Szörnyek

Válasz Hematith Hazafelé című írására

Miért éppen én? Miért éppen én? – suttogom magam elé, mint valami mantrát. Hónapok óta ezt csinálom, de választ soha nem kapok rá. Miért éppen én?

Most is nyomában vagyok egynek, és ahogy lassan utolérem, nincs bennem izgalom. Pedig az első pár alkalommal majd behúgyoztam az idegtől. Mostanra már rutinná vált. Persze ez nem azt jelenti, hogy lazíthatok. Nem, a rutin a legnagyobb ellensége az embernek. Azt hiszed, minden sínen van, megszokásból csinálod a dolgot, de elég egy rossz mozdulat, egy pillantás, és vége. Óvatos vagyok, figyelmes vagyok, okos vagyok. Nem fogtok meg mocskok.

Persze tisztában vagyok vele, hogy nem játszhatom ezt a végtelenségig, egyszer mindenképp rajtavesztek, de addig annyit küldök magam elé a túlvilágra, amennyit csak tudok. Ott írtalak titeket szemetek, ahol tudlak. És nem tudjátok, ki vagyok én, nem tudjátok, mikor jövök, kire csapok le legközelebb. Nem tudtok ti rólam semmit, csak azt, hogy közületek eddig hatot elintéztem. Legutóbb szalagcím lettem, vastag betűkkel ordította az újság: ÚJRA LECSAPOTT A SAVAS GYILKOS!

Még hogy savas, szerencsétlenek.

Megtapogatom a zsebemben a lapos flakont, biztos akarok lenni benne, hogy időben elő tudom majd rántani, zsákom a hátamra vetem, nehogy útban legyen. Arra gondolok, hogy hiába intézték el a szállítómat, találtam újat. Azt még nem tudom, hogyan jutottak el hozzá, de ki fogom deríteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy halála előtt nem adta ki a személyazonosságomat. Elvégre még élek.

Lassan beérem az áldozatomat.

Teljesen véletlenül láttam meg a sötétedő utcán, amint hazafelé igyekeztem. Mivel anyag mindig van nálam, úgy döntöttem nem hagyom futni, felderítem hol lakik, és ha lehet el is intézem. Csak a tiszta szerencsének köszönhetem, hogy ebben a peremkerületben akadt dolga, elhagyott gyártelepek és lerobban házak között, hiányos közvilágítással. Az utcán senki, autót is csak elvétve látok. Nagyszerű.

– Elnézést – lépek mellé –, nem tudna tüzet adni?

– Dehogynem – válaszolja és megáll. Zakója zsebében kotorászik, végül egy kopott fémöngyújtót húz elő. Számba lököm a cigit, és a fellobbanó láng fölé hajolok. Közben szemügyre tudom venni a fickó arcát is. Pontosan erre számítottam.

Amikor először megláttam egy ilyet, halálra rémültem. Fekélyekkel borított bőr, képtelenül széles szájból kilógó hegyes fogak, dülledt, kifejezéstelen szemek. De a legrosszabb, hogy az iménti mosoly mentén felfakadt gennyező sebekből máris nyüvek kezdenek tekergőzni, és az egész arc úgy vonaglik, mintha csontok helyett valami féreg lakna alatta.

Megköszönöm a tüzet, megyünk tovább. Kiveszem a zsebemből a flakont, és lehajolok.

– Bocs, nem a maga zsebéből esett ez ki? – kérdem. A szörny visszafordul és közelebb hajol. Hüvelykujjam egy mozdulatával lelököm a kupakot, és az arcába zúdítom az anyagot. A szörny felsikolt, bőre füstölögve ég, hiába csapkod a kezével, hiába veti magát a földre, semmi esélye sincs. Én közben már rohanok.

Nem ismerem túl jól a környéket, de elveszett sem vagyok éppen. Be egy mellékutcába, rohanás tovább, itt kell legyen egy kanyar, tovább, és rohanok az úttesten egy sikátorban, kerülgetem a kukákat, befordulok a sarkon, és majdnem feldöntök két rendőrt.

Picsába, picsába, picsába! Miért éppen én, miért éppen én látom a szörnyeket? Mert hogy az egyik rendőr is az.

– Megtámadtak – magyarázom lihegve. – Arrafelé – integetek a hátam mögé –, de el tudtam futni.

– A papírjait! – mondja a szörny, ő nem hisz nekem. – És adja a táskáját is!

Lekanyarítom a szütyőt a vállamról, és a kezébe adom.

– Benne van minden – mondom. Csúnyán néz rám, de nem érdekel. Belekotor a zsákba, persze, hogy elsőnek az üveg kerül a kezébe, amiben a tartalékot őrzöm. A cuccom a hóna alá fogja, letekeri az üveg fedelét, és finoman beleszagol. Arcán vad tekergőzésbe kezdenek a férgek.

