Rettegés

Gyerekkorom óta rettegtem a kutyáktól. Félelmemmel mindig is nagyon nehezen küzdöttem meg. Abban a pillanatban, hogy egy térben találtam magam egy kutyával, borzasztó mélységről bukkant fel az a jeges pánik, ami pillanatok alatt a markába kaparintott. Lábaim minden átmenet nélkül tésztatáncra keltek, szívem pedig olyan őrjöngéssel rohant a mellkasomnak újra és újra, ahogy lelki szemeim előtt a kutya rontott rám.

A tekintetemet igyekeztem mindig megkeményíteni, hogy legalább abból ne lássák azt a gátlásokat leromboló vad pánikot, ami a közelségüktől, sőt, egy termetesebb jószág esetében már a látványtól letaglózott.

Szokták mondani, hogy ne féljünk a kutyáktól, mert megérzik. Én különös példája voltam az utca embere és a sétáltatott kutya közt fonódó pillanatnyi kapcsolatnak. Ahogy tekintetünk összefogódzkodott, rákaptam arra az ízre, amint a kutya észleli különcségemet és egyre hergeli az a töménytelen félsz, ami minden tagomat kitölti.

Ez a rettegés folyamatosan ott pislákolt bennem, hogy bármely pillanatban gyáva-lángba lobbanjon, én pedig a szó szoros és átvitt értelmében is begyulladjak.

Sok volt az állat és gyér a közvilágítás a falucskában, ahol laktam. Nyaralókörnyék volt, így télen, mikor iskolába igyekeztem, gyakorta mentem el olyan házak, sőt: néhol egész utcák mellett, amik mind-mind kihaltak, élettelenek voltak. Azóta is vallom, hogy gyereknek nem való az olyan környék. Nem az embereké volt az a falu. Főleg nem éjszaka. Az állatok lakták. Volt arrafelé veszett róka, ami elindult az ember felé még hajnalban is, ha két összenyíló utcánál egybetalálkoztak. Néha betévedt a közeli erdőkből egy-egy vaddisznó, vagy őz, de én szerencsére nem találkoztam velük. Nem úgy, mint azokkal a kedves kis tapsifülesekkel, akik tisztes távolságból billegtették felém a füleiket, ha találkoztunk. Volt felénk nyest, macska, sündisznó.

És voltak gazdátlan kutyák, akik a gyéren lakott településen bizony nem jutottak egykönnyen ételhez. Éhesek voltak, ápolatlanok és agresszívek. Sokszor késtem el majdnem az iskolából, mert egy idegen kutya tűnt fel az utcánkban. Szüleim és távoli városban tanuló bátyám már nem tartózkodtak otthon, szomszéd nem volt, így magam maradtam a félelmemmel.

Persze a kutyák iránti olthatatlan rettegésemről mindenki tudott a családban. Tíz éves se lehettem, mikor egy kajla kölyökkutyus került a házhoz, szüleim jóvoltából. Meg se mertem közelíteni, mikor meghozták. Csak addig volt minden rendben vele, amíg még aznap estefelé a család lassanként bevonult az udvarról. Szüleim lezuhanyoztak és elmentek bátyámért, aki alig egy-két évvel volt idősebb nálam.

A kutyus bizony hamar felfogta, hogy vége az addigi játéknak, és ekkor jött rá, hogy idegen környezetbe került, ráadásul a testvérei és az anyja is eltűnt mellőle. A lakásba nem mehetett be: ezt már korábbi gazdáitól megtanulta. Mi sem szerettük volna, hogy bejöjjön.

Ixor mindig is könnyen megtalálta a módját, hogy értésünkre adja azt, amit ő mondani akar. Az ajtónkhoz telepedett és nyüszíteni, sírni kezdett. Úgy dörgölőzött hozzá, mint egy macska, kaparta és nyüszögött. Később már csak úgy mondtam: a sorsom, hogy kettesben maradjak egy kutyával, akitől rettegem.

Csakhamar levonzott a szobámból az ajtó recsegésének hangja. Mire leértem, gyermeki képzeletem már elém is festette a jelenetet, amint a vérengző vadállattá, pokolszülötté változott kiskutya próbálja rám törni az ajtót, hogy olyan helyen marcangoljon és tépjen szét, ahol sosem várnám ezt: a saját házunkban. A félelem soha nem látott erővel, csontos ujjakkal markolta meg torkomat, szívemet. Táncolt az idegeimen és hittem, hogy mire leérek, fiatal korom ellenére vagy a szívem fogja felmondani a szolgálatot, vagy egyszerűen beleőrülök a rettegésbe.

Nem is tudom utólag elképzelni, hogy mi vihetett el a bejárati ajtóig. Közvetlenül a lépcsőfordulóból nyílt. A korlátba kapaszkodva dacoltam a legmélyebb félelmemmel, mint kedvenc történeteim főhősei a legnagyobb gonosszal. Álltam és bámultam az ajtón túli sötétségbe.

Valahol agyam legmélyén jöttem rá, majd onnan terjedt tovább a felismerés, hogy itt szó sincs támadásról. Ez a kiskutya itt úgy retteg és vágyódik az ajtó túloldalán, ahogy azt hittem addig, hogy csak én tudok.

A szívem még őrülten zakatolt és a kezem is remegett, annyira, hogy alig bírtam felkapcsolni a kinti világítást, de addigra már úgy éreztem, hogy túléltem a saját halálomat. És amit a halálom után találtam, az csodálatos volt. Könnyek homályosították el a szemem, és bár nem akartam sírni, de a megkönnyebbülés borzasztó erővel rohant át rajtam. Szinte ott rogytam össze az ajtó előtt.

Remegő, cérnavékony hangon kezdtem el csitítgatni a kutyust. Később még néha elő-előkerült ez a hang a torkomból, de csakhamar kikopott és igazán mély férfihang vette át a helyét.

A kutyus nem nyugodott, sőt: látván, hogy hatást ért el, egyre jobban igyekezett tudtomra adni a félelmét. Az én fejemben egymást követték azok az árnyak emlékei, amiktől én is rettegtem, mikor reggelente kiléptem az ajtón. Tudtam, hogy mitől félhet, gyermeki fejjel elképzeltem és megértettem, átéreztem a félelmét, és a bánatát, amit szülei és testvérei elvesztése jelenthet neki. Engem is gyakran rohant meg a keserűség, mikor szembetalálkoztam egy kutyával és azt képzeltem, hogy most vesztem el a szüleim, a bátyám. Hamarosan potyogó könnyekkel, és egy kicsit megint gyorsabban dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, hogy immáron a látványommal is nyugtassam.

 

Szüleim nagyjából háromnegyed óra múltán érkeztek meg. Bátyám – elfelejtkezve arról, hogy bizony kutyus érkezett a házhoz, vadul rohant fel a lépcsőn, hogy újra otthon lehessen. Az ajtó előtt szendergő kiskutyánk pedig csúnyán maga alá piszkított a pániktól, amit a felé rontó emberalak hozott magával.

Pár perc múltán szüleim nevettek rajta, csak én korholtam őt teljesen kivörösödve az indulattól, miközben a még mindig remegő kutyust öleltem és simogattam, nyugtattam. Csodás évek következtek a számomra.

 

Betöltöttem már tizennyolcadig életévemet. Édesanyánk telefonon beszélt egy faluszélén élő hölggyel, pár zöldségért ugrottunk át hozzá apámmal. A ház elé érve nyitva találtuk a kaput, de azt nem tudtuk, hogy a hölgy kutyái vajon épp szabadon vannak-e.

Ha a kutyák szóba kerültek, a szavak mindig elapadtak. Akkor már nem volt Ixor, én pedig hónapok múltán is megkönnyeztem az emlékét.

