Egy biosz óra következményei

("A villanykörte esete" című írásom javított és néhány helyen átírt változata)

 

Nem túl közismert tény, mellyel csak az átfogóbb biológiai tanmenetben találkozunk, hogy az emberi száj mozgatóizmait kitehetjük akkora megterhelésnek, hogy bele tudjunk erôszakolni egy villanykörtét. Ez akár még egy nagyon jó móka is lehetne a fiatalság körében.

Csak egy baj van. Hogy azt onnan már soha nem szedjük ki. Ugyanis miután sikeresen beleerôszakoltuk a körtét a szánkba, és ezzel mintegy gyôzelemre vittük a szellemi forradalmat, rá kell jönnünk, hogy az izmok, melyeket annyira megerôltetünk az imént, begörcsölnek, de olyannyira, hogy nemhogy kinyitni nem tudjuk a szánkat, de azért is hálát adunk, hogy nem harapjuk ketté a villanykörtét.

Tanárunk csupán csak megemlítette ezt az órán, mégis, mikor visszaértünk a kollégiumba, már egyikünk sem emlékezett arra, hogy mirôl is volt lényegében szó az elôbbi negyvenöt perc alatt.

Úgy esett, hogy hárman voltunk a szobában. Vagyis igazából csak ketten. Jóska és jómagam. A harmadik személy a kollégiumi vezetôség végtelen bölcsességével meghozott rendelete miatt nem lehetett a lakótársunk. Mert ô bizony lány volt. Évának hívták, egy évvel volt idôsebb nálunk. Ô volt a hármas fogatunk (így neveztük a háromfôs csapatunkat; tudom, nem túl fantáziadús, de csak jobb, mint a gittegylet) legnagyobb esze. Higgadt, megfontolt természete miatt egy idôben sikertelen próbálkozásokat tettem arra, hogy mélyebb viszony tápláljak vele a barátságnál. Ma már inkább úgy emlékszem vissza ezekre a kísérletekre, mint életem legkínosabb pillanataira.

Mint már említettem, mikor visszaértünk a kollégiumi szobánkba, egyikünket sem hagyta nyugodni a kérdés: tényleg nem bírnánk kihúzni azt a villanykörtét onnan? Ezen addig-addig gondolkoztunk, míg Jóska, a maga pattogós stílusában felállt, és vastag keretes szemüvegét törölgetve kijelentette:

- Hozzatok elém egy villanykörtét! Istenemre esküszöm, benyomom, de ki is húzom onnan, mint a szél!

Természetesen próbáltuk lebeszélni, de Jóska egyszerûen ilyen természetû ember volt. Ha valamit elhatározott, attól nem tántorodott el addig, míg véghez nem vitte. Lehetett szó akármekkora ôrültségrôl, ô hûen kitartott az elgondolása mellett. És ez az ötlet bizony ôrültség volt a javából.

Éva végül hozott neki egy villanykörtét egy közeli üzletbôl. Jóska a kezébe vette, nézegette, mustrálta, mint béka a legyet, majd hirtelen bekapta.

Ha láttátok volna, amit én! El sem tudjátok képzelni, hogy mekkorára tudja nyitni az ember a száját. Nem is fûzöm tovább a szót, mert azt a látványt, ami akkor elém tárult, úgysem lehetne írásban érzékeltetni. Nagyjából öt perces veszôdés után Jóska diadalittasan nézett fel.

Benyomta.

A körte teljesen eltûnt a szájában, csak a végén lévô kis csücsök látszott ki belôle. Megkapta a megérdemelt tapsát, körülrajongtuk, ünnepeltük, mintha csak a háborúból tért volna vissza. Az önelégült kifejezés akkor tûnt el az arcáról, mikor Éva azt mondta neki:

- Na, húzd már ki, mielôtt valaki más is észrevesz!

Rángatta, erôlködött, húzta-vonta, de a körte csak nem akart engedni. És így álltunk ott délután négy órakor a szobában. Jóska, szájában egy villanykörtével, mi ketten pedig kis híján eldôlve a röhögéstôl. A fiú hol panaszkodott, hol pedig fenyegetô szavakat mondott felénk ilyen formán:

- Ble, blöghögjetek thi, kish sharhásiak! Odblamebgylek, ashtán felhúgom ash össhes thökheitekth mandhuláhnak, ha nhem hagyhátokh abbha!

Nagyjából öt perc telt el így, aztán kijózanodtunk mind a ketten, és kezdtük felmérni a helyzet súlyosságát.

- Felhívom az ügyeletet – vontam meg a vállam. – Mást nem tudunk tenni.

A telefonhoz léptem és tárcsáztam a számot. Háromszor csengett, majd egy éles férfihang szólt bele.

- Hallgatom, mi a panasza?

Ez volt az a pont, amikor nem tudtam mit mondani. Képzeljétek magatokat az én helyembe! Ti mit tettetek volna? Azt mondtátok volna neki, hogy: „Csókolom, az egyik barátom benyelt egy villanykörtét és nem tudja kivenni. Azt hiszem, ki kéne jönniük, vagy van valamiféle bevett eljárás ilyenkor, amit telefonon keresztül is el tud mondani?”. Lecsaptam a kagylót.

- Bli a fhast blôvels? – kérdezte egyre fokozódó dühvel… szerintem nem kérdés, hogy kicsoda.

- Mégsem mondhatom azt nekik, hogy egy villanykörte áll ki a szádból – érveltem halálos komolysággal. – Vagy szerinted, komolyan vennének minket?

- Akkor hívok egy taxit – javasolta Éva.

- Minek?

- Bevisszük a kórházba.

Jóska lehajtotta a fejét és majdhogynem zokogni kezdett. Éva a telefonhoz lépett, én pedig ott álltam tanácstalanul. Támadt ugyan egy remek ötletem, de aztán eszembe jutott, hogy a fényképezôgépemet tegnap odaadtam a barátnômnek, hogy magával vihesse az osztálykirándulására.

Fél órával késôbb már a taxi hátsó ülésén ültünk, útban az ügyelet - vagy Jóska számára a megváltás - felé. A sofôr egy magas, sötét bôrû férfi volt, mogorva külsôvel és rekedtes hanggal. Valamiért képtelen volt megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Azzal a szerencsétlennel meg mi történt?

Gondolom nem kérdés, hogy melyikünkre is gondolt. Mindketten Jóskára néztünk, mintegy megkérdezvén, hogy szabad-e beszélnünk róla. Megvonta a vállát. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél.

Éva tövirôl hegyire beszámolt a taxisnak arról, ami aznap történt. A férfi figyelemmel végighalhatta, majd hatalmasat röhögött.

- Hogy lehetsz ilyen hülye, kölyök!? Ki az az állat, aki komolyan azt hiszi, hogy ki tudja venni onnan azt a körtét!? Ez egy baromság, bárki megmondhatja!

Az út hátralevô részében kénytelenek voltunk a férfi hangos hahotázását hallgatni, mivel, tekintve, hogy negyven perce még mi magunk is ilyen állapotban voltunk, nem volt szívünk azt mondani, hogy ugyan fejezze már be.

Végre elértük a kórházat. Kifizettem a taxit, majd bementünk és bizonytalanul megálltunk a recepció elôtt. Nem tudtuk, hogy ezzel az esettel valóban mehetünk-e a baleseti osztályra, de az tûnt a legvalószínûbbnek. A recepciós nô (két röhögéshullám között) azt mondta, hogy menjünk fel a harmadikra, és majd szólítanak

Így is tettünk. Az égiek megszánhatták Jóskát, mivel egy percet sem kellett várnunk. Az orvos beinvitálta ôt a szobába, és azonnal nekiszegezte a kérdést:

- Mi az, fiam? Csak nem biológia órád volt ma?

Nagyjából húsz percig volt bent, ez idô alatt számos nyögést hallottunk. Elôször hangosabbakat, aztán egyre gyengébbeket. Közben Éva beletemetkezett egy magazinba, én pedig jócskán megfosztottam egy sarokban álló virágot a leveleitôl.

Végre kinyílt az ajtó és kijött Jóska. De esküszöm nektek, még nevetségesebben nézett ki, mint korábban! Állkapcsa úgy lógott, mint egy darab rongy. Egy zsebkendôt szorított a szájához, hogy felfogja a nyálát. Az orvos elmondása szerint két izomlazító injekciót kapott, mert csak így tudták kivenni a körtét a szájából. Azt mondta, pár óra alatt elmúlik a hatása. Ez némiképp megnyugtatott mindhármunkat. Átkaroltuk a barátunkat, és elvezettük a kijárathoz. Bízvást állíthatom, hogy a Titanic elsô vetítésén nem fogyott el annyi papírzsebkendô, mint ezen az alig száz méteres távolságon, hiszen szinte minden tizedik másodpercben ki kellett cserélni, ha nem akartuk azt, hogy a takarítónôk hetekig minket szidjanak.

Mikor azonban elhaladtunk a recepció elôtt, egy ismerôs arcot pillantottunk meg. A sötét bôrû taxisofôr állt ott, és kezeivel hadonászva, akár egy gorilla, magyarázta, hogy a baleseti osztályt keresi, ugyanis attól a villanykörtétôl, ami a szájában volt, nehezen ment volna neki a beszéd.

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2010-07-07 13:23 Blade

Blade képe

Jah, erre emlékszem. Jó volt.

sze, 2010-07-07 14:22 Ndy

Ndy képe

Ez felveti azt az érdekes kérdést, hogyha betekerjük a fejével együtt a foglalatba, vajon világítottak volna-e a szemei? :-O

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary

sze, 2010-07-07 20:09 szid

szid képe
4

Halihó!

Nagyon jó volt! Kis egyszerű, nem túlbonyolított,vigyorogtam közben. Amolyan valóban megtörtént érzésem volt, akár el is hiszem neked, hogy ez megtörtént. A söfőr azért csücskös, de így is. Szóval, gratula, szerintem ügyes kis írás volt!

***

Persze, az élet is egy módja az öngyilkosságnak: az a hátránya, hogy rettentő sokáig tart. - Kertész Imre

cs, 2010-07-08 05:43 Sorter

Köszi szépen! :-)

cs, 2010-07-08 17:42 brana

Szia! nekem nagyon tetszett, végre jót nevettem. Simán elhiszem a taxist is. Az ember márcsak ilyen lökött, mindent ki akarunk próbálni. Ha nem így lenne, még a fán csücsülnénk. Azért óvakodni fogok a villanykörtéktől :-)

Üdv, Brana

cs, 2010-07-08 17:49 Sorter

Köszönöm szépen az elismerő szavakat!

p, 2010-07-09 09:41 KRONAUTA

elolvastam, a végén jót röhögtem, tényleg mindenki ki akar próbálni minden baromságot. Például tény, hogy senki nem tudja megnyalni a saját könyökét. Aki ezt a mondatot elolvasa, az általában megpróbálja :)

p, 2010-07-09 12:11 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Ezt már sajnos hallottam, mint viccet, így nem tudtam a végén jól megdöbbenni. Amúgy van néhány elvetemült sztori a balesetiről, én egy olyat hallottam, hogy egy fickónak egy kólásüveg szorult be az alfelébe... azzal magyarázta, hogy a karnist tette fel, amikor megcsúszott és leesett, egyenesen az üvegre. Már eddig sem rossz mese, de a helyzethez hozzá kell képzeli, hogy az üveg talpal volt befelé...

szo, 2010-07-10 17:43 Bloody Dora

Bloody Dora képe

 Yepp, azt a képet majdnem minden vicclapra feltették. :) (Hehe, Zoli felugrott karnist szerelni, elpakolom az energiaitalokat.)

_____________________
Dr. Bloody Dora