Vérhold - 2. rész - A perverz gyík és a csapzott falka

Hogy miért hívnak valakit Vén Szalamandernek? Nos ennek megvannak az okai. A vén jelzőt hajlott kora miatt - közel négyszázhetvenöt éves volt, bár nem látszott többnek kétszáznál - sütötték rá. A Szalamander-jelző ellenben viták kereszttüzében kovácsolódott. Sokan azt állították, hogy az egész testét beborító tetoválásról kapta gúnynevét. Akik viszont igen közel álltak hozzá jól tudták, hogy a tetoválásnak - s így a névnek is - komoly múltja van.

A vámpír - mivel a Vén Gyík vérszívó volt természetesen - fiatalabb korában kalandvágyból vagy csupán puszta kíváncsiságból keresztül-kasul bebarangolta az akkor ismert világűrt. Ideje volt bőven, halhatatlan testét és lelkét nem kínozta az idő múlása. Eljutott a Véres Mary névre keresztelt kolóniára is, mely a Magma-rendszer egyik gázplanétájának holdján épült föl. Akkoriban az a legenda járta, hogy vámpírok alapították a telepet, ám mindez csak koholt hazugság volt, hiszen ők csak megszállták a kolóniát és a lakosságot. A Véres jelzőt a fel-felbukkanó kereskedők sütötték rá Mary-re. Ez a házaló banda aztán olyan hazugságokat terjesztett, hogy eleven élőlényeket zabálnak föl a helyi lakosok, vért szívnak s mindenki ugyanolyan üde és fiatal, mint az alapításkor. Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen nem zabáltak föl semmit, csak a vért itták, de a halandó ember konok és büszke fajta. A legendáit és babonáit el nem ereszté soha.

Az akkor még fiatal Szalamander megérkezett egyszer csak a telepre s rögtön bevetette magát a hold buja őserdejébe. Az erdőséget komoly fenevadak is lakták, ezért valóban nem csekély bátorság kellett ahhoz, hogy valaki egyedül bemerészkedjen oda. Mikor visszatért furcsa történeteket mesélt óriási szalamandrákról, amik két és fél méter nagyok és minimum négy-öt méter hosszúak. Azt állította, hogy elkapott egyet és az egészet megette, amitől olyan erős lett, hogy aztán egy fát puszta kézzel tépett ki a földből. A Véres Mary vámpír lakosait ugyanakkor nem lehetett megtéveszteni ily sületlenséggel, nem hittek Szalamandernek és kinevették. Ő ezen nem sértődött meg, inkább magára tetováltatta a gyík képét és tovább utazgatott.

Alig száz évvel később visszatért a Földre és elfoglalta helyét a Vámpírok Tanácsában, amihez lássuk be komoly hatalom szükséges. Ehhez a teremtményhez sietett hát kicsinyke csapatunk.

Magda vezette a csoportot, Amon a nyomában lépkedett, míg Karl és Audi le-lemaradva próbálták tartani a lépést a két vámpírral. Amon menet közben többször is megvakarta a feje búbját, míg végül megszólalt:

– Magda kedvesem! Elmagyaráznád még egyszer, hogy merre is tartunk? A nagy menekülésben lehet, hogy félreértettem valamit.

Magda megtorpant és farkasszemet nézett a gróffal. Mivel úgy vélte, hogy a vámpírgróf nem óhajt gúnyolódni, ezért kegyeskedett válaszolni.

– Jól halottad Amon. Nem értettél félre semmit. A botanikus kert felé tartunk.

– Értem – sóhajtott föl Amon. – Ámbár ha jól emlékszem azt ígérted, hogy elvezetsz a Vén Szalamanderhez. Nem szeretnék csalódást okozni, de ha megpróbálsz csapdába csalni; kénytelen leszek végezni veled. Pedig nagyon nem szeretném – tette hozzá felvillantva legelbűvölőbb mosolyát.

Magda hűvösen meredt a grófra.

– Mondtam, hogy a Szalamander kicsit megzakkant, vagy nem? Jó fele megyünk, ne aggódj! A Vén Gyíkfajzat ebben az évszakban a botanikus kertben szokott ejtőzni.

Mivel időközben Karl és kutyusa beérte kettejüket, még épp elcsípte az utolsó mondatot. El is kezdett óbégatni rögvest:

– Jaj, kegyes gazdám! Minek megyünk mi a „bótanikus” kertbe? Tele van undorító növényekkel - virágokkal -, amik állandóan kínozzák az ember orrát. Még talán apró rovarok vagy nyálkás gyíkok is lesznek ottan jó uram! Kérve-kérlek, ne menjünk oda! Áúúú! Máris befogtam nagyúr – kénytelen volt befejezni a vinnyogást, mivel a gróf könyörtelenül pofán vágta. Az ütés ereje enyhén elmozdította függőeleges helyzetéből s rövid másodpercek alatt talajt fogott. Mire feltápászkodott a két vámpír már tetemes előnyre tett szert, ezért sietni kellett. Elkapta az utánfutót, majd szitkokat dünnyögve elkezdett loholni a gazdája után.

Útjuk már nem tartott soká. A sikátorok útvesztőiben egyre frissebb lett a levegő, imitt-amott apró állatkák - madarak - szelték az eget. Édeskés virágillat lengte be a környéket, s néhány rövid kanyar után máris ott voltak. A két vámpír elégedetten szívta be a kellemes zamatú levegőt. Ők még abban a korban születtek, amikor az emberiség nem építette be keresztül-kasul a bolygóit, s még rengeteg zöld terület hívogatta a szerelmeseket, valamint a gyilkolni vágyó pszichopatákat.

A botanikus kert óriási volt a maga nemében. Amon emlékezett még nagyjából arra az eseményre, amikor letették a kert alapjait. Akkor még egészen fiatal vámpír volt s még a genetikai kezelésein sem esett át. Csakis éjszaka látogathatott ki a növényparkba, ám nem sajnálta, mivel egy ilyen látogatás során ismerkedett össze Magdával. Az emlékek hatására megtorpant, s már épp azt latolgatta mit szólna a nő, ha felidézné előtte is a régi emléket, mikor Magda is megállt. Amon mellélépett és a dzsungelszerűen elburjánzott fákat figyelte.

A kert sokat változott. A gondozás és ápolás hiánya megtette a magáét. Az egész flóra egy dzsungel hatását keltette. Amon kezdte érteni, hogy a Vén Szalamander miért pont ott rendezte be a szállását.

Valami megrebbent az egyik közeli fa ágán. Amon azonnal odanézett, de csak a levelek ingadoztak a hirtelen feltámadó szélben. Magda közelebb húzódott a férfihoz. Amon icipicit meghökkent, ám mivel a kellemes emlékek hatása alatt állt, úgy ítélte meg, hogy a nő hasonlóan érez. Átkarolta hát Magdát, magához húzta és megcsókolta. Érezte, ahogy a nő teste megfeszült és ellenkezni próbál, ám mit sem törődött vele. A csók két-három percig tartott csupán, de a gróf beleadta minden érzését és vágyát. Ahogy szétváltak ajkaik, Magda mosolygós arca tekintett vissza rá. A nő suttogott valamit, ám Amon nem nagyon értette. Odafordította a fülét, hátha több szerencséje lesz.

–…figyelnek minket, te szerencsétlen, perverz gazember. Nehogy felkiálts! Ez fájni fog – azzal beleharapott a gróf fülcimpájába. Amon nanoszekundumokkal reagált csak később, ám hiába rántotta el a fejét, elkésett. Tudniillik a nő már összecsattintotta az állkapcsát, és satuszerűen összeszorította a férfi fülcimpáját. A rántás hatására az a bizonyos húsdarab Magda szájában maradt. Amon ellökte magától a nőt és vérző fülére szorította tenyerét. Értetlenül bámult Magdára.

– Ejnye, de harapós kedvében van kedvesem! Láttam, hogy ellenkezett a csók miatt, de azért leharapni a szeretője fülcimpáját! Ejnye-bejnye!

Mindketten a hang irányába fordultak. Vékony testalkatú, nyolcvan-kilencven éves nőszemély állt előttük. Ember volt - ezt rögtön érezték rajta -, a Vén Szalamander vámpírszolgája, amint az később kiderült. Csakúgy, mint Karl Franz, aki azokban a pillanatokban futott be s lihegve a földre heveredett. A nő újra felnyikorgott:

– Kövessenek! A gazdám talán fogadja önöket. Talán – elindult, de valami még eszébe jutott. – És nagyon kérem, ne hagyjanak maguk után vérnyomokat! Senkinek se hiányzik, ha Ők felfedeznek minket.

Mivel befejezte mondandóját elindult a buja dzsungelkert felé. Mindhárman - pontosabban szólva, mind a négyen - követték őt. Amon gyógyító erejével elállította a vérzést, vöröslő kezét beletörülte a zsebkendőjébe. Hogy-hogy nem egy kósza vércsepp végigsiklott a vámpír kisujján és észrevétlen a mocskos aszfaltra hullott.

 

A botanikus kert varázslatos volt. A zöldellő növényzet heves ellentétben állt a metropolisz mesterséges környezetével. A kellemes, friss levegőt átjárta a bokrokon burjánzó virágok édeskés zamata.

Amon meglepődött a növényzet kiterjedtségén. Az a néhány száz év  szinte áthatolhatatlan  dzsungellé változtatta a kertet. Ráadásul nem csupán őshonos fajok, hanem betelepített bevándorlók is színesítették a növényzetet. Itt-ott Enthalusz-i tölgyek vaskos törzse tört ki az őt körbeölelő apróbb fák közül. Több méter átmérőjű törzse, hatalmas termetet tartott meg. Az Enthalusz-i tölgy akár a két-háromszáz méteres magasságig is megnőhetett. Csodálatos volt.

A vámpírgróf teljesen eltelt a növényzet látványával s úgy látta, hogy Magdát is megnyugtatta a zöldellő erdő. Egyedül Karl sóvárgott a tiszta és steril városi levegő után. Kutyuskájának viszont tetszett a környezet. Minden fához és bokorhoz odarohant, hogy lepisálja és megjelölje területeként.

Az egyik „fa” nem vette jó néven a pisifürdőt és farkának egy csapásával rendre utasította a garázdálkodó blökit. Audi nyüszítve rohant vissza gazdájához, aki - a két vámpírral egyetemben - lenyűgözve bámulta a hatalmas lényt. Mert ez a lény aztán óriási volt. Szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, kizárólag a kontúrjait lehetett felfedezni. Aztán a lény megmoccant és másodpercek alatt láthatóvá vált. Egy gyík volt. Egy szalamandra.

Hatalmas állkapcsaival neki látott lekopasztani egy kisebb fácskát. Percek alatt végzett a növénnyel. Amon és Magda lenyűgözve nézte a hatalmas teremtményt, Karl a kutyusát próbálta megvigasztalni. A vén szipirtyó ellenben közömbösen szemlélte az idegenek ámulatát.

– Nyugodtan meg is simogathatják – szólt nekik. – Nem fogja bántani magukat. Nagyon szelíd élőlény. Roberta a gazdám egyik kedvence – hangjában alig leplezett indulatok tolongtak.

– Roberta? – csuklott föl Magda.

– Igen, kedvesem. Ez a neve. A gazdám minden kis kedvencének adott egy nevet. Így sokkal közelebb érzi őket magához. Kövessenek, kérem! A mester errefelé van valahol.

– Errefelé? Nem tudja pontosan merre? – kérdezte Amon.

– Most van a szalamandrák párzási időszaka. Ilyen tájt a gazdám túlzottan izgatott lesz. Nem marad egy helyben sokáig. Folyamatosan követi a kis kedvenceit – ez utóbbi mondat már telis-tele volt keserűséggel. Amon rögtön megértette honnét fúj a szél. A vámpírszolga egészen biztosan féltékeny a szalamandrákra. Hiszen saját beszámolója alapján a gazdája ilyen tájt sokkal több időt tölt a tanulmányozásukkal, mint ő vele.

Nem mintha nagyon érdekelte volna a nő fájdalma. Egyszerűen csak érezte a nőből áradó indulat. Egy perc múlva már nem is törődött a szolga keserűségével. Tovább keresték a Vén Gyíkot.