Apám a kocsinál maradt, én pedig elindultam befelé, gondoltuk: csak vár minket, ha a kapu nyitva. Átvágtam a ház előtti kis betonjárdán, majd fordultam, hogy felmenjek a lépcsőn. Szinte a fal menti árnyékból nyílt fel az a két szem, amellyel egyetlen pillanatig ledermedve farkasszemet néztem. Meghátráltam, hogy visszaléphessek, de nem volt rá időm. Nagytermetű kutya vágódott ki a lépcső mellől, hátán égnek állt minden szőrszála, szinte izzott a szeme, a pofája vicsorra nyílt, miközben őrjöngve rohant felém. Nem léptem vissza. Szembefordultam vele, rámeredtem, de egy szó sem hagyta el a számat, pedig a szívem a torkomban dobogott. A kutya támadása megtorpant, de ugyanúgy üvöltött és ugatott tovább. Nem hátráltam.

Öles lépéssel dobbantottam, rákiáltottam, még a tenyerem is összevertem. A kutya pedig bizony hátralépett, ezen a ponton pedig eldőlt, hogy ki is került ki győztesen a csatából.

Apám később azt mesélte, hogy hófehéren mentem vissza hozzá, azt hitte, hogy léptemben fogok összeesni. Pedig belül igazán máshogy éreztem. A szívemben pedig gyászoltam annak emlékét, hogy ki is vezetett el idáig, hogy így merjek cselekedni.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2009-12-25 21:37 Blade

Blade képe

"sőt:" - helyett sőt,

"Ahogy tekintetünk összefogódzkodott" - vmi szebb szó ide esetleg?

"rákaptam arra az ízre, amint a kutya észleli különcségemet" - ez nem magyar

"Volt arrafelé veszett róka, aki " - ami

"elindult az ember felé még hajnalban is, ha két összenyíló utcánál egybetalálkoztak" -...és? elindult felé? ennyi?

"Mire leértem gyermeki képzeletem már elém is festette a jelentet" - vesszőhiba és elgépelés

"olyan helyen marcangoljon és tépjen szét, ahol sosem várnám ezt: a saját házunkban." - máshol várnád? nem hiszem

"Közvetlenül a lépcsőfordulóból nyílt, aminek a szélébe kapaszkodva" - a lépcsőforduló szélébe kapaszkodott vagy a korlátba?

"Valahol agyam legmélyén jöttem rá" - amúgy a tetején szoktál? ;)

"Engem is gyakorta" - gyakran

Még vannak benne ilyenek, egy alapos átírást megérne.

 

 

 

 

 

szo, 2009-12-26 13:29 Urbatorium

Urbatorium képe

Köszönöm a kiemelt részeket, párat javítottam, a többivel pedig alkalomadtán még megkűzdök. Elolvasva Sren észrevételeit is már tényleg csak arra tudok gondolni, hogy sikerült a pályázat témáját nagyon eltalálnom, és azért tetszhetett meg nekik.

Mégegyszer köszi, a bíztatást is!

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor

szo, 2009-12-26 09:39 Sren

Sren képe

Sok a bicebóca mondat, eléggé tekervényesek a viszonylag egyszerű, rövid történethez képest.  Sok az erőtlenül fogalmazott mondat, amelyek átfogalmazva határozottabbak lennének. Nem mondom, hogy minden egyes mondatnak akkorát kell ütni, mint Mike Tyson, dehogy – de jó ám az, amikor érzi az ember a sztorin a nyugodt erőt, amivel az író vezeti a szálat. Alkalmasint a szerteágazó mellékszálakat is. Ez itt nincs meg, vagy csak kevéssé. Ahogy Blade kiszedegette: sok a fura, nem odaillő kifejezés.

˝Ez a rettegés folyamatosan ott pislákolt bennem, hogy bármely pillanatban gyáva-lángba lobbanjon, én pedig a szó szoros és átvitt értelmében is begyulladjak.˝ - Nem érteni, Mister. A szó szoros értelmében mi ég? :o

ÉN – nel kezdünk mondatot? (Nem tudom ám, ez csak magánlevélben nem illő, vagy történetírásban sem? Részemről mindkettőben kerülöm.)

