Kávémesék: A Möbius-lépcső (Alsópetény)

A kastély zárva volt, s míg a többiek a mobiljukon kutatták, ugyan, hogyan lehetne mégiscsak bejutni, én kicsit távolabb húzódva, hogy a többieket ne zavarja a füst, cigarettára gyújtottam. A búcsúzó márciusi tél a legcsúnyább arcát mutatta a falunak, olyannak, aminek az összes látnivalóját egy szál cigi mellett át lehet tekinteni. Nagyjából fél percbe telt, míg szembe tudtam nézni tévedésemmel és a tájjal: egy kósza szellő fellibbentette a ködfátyolt, s elém tárult az utcák között a domboldal.

A dombocska csúcsán egy öreg templom romadozott. Minek az olyan utca, aminek a végén nincs templom, jutott eszembe a Vezeklés című film zárómondata, s nekivágtam az útnak. Egy cigaretta öt perc, ha lassan szívom, két perc oda az út, kettő vissza, s marad egy percem, hogy megnézzem ezt az eldugott Istenházát. Eleddig még nem hallottam róla, talán nem véletlenül, gondoltam magamban, nem úgy nézett ki, mint amiért érdemes lenne letérni a gyorsforgalmi útról, de ha már erre járunk...
Gyakran elgondolkozom azon, hogy mennyire unalmassá vált a jelen kor, amelyben élünk: Machbet még három boszorkány várta az erdei tisztáson, bepalizva azzal, hogy érdemes többnek lenni, de boldogtalannak, míg én legfeljebb egy kicsit virágos kedvű hajléktalan tudtam magam mellé képzelni, a fejére húzott micisapkában. S bár csak képzelt személy volt, de kidobtam a csikket és tisztelettel köszöntöttem:

Mondd meg ó, utaknak őre,
utam dombra hol vigyen?

A micisapkás mielőtt válaszolt volna, lelket merített a kezében lévő műanyag flakonból, majd ruhaujjába törölve ajkait, imígyen válaszolt:

Domboldalon kettős út,
jobbra aszfalt, balra fű,
emez sima, ámde uncsi,
amaz szebb, de jobban csúszik.
Válassz mindig nehezebbet,
ha nem lelhetsz egyenest.

Bár kínrímekbe csomagolva kaptam meg a választ, mégis érhető volt: felfelé a füves úton, az a szebb, lefele meg a betonon; így lényegében ugyanazt látom, pár csúszással és sárfolttal szegényebben.
Különös volt a templom: a latin kereszt jelezte, hogy katolikus, de a külön álló torony, a forrásbarlang olyan volt, mintha ortodox Istenházánál járnék.
Elsőként a domboldalban álló barlangba tértem be. Régen itt forrás fakadhatott, az a bizonyos Élő Vizek forrása, ami táplálja a lelket és örök életet ad, de ez a forrás kiszáradt. A csend, mint egy fiatal özvegyasszony sírt magányosan.
A dombtetőn, a torony ajtaja nyitva volt, a simára kopott lépcsők alatt csonka szobrok feküdtek. Valamikor ájtatos nénik imádkoztak előttük, valamikor oltárokat és oszlopokat díszítettek, ma már egy lépcsőaljban korhadoznak, ha nem látnám rajtuk a festékek nyomait, azt hinném, a téli tüzelőt tárolják itt. Az egyiknek már csak az ajkait lehetett felismerni, talán kiáltott, talán nevetett – nevetett rajtunk, buta embereken, akik egy darab fa előtt képesek imádkozni, a közönséges földi anyagon keresztül érezve meg az érthetetlen földöntúlit. Fa voltam, faszent lettem, tűzifaként végzem, csak te buta ember láttál belém többet. De talán pont ezért vagyunk többek, mint az állatok, ezért vagyunk emberek, feleltem vissza magamban az egykori szobornak, mert képesek vagyunk lelket álmodni az anyagba, a realitásokon és a bizonyítható tényeken túl látjuk azt is, ami talán nem is létezik.
Ezen előzmények után cseppet sem lepődtem meg azon, hogy a templom ajtaja zárva volt. Ahogy a falhoz értem, úgy éreztem, mintha véresek lennének az ujjaim, mintha arról akart volna mesélni, hogy bár a béke házának épült. a kard nem távozott el sorsa fölül.
Köd, egy kiszáradt forrás, félredobott szobrok, zárt templomkapu, mindegyik külön-külön is lehangoló, mégis logikus következményei egymásnak.

