Látlak, testvér

Látlak, testvér

18+!

Lacónak

„a szó az elején a szó volt a világ”
/Stephen King

– Nyisd ki a szemed! Hallod? Nyisd ki a szemed, kérlek!
Ismerős hang, mély és határozott, bár furcsán hisztérikus a fulladás sötét örvényében. Elájultam? Hogy kerülsz ide, öcsi? Megint ez a szar roham, a tüdőm vonaglik, a légcsövemen egy tű se férne át, megfulladok, vigyél innen, könyörgök, vigyél innen, meg fogok halni!
– Fiatalember, utoljára kérem, húzódjon hátrébb, így nem tudjuk ellátni a hölgyet... Kutassátok át a táskáját, zsebeket, kell, hogy legyen nála respirátor! Szaporán!
– Nem értenek maguk semmit! Csak ide kell néznie, ha kinyitja a szemét, minden rendben lesz!
– Elég ebből! Vigyétek innen a srácot!
– Muszáj rám néznie, nem értik?! Ha nem néz ide, meghal!
Fuldoklom. Már a pánik is feladta, már nem érdekel, mi lesz, sodródom a homályban, távolodik minden, hagyjuk a francba, emberek, én kiszállok – milyen furcsa ez a belenyugvás, hát ez lenne a rettegett vég?
De még hallom – állítólag a hallás hal meg utoljára – öcsém hangját, és azt a hangot zokogás torzítja. Sose zokogott. Anyánk temetésén is némán könnyezett. Most üvölt:
– Nyisd már ki a szemed! A büdös kurva életben se kérek tőled semmit, de most nyisd ki a szemed, baszd meg!
Valahol lent, a hangja mellett vagyok. Fekszem. Azt hiszem. Oda kéne találni. És kinyitni a szemem, ha másért nem, azért, hogy még utoljára láthassam. De baromi nehéz felhúzni a redőnyt.
Vákuum – fulladás, nekem reszeltek – és homályos kép fogad, de látom az öcsémet. Látom. Szűk résű, komisz metszésű kék szeme most vörösre sírva, tekintete merev, szőkés sörtehajából izzadság csurog, arca könnyektől és takonytól maszatos. Rángatódzik. Eltelik pár húzós, értetlen-légtelen másodperc, mire rájövök: azért, mert vállánál, karjánál fogva rángatják, el akarják vinni mellőlem.
Aztán alulról bejön a képbe valami más. Lassan felfogom. Egy könyvet tart elém. Jó vicc, tesa, mindjárt meghalok, de te a frissen kiadott könyveddel jössz?!
Amíg kibetűzöm a címet, erőszakos mozdulattal kirántja magát a vállát satuzó kézből, aztán felüti a könyvet, és újra az arcomba tolja.
Betűsor kerül a szemem elé. Cím. Alatta dudorok a papíron, de ez nem érdekel, a betűkkel foglalkozom.
És levegőt veszek. Tűhegynyire szűkült légcsövemen át fordított sikoly süvít le. Fáj, szúr – de lélegzem, lélegzem!

Az orvos olyan tipizálhatóan, olyan sztereotip jelenségként ül az íróasztala mögött, mintha csak egy könyvből vágták volna ki. Pontosan ilyennek képzelsz egy drága magánorvost, és pontosan ilyen környezetben. Kellemes homokszínre festett falak, félhomály, melyet terrakottává szűr a függöny, sötét bútorok és könyvespolcok tele szakirodalommal, műanyag nyírfahasáb a kandallóban, bekeretezett diploma a falon.
Míg a sportos eleganciával öltözött, deresedő halántékú, vékonykeretes szemüveget viselő úriember – ez a jólfésült, élő közhely – kérdezget, azzal szórakozom, hogy a diplomáját betűzgetem. A bal szememmel sikerül. A jobb egy kicsit defektes.
– Baleset volt, egészen kicsi koromban – felelem a kérdésére. Betanultan jönnek a szavak, oda sem figyelve mondom fel a leckét, hisz annyian kérdezték már! Igen, egészen apró skacok voltunk, és öcsém ökörködött a nyílpuskájával. Csakhogy tapadókorongos nyíl helyett akkor épp egy hegyes tollbetétet lőtt ki. Dehogy volt komoly, dehogy haragudott, és véletlenül sem veszekedtünk! Csak játszottunk, az istenért! Én voltam a képzeletbeli totemoszlophoz kötözött áldozat, ő meg a Fantasztikus Céllövő Ingyán, vagy a Villámkezű Késdobáló, vagy ilyesmi. Eltalál Jack eltalált.
– A balesetet követően kezdődtek a pánikrohamai?
– Nem tudom. Régen volt…
– Mégis szeretném megtudni, körülbelül mikor alakult ki ez a jelenség… Súlyos asztmás rohamait valami különös feltételes reflex illetve pszichés átkapcsolás… esetleg tükörneuronok munkája során épp a bibliomán vonásai csillapítják… alkalmasint megszüntetik. Hölgyem, az Ön számára az olvasás a szó szoros értelmében életmentő jellegű. Fontos lenne tudnunk, mikor kezdődött és kizárólagos-e...
– Megértem, de nem adhatok határozott választ, doktor úr. Gyerekek voltunk, és én egyszerűen nem emlékszem, voltak-e előzőleg rohamaim. Szüleink meghaltak, és olyan élő rokonunk sincs, aki erre emlékezhetne. Később pedig olvastunk, akár kellett, akár nem, hogy úgy mondjam. Az általános iskola, a mindennapi leckék, később a komolyabb tananyagok…
– Tehát ezért nem fordult soha szakemberhez.
– Nem volt okom rá. Állandóan olvastam. A rohamok csak néhány éve váltak igazán veszélyessé, az egyetem utáni munkakeresés, ilyen-olyan alkalmi munkák időszakában. Hosszú műszakok gyorsbüfékben, kevés betű… Azután óriási szerencsémre kifogtam egy lektori állást végre…
Az orvos hümmög. Mindig hümmögnek, mint a könyvekben. Az élet miért lenne más?
Aztán folytatja a kérdezősködést és megint hümmög. És megint.

Lefelé suhanunk, szomjasan olvasom a liftben a kezelési útmutatót, mert itt más betű nincs. Öcsém keze a vállamon. Összenézünk, rám ragyog a farmerkék szempár, azzal a jellegzetes, tompa, halpikkelyre hajazó villanással, merev, összpontosító tekintettel. Marad minden a régiben. Hörgőtágítók, esetleg enyhe, természetes nyugtatók. Vagy pedig próbáljak visszaemlékezni. Imponáló szakrizsa, szakbarbár hókuszpókusz. És okvetlenül jöjjek vissza, ekkor és ekkor. Vicc. Parasztvakítás. Teljesen normális vagyok.
Receptek a kezemben, amíg egy néni beszáll a tizediken, ezt is lehet olvasni. Eltart egy darabig, a néni járókerettel óvatoskodik. Türelmesek vagyunk. Öcsém kezével tartja a lift ajtaját, hogy rá ne csukódjon a nénire. Scat. orig. No.: (unam). D. S. 2x1 tbl.
Öcsém átölel. Teljesen normális vagyok, nyüszítem a meleg, nap- és tengerszagú gallérjába, de amikor felnézek rá, látom, neki is megvan a maga baja. Fájdalom csillan a szemében – fürge hal ezüst háta zavaros vízfelszín alatt.
Dehogynem volt komoly. Dehogynem veszekedtünk! Igenis, ki akarta tolni a szememet, valami ősi, brutális dühvel, amilyet csak a gyerekek éreznek.
Vékonyka gyerekhangok kísértetei libegnek körülöttünk.
Beköptél anyának, te szemét!
Persze, mert már minden könyved kilyuggattad! A képeslapjaimat is! Nem vagy normális!
Majd én megmutatom, ribanc!
A rabok faszát, lófaszt se tudsz megmutatni, hurkagyuri! A hülye szemüveged is leesne, ha nem volna a szárán kanyar! Béna kis pöcs vagy, aki csak lyukasztgatni bír! A pöcsöddel lyuggass már ki valamit, hülyegyerek!
Majd meglátod, ki a béna pöcs! Kinyírlak, te picsa! Ezt figyeld!
Hülye kis buziknak való gyerekjáték, mi a faszt akarsz vele, ne röhögtess már! Tedd le azt a szart!
Téged is kilukasztlak, hülyekurva!
…Ne! Ez fáj, te baromállat, annyira FÁJ!

Erővel nyomom el a kísértetek sikolyait, a fájdalom és a vér emlékét. Kölykök voltunk. Nem számít. Van szemem, maradt egy. Látlak, testvér.

Aztán egész életében vigyázott rám, és cserébe sosem tudhatta, bűntudat vagy szeretet vezérli-e?
Hazamegyünk, a kopott, nyugis, örökölt kis kecóba. Tűzlépcső hátul, papírvékony falak, dübörgő tucc-tucc zene, mulatós gajdolás vagy részeg ordítozás a szomszédból. Majd ha meggazdagszom a lektorkodásból, vagy öcsém az írásból, veszünk egy nagyobb lakást.
Ez itt olyan, amilyen. Öcsém újságpapírral, magazinokkal, kövér feliratos táblákkal, ósdi, kidobott ponyvák oldalaival tapétázta ki a falakat, aztán lelakkozta, hogy le ne kopjon. Na és? Ilyen biztos nincs senki másnak!
Feliratos a lábtörlő, a virágtartó az előszobában – „Isten hozott”, és a hátsó teraszon a párja, saját ötlet alapján: „Ördög vigyen!” –, feliratos a kulcstartó, a memóriatábla, a konyhában a bevásárlási emlékeztető, a naptár. Feliratos a hálómban, a franciaágyon az ágynemű; egyik huzatról a másikra áttérve szélesen a „Her”, keskenykén a „His” címzés dominál.
Feliratosak a pólóim, blúzaim a szekrényben, a képek a falon – Orchid forever, Paris, I love you –, feliratos az asztalterítő… Az égre, még az esernyőm meg a táskám is „újságpapír”-dizájn! Betűk, betűk mindenhol. I’ve been thinking about you. Fuck this life. Vésett szavak öcsém különc sétapálcáján, love, peace, harmony.
Meg könyvek, meg újságok. Leszakad a könyvespolcok dereka. Nálunk nem beépített szekrény van, hanem polcok és polcok. Boltív könyvekből az előtér és a nappali között. Könyvhalmok a lépcsőfokok szélén, épp csak ösvénykényi hely marad a közlekedésre. Öcsém messzire, a fővárosba járt suliba, és mindig hozott valami könyvet haza. Könyvtárszag van, simogató papírillat. Itt jó. Itt megnyugszom.
Nézem, olvasom a szépiaszín betű-tapétát. Öcsém megint papírt lyuggat a szobájában, hallom a széthasadó betűk roppanó-szakadó hangját. Régen az őrületbe kergetett a kényszeres lyuggatással. Kiborultam és ordítottam vele, ha csak megláttam a kezében a körzőt, fogpiszkálót vagy rotringot. Ma már teljesen normális vagyok.

Régen nem így volt. Van mire emlékeznem. Legalja diákmelók, alkalmi munkák, melyekben egy fia betű sem volt… Menüt, számlákat, érmék és bankók betűit böngésztem kínomban, próbálva elnyomni a légszomj szorítását, mert mit gondol majd a vendég, furcsán fog nézni, és nem ad borravalót, nem lesz miből új könyvet venni… Dupla hambi extra adag sajttal, almás kocka, szűrt szőlőlé. Extra ketchup, extra ubi, extra hagyma, ennyi meg ennyi per adag. Kávé, hosszúkávé, tea.
Sokszor úgy botladoztam ki az utcára este, hogy szemem előtt már fekete karikák táncoltak, mellkasom görcsösen rángott, és kapkodva kerestem tekintetemmel bármi olvashatót: neonfeliratokat, falfirkákat, kirakatok híreit. Életmentő jóbarátom volt a közeli hirdetőoszlop, nekitámaszkodtam, lihegve olvastam a plakátokat, kézzel és géppel írt hirdetéseket. Elveszett Alfa, vörös ír szetter, zöld nyakörvet visel bilétával, a megtalálónak jutalom. Lakás kiadó, egyszobás, de fűtés és telefon van. Alig használt gyermekruhák ingyen elvihetők.
Egyszer megszólított egy bácsi, mert azt hitte, sírok. Vigasztalt, hogy az élet megy tovább. Pedig csak a levegőt kapkodtam hüppögős hangon.
Amikor némileg jobban lettem, hazaindultam. Siettem a park szélén át, de nem a csavargóktól, rosszfiúktól tartottam, hanem a sötétségtől, amiben nem volt betű. Gyorsan kiértem a másik oldalon, és ott, az utca fényében megint olvashattam. Graffitikbe kapaszkodva, feliratról feliratra, szóról szóra, tekintetemmel mindig a következőt keresve. Északi szél, nagyon hiányzol, gyere vissza! Odébb fekete sprével a régi ismerős: Szolgáké a hatalom. Felejts, és engedj.*
Hamarosan stabilan lélegeztem, akkor már elő mertem venni a táskámból a könyvet.
A szavak sétapálcákra hasonlítottak,* azokká váltak; fehér botokká, vakvezető kutyákká. A szavak hazavezettek. Mindig.
Szerintem mindenki olvas, mindig, hiszen minden tele van betűkkel. Az egész világ. Én egy kicsit elfogultabban olvasok, ismerem és barátként üdvözlöm őket, hozzám érthető módon közelebb állnak – na és? Szerintem szép dolog, hogy úgy tudok gyönyörködni egy pink neonfeliratban, mint más a naplementében. Nem beszélve a végtelen tudásról, amit a betűk adnak.
Volt egy átmeneti könyvtáros melóm. Istenem, mekkora jóban voltam a gyerekekkel! Imádták a nagybetűs, kihajtható gyerekkönyveket, tágra nyílt szemmel itták a mesét, mondókát. És a közelséget – mert én nem csak simán felolvastam nekik, nem. Magam mellé ültettem őket, együtt néztük a szavakat.
Csodáljátok csak a naplementét, sodorjatok egy kibaszott staubot, és haljatok meg tudatlanul. Én teljesen normális vagyok.

Megint fekszem valahol. Klórszag van, emberszag, hideg csempe- és állott menzaszag, beteg- és tébolyszag, sötét van, és megint kísértethangokká szűkül a világ.
Azta, bazzeg, micsoda csöcse van!
Hagyjatok békén, rohadt tetvek! Geciládák! Mit akarsz azzal az ócska bugylival? Hülye vagy, bakker?!
A pinádat, kiskurva, mégis, mit akarnák? Pinaszagot!

Durva ujjak markolnak az ágyékomba, a középső ujj hüvelyembe tömi a bugyi lépését, öklendetes szájszag émelyít, hideg penge feszül az arcomnak, tíz karommal kapok egy zsíros, idegen pofába, de a másik leszorít hátulról – rúgok, vásznat és bőrt tép a tűsarok, vérszag vegyül a park esti párájába, vadkan-hangú férfiüvöltés kél, és már tudom, nincs esélyem. Először ezüst csillagszikráknak tűnnek az ütések, csak a fülem cseng, de aztán minden fáj, fáj – a testem kínja, a megaláztatás, a lélek borzalmas szomja, hol a testvérem, a betűk, a látás - - -
És fulladok megint. Fásultan fogadom. Rohadjon meg, nem érdekel, jobb volna megfulladni tényleg, mint mindig ez a tortúra a légszomjjal… belefáradtam már. Valami azonban mozgat még – a dokker azt mondaná, életösztön – igen, ez hadakozik helyettem, ez rángatja kétségbeesetten a tüdőmet, már csak ez keres betűket, betűket - - -

– Lehet, hogy le fog válni a retinád – mondja halkan. – Az egyik rohadék az egészséges szemedbe szúrt. Még semmi sem biztos, de egy jó darabig biztosan nem fogsz tudni olvasni. Lesznek még műtétek. Nincs minden veszve.
Azonnal összeszűkül a légcsövem, persze. Naná, a rohadt, szemét áruló. Nehogy már hősiesen fogadhassam a hírt, nehogy fenntarthassam a nyugalmat, vagy legalább a látszatát. Milyen vakká, milyen önzővé tesz! Hüppögő lyukasorgona-hanggal kapkodom a levegőt, már megint, még mindig. Itt vagy, tesa?
– Meg kell tanulnod másképp látni – folytatja sietve. – Nézd!
Kemény, de papírtapintású holmit erőszakol ujjaim alá.
Könyv. Sima, lakkos tapintású fedlap, aztán fura dudorok – aprók, mint a sikárkefe sörtéinek vége.
Jó vicc, öcsém. Mindjárt megfulladok, de te a frissen kiadott könyveddel jössz?!
– Próbálj megnyugodni. Én itt vagyok veled. Látlak. – Elcsuklik a hangja. – Figyelsz?! Látsz?! Láss, ezek is betűk!
– Öcsi… – Dudorok az ujjaim alatt.
– Ezek is betűk! – ismétli sírva.
A sípoló nehézlégzés fojtásában lassan visszaemlékszem – öcsém nagyonkék, farmerkék, bugyihúzó-kék, de örökké tompa fényű halhát-íriszére, papírlyuggató mániájára.
Ahogy lyukasztott és lyukasztott minden létező papírneműt, ami a keze alá került.
Sosem küldött levelet, sosem várt üzenet a hűtőmágnes alatt. Sose jött tőle SMS.
Ellenben, mint egy bogaras különc, mindig hordott magánál sétapálcát.
Zihálok, aztán fuldoklom.
Nem akarok meghalni! Gondoskodnom kell az öcsémről. Vak.
Tesa, itt vagy?!
A csönd borzalmas szagában, a légszomj hörgésében érzem ujjaim alatt a papír furcsa kis dudorait.

* A jelölt részek Jim Morrison Amerikai Imájából jönnek, a Hobo-féle fordításból. A verset sokféleképp fordították, és nem mindegyikben találhatók meg a sétapálca-szavak. Talán még Hobo sem mindig így adta elő; mindenesetre tudtommal a hatodik albumán így szerepel.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (8 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2014-09-28 21:38 craz

craz képe

Akkor olvassunk egy kis Srent... :)

Aztán egész életében vigyázott rám, és cserébe sosem tudhatta, bűntudat vagy szeretet vezérli-e? / kijelentő

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2014-09-29 17:17 Sren

Sren képe

És ha nem találtál volna egy nem-is-annyira bakit, ugyan mit mondtál volna? :D
Ne fáradj, tudom. :D
Köszi, hogy kitetted, Craz.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2014-09-29 08:15 Kelvin

Kelvin képe

Szakmai orrtörlés, nekem meg megint nagy a pofám, és különben se olvastam volna el, ha nem szólítasz meg, és akkor se szeretném, ha nem te írod, hanem valamelyik új arc. Ebben lehet valami, de Zsuzsi, annyit beszéltünk már az irodalomról, okos emberekkel is, akik nem a Ferencvárosi Lófaszképzőben végeztek Sáros cipő, lyukas ruha szakon, de nem értik, a kurvaistenért sem értik. Hogy szórakoztatnia kell, az még világos, bár megvetett szempont, és sok esetben elérhetetlen cél. Hogy talán mondhatna is valamit, az meg túlreagált, túlmisztifikált gondolat, sok-sok okoskodáshoz, a legtöbbször nyálfolyós bambasághoz vezet, arról nem beszélve, hogy miután idáig ragadtattuk magunkat, az előző pontot meghagyjuk bénáéknak. Fasza lesz.
Igazából akkor a legjobb olvasni, ha az ember az író gondolatai után úgy érzi, nincs egyedül. Nem úgy értem, hogy a barátja lesz az író, hanem hogy olyat mond, amiben magamra ismerek, hogy másnak is van olyan büdös, gennyes sebe, mint nekem. Leírták, történt már ilyen, nem akkora a baj. Ehhez nem kell ismerni az írót. Ezért adok ötöst. A szakmai részek meg úgyis megragadnak, ha van min, azt kár kiemelni.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2014-09-29 17:21 Sren

Sren képe

Bocs a megszólításért. Nem annyira ismeretség vagy „fogadott tesóság” okán történt, hanem mert Te segítettél.:)
Szakmai orrtörlés? Szerintem inkább szorulás volt; évek után írni kicsikét fárasztó. (Itt röhögtem magamon, mennyire elfáradtam. Átlátszónak éreztem magam.)

„… Ez jogos börtön azoknak,
Akiknek reggel kelniük kell
És harcolni oly haszontalan zászlókért
Mialatt nyafogó szüzek nyomort fitogtatnak
És szájukat biggyesztik…”

(Baromira beleszerettem ebbe, noha borzalom, földi pokol lehetett ennyire zseniálisnak lenni.)
https://www.youtube.com/watch?v=xlsr7MgZN2E

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2014-09-29 08:17 Roah

Roah képe

Annyi mindent tudnék írni; Istenem, annyi...
Képzavar? Írástechnika? Álmok? Szeretet?
"Értelem és érzelem" ?
Fáj a szemem!

De tudod mit?

Srenes mű, és mégsem annyira.
Te mindig az eleganciára, a milis, mérnöki precizitásra törekedtél, szó szerint kidekáztad, kimérted az utolsó tizedesvesszőig a novelláidat, és ez nem olyan.
Kicsit más a stílusa, a szavak, a fogalmazás, kicsit őszintébb valahogy, színesebb, vagy nem tudom. Tény, hogy vannak részek, amiket egyszerűen nem tudsz elrontani - bárhogyan is szeretnéd :D -, nem tudsz megválni tőlük, nálad ez a zsigeri - mindenkinek megvan a maga keresztje :)))) -, de ez a sztori másként lett meg megírva, mint az eddigiek.
Nagyon tetszett!

És még két dolog! Az egyik ez: látlak titeket. :))) ;)

http://www.youtube.com/watch?v=3YDz-ftqr1g

A másik, egy fiatal lány, akiről húsz évesen derült ki, hogy kilencvenegy százalékos vak.
És egyszerűen nem akarom ezt elhinni! Nem tudom (!) elhinni.
Nem buta volt a suliban, nem rideg az emberekkel, nem látott! Nem vagyok képes felfogni!
Azt hitte, mindenki úgy lát, ahogyan ő, neki fel sem tűnt, állítólag cukorbetegség okozta ezt a mértékű látás-roncsolást! Nem vették észre nála, csoda, hogy még életben van.
És nem, egyszerűen nem tudom ezt elhinni!
(Talán negyvennyolc-órája tudok erről az esetről.)

A történet időzítése számomra kissé bizarr...kellene, hogy legyen.
De már megszoktam. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2014-09-29 17:23 Sren

Sren képe

Nem Srenes, de nem ám, le is égne a pofámról a bőr, ha mindig ugyanazt tolnám. No persze, ez valahol „ugyanaz”, de, na, akkor már juszt se „ugyanúgy”! (Marhulok, de valami azért van benne.)
Persze először nem volt direkt. Aztán, ahogy az lenni szokott, megszólalt bennem a karakter. Mert először mindig hallgatnak ám, először egyedül írok. Szóval megszólalt, és hát ez a csaj ilyen. Így tolja. *vállvonás* Az „Egyszer elviszlek”-ben a link dumával kísérleteztem, itt most a másság stílusbeli megjelenítésével (ami Kelvinnek plö zsigerből megy).

Remekül ráéreztél a látszólagos logikátlanságra, és hoztad kapásból összefüggésbe a szerencsétlen cukorbeteg lánnyal. Én nem tudok az esetről, sem hasonlóról (sőt, mamám szemműtétje is zökkenőmentesen zajlott, és még csak véletlenül sem volt bennem semmi látással összefüggő… szentségtörésnek éreztem volna, és neki se állok, ha ilyesmi akart volna motiválni). Már izgultam, hogyan magyarázom ezt meg. Hála neked, ez szükségtelenné vált.:) Sólyomnak azért súgtam kicsit. :)

Köszönöm, Kat.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2014-09-29 13:36 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Szeretem az életszagú írásokat, a drámát, nagyon is, és nagyon ritkán olvasok jót.
Hogy erre ötöst adtam, mint kis izé, aki ettől a szinttől még igen messze áll, aztán vagy jól, vagy rosszul hozza ki magát.
Mindig csodáltam azokat, akik képesek betűkkel elrángatni a valóságból, de egy olyan másik valóságba, ami valahogy mégis hozzánk közeli marad. Nehéz leírni... na de neked magyarázzam? :)
És szerintem valahol itt kezdődik a jó író. Mert eddig bármit olvastam tőled, lehetett bármilyen elvont, mindig valóság közeli maradt valahol, és rendkívül könnyedén tudtam vele azonosulni, szívélyesen fogadott vendég voltam az írásaidban, nem idegen olvasó. Pedig sokat olvasok, falom a stílusokat, és vannak nagyon jó könyvek, amiket élvezek, de csak kevésnél érzem igazán, hogy beleférek abba a világba, amit képvisel.

"A szavak sétapálcákra hasonlítottak,* azokká váltak; fehér botokká, vakvezető kutyákká. A szavak hazavezettek. Mindig.
Szerintem mindenki olvas, mindig, hiszen minden tele van betűkkel. Az egész világ.[...]Nem beszélve a végtelen tudásról, amit a betűk adnak." - ezt úgy megmutatnám azoknak, akik nem szeretnek olvasni (na jó, az egész írást elolvastatnám velük), de komolyan, ha ebbe csak néhányan belegondolnának, mindjárt máshogy viszonyulnának a könyvekhez.

Egyetlen gondolat bántott az írás után: a főszereplő x éve együtt él az öccsével, látta a szemét, mégsem vette észre, hogy vak? Vagy ez is amolyan metafora? Vagy mi a f*ér kötekszem? Üssetek le nyugodtan, de rossz indulat nélkül kérdezem.

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

h, 2014-09-29 17:24 Sren

Sren képe

Köszönöm, Sólyom. Jó, hogy itt vagy.:)

Nem kötekszel, felfedeztél egy látszólagos logikai hibát. Olvasd el a beleérző-bajnok Roah kommentjét, különös tekintettel a vak lányra. Nagyon sok mindent „nem veszünk észre”, mert egész életünkben vele éltünk és tökéletesen természetes számunkra.
Én ezt szimpla háttérinfókkal egészíteném ki.
A lány, akinek valamiért nem tudtam nevet adni, NEM normális. Ne várjunk hát tőle reális, logikus reakciókat. Szellemileg kutya baja, hisz egyetemet végzett etc, lelkileg viszont kész roncs, amint azt pszichoszomatikus eredetű betegsége is sejteti. Először mindig sodródik az árral, aztán meg túlreagál (és küzd). Túlreagálás az is, amikor rájön, hogy öccse „vak”. A fiú erősen látáskárosult ugyan – olyannyira, hogy Braille-módszerrel olvas és ír… De nem vak, nem él örök sötétségben. Ha így lenne, azért csak-csak beleszőttem volna szemészetre járást, és komolyabb eszközöket egy „sétapálcánál”.:)
(És tudom, ez magyarázkodás, aminek én vagyok a legnagyobb ellensége – de nem magyarázok igazából semmi olyasmit, ami a történetben nincsen benne. Ez mind benne van, noha a nem egészen épelméjű testvérek miatt lehetetlen „normálisan”, a megszokott módszerekkel, utalásokkal operálni.)
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy észrevételednek nincs jogosultsága. Nagyon is van, és ha nyomdába menne, húznám is könyörtelenül, mert nagyközönségnek írni azért más... De itthon, Nektek inkább mesélek, rá akarlak venni, hogy érezd… Ha nem megy, szólj, és agyalok, hogyan lehetne beszúrni több utalást.:)

„…szívélyesen fogadott vendég voltam az írásaidban, nem idegen olvasó.” – Ezt (is) végtelenül köszönöm! Mindig ezt éreztem, de sosem tudtam kimondani, csak körülrajzolni. Az interjúmban, és számtalan kommentemben is szerepel: szeretem az Olvasót, NEKI írok. Te megfogalmaztad, mennyire szeretem. Csupáncsak annyira, hogy ez átível a betűkön és számára is érezhetővé válik. Köszönöm, köszönöm!:)))))

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2014-09-29 17:48 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Én köszönöm! :)
A vak srácra kicsit visszakanyarodva: sejtettem én ezt a hátteret, meg ahogy írtad is, minden környezeti és emberi tényező adott hozzá, csak vagyok olyan konok, hogy én mindent konkretizálni akarok. Még Roah kommentjét is elolvastam, és lehet én vagyok hülye hozzá, de sokszor csak úgy tisztul le teljesen a kép, ha rákérdezek. :D

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

h, 2014-09-29 17:28 Kentaur

Kentaur képe
5

Szerintem is más, mint az eddigiek, de ez jó. Egy szereplői nézőpontos a nagytotál helyett. Imádom, ahogy a szereplő megmondja a frankót, ahogy átsütnek a mögöttes kritikái, életszemlélete. Tetszik a szimbolikus és a valódi vakság párosa, én simán vágtam, hogy miért nem "látja/juk" vaknak a tesót csak a végén. Egyszóval marha jók a karakterek, a jellemábrázolás. Az alapnak meg nagyon egyedi az íze.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

h, 2014-09-29 17:43 Sren

Sren képe

Pedig drámai, kilógó sorsú könyvmoly... :DDDDD

Nagyon köszönöm, Kriszta. Mást írni... nos, MÁS - de ha Neked átjött, akkor nincs vele komoly gáz. Ha lenne, Te aztán megmondanád, méghozzá csípősen. :)))

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2014-09-30 10:02 Para Celsus

Para Celsus képe

Love and peace. Na meg könyvmolyitisz.
http://www.deviantart.com/art/BookWorm-69301280


"The Rainmakeeeer!"

k, 2014-09-30 15:52 Sren

Sren képe

Valami Woodstock-osat akartam, nem jött össze. :S

Sok-sok könyv! Mindkell!!!! :))))

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2014-11-14 22:18 Maheyo

5

Istenem, ez egy kicsit én vagyok...

v, 2015-05-17 14:16 Sren

Sren képe

Régi hozzászólás, sajnos csak most találtam meg. Elnézést a jókora késedelemért! :( Köszönöm szépen!

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2015-05-16 15:34 Gitáros

Gitáros képe
5

"bugyihúzó kék" - szerintem "bugyilehúzó kék" egy nüansznyival talán jobb lenne - ezt férfi olvasóként mondom...:)

Nagyon tetszett, megfogott az egésznek a hangulata, a belső vívódások, a külvilággal történő örökös harc, a bénázó, de nagyon szeretett testvérrel való "húzd meg, ereszd meg" viszony ábrázolása, aztán ilyen mondatok, hogy:

"homokszínre festett falak, félhomály, melyet terrakottává szűr a függöny," - hogy a bánatba lehet ilyen mondatokat írni? Ez már nem magasiskola, ez annál sokkal több!

De hogy egy konkrét kis "szurkapiszka" észrevételt is tegyek a történettel kapcsolatban, - valahogy úgy, mint ahogyan annak idején a tökéletes szépségű hölgyek arcára odabiggyesztettek egy apró fekete pöttyöt, egy ún. szépségtapaszt, - ha a főhős csaj állandóan olvasnivalót keres a környezetében, - mert máskülönben fulladási rohamok törnek rá, - miért nem visz magával egy kis darab papírt, néhány ráírt szóval, vagy miért nem tetováltat az alkarjára, vagy a csuklójára valami kis szöveget, egy szót, egy nevet, ami vészhelyzetben úgy szolgálhatna neki, mint fuldoklónak a mentőöv, és amire csak rá kellene néznie, hogy enyhüljenek a kínjai?...:)
Ez látszólag pofonegyszerű megoldás lett volna, persze, akkor nem születhetett volna meg a sztori, jól tudom...

Többen azt írták, hogy ez a novella nem illeszkedik bele a Sren-féle mainstream-be.
Más, szokatlan, talán kissé zabolátlanabb, fésületlenebb, mint az eddigiek.
Szerintem meg - talán paradox módon - pont ezért illeszkedik bele a történeteid sorába.
Mert laza, mert nem akar "megfelelni" egy Rólad kialakult képnek, mert valószínűleg nem úgy ültél le megírni, hogy - "Én vagyok Sren, tehát most "srenesen" kell írnom, mert azt várják el tőlem!".
Nem, csak leültél és írtál - gondolom.
Az írói eszköztár folyamatos bővítése-bővülése nagyon egyértelműen megfigyelhető Nálad, amivel csak mi, olvasók járunk egyre jobban.:D

Ja, egyébként a vége felé, 56 éves, 90 kilós nagy marha létemre elsírtam magam, - na nem nagyon, de ahhoz éppen eléggé, hogy elgondolkozzam:
Ha Te így tudsz hatni az emberekre, - világos háttérre applikált sötét színű betűkkel, - akkor talán még sincs veszve minden ebben a kőkemény, hideg-rideg világban...:)

Miki

v, 2015-05-17 14:15 Sren

Sren képe

Próbáld hallani a novellát. Vagy bármelyiket az enyémekből. Minden mondatnak ritmusa van. A „bugyilehúzó” túl hosszú szó lett volna. Nevess ki, de nekem ez nem mindegy, pont úgy, ahogy nem mindegy egy dalszövegben vagy egy versben sem.:)

Ne haragudj, de az, hogy a lány már kívülről tudja az apró kis olvasnivalókat, így azok jóval kisebb hatással vannak rá, éppcsak-túlélni segítenek, de azt se mindig, hosszadalmasan közölve van a kajáldás résznél.
A recept az elején más, hisz az új, akkor kapta.
A kajálda után a hirdetőoszlop és a park után a graffitik – megint más, ezeken természetüknél fogva majdnem mindig van valami új: új hirdetés, új graffiti, míg az „öregeket” így már persze, hogy kedves ismerősként üdvözli.
Ezeket nem kellett kifejtenem, hiszen a dolgok természetéből fakad, ha belegondolsz.

Igen, egyfelől muszáj volt kipróbálnom, hogy teljesen megváltozott életkörülmények között, pokoli elfoglaltan, tehát a normál ritmusomnál jóval gyorsabban is tudok-e írni, ha kell. Kiderült, hogy tudok. De ez csak a dolog egyik része. A másik az, hogy ez az írás így akart megíródni. Azzal, hogy srenes- e vagy nem, már évek óta nem foglalkozom. Srenes minden, ami kikerül a kezem alól. Én nem tudnék álnéven regelni: az első mondatomról felismernétek. :D

Köszönöm az érzékeny reakciót!:) Rengeteget jelent. A Braille-írás megjelenítése azonban Kelvin érdeme, aki pár év előtt foghegyről említett ilyesmit a látássérült testvérekkel kapcsolatban. Nélküle ez a novella sosem készült volna el.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2015-11-22 18:56 Dana

Dana képe
5

K... nagy. Mindjárt ajánlom is olvasásra egy ismerős testvérpárnak.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2017-11-05 18:48 Ekibacsi

Ekibacsi képe
5

Ezt még nem olvastam.

Ebben a novelládban is ragyogóan tartod fent a feszültséget a remek információadagolással, valóban beszippant a történet hála a jó kis leírásoknak, illetve a karaktereknek.

Az elején tűnt fel egy-két helyen, mintha hajlamos lennél olykor-olykor túl sok jelzőt vagy melléknevet használni, amiből kevesebb is elég lenne. A szöveg későbbi részeiben viszont pont ezek a jelzők és melléknevek teszik átélhetőbbé a történetet. Szóval igazából még a "belekötésben" is csak dícsérni tudlak :D

Jó a cucc, na.

szo, 2017-11-11 17:20 Sren

Sren képe

Elnézést a késésért, és nagyon köszönöm az olvasást!
Ez az egyik „legelszálltabb” írásom – olyan szinten elszállt, hogy technikai részleteit csak és kizárólag azért tudom elmagyarázni, mert mégiscsak én ütöttem le a billeket, és nem más. Ezen kívül azonban szépkevés közöm van hozzá. Valami nagyon meg akart nyilvánulni, és ezt épp általam tette, ennyi. Jött, áradt, tarolt, vakon és brutálisan, mint (bocs a ronda hasonlatért) a hányás. Ékes példája az „én csak a hangszer vagyok”-feelingnek – ha jó a buli, nem az én érdemem, hanem a Zenészé.

Jelzőkkel és melléknevekkel kapcsolatban sem tudok mást mondani, mint amit anno Roah-nak mondtam: ez a csaj (mmint a főszereplő) ilyen, ő így tolja, ezt Ő írta. És miután egy komplett életet és érzésvilágot tár elénk, visszamenőleg is logikus, persze.

Mivel az E/1-es írásaimban mindig más szemével látok, így más hangján kell megszólalnom is. Így van ez az Eszti néninél, az Egyszer elviszlek vagány sofőr-csajánál, de a Tovább amazonjánál is – utóbbi egészen érdekes, nagyon minimalista, úgy kell kitalálnod a történetét… De ezeket a karaktereket mind ismerem. Ezt a névtelen hősnőt itt, a Látlak-ban – nem.

Mindazonáltal egyetértek vele. A lényeg a brothership, meg az, hogy a szavak hazavezetnek.:) Mindig.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/