Egyedül

– Gratulálok Bill!

– Ezt jól csináltad Billy!

– Kösz! Köszi!

Bill O’Connor végigsietett a széksorok közt. Mindenki felállva tapsolt. Őt tapsolták. Mosolyogni próbált, el akarta hitetni az emberekkel, hogy örül. Ám mélyen legbelül, a lelke legeldugottabb zugában sikoltozott a fájdalomtól. Lelke minduntalan összerándult a hamis és képmutató álnokságon. Nevettek és gratuláltak neki, holott mindannyian arra számítottak, hogy ők lesznek a kiválasztottak. Ők nyerik meg a Díjat.

A pódiumon ott állt Jenna Tilford, a legádázabb mindközül. Pimasz módon mosolygott, azonban kifehérített fogai sem tudták törölni az irigységet pillantásából. Ő is indult a Díjért. Mind indultak, de csakis egy nyerhetett. És az az egy Bill O’Connor lett.

Jenna átnyújtotta a díjat és még gratulált is Billnek. Futó csókot lehelt az arcára. Nem komolyat, csak egy „ki tudja mi lehet még belőle” csókot. Bill teste megfeszült és kényszerítenie kellett önmagát, hogy ne öklendezzen.

A Díj nem volt súlyos, igazából szinte semmi volt. Egy nagy semmi. Egy ócskás bagót se adna érte. A díszes közönség viszont bálványozta. Imádta. Zokogott, ha nem lett az övé s zokogott, ha az övé lett.

A pódiumon állt és mosolygott. Képmutatóan, leereszkedően; úgy ahogy csak egy sztár tud, egy nagy és igazán fénylő csillag. Elmondta az előre betanult szövegét. Köszönetet mondott mindenkinek. Barátainak, ellenségeinek, családjának, rajongóinak. Gondolatai azonban messze jártak. Teste ott állt a lámpák bűvkörében és mondta-mondta a szövegét. Darálta a mindennapi álságosságot. A lelke viszont forrongott, kiabált, sikoltott. Kérlelte: fejezze be az egészet. Vágja a Díjat a közönséghez! Forduljon meg és tűnjön el! Ő nem oda való, ő nem való sehová. Csakis magának való.

Ő azonban nem mozdult. Percekig beszélt s végül már ő maga sem tudta miről. Aztán vége lett. Levonult a színpadról és kisétált a teremből. Senki nem nézett utána. Senki nem kérdezte: „Ugyan hová mész Billy?”.

A csillogásból kizuhant az életbe. A Díjátadó épülete előtt hosszú sorokban kígyóztak a rajongók. Álltak és vártak. Üresfejű, gyülevésznépség – gondolta Bill. Képesek vagytok napokig várni pár csepp tintáért. Egy kézjegyért, egy pusziért. Agyhalottak vagytok! Magatokból kifordult senkik!

A lélek küzd, de a test cselekszik. Odalépdelt a tömeghez és tucatnyi autogramot írt le. Százszámra fogott kezet az ismeretlenekkel, miközben fotódzkodott s puszit adott. S mindezt miért?! Egy csillogó szobrocskáért és némi zöld hasúért.

Távozni készült, ám a kocsija még az elkerített parkolóban volt. Elindult volna vissza a Díjátadóra, ám lelke ezúttal megmakacsolta magát. Nem akart visszatérni a képmutatók nagygyűlésére. Megfordult és az elszáguldó taxik felé intett. Egyiknek a másik után. Nem álltak meg. A szobrocska nem állította meg őket. Most már ő is csak egy volt a tömegből. Semmi több. Egy darab hús, rothadó és elmálló. Egy kikészített preparáció. Íme a Díj nyertese, akit nem vesz föl egyetlen taxis sem.

A parkoló felé fordult. A csillogó autócsodák közt valahol ott várt az övé is. Ám az épület felől újabb rajongók hada rajzott felé. Gyerekek visították a nevét. Bill összegörnyedt és elhányta magát. Hányt attól, hogy egyes szülők képesek voltak saját csemetéiket is felhasználni egy jól sikerült fotóért. Már látta is ezeket a rémeket feltűnni a gyereksereg háta mögött. A sikongó gyerkőcök mögött bujkáltak a háttérben, mint kegyetlen parancsnok a hadszínen.

Nem várta meg őket. Lelépett a járdáról és rohanni kezdett. Fények cikáztak a szeme előtt, az elsuhanó autók dudái egybefüggő hangorgiába olvadtak. Hátralesett a válla felett. A gyerekek és kegyetlen „gazdáik” még mindig követték. A nyomába lépve siettek utána. Az autók dudáltak, a gyerekek sikongtak, a szülők vihogtak. Csak ő zilált, ő fáradt, ő nem talált kiutat.

A hangorgiából kivált egy hang és egyre a fölébe búgott. Tütű-tütütű! El akarta zavarni az átkozott hangot, de az nem hagyta magát, sőt egyre hangosabbá vált.

Az utolsó pillanatban suhant el a száguldó autóbusz előtt. Öltönyét fellebbentette a busz keltette szélvihar.

Átért az út túloldalára s ott kitárta előtte sötétlő száját a névtelen sikátor. Kifújta magát és üldözői felé fordult. Kíváncsi volt követik-e még? Hát persze, hogy követték. A gyerekek szemeiben tűz égett, forró lángok nyaldosták szemgödreiket. A szájuk nyáladzott, fogaik elálltak, kezeik karmokká görbültek. Billy O’Connor nem mozdult. Riadtság béklyózta izmait. A kicsik háta mögött újabb iszonyatok tűntek föl. Fekélyes és málló bőrű démonok törték magukat a forgalmon át. Kezeikkel fénylő pórázokat markolásztak, melyek egyenként a kisebb démonok nyakára fonódtak. Vigyorogtak, miközben szájukból förtelmes színű párafelhők törtek elő.

Az izmai végre engedelmeskedtek. Alig karnyújtásnyira voltak már a szörnyek, mikor Billy rohanni kezdett. Beugrott a sikátorba és futott hátra se nézve. Menekült, minél távolabb akart kerülni a borzalmaktól.

Addig futott, míg el nem fogyott mellőle a sikátor mocskos fala. Lába alól kifutott a piszkos beton s ő egy tó partján állt. A tó - vagy inkább tenger - a látóhatárig ért s talán még azon túl is. Billy jobbra-balra forgatta fejét, ám mindenirányban a tó tükrét látta. Lehunyta a szemét s mire kinyitotta, már körbevette a víz. Nem mozdult, nem hitt a szemének és ébredni akart. A karjába csípett, de nem történt semmi. A víz forrni kezdett körülötte és fekélyes rothadó kezek kaparásztak a lába körül. Nyáladzó pofák bukkantak a felszínre és mind ugyanazt vonyítottak.

– Autogram! Fotó! Puszi!

A hangok előbb csak suttogtak, majd végül már ordítottak. Bill lelke felsikoltott. Túl sokat szenvedett, túl sokat alakoskodott. Nem bírta már tovább. Átugrott a szörnypofák fölött és futott, ahogy csak bírt. A víz forrni kezdett, ahová csak lépett. A tó tükrén járt, de úgy érezte ez a természetes. Levegőt lélegzett és futott a vízfelszínén. Kesergett és viháncolt. Sikoltott és hallgatott.

Messze maga mögött hagyta a démonokat; mégsem állt meg. Nem bírt, egyre csak menekült. Nem tudta merre jár. Nem tudta mióta fut. Minden mindegy volt. A tó tükre némán hallgatott.

Lépések koppantak. Megállt és írisze magába szívta az elképesztő látványt. Laminált padlózatú szobában állt. Léptei koppanva harsantak. Ismerősnek vélte a szobát. A sarokban kisebb láda állt, benne fakockák ezrei. A falon polcok rajtuk könyvek, bennük mesék a világról és azon túlról. A szoba közepén egy asztalon; tányér állt s benne szöghalom. Belépett a szobába. Érezte sőt tudta, hogy minden ott kezdődött el. De nem akkor, hanem harminc évvel korábban. Leült az asztalhoz és a szögekre bámult. Kettőt pislogott, mire a szögekből sós pálcikák lettek. Párat elropogtatott.

– Mama! Hazajöttem! – szólalt meg.

Mama bejött és rámosolygott. Egész arca az a mosoly volt. Az az álnok és képmutató mosoly. Az indította el a színészkedés felé. Az a mosoly mutatta meg neki, mit érhet el, ha képmutató és eljátssza az érzelmek színes skáláját. Az a mosoly volt az ő igaz mentora.

A szoba eltűnt és vele a Mama is. Újra a tónál találta magát. A vízfelszínén üldögélt, ám a tó vízétől nem lett nedves. Öltönyéről még is folyt a víz. Sírt, zokogott, egy élet fájdalmát bőgte ki. A tó vízszintje emelkedni kezdett. Előbb csak a bokájáig ért, aztán a térdéig. Bill O’Connor felállt és kihúzta magát.

A tóban krokodilok úsztak és felé közelítettek. Először csak egy tucat, aztán pár száz, végül több ezer hüllő csattogtatta felé a fogait. Elkeseredésében felüvöltött. Világgá kiáltotta fájdalmát és értetlenségét.

A tóból egy oszlop emelkedett ki s ő ott állt az oszlop tetején. Víz csöpögött a ruhájából és savként utat égetett magának az oszlop anyagába. Vihar kerekedett; süvöltő, ruhát cibáló. Lökdöste Bill O’Connort. Fülébe szavakat sugdosott. Kedves, nyájas, vicces, pajzán szavakat. Bíztatta, bátorította, hogy megtegye az utolsó lépést. Csak azt az egy kis lépést. Azt.

Billy lebámult a mélybe. Az oszlop tetejéről csöndesnek tűnt az alatta örvénylő káosz. Forgószél táncolt és vele örvénylett az átkozott siserehad. Autók dudáltak, szirénák harsogtak, emberek kiabáltak. Egy hang valamit suttogott. Alig érthetően, egészen halkan. Nem értette tisztán.

– Mit akarsz? Beszélj hangosabban!

– Én te vagyok! Te vagy a mindenség. Fölötted a csend, alattad a káosz. Előtted a múltad, mögötted a félelem.

– Elhallgass! Úgysem értelek!

A hang elszállt és belehullott a tomboló káoszba.

 

Bill O’Connor nyugodtan üldögélt tolószékében. Nagydarab férfi - egy ápoló! – törölgette le a vizet az álláról. Sosem vette be egyszerűen a gyógyszereket. A pszichiátria zárt osztályán nyugodtan üldögéltek a betegek, miközben a tévében a Díjátadó Ünnepséget közvetítették.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2010-03-17 18:31 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Intenzívebb álmaim egyike. Érdekes módon a főszereplő Bill O'Connor az álmomban Bill Murray képében jelent meg.

szo, 2010-03-20 20:24 Blade

Blade képe

Nem tetszett, vettem-értem, hogy egy álom, de nem történik semmi, nincs, ami felkeltse és fent is tartsa az érdeklődést. Nincsenek okok sem.

Hibát viszont nem láttam.

 

v, 2010-03-21 09:58 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Azért én köszönöm, hogy véleményezted.