A Vérszivattyú

Itt van a halál mellettem: érzem förtelmes bűzét. Bajtársam üreges szemmel néz vissza rám. Vérbe összetapasztó habarcsként keveredik a sár, megadva együtt a szürkés lilás színt a földnek. Egyenruhánk a felismerhetetlenségig koszolódott, de ki törődik már velünk: egy statisztika legkisebb részelemei vagyunk.
Fegyverem után nyúlok, amit a sár már magába zárt. Majd valahogy kiszedem puskámat a latyak fogságából. Vajon jó-e még? Már nem érdekel, pedig mindig mondogatta a kiképzőőrmester: „a fegyverünk az életünk!” De már a régi emlékek se számítottak nekem.
Haza, család? Hol vannak már. Bősz apám kackiás bajusszal, mintha itt állna előttem peckesen, és tanítaná nekem a katonai erkölcsöt. Mit ér az itt már, mikor embernek ember farkasa. Úgy éled túl, ha átgázolsz a másikon, de minek harcolni, a háború után a világ úgy sem nem lesz ugyanaz.
A parancsra hívó síp metsző hangja hasított bele a verőfényes nappalba. Felkelni, és indulni ez a természet rendje itt. Lassan felegyenesedtem, majd a létrához mentem. Egy haldokló fogta meg a nadrágom szárát:
- Járkálj csak halálra ítélt! – motyogta.
Egy rántással kiszabadítottam magam, majd levettem a sisakot a fejéről, és felraktam az enyémre. Neki már úgyse kellhet, gondoltam. Mire ideérnek a beteghordárok, már rég halott lesz a bajtársam. Felnéztem az égre, délután van. Eddig három roham volt ma, ez lesz a negyedik, lemerném fogadni ötödik is lesz. Megérem én azt?
Ütegek dörrenései megszűnnek, mindjárt kegyetlenül a sípjába fúj az őrmester, és utána indulás. Féltve kinézek a menedékemből. A francia katonák ábrázatából látom: ők is tudják, mi következik. Készen állnak, várnak minket, hogy fedezékükből lemészároljanak egytől-egyig. Pedig, de sokszor mentünk át hozzájuk ünnepekkor. Az a finom sütemény, amit a franciák esznek karácsonykor, még most is érzem a számban az izét. Azok a kedves ajándékok, amiket tőlük kaptam, most ládámban rejtegetek. Mit érnek már? Lehet rég meggyilkoltam már azt, aki adta, vagy ő fog most engem.
A roham menete egyszerű volt, addig futni és lőni, amíg nem hangzik el a visszavonulást jelző trombita hang. Utána az ellenség következett a válasszal. Így ment ez napról napra egy folytában, és fog is menni addig, amíg a háborút meg nem nyerjük. Persze nem akkor, amikorra beígérték, hiszen már háromszor hullottak le a fák levelei, de ez nem számít: a győzelem mindig édes akármilyen áron szerzi meg az ember.
A síp könyörtelen metsző hangja belehasított az ember fülébe. Izmaim megfeszülnek, majd elrugaszkodok, és biztos fedezékből a halálmezejére lépek. Milyen jó volt futni gyermekkoromban, Fekete-erdő minden fáját, zugát és tisztását ismerem. Szeretettem a zöld fűben szaladni, majd a gyepen megpihenni. Most a sáros földben járok bokáig, és géppuskák adják nekem a ritmust a lépéshez. Korhadt csupasz fák között rohanok esztelen.
Oldalra nézek társaimra, akik szétszóródva ugyanarra tartanak, mint én. Ilyenkor, a harctéren érzi igazán egyedül magát az ember. Egymaga az ellenség ellen, nincs barát, szerető se család. Csak a haláltól való félelem marad; göcsörtösen kapaszkodni az élet fonalába.
Valamibe megakad a lábam, egyensúlyom már nem tudom visszanyerni. Hangos csattanással vágódom bele a sárba. Puskám kicsúszik a kezemből, nem tudok feltápászkodni, túl gyenge vagyok, és az iszap is ragad, csak egyre mélyebbre süllyedek minden próbálkozásnál. Nem jutok levegőhöz, csak a sarat nyelem szüntelen.
Így kell meghalnom, itt e senki földjén, a sárba temetve el.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2005-02-07 20:35 Baka Péter

na szóval, egész jó lett sztem, bár nekem nem annyira jön be ez a nagyon érzelemmentes illetve szenvedélymentesség és durva realitás. De azért jó lett. Egy kis hibát viszont muszály kijavítanom, a németek és a franciák soha nem barátkoztak a fronton mivel a franciák szószerint gyűlölték a németeket azóta amióta azok még az 1800-as években bevonultak Párizsba, de ez csak egy kis elnézhető hiba és sztem csak én vagyok ilyen szőrszálhasogató! :)

h, 2005-02-07 20:37 Rem

Rem képe

1871.január.18 asszem a pontos dátum. ;)
A hibát direkt vétettem el benne. ;) Vajon miért? ez itt a kérdés. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

h, 2005-02-07 21:36 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"muszály", bocs ez Jókai Anna: Napok című művének egy szép és pontos idézése. '"Muszály" - így írta.' Ez meg a következő sor. Tudom, ez nagyon undok volt, bocsáss meg, de akárhányszor meglátom így, nem tudom megállni.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

k, 2005-02-08 18:56 Styra

Styra képe

Lehet, hogy nem igazán kedvelték egymást a németek és a franciák, de már nem tudom melyik év karácsonyán együtt ünnepeltek a fronton. Az egyik tábor meghallotta, hogy a másik karácsonyi dalokat énekel, a másik is elkezdett, fehér zászlót mutattak, adtak egymásnak kis municíót, és arra az egy napra letették a puskákat. Másnap újra felvették, de azon az egy napon "barátok" voltak.
________________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

k, 2005-02-08 19:44 Rem

Rem képe

ilyen kicsafart világ volt ez. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán