Vérhold - 1. rész - Magda

 

A kora esti óra ellenére tengernyi tömeg hullámzott az utakon. A nap utolsó sugarai arannyal öntözték az épületeket. A génterápiáknak hála Amon, a vámpírgróf ugyanolyan nyugodtan sétálhatott, mint egy ember. Karl Franz és jó ura határozott, ámde nyugodt tempóban törték magukat előre. Ebből a határozottságot és a nyugodtságot Amon nagyúr képviselte, míg a törést jámbornak egyáltalán nem nevezhető szolgája.

A vámpír előtt szétnyílt a tömeg, utat engedtek a grófnak. Ebben talán az is közrejátszhatott, hogy arcát és nyakát vastagon bekente a mogyoróvaj illatú napfénykrémével, na nem mintha félni valója lett volna, de nem érezte szükségét, hogy hamvas bőrét kitegye a perzselő napsugaraknak. Ám mögötte rögtön összecsaptak a hullámok, s szegény Karl Franz törhette magának az utat, hogy a jóságos gróf nyomában maradjon. Karl már megszokhatta volna ura viselkedését  ám mégis baromira dühös volt, akár ölni is tudott volna. Egy szépséges karóról ábrándozott, ami színezüst és még használati útmutatót is mellékeltek hozzá. Így meg így, ilyen szögből döfje át vele a vérfattyút. Erről álmodozott, miközben sóhajtozva vonszolta az utánfutót.

A vámpírgróf csomagjai kegyetlen nagy súlyként nehezedtek a vállaira, leszámítva azt a kis bökkenőt, hogy egy antigravitációs utánfutón húzta maga után. A súly akkor is súly marad, ha elmegy lebegni. A lelki teher pedig további nehezéket jelentett.

Audi Tee-Tee - Karl hűséges kutyuskája - gazdája mellett cammogott, bár az irdatlan tömeg szemmel láthatóan nyugtalanítóan hatott rá. A nyugtalanságát hangos csaholással fejezte ki, amire az emberek többsége meneküléssel válaszolt. Végső soron ki merne egy dühödten acsargó kiborg kutya elé kerülni?!

Karl Franz már nagyon fáradt volt. Amon nagyúr azt ígérte nem mennek messzire, ellenben már több órája kutyagoltak.

– Sokára érünk még az ismerőséhez, mindenható nagyuram?

A vámpír lelassított és megállt. Karl lehelete bent akadt, bőre megfeszült, szeme majd kiugrott a helyéről. A tömeg továbbra is kikerülte a grófot, őt viszont lökdösték, tolták, taszigálták. Amon kegyeskedett felelni:

– Mondtam már neked, te agyalágyult, koktélfüggő, hogy itt lakik a hölgy nem messze. Idióta! Kelj föl és hozd a csomagokat! – rivallt szolgájára, épp mikor az nagy nehezen bevonszolta az antigravitációs utánfutót az Amon nagyúr körül kialakult kis tisztásra, s nagyokat horkantva letelepedett rá.

– Máris kíméletlenül kegyes nagyúr!

A vámpír azonban már nem figyelt rá. Saját gondolatai kötötték le. Rég járt a Földön, ez tény, de akkor régen mintha közelebb lakott volna a hölgyismerőse. Szüksége volt rá közeli s távolabbi céljaihoz. Még a siklóban átnézte a koordinátáikat s ez alapján nagyjából behatárolta helyzetüket. Ezért nem is értette, miért nincsenek még az úti céljuknál.

Szomjas volt és éhes. A kettő mindig együtt járt. Kéz a kézben, komoran és hasfájdítóan. Vérre éhezett, miközben szomjazott a vérre. Két földi órával korábban elhaladtak egy közkórház mellett, s bár csábította a gondolat, hogy betér egy kis „nasira”, ám akkor még úgy sejtette, hamarosan megérkeznek a hölgyismerőshöz. Utólag már kár volt sajnálkozni az elszalasztott lehetőségen, bár továbbra sem tudta kiverni a fejéből, hogy esetleg visszafordul és kiszipolyozza a kórház összes betegét. A gondolattól még kínzóbbá vált mardosó éhsége, ezért dupla gyors tempóban szedegette lábait. Aztán meg az a beteg gondolata támadt, hogy kitép valakit a tömegből, behurcolja egy sötét sikátorba és meguzsonnázik. Ám ezt az agyszüleményt is elvetette, mivel több okból is kerülni akarta a feltűnést. Nem is beszélve az illemről; elvégre egy vámpírgróf nem teheti meg azt, amit egy közönséges közvámpír. Nem! Hogy nézne az ki?

A távolban feltűnt egy templom tornya. Amon elvigyorodott. A környéket egészen átépítették, nem csoda hát hogy kicsit megkeveredett. Ám végre elérték a keresett helyet.

A Szent Rítus templomát.

 

A templom elhagyatott volt, de nem lepusztult. Olyan volt, mintha valaki rendben tartotta volna, de korántsem annyira, hogy az szembetűnő legyen. Amon vámpírszeme ide-oda cikázott a templom homlokzatán s fel is fedezett néhány ponton frissnek mondható javításnyomokat. Az ajtó felett dombormű pihent. Térdelő alakok nyújtották kezeiket az előttük álló uraság felé. A vámpír elvigyorodott: hát van valami a Földön, ami nem változott. Szolgája kíséretében az épülethez sietett. A templom nem állt félreeső helyen, az emberek mégis elkerülték. A gróf ezen nem csodálkozott. Az egész épület gonosz hatalmat sugárzott. A templomtorony - mintha elharapott gége lenne - már-már ferdén tört az ég felé. A hatalmas, fekete bronzajtó ásító szájként meredt az utcára.

Ők ketten - illetve Audival hárman - azonban nem féltek. Meg se rezdültek. Egyenest az ajtóhoz siettek.

– Te maradj kint Karl! Nem tart sokáig.

A szolga máskor talán hálás választ rebegett volna, ám a tömegben való csörtetés kimerítette a jó modorát. Megszívta az orrát, összegyűjtötte taknyát-nyálát és óriásit köpött a vámpírgróf nyomába. Amon nagyúr már a bronzajtók előtt állt, így nem is figyelt fel az udvariatlanságra. Karl letelepedett az antigravitációs utánfutóra, előhalászott a ruhája zsebéből egy kék üvegcsét és jót húzott belőle. Ahogy az amfetamin-lötty végig csorgott a torkán megkönnyebbült és máris szebb színben kezdte látni a világot. Előszedte kézi kvantumszámítógépét s elmélyült a kütyü tanulmányozásában. Kutyuskája a lába mellett ugrált és vadul csaholva próbálta megfélemlíteni a hullámzó tömeget.

 

Amon nagyúr végig simította a bronzkaput. Hideg volt, eszelősen hideg. Ez persze őt nem zavarta. Érzett már rosszabb dolgokat is. Rátette a kezét a vaskos fémkilincsre és benyitott.

Az ajtószárnyak hangtalan tárultak ki előtte. A nap időközben lefeküdt alukálni, ám a köztéri világítás még nem kapcsolódott be. A templom belsejében hulla sötét fogadta, kizárólag a szentségek oltáránál égett pár gyertya. Amon illedelmes vámpír volt, ezért halkan becsukta maga mögött az ajtót. Minden érzékszerve azt sugározta, hogy ott van. Ő is ott van a templomban. Elindult az oltár felé.

– Magda, egyetlenem! Én vagyok az, Amon!

A hangja nyugodt és határozott volt, ahogy egy vámpírgrófhoz illik, az erő és hatalom birtokosához. Kutató pillantások égették a testét, úgy érezte mindenhonnan egy szempár pislant vissza rá.

– Magda, kedvesem! Minek ez a bújócskázás?

Nem várt választ, így meg is lepte, mikor felcsattant Magda erőteljes, ám szenvedélyes hangja:

– Hát visszatértél. Annyi év telt el s te nem küldtél egy levelet sem. Nem jött tőled e-mail, hangposta üzenet, vérfutár posta, semmi. Már azt hittem meghaltál.

– Hiszen tudod jól drágám, hogy nem halhatok meg – próbált viccesen felelni a gróf, ám elég falsra sikeredett a hangja. A fenébe is, miért vagyok ilyen feszült? Nem tudok rendesen koncentrálni. Csak nem haragszik rám?

– Tudom Amon. Tudom. Ezért jutott eszembe, hogy nyílván egy másik nőért hagytál el. Itt hagytál a Szent Rítus templomában, ezen a koszos bolygón, hogy szabadon szerelmeskedhess az új kéjnőddel.

– Hogy gondolhattad ezt szerelmem? Vámpír vagy te is. Ismered a krónikákat. Nekünk grófoknak csakis egyetlen igaz szerelmünk lehet, csakis őt emelhetjük magunk mellé.

– Az ősi kódexek valóban ezt sugallják. Mi azonban már mások vagyunk. Nem kell rettegnünk a napfénytől. Nem árt nekünk az ezüst sem. Egyedül Ők vehetik fel velünk a harcot. Lehet, hogy a lelki parancsolatok sem jelentenek már akadályt egyeseknek.

Amon megfordult és az ajtó felé bámult, biztosan érezte, hogy a hang tulajdonosa ott volt az imént. Ám nem látott senkit. Ezek szerint még mindig haragszik. Nem baj – gondolta. Én vagyok a mestere, akármennyi idő is telt el.

Halk ruhasuhogás csapta meg a fülét. Nem gondolkodott felugrott a levegőbe. Ugrás közben teste másodpercek alatt átalakult. Szemfogai megnyúltak, karmai kifejlődtek, szemei jéghidegen izzódtak, ám közel sem bírt teljes valójában átalakulni. Megpördült és az alatta suhanó árnyra nézett. Kecses női test elmosódott körvonalai tűntek el alatta. Amon egy kézzel elkapta a templom tetőzetét tartó főgerendát és felhúzta magát rá. Körbekémlelt, várta merről fog érkezni az újabb támadás. Annyira bambult, hogy egy teljes másodpercig farkasszemet nézett a felé repülő karóval. Az oltár felől szállt felé az ezüsttel futatott áldozati kellék. Amon picit mozdította csak meg a testét, de annyi mozdulat is elég volt, hogy a karó elhúzzon mellette. A gróf beleszimatolt a levegőbe, rég érzett illatok után kutatott. Nyomot fogott. Végigfutott a főgerendán, miközben az illatnyom egyre erősebbé vált. Az oltárhoz érve azonnal leugrott a padlóra és egy macskaugrással rávette magát a forrásra.

Szusszantott párat, mivel kénytelen-kelletlen fel kellett ismernie, hogy átverték. Az illat egy kabáttól származott, amit az illető elterelésként dobott le magáról. Amon nagyúrból elszállt minden kétség. Kezdte élvezni a viadalt.

 

Karl örömmel fedezte föl, hogy sikerült ráállnia a helyi rendfenntartó erők kommunikációs hálózatára. Mindig szeretett a szennyesben turkálni - főképp a nyugodtság és szabadság egy-egy röpke pillanatában -, ezért élvezettel vetette bele magát az információtengerbe.

Öröme nem tartott sokáig. Néhány semmitmondó gyilkosság után felfedezte landolásuk híreit az információk kusza halmazában. A helyi erők nem töltöttek sok időt a helyszín tanulmányozásával. Rögtön hozták a génkezelt nyomkövető kutyákat s a sikló tulajdonosa után eredtek. Folyamatosan tájékoztatták a központi adatbankot, így Karl pillanatok alatt rájött, hogy a rend éber őrei rögvest rajtuk üthetnek.

Visszalökte a számítógépét a helyére, ivott egy kortyot a flaskájából s kénytelen-kelletlen a templomhoz sietett. Megdöngette a vaskos ajtószárnyakat s rekedten ordított is hozzá:

– Nagyúr! Nyakunkon a kopóőrség! El kéne húzni a belünket!

 

Amon egyhelyben állt, kihúzta magát. Felkészült a váratlan rajtaütésre. A támadás azonban olyannyira váratlan volt, hogy tényleg meglepte. A lába alatti kőpadló mocorogni kezdett, aztán egy nem emberi - és még csak nem is vámpír - erő megragadta és felhajította a levegőbe. Magda az oltár mögül bukkant elő. Megvárta, amíg a katapult fellöki a grófot az égbe, aztán szélsebesen rávetődött és a földhöz teremtette. Elő rántott egy kést testére simuló ruhájából s a gróf nyakának szegezte. A vérszívó arcán nem tükröződött érzelem. Merev volt és nyugodt. A Magda nevű nő szeme megrebbent, nem számított ily lelki erőre. Amon kihasználta a lehetőséget s megragadta a nő vállait. Lelökte magáról s rögtön fordult a felállás: Amon lovagolta meg a hölgyeményt. A nő eleresztette a kést s immár fegyvertelen volt.

Magda szeme elkerekedett. Tekintete rémületet sugallt. Amon elmosolyodott. Igen, ez az ő Magdája. Mindig is bátor volt. Most is azt hitte legyőzheti őt, a mesterét. Kivillantotta hegyes fogait, majd a nő hánykolódására fittyet hányva lecsapott a nyaki erekre. Diadalittas állapotba került, eufórikus érzés kerítette hatalmába, ahogy szívta és nyeldekelte a finom, friss vért. Magda nyögdécselt, el akarta lökni magától a férfit, ám esélye sem volt.

Párpercnyi csendes nyalakodás után Amon magához tért. Leugrott a nőről és teljes, kifejlett vámpír alakját vette föl. A nő továbbra is a padlón feküdt s csak halk suttogásra telt tőle:

– Miért jöttél vissza? Miért?

Amon kihúzta magát, megfésülte szétzilált haját s csak eztán felelt:

– Ellopták tőlem a becsületem. Előjöttem, hogy visszaszerezzem, mi az enyém. Na és persze a kedvesem két szép szeme is visszahúzott ­– s véres szájával csókot dobott a földön pihenő nőnek.

Magda bágyadtan elmosolyodott:

– Most szívtad ki a vérem, erre van kedved romantikázni! Hiába az elmúlt kétszáz év alatt semmit sem változtál.

– Bizony semmit, ahogy…

Az érzéseim sem – fejezte volna be, ám monológját halk dörömbölés törte meg, amit egy idegen-ismerős hang követett:

– Nagyúr! Nyakunkon a kopóőrség! El kéne húzni a belünket!

 

A fekete-kék egyenruhás, mogorva tekintetű rendőrök lezárták a környéket és kordont vontak a templom köré. A genetikailag felerősített nyomkövető ebek nyüszítve feküdtek a vaskos bronzajtók előtt. A rend éber őrei átkutatták az egész épületet, de némi véren kívül semmi hasznosra nem bukkantak. A templom bejárata előtt hosszú kabátos férfi füstölgött. A szájából csüngő füstrúd valamelyest csökkentette haragját, de nem túlzottan. A beosztottjai szerint valóban járt a Szent Rítus templomában az illatnyomok gazdája, de már elment. Használható nyom nem maradt utána.

A környéken máris felgyülemlett a kíváncsiskodók hada, ezért nem időzhettek már sokáig.

Az ellenség bármikor újabb támadást indíthat – gondolta. Készen kell állnom. Amon ráér. Egyelőre.

Eldobta a cigarettáját, beszállt a szolgálati antigravotójába és elhajtott.

 

– Ennél mocskosabb helyen se jártál még, igaz-e Amon? – dünnyögte Magda.

– Brrr! Hát nem egy tiszta környék, az egyszer szent igaz. Ámbár egyszer a Belső Gyűrűk egyik feltérképezetlen világán belestem egy állat ürülékmedencéjébe. Elhiheted kedvesem az is ritka kellemetlen volt.

– Ha te mondod – felelte Magda nevetve.

A sikátor kellően sötét és kellően koszos volt ahhoz, hogy feltűnés nélkül mozoghassanak. A vámpírgrófnak ugyan meg kellett néha állnia, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje szolgáját, s minden egyes alkalommal csak az erőteljes testi fenyítés segítette tovább őket. Csak a miheztartás végett már a templomnál fejbe vágta néhányszor, amiért megzavarta szerelmi vallomástétel közben. Karl csupa vér volt már a rengeteg ütlegtől, a szája azonban továbbra is csak járt és járt. Amon egy alkalommal kijelentette, hogyha továbbra is sokat dumál, kitépi és megeszi a szolga nyelvét. Karl Franz döbbenten elhallgatott a kijelentésre, s jó ideig csöndben is maradt. Amon szerencséjére, ugyanis a gróf már a puszta gondolattól is rosszul érezte magát, hogy a szolga savanyú húsába kellene harapnia. Figyelmeztette magát, hogy ezentúl ügyeljen arra, mivel fenyegetőzik.

Magda, egykori kedvese volt az útikalauzuk. Sok száz évvel korábban a Földön ismerkedtek össze és miután Amon megszerette, magához emelte a nőt. Átadta neki a legnagyobb adományt, mit egy vámpír csak megtehet.

Ahogy a sikátorban haladtak szemügyre vette újra és újra a nőt. Figyelte ruganyos mozgását, kellemetes alakját. Emlékek és érzések rohanták meg, ám nem mutatta ki.

– Szóval Ébenfa Szalamander megbolondult? ­– kérdezte. Magda hátrafordult és úgy válaszolt:

– Majd magad is meglátod. Az öregúrnál perverzebb vámpírt még te sem láthattál. Hamarosan elérjük az erődítményét és a saját szemeddel is láthatod.

– Már alig várom – somolygott Amon.

– Ajaj, egy újabb perverz vámpír! Mintha nem volna belőlük elég – dörmögött Karl Franz.

– Vigyázz a nyelvedre, vagy elveszem! – mordult rá Amon.

– Igenis magasságos.

Eztán csendben törtettek titkos úti céljuk és a perverz Szalamander felé.

 

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2010-02-11 18:47 Soltan Paul

Soltan Paul képe

A Vérhold novellaciklusom első (egyben második) része.

p, 2010-02-12 18:32 Blade

Blade képe

Íme az elsőmásodik rész.

p, 2010-02-12 21:11 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

" A nap utolsó sugarai arannyal öntözték az épületeket. A génterápiáknak hála Amon a vámpírgróf ugyanolyan nyugodtan sétálhatott... " - "Amon, a vámpírgróf..."

" Karl Franz ugyanakkor nem volt dühös, nem." - pocsék mondat.

"A vámpírgróf csomagjai kegyetlen nagy súlyként nehezedtek a vállaira, leszámítva azt a kis bökkenőt, hogy egy antigravitációs utánfutón húzta maga után"  -egyáltalán nem poénos, sokkal inkább szerencsétlen mondat.

" A súly akkor is súly marad, ha elmegy lebegni." -?

"Audi Tee-Tee hűséges kutyuskája mellette cammogott, bár az irdatlan tömeg szemmel láthatóan nyugtalanítóan hatott rá." -ez fájt!

Nagyon gyenge szóvicc, ráadásul értelmetlen is a mondat. (Gondolom a kutya neve Audi Tee-Tee, aki a szolga mellett megy. A mondat viszont nem ezt jelenti!)

"ezért dupla gyors tempóban szedegette lábait. "  -eddig olvastam.

Gyakorolj még!

 

 

 

 

szo, 2010-02-13 10:08 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Ami hibákat írtál, azokat javítottam. Sajnálom, hogy nem olvastad végig, lehet egyben tetszett volna. Azért kösz, hogy benéztél.

szo, 2010-02-13 10:42 Venyigeszu (nem ellenőrzött)

Lehet.

A következő biztos jobb lesz.

A kritikához való hozzállásod dícséretes.

Jó alkotást! 

szo, 2010-02-13 22:13 kalozlány

Tetszett :D
Kérek még! Már furdal a kiváncsiság, hogy milyen is lehet az a perverz vámpír :P.
Egy apróbb észrevétel:
"Karl Franz döbbentett elhallgatott a kijelentésre, s jó ideig csöndben is maradt. Amon szerencséjére, ugyanis a gróf már a puszta gondolattól is rosszul érezte magát, hogy a szolga savanyú húsába kellene harapnia. "
*döbbenten*
*Karl szerencséjére*

________________________________________________________________________
Egyetlen szabály van a következő: vagy képes vagy rá, vagy nem vagy képes rá.

v, 2010-02-14 10:21 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Ejnye, tényleg! : ) Javítva.

Köszke, hogy felhívtad a figyelmem a hibákra és természetesen köszike a dicséretet.

Már neki láttam a második (egyben harmadik) résznek.