Az inkvizítor

Mielőtt a férfi magára zárta volna a fészer ajtaját, vetett még néhány pillantást az éjszakai égboltra, és a környékre. A sötétben csak a Hold matt, halvány fénye pislákolt, a csillagokat kövér felhők takarták el. A hézagosra ültetett fák lombjait lágyan táncoltatta a szél, a hűvős levegő a tél közeledtét jelezte. Szerette a szabad ég alatt tölteni az októberi éjszakákat, de ezúttal nem időzhetett tovább. Kizárva az őszi avar illatát, behúzta az ajtót, és helyére lökte a csikorgó reteszt.

A szűk faház jobb oldalához sietett, cipője orrával félretolt egy feslett szőnyeget, ami egy rejtekajtót takart. Beakasztotta ujját annak tenyérnyi vaskarikájába. Feltépte, és izgatottan indult lefelé: gyorsan akart haladni, ezért kettesével ugrotta át a tömzsi lépcsőfokokat. Több mint egy órán át várta, hogy az asszony odalent magához térjen. Évek óta készült erre a különleges találkozásra, és futással rövidítette le a köztük lévő távolságot.

Amikor leért az átalakított pincébe, dühösen tapsolt, aztán hangosan kacagni kezdett.

— Azt hitted, nem foglak megtalálni, és örökké bujkálhatsz? — üvöltött a férfi az asszonyra, aki hason hevert a nyirkos padlón. Vállig érő barna haja csatakosan terült szét mellette.

— Jared Hicks vagyok, ha esetleg érdekel — hadarta, és megkerülte a nőt.

— Hol vagyok? — Tétován, szédelegve emelte fel a fejét, de azért megpróbált szétnézni a gyatra fényben: szemközt, szinte karnyújtásnyira penészes, korhadt deszkák borította falat látott, amiről azt gondolta, a helyiség egyik vége lehet.

— Nem az a kérdés hol, hanem az, hogy kivel vagy — hangsúlyozta Jared, és föléhajolt.

— Mi a fenét akar tőlem? — Az asszony úgy simult közelebb a koszos padlóhoz, mintha csak egybe akarna olvadni vele, pedig jól tudta, képtelen elrejtőzni támadója elől.

— Ne aggódj, mindjárt rátérünk arra is. Kíváncsi vagy még rá, hová kerültél? A tanyámra, a fészerem alá hoztalak. Éjszaka van, és elég mélyen vagyunk a föld alatt ahhoz, hogy kedvedre visítozz, kiabálj, nem hallja meg senki. Már negyven is elmúltál, szó se róla, mégis jól tartod magad. Bárhogy is nézlek, téged még megkötözni sem kell — sorolta Jared cinikusan, aztán kiegyenesedett. Felpillantott a faburkolatú falra, ahová kopott szerszámait aggatta. Valósággal gyönyörködött a csillogó élű sarlóban, rozsdás kapában, tompa élű ásóban, aztán a vasvilla egyik hegyéhez nyúlt. Nem pusztán tárgyként tekintett rájuk, ennél jóval többet jelentettek számára; fekete romantikát, üvöltő éjszakákat, és gyönyört.

Jared magabiztosnak tűnt, ezért az asszony meg sem próbált sikoltani: értelmetlennek hitte, akár egy néma ember segélykiáltását.

— Hagyjon engem, kérem — nyöszörögte a nő.

— Ha tudnád, hányszor hallottam már ezt. A te szádból, még ez is pocsékabb. Még mindig nem érted, igaz?

A férfi csípőre tette kezét, és elégedetten bámult le a nőre.

— Mit kellene értenem? Mi az ördögről beszél? — Az asszony óvatosan a háta mögött tornyosuló férfire lesett; rettegett kiszámíthatatlanságától. Forróság öntötte el testét, amitől dagadt cseppekben verejtékezett homloka.

 — Még mindig nem jöttél rá, ki vagyok? — ordította váratlanul, és a nő mellé guggolt. Tenyerével az asszony feje mellé csapott, és a fülébe suttogott.

— Semmit sem jelentettem neked? Emlékeztesselek inkább én a mocskos múltadra?

Az asszony remegve összegömbölyödött. Maga alá húzta lábát, mert jókora ütésre számított. Kezét reflexszerűen tarkójára kapta, de Jared nem bántotta.

— Ne aggódj, addig nem nyúlok hozzád, amíg nem beszélgettünk — mondta öntelten, mintha a nő fejébe látott volna, aztán leült a földre az asszony közelébe.

— Könyörgök, árulja már el, mit követtem el! — kérlelte a nő.