 

Csapzott hajú férfi szimatolt a vércsepp körül. Térdre ereszkedve, orrát szinte a betonba fúrva szaglászott. Ahogy felfedezte a vércseppet elégedetten elmosolyodott. Feltápászkodott, tekintete a botanikus kertet pásztázta. A nadrágja zsebéből apró mobiltelefont varázsolt elő. Felhívott valakit. Szinte rögtön felvették a másik oldalon.

– Mit akarsz?

– Rábukkantam egyre.

– Na és? Háború van, intézd el!

– Az egyik gróf vére illatozik előttem hordamester!

A hívott fél lélegzete elakadt. A hír meglepetésként érhette. Pár másodpercnyi szünet után végül megszólalt:

– Biztos vagy benne LJ?

– Igen mester! Itt állok a San Benedict Botanikus Kert előtt. A gróf itt van, egészen biztos.

– Rendben. Oda küldök egy falkát. Várj rájuk!

– Igen mester! – szólott alázattal LJ.

– És LJ… - a mobil hangszórójából áradó hang erőt és diadalérzetet sugallt - …remek munkát végeztél.

– Mindent a hordáért, mester!

 

Amon, Magda és a Vén Szalamander szolgálója egy bokor árnyékában várakoztak. A Vén Szalamander nem messze tőlük egy szalamandra hátán feküdt. Első ránézésre bárki azt hihette, hogy a vámpír kimúlt és döglötten fekszik a lény hátán. Az alaposabb megfigyelés azonban azokat a nyilvánvaló tényeket is felfedte, amik a felületes szemlélőnek fel sem tűntek volna. Mint például, hogy a Vén Szalamander időről-időre megmozdul, és karjaival igyekszik megtartani magát a behemót gyík hátán. Illetve felfedte a Vén Gyík ritmikus mozgását i s,  ami meztelen testét figyelembe véve különös perverz szokásra utalt.

Amon, Magda és a szolgáló fél órával korábban bukkantak rá a nagyúrra, ám akkori állapota - ami tegyük hozzá semmiben sem különbözött a jelenlegitől - nem tette lehetővé, hogy szót váltsanak vele. Az emberi beszédre a füle botját sem mozdította, mégis úgy tűnt, mintha hallgatna valamit. Időről-időre bólintott egyet majd ritmikus mozgásba hozta testének alsó részét. A Vén Gyík szolgálója időnként felsóhajtott s szemében mélységes fájdalom tükröződött. Amon - meghazudtolva vámpír származását - türelmetlenül toporgott. Kényes helyzet állt elő. Neki mihamarabb pártfogókat kellett szereznie, hiszen pártfogók nélkül esélye sem volt, hogy visszaszerezze a becsületét, egykori hatalmát és nem utolsó sorban mesés gazdagságát. A Vén Szalamander ugyanakkor szóra sem méltatta őket. Csakis a szalamandrájával törődött.

Karl nem messze tőlük a földön kuporgott és egyik amfetaminos koktélját itta a másik után. A zöldszín környezet, a rengeteg fa és bokor kiborította a szerencsétlent. Egyedül annak örült, hogy magával hozta a kvantum kütyüjét és elégséges számú amfetamint-löttyöt. A kütyüt belépéskor csatlakoztatta a kert biztonsági berendezéseihez. Már az is elszomorította, hogy a parkot nem védte semmilyen normális rendszer. Néhány behatolásjelző, egy-két lézeres helyzet-meghatározó képezte a berendezéseket többségét. A hálózatba betörnie is szinte gyerekjáték volt. Nem ezt várta egy vámpírtanácsos lakóhelyén, még ha egy hibbant perverz kéglijéről volt is szó.

Karl egy újabb amfetamin-koktélt küldött a már elfogyasztottak után, mikor az egyik behatolásjelző vendégeket jelzett. Szám szerint tizenhatot. Franz káromkodott. Szinte a mindenható vámpíristeneket, amiért nem bírták rávenni a Vén „perverz” Gyíkot, hogy kamerákat szereltessen be az odújába. Így csakis arra a kevés információt adhatta át a gazdájának, amit a helyzetjelző szolgáltatott. Nagy nehezen feltápászkodott és rekedtes hangján megszólította a vámpírt:

– Nagyuram! Attól tartok látogatóink érkeztek!

 

A vérfarkas hátrébb szökkent ezzel kikerült a véres penge hatótávjából. Dühösen felordított. Két társát már megölte az a penge. A hordozója kivételes ellenfél volt. Erős, magabiztos, okos és villámgyors. A farkas is bírt ezekkel a képességekkel, ezért nem rontott rá szemtől-szembe a vámpírra. Taktikát váltott s ordítozva bevetette magát a fák közé. Társai rögtön válaszoltak hívására s a felcsapó hangzavar jelezte, hogy elindultak falkatársuk felé.

Magda kapkodva lélegzett. Pengéje vérben fürdött. Két vérfarkast már elintézett; az elsőt a meglepetés erejével, a másodikat párharcban. A harmadik akkor bukkant elő, mikor kirántotta a pengét halott társából.

Magda elátkozta bosszúszomját. Legbelül érezte, hogy a farkasok Amon vérét szagolták meg. Vérét vette a vámpírgrófnak s az azonnali gyógyítás ellenére, kiszagolták a nyomorultak. Hiába jelezte Karl Franz, hogy vendégek érkeztek, a vérfarkasoknak sikerült rajtuk ütniük. Szétszórták négyüket a kertben és jelen pillanatban fogalma sem volt, merre vannak a többiek. A farkasok viszont jól tudták, hogy ő hol van. A helyzete majdhogynem reménytelennek látszott. Az üvöltések egyre közelebbről csattantak föl. Kardját készenlétben tartva várta a támadást.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2010-02-22 18:54 Soltan Paul

Soltan Paul képe

A Vérhold novellaciklusom második (harmadik) része.

cs, 2010-02-25 23:04 craz

craz képe

"bár nem látszott többnek kétszáznál - sütötték rá A " - nincs pont

"A vámpír - mivel a Vén Gyík vérszívó volt természetesen - fiatalabb korában kalandvágyból vagy csupán puszta kíváncsiságból keresztül-kasul bebarangolta az akkor ismert világűrt." - 475 év alatt az egészet?

"Akkoriban az a legenda járta, hogy vámpírok alapították a telepet, ám mindez csak koholt hazugság volt, hiszen nem a vámpírok alapították, ők csak megszállták a kolóniát és a lakosságot." - Ez így kicsit szájbarágós, meg kétszeres szóismétlés.

"s még rengeteg zöld terület hívogatta a szerelmeseket, valamint a gyilkolni vágyó pszichopatákat." - (és a gyílkolni vágyó szerelmeseket - bocs)

"Mindhárman - pontosabban szólva, mind a négyen - követték őt." - ?

"Az a néhány száz év egészen nagy kiterjedésű parkká változtatta a kertet." - Ha egy városban van, lakott területbe ágyazódva, akkor a kiterjedése nem változhat.

"Amon, Magda, Karl és a kutya lenyűgözve nézte a hatalmas teremtményt." - Ez nem stimmel. Egy kistestű kutya - főleg, ha egy csapással rendre utasítják - vagy őrjöngeni kezd, vagy félve elrohan, de nem lenyűgözve néz.

"Egyszerűen csak érezte a nőből áradó indulat."

"Vagy; a Vén Gyík"

A végén furcsa a váltás, és hogy hirtelen befejezed.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

p, 2010-02-26 09:43 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Üdv!

Először is köszke, hogy benéztél és elolvastad.

Úgy tűnik ez szokásom marad, hogy mindig marad benne hiba és értelmetlen mondat. Pedig többször is átolvastam és átolvastattam. Köszke, hogy felhívtad rájuk a figyelmem, javítottam.

Sajnos tényleg hirtelen parancsoltam megálljt, mivel ott még nem is volt vége eredetileg. Az első változat 10 oldalt tett ki, ezért félbevágtam egy olyan pontnál, ahol még félig-meddig értelmes tudott maradni.

v, 2010-03-07 19:26 kalozlány

Jajj... Fújj.. a Zoofil állat xD
Őszintén szólva ez a rész kevésbé tetszett mint az eddigiek. Bár... a figyelmem kicsit se lankadt :D
Várom a folytatást, kiváncsi vagyok a vérkutyákra... talán Audi új barátokat szerez? :P

________________________________________________________________________
Egyetlen szabály van a következő: vagy képes vagy rá, vagy nem vagy képes rá.