– Sav – közli velem megfellebbezhetetlen fensőbbséggel.

Egyetlen villanás csupán a lábam, és az üveg tartalma a zsaru fejére borul, a másik rendőr megzavarodik, nem tudja eldönteni, hogy engem kapjon el, vagy sikoltozó társa segítségére siessen. Ennyi elég is, simán leütöm, felkapom a táskám és rohanok. Mióta szörnyekre vadászok, muszáj naponta edzenem.

Száguldás közben elkeseredetten mantrázom: miért éppen én, miért éppen én?

Aztán arra gondolok, hogy oda az egész napi adag, nincs nálam több anyag, mi lesz, ha most futok a szörnyek karjaiba? Meg kell keresnem azt a papot az elhagyott templomban, hogy feltöltsem a készleteim. Hiába vagyok vegyészmérnök, szenteltvizet nem tudok előállítani. A szörnyek ugyanis csak azzal pusztíthatók el. Persze a bűnügyi laborban is vannak közülük elegen, simán elhitették, hogy valami savval kevert gyorsan ölő méreggel gyilkolom az embereket. Pedig ők aztán tisztában kell legyenek a valósággal: az eszközöm nem sav, és az áldozatok nem emberek.

A nap lassan lemegy, szürkület borítja be a várost.

A központban felszállok egy villamosra, első dolgom, hogy körülnézzek.

Istenem, mi van itt? Az a boglya hajú nőnemű izé, oldalán lyukas táskával, még a szörnyek között is kiemelkedően ronda. Odébb egy anyukának álcázott rém ringat egy babakocsit, de ami benne van, annak semmi köze az emberi fajhoz. Az anyuka és a lyukas táskás alak pillantása összevillan egy kopott bőrkabátos, kopasz fickó feje fölött. A kócos jelenés merőn nézi az elalvással küzdő, ápolatlan külsejű férfit, majd amikor az felpillant, elkapja a tekintetét. Aztán amikor a fáradtság elnyomja a kopaszt, a két szörny ismét röpke pillantást vált, aztán egy megállóval odébb leszáll a babakocsis.

Pislogok. Most mi van?

A boglya hajú megint a kopaszt fixírozza, aztán rám kapja a pillantását. Valamit láthat rajtam, mert inkább kifelé bámul az ablakon.

„Ma kettőt intéztem el közületek rohadékok” – üzenem neki hangtalanul.

A kopasz felriad, körbenéz, véreres szeme riadtan ugrál. Lehet, hogy ő is látja a szörnyeket? Meg kellene kérdeznem tőle. Persze az is lehet, hogy simán narkós. Az én szemem fehérje sem látszott, amikor még toltam a szert. Jó kis anyag volt az, saját fejlesztés, meg is gazdagodtam volna belőle, de jöttek a szörnyek és elintézték a kuncsaftjaim. Hozzám szerencsére nem jutottak el, én túl nagy falat vagyok nekik, megelőztem őket. A mai kettővel együtt nyolc dögöt vágtam haza…

Amíg ábrándozok, a kopasz feltápászkodik, türelmetlenül megvárja, míg egy öregasszony levánszorog a lépcsőn, aztán leugrik, és uzsgyi. Pár pillanatnyi habozás után én is leszállok. Messziről követem, amíg ő szinte rohan, én ráérősen ballagok. Tömbházak között haladunk, a fickó többszöri próbálkozás után kóddal kinyit egy kaput, és eltűnik a lépcsőházban.

Utánaszaladok, előkapom a jogsim, és a plasztik lappal belököm a zárnyelvet. Ennyit a kódról. A lépcsőház ajtaja hagyományosan nem csukódik rendesen, benyomom, felnézek, a kopasz fickó most jár az első emeleten. Miért nem kapcsolt villanyt? Na mindegy, számolom a fordulókat, miközben utánaeredek a kopott lépcsőkön. Nagyon fáradt lehet, hogy nem vett észre.

Megáll és kulcsokkal zörög. Egy emelettel alatta vagyok, óvatosan kukucskálok felfelé. Két ajtót látok, a harmadik most csukódik.

Megvagy!

De most mi legyen? Kérdezzem meg tőle, látja-e a szörnyeket? És ha nem, ha tévedek, akkor mi lesz? Rendőrt hív? Bevitet a zárt osztályra? Úgyis ott végzem.

Megteszem a maradék egy emeletet, és megállok az ajtó előtt.

Még mindig nem határoztam el magamat.

Áh, legyintek dühödten, majd valamit kitalálok, nem rontok ajtóstól a házba. De meg kell tudnom, ki ez a fickó és mit tud a szörnyekről.

Összeszorítom a fogaim és kopogok, közben ösztönösen végigpillantok magamon.

Mi a fene ez?

A magam előtt tartott táska, a nadrágom szára és a cipőm égett foltokkal és apró lyukakkal van tele.