— Honnan kezdjem, te rohadék? Volt egy kislány, aki először árvaházba, majd tizenhat éves korára nevelőintézetbe került. Megszökött. Drogos fiatalok segítették át az otthon rácsain túlra, és ezért mit tett? Hálából lefeküdt mindegyikükkel! Igen, ez jó kezdet lesz. Koptatta velük az utcákat, a várost, aluljárókban, mocsokban fetrengett, amíg végül teherbe esett. Magzatával a szíve alatt itta a sört, a whisky-t, szívta a hasist, és ájulásig lőtte magát heroinnal. Bekerült a kórházba, ahol kiszedték belőle gyermekét. — Jared annyira bedühödött saját mondataitól, hogy beszéd közben habzott a nyála.

— Hagyja abba!

A nő hisztérikusan sírni kezdett.

— Ó, dehogy, anyám! Én vagyok az a gyerek, aki korábban jött erre a rohadt világra. Éppen csak egy picivel előbb, hat és fél hónapra születtem! Szerveim nagy része inkubátorban fejlődött ki, méhed helyett, és pechedre az utolsó pillanatban beindult a veseműködésem, ezért nem haltam meg. Egy búra mögött növekedtem, és gépek tartottak életben. Úgy nézhettem ki, akár egy megnyúzott kismacska.

— Maga nem lehet ő…

— Lemondtál rólam, és otthagytál a kórházban. Az orvosok azt várták, hogy vak leszek és süket, egy degenerált bugris. Egy drogos lány korcs gyermeke. De nem így történt.

— Ez valami tévedés…

— Ó, anyám, pedig élek, és itt vagyok. Tele van velem az újság. Harminc sem vagyok, és címlapra kerültem. Nem is vagy rám büszke, anya? „Az inkvizítor újra ítélkezett! Az inkvizítor kegyetlen vallatásai!” — dicsekedett, miközben mutatóujjával a levegőben írt. Aztán lehunyta szemét, és maga elé képzelve áldozatainak kínzásoktól elgyötört arcát folytatta:

— Látnod kellett volna őket anyám; rimánkodtak az inga alatt, amikor feléjük tartott a bárd, a spanyolcsizmától némelyikük maga alá csinált. Bárcsak hallanád, hogyan törik a lábszárcsont pár mozdulattól szilánkosra…

— Elég! — szakította félbe, és befogta a fülét.

— Igazán körbevezetnélek itt, csak arra már nincs időnk — sajnálkozott gúnyosan a férfi. Jared kinyitotta tébolytól viaszos fényű szemét, hangosan nyelt egyet, majd lágyan megsimogatta a nő haját.

— Nem is érdekel, miként találtalak meg? — mordult fel a férfi.

— Sajnálom, én…— jegyezte meg halkan a nő. Nem mert feleselni Jarednek.

— Kussolj! Szeretem hallgatni magamat, talán zavar?

— Ez lehetetlen.

— Nem az, anyám. A sors megismételte önmagát: engem is egy nevelőotthonba küldtek. Bár nem olyan hosszú időre, mint téged, mert engem örökbe fogadtak. Egy család vett magához. Képzeld, még egyetemre is járhattam, ahol építészetet tanultam.

— Maga nem lehet ő…

— Pedig én vagyok az, anyám. A Szent Krisztina kórház még ma is áll, te is benézhettél volna oda. Jó pénzért mindent meg lehet szerezni, még a leányanyák aktáját is — oktatta ki a férfi, és felállt.

— Én…- hebegte a nő.

— Fogd már be, és inkább essünk túl rajta, rendben? Ígérem, veled gyors leszek. — Jared lehajolt, megragadta az asszony keskeny vállait, és könnyedén felrántotta magához.

— Ne, kérem, én…— A következő pillanatban a nő minden mozdulatát túlélő ösztöne vezérelte: a férfi nem számított gyorsaságára, alábecsülte erejét. Kiszabadította jobb karját Jared fogságából, és a mögötte lévő falon kitapogatta az első keze ügyébe kerülő tárgyat. Visszahajlott a körme, amikor szorosan megmarkolta az egyik nyelet, leemelte, és teljes erejéből lesújtott vele.

A sarló éle könnyedén szántotta fel a férfi puha bőrét az ádámcsutkája alatt. A vér szétspriccelt a nyaki sebből, és bepettyezte az asszony arcát. Lendülete nem sikerült tökéletesre, mert a fej a helyén maradt. Jared felnyögött, és ujjai hegyét a mély vágásba dugta. Bőre kifakult, artikulálatlan hangok törtek fel torkából, aztán erőtlenül térdre zuhant.

— Itt aztán ordítozhatsz kedvedre, süket fülekre lelsz! Vagy nem ezt mondtad? Szent Kristóf! A kórházat Szent Kristófnak hívják, te idióta! Ha nem visznek be oda akkoriban, én magam intézlek el! Kettőnk között az a különbség, fiam, hogy én nem kerültem az újságokba! — kiáltotta az asszony, és leköpte a haldokló Jared-et.