Csendesen ballagtam lefelé az aszfalton, nem is számítottam arra, hogy ahol összefut a két út, képzelt barátom várni fog rám.

Balra mentél, jobbról jöttél,
láttál múltat és jelent,
de tartva tükröt, mint a füstöt,
válaszolj most énnekem:
most hogy utad magába tért,
bölcsebb lettél? Okosabb?

Balra mentél, jobbról jöttél,
vak voltál, mert mindent láttál.
Balra, jobbra és ki tudja,
hány irányba indulhatsz,
a jó-rossz csak illúzió,
míg az útra, önmagadra,
rá nem találsz csendesen,
hogy meghajlítsd az egyenest.

Tanácstalanul néztem micisapkás mesteremre, de az elveszítette a türelmét és földhöz vágta fejfedőjét.

- A csuda vigyen el! Azt hiszed, olyan könnyű itt várni téged a ködben és kínrímekbe foglalni azt az egyszerű felszólítást, hogv nézz az orrod elé!
- Tessék?
- Csúszkálsz a sárban, koptatod a cipőd a betonon, de közben itt van az orrod előtt a lépcső, amin egyenesen feljuthattál volna a célodhoz!
És valóban… Ott volt az orrom előtt a lépcső. Egyértelmű volt, hogy a templomhoz vezet, de meg mertem volna esküdni, hogy fentről nem láttam.
- Menjek fel ezen a lépcsőn?
- Ezt neked kell eldöntened.
- Mit találok a lépcső végén?
- Amit keresel.
- És ha nem keresek semmit?
- Akkor a semmit fogod megtalálni, de ez a „semmi” válasz lesz a kérdésedre.
- Milyen kérdésre?
- Amit még nem tettél fel sohasem.
- Hogy találhatnám meg arra a kérdésre a választ, amit nem tettem fel?
- Aki megfogalmazza a kérdést, feltételezi a választ, így csak azt a választ fogadja el, amit előre elképzelt. Ne tegyél fel kérdéseket, csak hagyd, hogy átjárjon azt igazság, ahogy nyáron a napfény, télen a hideg.
- Lehet, hogy Isten vár rám a lépcső tetején?
- Lehet, hogy Isten már a lépcső kezdetén is veled van.
- Lehet, hogy a boldogságot fogom megtalálni?
- Csak akkor, ha a boldogság már most is benned él.
- Lehet, hogy önmagammal találkozom?
- Csak akkor, ha már most is önmagad vagy.

Elgondolkoztam…
- Azt hiszem, elindulok.
- Nem, már elindultál. Mindannyian úton vagyunk, csak már nem emlékszünk mikor indultunk el és nem tudjuk, mikor fogunk megérkezni. Három társad lesz az úton. Az első azt mondja, ne indulj el, fordulj vissza az első lépcsőfoknál. Ő a Vágy. A második azt mondja, menj vele, de az utolsó lépcsőfoknál ne menj tovább, ő a Félelem. A harmadik viszont kézen fog és nem hagy el sohasem.
- Ő kicsoda?
- Ő a szeretet. De vigyázz! Ezek az útitársak ám nagyon huncutok és mindegyik másnak mutatja magát, nehéz ám felismerni őket! Ember vagy, tehát becsapható, az illúziók foglya.
- Sajnos…
- Ne sajnáld. Az emberek már csak ilyenek. Ha nem tévednének sohasem, istenek lennének. De az istenek halottak, mert már mindent tudnak és megfosztattak a felfedezés csodájától. És aki nem képes új gondolatra, új utakra lépni, lélekben még halott, akkor is, ha egyébként halhatatlan.

Elindultam, felfele a lépcsőn. Minden lépésnél emlékek ezrei rohantak le. Csókok zamata, bőrök íze, gyermekkacajok dallama, karácsonyvárás csendje, fáradság és a felkelő nap sugara. Arcok ezrei, emberek, akiket szerettem, akik szerettek. Úgy éreztem, ólomsúlyú léptekkel évek osontak el, míg végre felértem és ott álltam a barlang előtt.
Beléptem, letérdeltem kezemet oda nyújtottam, ahol egykor víz csobogott, és megmostam az arcomat.
Úgy éreztem, újjászülettem.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2018-07-23 05:41 Dana

Dana képe

Szia!

Csak pár hibát emelnék ki. A hangulata megvan, bár nekem kicsit túl elmélkedős. Meg az elején szerintem -- tekintettel arra, hogy végül semmi jelentőségük -- feleslegesek "a többiek".

A kastély zárva volt, s míg a többiek a mobiljukon kutatták --> Sok a "s".

...én kicsit távolabb húzódva, hogy a többieket ne zavarja a füst, cigarettára gyújtottam. --> Szerintem feleslegesen írod, hogy azért húzódsz félre, hogy ne zavarja őket a füst. Egyrészt kb. evidens, másrészt elkerülsz vele egy szóismétlést (előző mondatban is van egy "többiek").

A búcsúzó márciusi tél a legcsúnyább arcát mutatta a falunak, olyannak, aminek az összes látnivalóját egy szál cigi mellett át lehet tekinteni. --> Zavaros ez a kép, mert a faluról írod, hogy olyan, aminek kevés a látnivalója, mégis azt várnám, hogy a legcsúnyább arcát fogod jellemezni. Szóval a tagmondatokkal érdemes játszani, plusz szerintem felesleges a cigit mint "időhatározót" használni. Egyébként nem hinném, hogy sok olyan falu van, aminek a határában kastély áll.

Nagyjából fél percbe telt, míg szembe tudtam nézni tévedésemmel --> Milyen tévedéssel?

A dombocska csúcsán egy öreg templom romadozott. --> Nem biztos, hogy létezik ilyen szó.

Eleddig még nem hallottam róla, talán nem véletlenül, gondoltam magamban, nem úgy nézett ki, mint amiért érdemes lenne letérni a gyorsforgalmi útról, de ha már erre járunk... --> Felesleges a "gondoltam magamban", illetve szerintem a "járunk" helyett: itt vagyok.

Gyakran elgondolkozom --> Idegenül hat itt a jelenidő.

jelen kor, amelyben élünk --> Gyakran merengtem azon, milyen unalmas a kor, amelyben élünk...

Machbet --> ...és a toldalék?

...egy kicsit virágos kedvű hajléktalan --> ...és a toldalék? Virágos? Borvirágos? És miért pont hajléktalant? Nekem abban a falusias környezetben ez is idegenül hat.

...de kidobtam a csikket --> Honnan?

A micisapkás mielőtt válaszolt volna --> Hiányzik egy vessző.

...ajkait --> ajkát

A leírásos részben van szerintem egy kis igeidős kavarodás.

Félelelm, Vágy -- nagy kezdőbetű, szeretet: kicsi. Nem logikus.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2018-07-24 08:07 A. Dixon

A. Dixon képe

Szia Dávid,
Mindig várom a Kávémeséket, szeretem olvasni az írásaidat, nagyon jók az ötleteid.
Ez az írásod nálam most nem érte el a célját, nem tudom megérteni, sajnos, nem tetszett.
Várom a következőt!

Kellemes napot kívánok!

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

k, 2018-07-24 18:14 Ovidius

Ovidius képe

Pár, kisebb képzavart okozó szórendi hibát leszámítva, minden rendben van ezzel az írással. Minimális cselekmény, egyetlen parabolaszerű -- Moebius alakzatban? -- útvonallal, és rengeteg szép, szimbolikus képpel. Talán a megváltás keresése, talán csak egyszerű mergtisztulásé, talán csak útkeresés kíváncsiságból, és egy remek képzeletbeli vezetővel...

Moebius szimbolikáját viszont a topológiából ebbe a misztikus gondolatba átvenni, nagyobb fejtörést igényel. Ezt még gondold át...☺

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2018-08-16 07:44 Kick Azyro

Különös írás lett, a cím és első mondat rögtön magával ragadott. Aztán a körülményes fogalmazás megakasztott kicsit, de a hangulat kárpótolt. Megjött a kedvem, hogy ellátogassak Alsópetényre. Talán egy falunak nem is kell több látnivaló, mint egyetlen régi templom vagy egy eldugott barlang. Szóval átjött dolog, még akkor is, ha a szándékos kínrímek a L'art pour l'art társulaton kívül senkinek nem állnak jól, plusz a párbeszédet is - noha filozofikus - egy kicsit sablonosnak éreztem. Akad viszont néhány gondolat, ami tetszik, például, hogy a felfedezés, a megújulás lehetősége a halandók kiváltsága.