Akadnak felesleges kötő- és egyéb szavacskák, amelyeket gondolkodás nélkül kihúznék. ˝Sok volt az állat és gyér a közvilágítás abban a falucskában…˝ - Nem kell az ˝abban˝, minek? A faluban, ahol éltem, ennyi. De csak egy javaslat.

Rengeteg a létige! Figy, pedig csak egy bekezdés:

˝Sok volt az állat és gyér a közvilágítás abban a falucskában, ahol laktam. Nyaralókörnyék volt, így télen, mikor iskolába igyekeztem, gyakorta mentem el olyan házak, sőt: néhol egész utcák mellett, amik mind-mind kihaltak, élettelenek voltak. Azóta is vallom, hogy gyereknek nem való az olyan környék. Nem az embereké volt az a falu. Főleg nem éjszaka. Az állatok lakták. Volt arrafelé veszett róka, aki elindult az ember felé még hajnalban is, ha két összenyíló utcánál egybetalálkoztak. Néha betévedt a közeli erdőkből egy-egy vaddisznó, vagy őz, de én szerencsére nem találkoztam velük. Nem úgy, mint azokkal a kedves kis tapsifülesekkel, akik tisztes távolságból billegtették felém a füleiket, ha találkoztunk. Volt felénk nyest, macska, sündisznó.˝

A történet jó, van stílusod, tehetséged. Gyúrj rá a fogalmazásra, megérné.:)

 

 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2009-12-26 13:37 Urbatorium

Urbatorium képe

Köszi Sren, mind az észrevételeket, mind a bíztatást. Remélem, hogy alkalmasint majd sikerült kinőnöm azokat a hibákat, amikre rámutattál. Párat javította is, szóval köszi a konkrét kiemeléseket! :) Máskor igyekszem odafigyelni ezekre, vagy legalább határozotabb kézzel fezetni az eseményeket.

Egyenlőre elvagyok azzal, hogy ha novellát írok akkor magamnak mesélek. Aztán igyekszem második lépésként kigyomlálni, de azt hiszem, hogy ezt még gyakorolni kell, vagy ahogy te mondtad: rágyúrni. :D Szóval igen nagy öröm, hogy csak írtam pár novellát, és máris legalább a lehetőségem megvan arra, hogy publikáljak egyet közülük.

Azt hiszem, hogy ha netán beválogatnák ezt is az antológiába *kopp-kopp*, akkor tuti, hogy kapnám mellé a korábban már említett szerkesztői vázlatot. :)

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor

szo, 2009-12-26 09:56 Roah

Roah képe

Üdv!

Mielőtt elindul a család "rokonlátogatni" megint, volt egy kis időm beugrani.

(Helyesírási, vagy egyéb hibákat én nem elemezgetem, mert "Vak vezetne Világtalant":)

A tartalom viszont bejött! Nagyonis! Soha nem ért kutyatámadás, mégis ösztönösen félek a kobór ebektől. A kobór kutyusok éhesek, és kiszámíthatatlanok, és valahogy jobban érzik rajtunk, hogy "rettegünk" tőlük. Egyszer engem is halálra rémített egyikük, pedig csak követett...Egyszóval Ábrahám: a Rettegést hasonlóan éltem át, a sztorid állatira tetszett!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2009-12-26 13:39 Urbatorium

Urbatorium képe

Szia!

Nagyon fontosak az ilyen visszajelzések is, nem csak a szakmai szempontok alapján kiemelt buktatók, szóval borzasztóan örültem annak, amit írtál, és köszönöm, hogy elolvastad, meg megosztottad a véleményed. :)

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor

v, 2010-05-16 17:31 ICKszmájli

ICKszmájli képe

Ejha, nahát!

 

Tetszett!

Non mollare mai, non mollare mai, non mollare mai!!

szo, 2010-05-22 19:22 Urbatorium

Urbatorium képe

Kicsit (nagyon) későn reagálok, de attól még áll, hogy: húha, örülök, köszi! :D

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor