, hogy Janka egyáltalán nem egyedül bandukolt a ligeti fák alatt. Népes csapatot verbuvált maga köré, akikkel végigüvöltöttek néhány hallás után elsajátított Beatles számot és Elvis Presley nótát. Sokszor mezítláb mentek a betonon, kezükben lóbálva a félretaposott sarkú szandálokat, és időnként sziszegve kapkodtak a sarkukra tört hólyagok felé. Anyám másnap reggel nem győzte lesikálni a fürdőkád zománcáról a fekete talpnyomokat, melyek az esti zuhanyozást követően Janka után megmaradtak. Én, mint egy jó gardedám pár méterrel mögöttük ballagtam, és csak akkor léptem a húgom mellé, amikor barátnői közül már az utolsó is lefarcolt frissen hozzászegődött párjával egy mellékutcába, vagy éppen bebújt egy dohos kapualjba csókolózni. Persze nem mindig volt rám szükség, hiszen olykor-olykor Jankának is beakadt egy-egy félszeg vagy kevésbé bátortalan lovagja, aki hazáig kísérte. Olyankor Janka intett a szemével, amiből tudtam, hogy nyugodtan lekophatok, csak tíz órára legyek a kapunk környékén, hogy együtt érjünk haza. Én addig lerogytam egy közeli padra, majd végignyúltam azon. Fejem alá tett karokkal bámultam a csillagokat, és azon tűnődtem, hogy milyen is lehet egy nővel. Mivel csak az örökké vihogó Jankát ismertem mintegy másfél évtizede amúgy igazán testközelből, éppen ezért kerestem erre a kérdésre a frappáns és megbízható választ.

A tánciskolát Janka gimnáziumának izzadságszagú tornaterméből alakították ki, szombatonként délután öttől este kilenc óráig. Erre az időre a fal mellé lökdösték a zsámolyokat, a koszos és nehéz szőnyegeket beszuszakolták a terem melletti szertárba, a mennyezetről lelógó gyűrűhinta karikáit pedig egymásba öltve jó magasra felhúzták. Bár a dróthálóval bevont keskeny ablakokat kinyitották, mindezek ellenére csakhamar érezhetően felülkerekedett a gumitalpú tornacipők linóleumba beivódott jellegzetes szaga. A mai napig sem tudom elképzelni, miképpen szállították le a zongorát, amelyet a terem közepére állítva gondosan elkerítettek négy tornapaddal. A kordonon belül foglalt helyet Ötvös Zelma néni, aki hófehér zsabós blúzában pontban öt órakor a billentyűk fölé hajolt, és megszállott lelkesedéssel játszotta a többségében magyar slágerek emlékezetemből kimoshatatlan dallamait. Férje, Ali bácsi tántoríthatatlan következetességgel oktatta illemre, jó modorra és nem utolsó sorban az udvarlás erkölcsös fortélyaira az odatévelygő, kalandra vágyó ifjúságot. Mivel a gimnáziumban többségében lányok tanultak, ezért szerény belépődíj ellenében saját középiskolámból, mint testvértanodából a fiúk szép számmal képviseltethették az intézményt, sőt néha még „külsősöket” is beengedtek, ha öltözékük és hajviseletük megfelelt a korosodó Ötvös házaspár ízlésének, valamint a házirendben előírtaknak. És ami a lényeg: bár öttől hétig Ali bácsi a keringő, a slowfox, a tangó, esetleg a csacsacsa és a rock and roll igen disztingvált formációit mutatta be, partneréül kiválasztva egy-egy lányt, vagy éppen − a férfi vezető erejét demonstrálandó − izzadós tenyerű fiatalembert, de héttől kilencig leoltották a neon égősor háromnegyed részét. Ebben a szívdöglesztő félhomályban össztánc volt, szabad lekérésekkel és hölgyválaszokkal tarkítva. A zenét ügyesen összeszerkesztett erősítőkkel egy Terta magnetofon szalagjáról szolgáltatták a negyedikesek, és csaknem élvezhető hangerővel szóltak a Bilboard listavezető, angol nyelvű slágerei.

Ezekről az eseményekről részben Jankától tudtam, másfelől pedig hétfőnként meséltek az osztálytársaim. Természetesen a dolgok kicsengése merőben más oldalról világította meg a testekben munkáló hormonok lázadását, ezért némi irigységgel vegyes kíváncsisággal tűnődtem azon, hogy mi a fenéért lehet úgy szenvedni egy hisztis lány miatt, különösen, ha az olyan girnyó, mint a húgom volt akkoriban.

                                                                      

2.

 

A sikeres érettségit követően sikertelen felvételi vizsgát tettem az egyetemen. Elutasításom oka eredendően a nem megfelelő származásom volt, mivel, ha megfeszültem, akkor sem tudtam felmutatni egyetlen munkás vagy parasztszármazású rokont a felmenőim között. Mindenki nyomorult értelmiségivé lett nálunk, és ebben a szellemileg csökött családban mi keresnivalója lett volna még egy bölcsész embernek. Apám, aki két diplomájával szerény beosztásban, meglehetősen igénytelen irodai munka végzésére kényszerült akkoriban, nagy nehezen elhelyezett egy könyvtárban, ahol, mint jó erőben levő raktáros, délelőtt tíztől este hatig cipeltem a vászonkötésbe rejtett szépirodalmat, a puha fedelű borítók mögött megbújó tudományt, és rendezgethettem a szocialista ideológia nagyjait méret és betűrend szerint. Mivel már nem nyomasztott a hétfői dolgozatírások vagy felelések réme, és húgomat sem kellett annyit korrepetálnom, mint korábban, így egyszeriben rengeteg szabadidőm lett hét végeken.

Egy alkalommal sikerült Jankának rávennie arra, hogy menjek el én is a tánciskolába. Nem nagy kedvvel, de végül igent mondtam. Ennek különösen anyám örült, aki örökösen azért aggódott, hogy nincsenek barátaim. Ezt így mondta, de valójában a lányokra gondolt.

Janka és barátnői otthonosan bújtak át a tornaterem ajtófélfájára feszített, színes kartonpapírból kivágott TÁNCISKOLA damilon libegő betűsora alatt. Gyorsan helyet foglaltak a tornapadokon, és sutyorogva tekintgettek a pattanásos képű fiúk felé, akik kisebb nagyobb csoportokba verődve a majomszigetek biztonságából méregették a terembe érkező lányokat. Időnként összehajolva látszólag fontos és férfias dolgokról beszéltek, de szemük sarkából a padon szorongó, csillogó szemű, szájukat a kezük mögé rejtve kacarászó csitriket lesték. Én a bordásfalnak támaszkodva inkább csak szemlélődőként akartam részt venni a délutáni szórakozáson.

Otthon sokat hallottam már Ali bácsiról és Zelma néniről Janka sajátos előadásában, de most, hogy élő közelségbe kerültem a hús-vér közeg keltette valóság-élmény izgalmi kipárolgásával, kezdtem megérteni a szombatok különös jelentőségét húgom életében.

Azon az estén azonban másként alakult minden, mint ahogy azt − s talán Janka is − elterveztem. Öt óra előtt pár perccel a tornaterembe lépett Zelma néni, s nyomában egy feltűnően jó alakú − erre az alkalomra öltözött −, térdig érő, fekete, apró csillogó fémszálakkal átszőtt ruhát viselő, fiatal nő. A korát nem tudtam megítélni, huszonöt és harminc év közöttinek saccoltam. Az arcát nem is néztem, a lábán akadt meg a szemem. Ma már tudom, hogy miért is hagytak addig hidegen a lányok, hiszen abban az időben folyton nadrágban jártak. Janka piszkafa lábait ismerve, úgy gondoltam, hogy a legtöbbnek olyan van, tehát jobb is, ha elrejtik a szűk vagy éppen répa fazonú, esetleg lengősen trapézos farmer alá.

Míg Zelma néni a metronómot és a kottákat elrendezgette maga körül, a nő várakozóan leült a zongorától kicsit távolabb elhelyezett székre. Lábait keresztbe téve, lábszárait szorosan egymás mellé illesztette, és enyhén megdöntötte azokat. Ez a képeslapokból ismert szemérmes, mégis erotikus tartás felkeltette érdeklődésemet. Hirtelen melegem lett, és meg kellett lazítanom a nyakkendőmön a csomót.

− Köszöntöm a tánciskola tanulóit! − állt meg Zelma néni a zongora előtt. − Ali bácsinak dolga van, helyette jött lányunk, Krisztina. Egy ideig az órákat ő fogja tartani. Fogadjátok szeretettel!

A fiatal nő ekkor lassan felállt, kissé lejjebb húzta felcsúszott ruhája alját, és halvány mosoly kíséretében biccentett. Én úgy láttam, hogy ez a biccentés nekem szólt, de valószínűleg csak a képzeletem játszott velem. Kiszáradt torokkal álltam a bordásfalnak dőlve.

Meg sem várva a gyér taps elcsitulását Zelma néni azonnal belefogott egy Strauss-keringőbe, majd fejével intett a padon ülőknek, jelezve, hogy álljanak a megszokott partnerük mellé. A párok pillanatok alatt összeálltak, és megkezdődött a „egyet előre, egyet hátra” majd a „jobb ket-tő-és-há-négy” lépések botladozó gyakorlása, melyet Krisztina a kezében tartott csettintővel próbált valamelyest a ritmushoz igazítani.

Jankának egy köpcös, vörös hajú, fél fejjel alacsonyabb srác volt a partnere. Szögletes mozdulatokkal irányítgatta húgomat, aki segélykérő pillantásokat vetett felém a fiú válla fölül. Elfordultam, és magamban jót mosolyogtam.

Krisztina sorra járt a táncolók között, megigazította a fiúk kezét a lányok derekán, cipője orrával finoman koordinálta a botlábúak aránytalan lépéseit, sőt néhány taktus erejéig „kölcsönvette” az ügyetlenebbeket, hogy helyes ritmusba zökkentse őket.

Én csak a lábait bámultam kitartóan, amint finom, mégis határozott íveléssel követi formás lábikráját a harisnya középen futó varrása a térdhajlattól kezdve a karcsú bokáig, majd eltűnik a cipő kérge mögött. Ilyen tökéletes lábakat eddig csak a képeslapokban és a mozivásznon láttam.

Kábulat-szerű merengésemből a hirtelen felhangzó, kemény Rolling Stones ritmusok hoztak vissza a valóságba. Janka a tornaterem sarkában rázta magát egy feltűnően magas, okkersárga zakót viselő fiúval. Ő volt Piero, a kosárlabdacsapatunk kapitánya, akit egyébként Gyulának hívtak. Sosem tudtam meg, honnan akasztották rá ezt a nevet, de Piero külön intézménynek minősült, és remek zsákolásaiért kivívta mindannyiunk tiszteletét, sőt a tanárok is gyakran eltekintettek tanulmányi képességeinek reális értékelésétől. Üvöltött a zene, a diri néha megjelent az ajtóban, és kezével intett, hogy vegyék halkabbra a „szörnyű lármát”. A szája is mozgott, de, hogy mit mondhatott, azt senki nem hallotta. Olyankor a magnó mellett állók egy hangyányit letekertek a hangerőből, de alighogy kihúzta a lábát, máris újra igazítottak rajta. A mennyezeti neonsorok közül csak egyetlen egy égett, az is néha kihagyott, s olyankor még közelebb bújtak egymáshoz az amúgy is tapadósan egymásra fonódott párok. Amikor Zelma néni „Hölgyválasz!”-t rikkantott, hangyabolyszerűen kezdtek zsizsegni a lányok egy-egy jobb küllemű fiú körül. Előttem is megállt három.

− Szabad? − kérdezték egymást lökdösve. Csapzottan álltak előttem, miközben forró leheletük az arcomat súrolta.

− Kösz, de nem… − feleltem zavartan. − Nem tudok táncolni, én csak a húgomat…

Mindhárman megfogták a karom, és húzkodni kezdtek. Kínosan éreztem magam. Ekkor lépett közéjük Krisztina.

− Szabad? − állt meg előttem.

A lányok szétrebbentek.

− Én nem tudok… − motyogtam lángvörösen.

− Majd én megtanítlak − szólt határozottan, és kezemet a derekára helyezte.

Máris a táncolók között találtam magam. Amikor megszólalt Paul Anka „Only you”-ja, a lányok felsikoltottak, és valaki lekapcsolta az egyetlen világító neonsort is. Többre nem emlékszem. Onnantól kezdve számomra megszűnt a földi lét, és én a kitágult univerzumba zuhanva, fénysebességgel száguldani kezdtem. Lábam nem érezte a talajt, a súlytalanság állapotába kerültem, és egy különös, édeskés illatburokban lebegve átúsztam egy másik, eddig még sosem tapasztalt dimenzióba. Lehunytam a szemem, ösztönösen magamhoz húztam Krisztinát, és jobb kezét, amelyet eddig az etikettnek megfelelően, bal kézzel, magamtól kissé eltartva fogtam, most a mellkasomra helyeztem. Néhány másodpercig tarthattam így a karomban, de erre a rövidke időre a mai napig is kristálytisztán emlékszem. Paul Anka elsírta az utolsó szavakat, „only youuu!”, és mire kinyitottam újra a szemem, Krisztina nem volt sehol. Tétován álltam az ismét felkapcsolt, pislogó neoncső alatt. Janka suhant el mellettem, kézen fogva a langaléta Pieroval. Amikor mellém ért, nagyot csípett a karomba, és kacsintott egyet.

Kétszer is körbe jártam a teremben, de Krisztinát nem láttam. Felkaptam a bordásfal rácsai közé gyűrt zakómat, és futólépésben a nyomába eredtem. Amikor kiértem az utcára, csak néhány fiút láttam a lámpaoszlopnak dőlve cigarettázni. Bolyongtam a gimnázium körüli mellékutcákban. Jankáról teljesen megfeledkeztem, amit ő nem bánhatott túlságosan.

            Tizenegy óra tájban keveredtem haza. Janka szobájában égett a villany. Benyitottam hozzá. Az ajtónyikorgásra a fejére húzta a paplant, és onnan cincogta, hogy „apa holnap ebédkor jól le fog tolni, amiért nem velem jöttél haza. A kapuban várt.”

Becsuktam az ajtót, és a szobámba mentem. Kisvártatva Janka kopogott, és bedugta a fejét az ajtórésen.

− Nem mesélsz semmit? − kérdezte vigyorogva.

            Feküdtem a sötétben, és összeszorítottam a szemem. Alvást színlelve nem válaszoltam. Krisztina illatát éreztem, és minden pórusom csak őt kívánta. Janka megrántotta a vállát, és becsukta a szobám ajtaját.

Szorongva gondoltam a másnapra. Nálunk a vasárnapi étkezések hosszantartó rituálék szerint zajlottak. Apám tüzetesen végigmeséltette velünk a hét minden apró eseményét, hozzáfűzve a maga intelmeit, megtűzdelve azokat saját ifjúkora hasonló, vagy éppen ellenkező történeteivel. Gyakran három órán keresztül is eltartott az ebéd. Ültünk a már üres tányérok felett, hallgattuk apánkat, néha még csippentettünk a sütemény maradékából, aztán anyám sóhajtva megtörte az áhítatot, és csörömpölve összeszedegette a kisvillákat és a süteményes tálkákat.

− Mehettek! − adta ki olyankor apám az ukázt, miközben kényelmesen hátradőlve rágyújtott. A pipafüst kesernyés illata felülírta anyám és nagyanyám egész délelőtti konyhai tevékenységének nyálcsorgató ízét, és kezdetét vette a nyúlós vasárnap délután.

Azon a vasárnapon, amikor asztalhoz ültünk, apám hosszasan fürkészte az arcom. Figyelmesen hallgatta mindazt, amit a könyvtárban történtekről meséltem. Jelentőségteljesen bólogatott, hümmögött, majd egy huszárvágással Jankára terelte a szót, és komoly retorziókat helyezett kilátásba, ha záros határidőn belül nem javítja ki a matekból beszedett kettesét, és előírta, hogy a következő hónapban el kell olvasnia a Varázshegyet és három Maugham novellát.

− Hiába forgatod a szemed − emelte fel a mutatóujját −, egy jövendőbeli ápolónőnek is illik ismernie néhányat a klasszikusok közül.

A szombat estéről egyetlen szó sem esett, mint ahogy Janka bekötött torkáról sem érdeklődött különösebben. Rezignáltan tudomásul vette, hogy fáj, és kész. Csak én tudtam, hogy a sál alatt a nyaka alaposan ki volt szívva.

 

3.

 Soha olyan lassan nem múlt idő, mint a következő héten hétfőtől szombatig. A könyvtárban is mintha kevesebb lett volna a tennivalóm. Jutott időm bőven az olvasásra, de az most hiábavaló, üres időtöltésnek tűnt. Szemem futott a sorokon, időnként lapoztam is, de a gondolataim csak Krisztina körül forogtak. A lábait láttam magam előtt, a szűkre szabott ruha fémszálas tapintata beivódott az ujjaimba, és időnként érezni véltem azt a különös illatot, mely a nyaka körül, láthatatlan, finom sálként lebegett. Lehunytam a szemem, s próbáltam az arcát is felidézni, de minduntalan Janka vigyorgott a képembe, sőt hallottam is amint önelégülten summázza: „Csak nem beleestünk a nénibe? Legalább szenvedsz egy kicsit.”

Kénytelen voltam elfogadni: beleestem, és szenvedtem.

Szombaton délután háromkor Janka birtokba vette a fürdőszobát, majd fél ötkor elviharzott. Onnantól kezdve fénysebességgel száguldott az idő. Én csak az össztáncra mentem, de hirtelenjében olyan izgatottá váltam, hogy alig tudtam rendesen felöltözni és összeszedni magam. Anyám a szeme sarkából figyelte, amint az előszoba földig érő tükre előtt igazgattam az ingem gallérját, majd néhány lépést hátrálva alaposan végignéztem magamon.

− Aztán vigyázz arra a kislányra! − szólalt meg apám a háta mögül.

Elvörösödve léptem ki az ajtón.

Éppen akkor érkeztem, amikor leoltották a villanyok egy részét, és bekapcsolták a magnót. Krisztina a zongora melletti széken ült, ugyanabban a ruhában, mint előző alkalommal. Törékenyebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint a múlt szombaton. Zelma néni már az első taktusnál kikiáltotta a hölgyválaszt, és láttam, amint két lány egymás sarkára taposva megindul felém. Ekkor Janka lépett közéjük, valamit mondott nekik, mire azok megfordultak, és pillanatok alatt elvegyültek a többiek között. Amikor Krisztina megmozdult, úgy hittem, él a hölgyválasz lehetőségével, és folytathatjuk, azt, ami a múlt héten elkezdődött. Tettetett lazasággal a bordásfalhoz dőltem, bár a szívem a torkomban dobogott. Ő lesimította a szoknyáját, és elindult a tornaterem másik végében levő ajtó felé, amely az iskola udvarára nyílt. Hosszan elidőzött a szemem a fenekén mielőtt a lábára tekintettem volna. A fekete harisnya még izgatóbbnak bizonyult számomra, mint legelső alkalommal a középen varrott, testszínű.

Átverekedtem magam az összebújt táncolók között, és kiléptem én is az udvarra. Krisztina az iskolaudvar egyetlen padján ült, lábait a támla és az ülés közé préselve, háttal nekem. A pad mögötti tűzfalat nézte. Szótlanul mellé csusszantam. Összeért a vállunk. Nem érzékeltem az idő múlását, körbefolyt az édes-meleg illat, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az állapot.

− Apámnak gyomorrákja van − szólalt meg. Hangja tényszerűen és szárazon koppant, mintha egyenesen a tégláknak mondaná. − Ha meghal, anyám is hamarosan utána megy − folytatta, mintha ott sem lennék. − Gyerekkoruk óta összetartoznak, nincs semmi, ami erőt adna neki a túléléshez. Én kevés leszek ahhoz, hogy életben tartsam.

Bávatagon néztem magam elé. Nem éppen erre számítottam. Krisztina váratlanul szembesített a halállal, és a magam tizenkilenc évével hirtelen egy új dimenzióval néztem farkasszemet. Beszűkült az addig végtelennek tetsző idő, és az emberi lét kézzel fogható valósága képlékeny, áttetsző buborékká lett. Leheletnyit arrébb húzódtam. Vállaink eltávolodtak, és én magára hagytam Krisztinát az ólálkodó halál gondolatával.

− Gyere fel hozzám! − fordult felém hirtelen. − Kapsz vacsorát, és van jó borom is − emelte át lábait a pad ülésén, majd felállt. Kézen fogott, és húzott magával vissza, a tornaterem felé.

Nagy nehezen átbotladoztunk a twisztelők tömegén, és elhagytuk az alagsori helyiséget. Az ajtóból visszatekintve még láttam egy pillanatig Jankát, amint eszeveszettül riszálja a csípőjét, és Piero hasonlóképpen követi a zene ritmusát.

Kiléptünk a kapun a gyér forgalmú utcára. Némán mentünk egymás mellett. Én a cipőm orrát néztem minden lépésemnél. Azt sem tudtam, merre jártunk, hányas számú kapuba fordultunk be. Csak akkor emeltem fel a fejem, amikor beszálltunk egy régimódi, rácsos ajtajú liftbe. A harmadik emeleten szálltunk ki, és a sötét lépcsőházban Krisztina egy ideig kotorászott a kulcsával, míg végre kinyitotta az ajtót. 

A lakás parányi előszobájából egy viszonylag tágas nappaliba értem, amelyből egy csiszolt üveges ajtó mögött egy másik szoba nyílt. Krisztina szerény, de jó ízléssel berendezett otthonában valamelyest oldódott az izgalmam, noha még mindig úgy éreztem magam, mint a kelepcébe esett madár. Kezem végighúztam a bútorokon, ahogy elhaladtam mellettük, mintha a fában rejlő őserőtől várnék bátorítást, támaszt és biztonságot.

− Máris terítek, addig moss kezet! − hallottam Krisztina hangját a konyhából. − A fürdőszoba a másik szobából nyílik.

Az üvegajtó mögötti szobában csupán egy széles ágy, egy íróasztal székkel és egy mennyezetig érő, hatalmas könyvszekrény képezte a berendezést. Az ágyon egyetlen párnát és paplant láttam, ebből arra következtettem, hogy Krisztina egyedül él itt. Keskeny ajtó nyílt a meglepően tágas fürdőszobára. Míg a vizet folyattam, igyekeztem mindent felmérni, amiből bármit is következtethetek a nő életvitelére. A kagyló fölötti üvegpolcon púderes doboz, néhány tégely és színes üvegcse sorakozott. A polc végében egy kis fémdobozkát láttam. Teteje csak félig takarta a nyílását, így ha lábujjhegyre álltam, belepillanthattam. Nem tudtam legyűrni a kíváncsiságom, és ágaskodva fölé hajoltam. Egy üvegfecskendő feküdt benne, mellette pár darab injekciós tű hevert. Döbbenten álltam, majd a tükör mellé szerelt faliszekrény ajtaja felé nyúltam, hogy meglessem, vajon miféle szereket fecskendez magába. Ekkor megpillantottam a tükörben Krisztinát, amint az ajtófélfának támaszkodva figyel.

− A szekrényben inzulin injekciókat találsz és fertőtlenítőt − szólalt meg olyan természetességgel, mintha csak a nevét mondta volna. − Cukorbeteg vagyok. Egyéb kérdés?

Egy másodpercig elakadt a lélegzetem, és a rajtakapott tolvaj szégyenével kioldalogtam a fürdőszobából.

A nappali sarkában álló asztalhoz ültem, ahol Krisztina megterített. Kellemes fűszerezésű hús illatát éreztem, és hallottam a pohárba csorgó bor hangját. Nem mertem felnézni.

− Kinek a fényképe áll az íróasztalon? − törtem meg végül a csendet. Magam sem tudom, miért akartam tudni. Talán ez egy olyan mondat volt, amely nem utalt a viszonyunk tegeződő vagy magázódó jellegére. Krisztina tegezéséből számomra nem tűnt egyértelműnek a viszonttegezés lehetősége, ezért ügyeltem a mondataim szerkesztésére. Még éreztem az iskolapad melegét a fenekem alatt, hiába voltam már pénzkereső ember. Hála nagytekintélyű orvos-keresztapámnak valamilyen diagnózis alapján sikerült beüttetni a katonakönyvembe az akkoriban oly sokak által áhított BHSZ pecsétet, ami annyit tett, hogy „békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas”. Minthogy béke volt, a katonaságot megúsztam, s ezzel mintha a felnőtté válás is távolabbra tolódott volna.

− A férjemé − válaszolta. Hangjában sem zavart, sem szégyent nem véltem felfedezni, mégis valamilyen különös felhanggal csengett ez a szó.

− Hol van most? − kérdeztem.

− Nem tudom − hangzott a válasz.

Furcsán éreztem magam. Krisztina észrevette a feszengésem, és a borospohara felé nyúlt. Gyakorlott mozdulattal megbillentette, és a fény felé tartotta, mint aki alapos és szakszerű vizsgálódásra készül, aztán a poharam széléhez koccintotta. Két-három korty után az asztalra tette, hátradőlt, és mesélni kezdett.

− Két évvel ezelőtt, az első éves házassági évfordulónkra, szüleim befizettek bennünket egy hétvégi, autóbuszos, bécsi útra. Még sosem voltunk külföldön. Őrült izgalommal vártuk a péntek reggelt. Amint elindult a busz, hányingerem lett. Éreztem, hogy nem az előző napi vacsora feküdte meg a gyomrom, hanem valami más kezdődött el bennem. Boldog voltam, ugyanakkor kétségbeesett, nem tudtam, miként fogom átvészelni az előttünk álló utat. Míg át nem értünk a határon, nem mertem szólni senkinek, attól féltem, kitesznek a buszból, és vonaton kell visszautaznom Budapestre. Amikor már osztrák területre értünk, kértem a buszvezetőt, hogy álljunk meg, hadd menjek ki egy kicsit a levegőre. Többen is rám ordítottak, hogy mit képzelek, csak nem fogom ilyen marhaságokkal lopni az időt. A férjem nem győzte csillapítani a hőzöngőket. Kérte őket, legyenek némi belátással, hiszen cukorbeteg vagyok.

Amikor Bécsbe értünk, mielőtt elindultunk megnézni a várost, férjem az idegenvezetőhöz pattant, és közölte vele, hogy tekintettel az állapotomra, mi külön megyünk. Első utunk egy áruházba vitt, ahol ő egy kézitáskát vásárolt magának. Azután beszédültünk egy meseszerűen díszített édességüzletbe, ahol rágógumit vettem meg néhány tábla csokoládét. Ez utóbbit persze csak ajándékba, mert nekem az ilyesmiből csak módjával szabad ennem. Viszont nem tudtam ellenállni a parfümöknek, és egy elegáns üzletben hosszas szagolgatás után megleptem magam a legújabb Cabochard illattal. Egész nap lődörögtünk a városban. Tátottuk a szánkat a sosemlátott áruktól roskadó kirakatok előtt, néztük a száguldozó autócsodákat, beültünk a Stephanskirche-be hűsölni egy keveset, aztán a várba mentünk. Csodálatos nap volt. A sok élmény elvonta a figyelmem, és a hányingerem is megszűnt. Szombaton Schönbrunnban jártunk, és este fáradtan érkeztünk vissza a motelbe. Ekkor közölte a férjem, hogy kint maradunk. Nem jutottam szóhoz, hiszen ilyen dologról sosem beszéltünk. Azzal érveltem, hogy nincs nálam elegendő gyógyszer, és valószínűleg terhes vagyok. Ő ezalatt átrakta a holmiját a kézitáskába. Egész éjszaka sírtam, és könyörögtem, hogy ne tegyük ezt most, legalább a szüleinkkel beszéljük meg, és majd egy következő alkalommal felkészültebben vágunk neki az útnak. De hajthatatlan maradt. Már hajnalodott, amikor elaludtam, és reggel már hiába kerestem. A rúzsommal írott üzenetét a tükör lapjáról olvastam le: Légy jó!

 Krisztina kesernyés mosolyra húzta a száját.

− Légy jó! − ismételte meg most már indulatosabban.

Megitta a pohárban maradt bort, és úgy folytatta, mintha csak magának magyarázna.

− Ott álltam huszonnégy évesen, egy idegen országban, testemben egy új élet csírájával és a gyerekkorom óta árnyékként hozzám nőtt, gyógyíthatatlan betegségemmel. Idehaza heteken át gyötörtek a férjem munkahelyéről, hogy miként történt a dolog, tudtam-e róla, és tartom-e a kapcsolatot vele. Még a rendőrségre is becitáltak. Útlevelet azóta sem kaptam − nézett maga elé.

 − Most mit tekergeted körbe a nyakad ? − emelte fel a hangját. − Ne félj, nem fog előbújni a fiókból egy kisgyerek. Három hét múlva elvetéltem. A férjemről sosem hallottam többé.

 Ujjaival dobolt az asztalon.

− Ezt is meg akartad nézni a fürdőszoba szekrényben? − nézett a szemem közé. − Na, idd meg a bort, és menj haza! − szólt keményen.

Egy hajtásra kiittam a boromat, és felálltam az asztaltól. Krisztina elém lépett. Vörös volt a szeme, és a szája sarkában meghúzódó apró ránc alig észrevehetően megrándult.

− Hány lányt hagytál már el? − kérdezte, és hátravetette a fejét.

− Egyet sem − feleltem.

− Ők hagytak el téged, mi?

Gúnyosan felnevetett.

− Nekem még sosem volt… − motyogtam alig hallhatóan, miközben a zakóm ujját keresgéltem, hogy belebújjak. Kicsit szédültem.

Krisztina abbahagyta a nevetést. Közelebb lépett hozzám. Arcának körvonalai szétestek előttem, csak a szemét láttam, amint lassan lehunyja. Éreztem leheletén a bor savanykás illatát, majd nyelve hegyén az ízét is. Beleolvadtam szája meleg puhaságába, nyála eggyé vált a sajátommal. Néhány gyűrött sarkú, összetapogatott fénykép bukkant fel hirtelen emlékezetemben, melyeket kamaszkoromban titokban dugdostunk egymásnak óra közben a pad alatt, hogy aztán tovább gombolyítsuk éretlen fantáziánkkal a combok, mellek, szájak történetét, és egybemossuk azokat saját testünk fiús követeléseivel meg a filmvásznon látott csábító tekintetű, műszempillás, púderes arcú, érzékien pihegő keblű színésznők cenzurázott mozdulataival. A mellek és combok most életre keltek, és kilépve a fotográfiák síkjából Krisztina teste által valós anyagként simultak tenyerembe. Körbevett egy különös, vattaszerű, meleg burok, melyben minden érintésnek külön üzenete van, ahol a simítás keltette érzetek ezerszeresére erősödnek fel az apró idegvégződéseken, hogy aztán tüzes pecsétnyomóként égessék testembe a gyönyör tudatvesztésig kúszó, feszítő kínját. Forró alagútban süvített velem a vágy, és berobbantam az alagút végén világító fényességbe. Férfi lettem.

A szőnyegen feküdtünk. Amikor kinyitottam a szemem egy apró gombot pillantottam meg az összekuszálódott szőnyegrojtok között. Az ingemről pattant le, mellyel együtt a nadrágom is az asztal alá került. Suta mozdulattal nyúltam a ruhákért.

Lassan visszatérő tudatom labirintusából Janka vihogását hallottam valahonnan.

                                                                       4.

 

Attól a szombat estétől kezdve másként szemléltem a világot. Jankában már nem csak az idétlen tinédzsert, de a benne rejtőző nőt is megpillantottam. Láttam, mivé fog kibomlani néhány év múlva, hogy majd egy hozzám hasonlónak annyi felfedezni való csodát tartogasson, mint amennyit számomra Krisztina jelentett.

Szüleim − különösen anyám − örültek, hogy végre került egy „biztosan rendes kislány” mellém. Úgy gondolták, hogy valószínűleg a tánciskolába járó gimnazista lányok közül akadt valaki, akivel találkozgatok. Ezt a képzetet azonban le kellett rombolnom, amikor egy este bejelentettem, hogy csak reggel jövök haza. Anyám elkerekedett szemmel nézett hol rám, hol apámra.

− Mit csodálkozol? − fordult apám anyám felé. − Elvégre maholnap húsz éves lesz. Kész férfi. − S azzal hátba vágott. − Csak ne csináljon gyereket annak a nőnek!

Magam is megdöbbentem apám eddig sosem tapasztalt könnyedségén. Nem gondoltam volna, hogy a marokban tartó, fegyelmező szigor egyszer csak ilyen módon megszakad, és szabad utat enged a felnőtté válás megállíthatatlan történéseinek.

Janka suhant át a szobán, és futó csókot nyomott apám arcára. Mikor mögém ért, szokása szerint a fenekembe csípett, és alig észrevehetően kacsintott egyet.

Krisztina mellett felnőtté váltam, és férfi lett belőlem. Mindenre megtanított. Módszeres alapossággal engedte át testét nekem, és ugyanolyan pontossággal fedeztette fel saját örömöm tükrében a maga vágyait. Minden testrészét birtokba vetette velem, miközben elmondta, hogy mit érez, milyen képzetek keletkeznek benne. Mellette tanultam meg, hogy egy nő nem csak a testével, de a lelkével is tud szeretkezni, és hogy nincs olyan felület a bőrén, mely ne válhatna az érzékiség rabszolgájává.  És arra is megtanított, hogy a testbeszéd a szerelemben fontosabb, mint a kimondott szavak. Nem volt olyan zuga a lakásának, ahol ne tettük volna próbára egymást, egyetlen porcikája sem maradt, melynek ízét ne éreztem volna a nyelvemen. Nyálam azonosult az övével, testem testével egy forrásba merítkezett, és minden szeretkezésünk alkalmával még felfedezetlen tájakon vágtattam, ahol ismeretlen, buja növényzet és káprázatos asszociációkat szülő illatok, fények űzték a vérem, és feladva önmagam, félájultan zuhantam Krisztina testébe.

Három évig jártam hozzá. Az apró tűszúrások nyoma már nem zavart, a fecskendő hangja, amint koppan a fémdobozban és az enyhe fertőtlenítőszag az én életemhez is hozzá tartozott.

Felfegyverkezve a női test és saját képességeim ismeretével, háromévnyi kitartó felvételi küzdelem után beléphettem az egyetem kapuján. A karcsú lábú Noémira azonnal felfigyeltem, de csaknem egy fél év kellett ahhoz, hogy kósza beszélgetéseink az egyetem falain kívüli, rendszeres találkozásokká váljanak.

Krisztina jó érzékkel követte szárnypróbálgatásom az új szerelemben, és végül utamra bocsátott, de a szája körüli apró ráncot sokáig ott láttam Noémi kacér mosolyában, harapós csókjaiban olykor Krisztina nyálának ízét éreztem. Az ő illatát véltem felfedezni Noémi hajzuhatagában is, és bőre tapintásának érzete időnként a combja közé is befurakodott.

Krisztina emléke amőbaszerű képlékenységgel úszott bennem. A véremből táplálkozott, és néha nyúlványos plazmaként átfolyt álmaimba is. Beszivárgott minden sejtem legapróbb részecskéibe, szétszóródott a testemben, és lassan körbeszőtte zsigereimet.

Egy reggelen összetöpörödött, és hirtelen semmivé lett. Azon a napon vettem feleségül Noémit. Boldogtalan házasságunk csupán négy évig tartott. Ahogy távolodtam Noémitől, egyre nagyobb kényszerítő erővel tört rám Krisztina közelségének vágya. Az a meghatározhatatlan alakban bennem lakozó érzelem, melyet már egyszer elfeledni véltem, időről időre előtört, és teret követelt magának.

            A válásunkat kimondó utolsó tárgyalás után Krisztina lakása felé kanyarodtam. Régi emlékeket élesztett fel a hűvös kapualj, a helyenként letört szélű lépcsőfokok ismerősen simultak cipőm talpa alá, és amikor megálltam az ajtó előtt, úgy éreztem, ismét haza érkeztem. A keskeny névtáblára vésett ismerős név a fejembe kergette a vért.

Megnyomtam a csengőt. Két rövidet és egy hosszabbat. Ez volt a jelem. Eltelt vagy egy bő fél perc is, amikor motozást hallottam a szoba irányából, majd fordult a kulcs a zárban. Egy középkorú férfi nyitotta ki az ajtót. Kényelmes házipapucsban és derekán megcsomózott frottírköpenyben állt előttem, egyik kezében újságot tartva. Láthatóan a délutáni sziesztájában zavarhattam meg.

− Tessék − szólt, miközben levette szemüvegét, és hunyorogva végigmért.

Zavarba jöttem, magam sem tudom mire számítottam.

− Azt hiszem, eltévesztettem az emeletet − hebegtem. Sarkon fordultam, és leszaladtam a lépcsőn.

A házzal szemközti presszóban az ablak mellet foglaltam helyet, és rendeltem egy kávét. Bámultam a lanyha forgalmat, miközben azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek a megmaradt illúzióimmal.

Megláttam Krisztinát, amint a sarkon befordul. Alig változott. Csak a járása tűnt kényelmesebbnek. A haját rövidebbre vágatta, hátul kicsit hosszabban lógott, a szemöldökét csaknem elfedte az egyenesre nyírt frufru. Akkor az volt divatos. Szűk szoknyát viselt most is. Megint csak a lábán akadt meg a szemem, és le sem vettem róla, míg el nem tűnt a kapu mögött.

Én akkor harminc éves voltam. Mögöttem dübörgött későn érő kamaszvilágom minden álma, négy év gyötrelmes együttélés egy olyan nővel, aki sosem szeretett igazán, és előttem állt az élet.

Még nem sejthettem, hogy az elkövetkező évek sora, bár a felhőtlen függetlenség mámorában telik el, de valójában az érzelmek ügyetlen botladozása lesz, a vak ember tétova mozdulata, egy távolodó hajóról a partra szűrődő muzsikaszó.

Ott, a kávéházi asztal mellett, honnan is tudhattam előre, hogy amikor kettőezer-tizenkettőt írunk, szeretőim és kutyáim által elhagyva, hatvanhárom évesen egyedül élek majd. Lola, a nagytermetű farkaskutya az utolsó, akivel tizenöt éven át szolgáljuk egymást. Több kutyát már nem veszek. Amikor nagyon érzem a hiányát, kölcsönkérem a szomszédom tacskóját, és egy hosszú sétára magammal viszem.

 

5.

 

− Na, lássuk, mit hozott ma a postás − motyogom a fogam között, miközben hosszasan keresgélem zsebemben az apró, lapos kulcsocskát, mellyel a postaládám kinyithatom.

Utálom, hogy a levélszekrényemet teletömik mindenfajta reklámokkal. Alig tudom kihalászni a sok szemétre való közül a borítékokat. Levelet ritkán kapok, csak a számlák jönnek rendszeresen. A hosszú boríték kicsúszik a levélszekrény alján, amint azt kinyitom, és a földre esik. Bosszúsan hajolok le érte. Fáj a derekam. „Feladó: Ötvös Krisztina” − olvasom, és különös szorítást érzek a torkomban. Mintha a szívem is hevesebben verne. Kaptatok a lépcsőn felfelé, és alig találok a kulccsal a zárba. A kabátom a székre hajítom, és belevetem magam a fotelbe. Most látom, hogy remeg a kezem, amint a borítékot felnyitom. Többször is elolvasom a kézzel írott sorokat, s olykor megtörlöm a szemüvegem, mert hirtelen bepárásodik.

„… Janka húgodat a Jóisten is ápolónőnek teremtette. Valódi kincs. Minden beteghez volt egy-két kedves szava, és örökké vidám természetével még a legelkeseredettekbe is, mint amilyen én voltam ott a kórházban, bizakodást varázsolt. El sem tudod képzelni, mennyit beszélt rólad, miután kiderült, hogy a régmúltból ismerjük egymást. Ő azonnal értesíteni akart téged, de én megtiltottam neki, sőt meg is eskettem rá, hogy titokként kezeli az ottlétem. A lábam térdből amputálták, most egy mankó a társam. Tanítgatom a foxtrottra, de minduntalan elvéti az ütemet. Falábú. Örülnék, ha meglátogatnál. Ugyanott lakom. Addig gyere, míg megismerlek. Romlik a szemem, és nincs reményem a javulásra. De azért bizakodom. Mi mást tehetek?...”

 Éjszaka rosszul alszom, és másnap elmegyek hozzá. A kapuban egy pillanatra megtorpanok, de aztán már visz a lábam az ismerős lépcsősor felé. A lift nem működik. Lihegek, mire felérek a harmadik emeletre, viszont különös módon most nem érzem a hetek óta hasogató fájdalmat a derekamban. Több mint három évtizede jártam ebben a házban, de úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Kezem ösztönösen a két rövidet és az egy hosszút nyomja meg. A csengőszó után hosszasan várakozom az ajtó előtt, míg végre valami mozgást hallok.

− Ügyetlen vagyok − nyit ajtót egy ősz hajú, szemüveges, apró termetű öregasszony. − Nem szokja a lábam ezt a másikat − mutat a bal lába felé. Hosszúnadrágban áll előttem, s én egy pillanatig azt hiszem, hogy csak viccel. − A régi jobb volt… − teszi hozzá fanyar iróniával, azzal felrántja a bő nadrágszárat, és megpillantom a fekete félcipőben végződő műanyaglábat.

− Nekem ez is tetszik − mondom, és megcsókolom két oldalról az arcát.

 

És honnan is gondolhattam volna a langyos feketekávé mellett, hogy Janka a colos Pieroval éli majd az életét, és boldog nagymamaként is néha éppen úgy vihog, mint annak idején, lánykorában.