Gyógymód

Laczkó Árpádot betolták a műtőbe. Orvosok és segítőik izgatott csoportja sürgött körülötte, a különleges eljáráshoz előkészített szobát szinte vakító fényár borította be, az ilyen alkalmakhoz illően. Ápolók egy csoportja a műtőasztalra segítette a szinte már magatehetetlen, csontvázzá soványodott, hullasápadt és természetesen kopasz beteget, ügyelve, hogy a testéhez és testébe kötött számtalan vezeték, mérőműszer, infúziók és mások a helyükön maradjanak. Ennek végeztével mindenki távozott, akire nem volt közvetlenül szükség. Az egyik doktor, akinek ez volt a dolga, tüzetesen átnézett minden eszközt, amit a beavatkozáshoz odakészítettek, időnként jegyzeteibe tekintgetve, mivel még neki is ez volt az első alkalom, hogy részt vehetett egy végstádiumú rákbeteg ilyetén kezelésében. Az asztalon fekvőt nem zavarta e látszólagos bizonytalanság. Tisztában volt vele, hogy ő az első az országban, akin az ADCSODE-módszert alkalmazzák, vesztenivalója pedig már semmi nem volt. Az elmúlt hónapok egyre elviselhetetlenebb fizikai kínjai, feleségének és lányának lelki szenvedései vették rá arra, hogy vállalkozzon e procedúrára. Átengedte magát a körülötte tevékenykedőknek, tegyenek vele, amit kell; ha akarják, éljék ki orvostudományi kíváncsiságukat, építsék rajta keresztül karrierjüket, vagy épp azért legyenek figyelmesek, hogy szakmai publikációikban minél részletesebb képet festhessenek az új eljárásról a világnak - csak segítsenek rajta! Már mindent megpróbált, de semmi nem használt, semmi nem volt, ami csillapíthatta saját maga és családja gyötrelmeit. Ez volt utolsó reménysége.
Amikor már úgy tűnt, hogy az orvosok mindennel elégedettek, és kezdett csillapodni a mozgolódás körülötte, Brenner doktor gondoskodó, jóságos tekintettel hajolt fölé.
- Köszönöm – rebegte Árpád elhaló hangon.
Az orvos, maga is átélve a helyzetet, elmosolyodott, majd válaszolt:
- Én is köszönöm, Laczkó úr!
- Mit? – kérdezett vissza a beteg.
- Hogy vállalkozott erre, és hogy hozzájárult, hogy az orvostanhallgatók is figyelemmel kísérhessék és tanulmányozhassák az Ön esetét.
Árpád fejét lassan balra fordította a műtő egyik falát csaknem teljesen beborító tükör irányába. Tudta, hogy a tükör mögül tanoncok figyelik a beavatkozást, de tényleg nem zavarta a dolog. Visszafordult orvosa felé, mire az a hangulatot oldandó, halkan nevetve megjegyezte:
- A fiúk és lányok máris szorgosan fejlesztik a módszert, egyből a nevével kezdték. Ez az „ADCSODE” nagyon hosszú, úgyhogy a többség már az angolos „edszód” rövidítést használja, de az egyikük, aki akár még író is lehetne, átnevezte „A csodának”.
A műtétre váró nevetni próbált, mely hamar átcsapott szörnyű, hörgő köhögésbe. A műtőt betöltő borzalmas hang mindenki figyelmét egy pillanatra elvonta épp esedékes teendőjétől, így ezekben a nehéz másodpercekben mindegyikük elméjét betegük szenvedése és nehéz sorsa töltötte be.
Mikor a köhögés végre lecsillapodott, Árpád reményteli arccal felelt:
- Remélem, az lesz.
Aztán némi aggodalommal érdeklődött:
- Időben vagyunk még?
- Igen, folyamatosan figyeltük, hogy az Országgyűlés miként szavaz, és amint engedélyezték az eljárást, értesítettük Önt és a családját, hogy kezdhetjük. A jelenlegi állapotából ítélve még úgy két-három hete lenne hátra, így lesz idő arra, hogy a folyamatot végigcsináljuk.
- Jó… jó – bólogatott alig láthatóan.
- Van még valami kérdése? – érdeklődött Brenner.
Árpád most átszellemült, üres tekintettel meredt a semmibe, olyannyira, hogy könnyen ráijeszthetett volna a doktorra, ha a számtalan gép nem jelzi, hogy a körülményekhez képest minden rendben. Könnyek kezdtek legördülni a beteg sápadt, beesett arcán. Most újból mélyen kérdezője szemébe nézett. Elhaló hangon szólalt meg:
- Látom még őket?
Orvosa bár sok ilyen helyzetet élt át, most mégis nagy lelki erőfeszítések árán sikerült csak visszatartania saját könnyeit. A haldokló, kiszolgáltatott, kiszenvedett embernek megpróbált a lehető legmeggyőzőbben válaszolni:
- Egész biztosan – nyugtatta meg, a saját válaszába vetett szilárd hittel.
Árpád apró mosolya most többet jelentett minden köszönetnél.
- Átgondolta, Laczkó úr? – terelte vissza a témát a műtétre – Ha szeretné, most még leállhatunk.
- Nem… – a páciens arca a sírástól ekkor már teljesen eltorzult. – Látni akarom, hogy boldogok!
Némi szünetet követően Brenner így felelt:
- Akárhogy történjen is, boldogok lesznek… Mindent megteszünk magukért.
Árpádnak családja járt az eszében. Zokogva kérdezett még egyszer:
- Gyógymód ez? Vagy csak kezelés?
Az orvos száját összeszorította a nehéz kérdés hallatán. Nem akarta ugyan kikerülni a válaszadást, de nem jutott eszébe jobb felelet:
- Egy kicsit ez is, az is. Nem tudom megítélni, de azt tudom, hogy maga körül itt mindenkit a jó szándék vezérel.
A beteg ekkor megragadta az orvos karját, és alig érezhetően megszorította. Brenner érezte, hogy ebben az erőtlen mozdulatban ott van a haldokló összes megmaradt fizikai ereje.
- Köszönöm! – ismételte meg páciense.
Az orvos egy végső mosolyt követően csapatához fordult, szólította az aneszteziológust, hogy kezdheti, saját maga még utoljára ellenőrizte a koponya átfúrásához és a többi részművelethez szükséges eszközt, egy másik munkatársának pedig szólt, hogy készítse elő az agyi szondát. A lelkileg felfokozott iménti pillanatokat ismét a sürgés-forgás, a munka váltotta fel. Árpád összes maradék lelki erejét összeszedve próbált megnyugodni, hogy újból átadhassa magát az események sodrásának. Nagyot sóhajtott, aztán maga elé meredve várta, hogy kezdjék az operációt. Az altatóorvos kis idő múlva beadta a szert, melytől Árpád néhány pillanat alatt mély álomba merült.

***

Árpád egy kis kórteremben ébredt. Azaz inkább ébredezett. Szörnyű fejfájás gyötörte, nem tudta, hol van, miért van ott, sem azt, hogy mi történik vele. Amikor először kinyitotta szemét, idegen, de csinos nővérkét látott, amint épp valamit a karjába kötött csőbe fecskendez. Hamarosan rájött, hogy fájdalomcsillapító lehetett, mert fejfájása és általánosan rossz közérzete hamar enyhülni kezdett. Nem sokkal később a bőszen mosolygó Brenner doktort és csapatát látta bejönni a szobácskába. Tudata kezdett némileg kitisztulni, eszébe jutott a műtét, hogy ő kapott elsőként olyan kezelést, aminek az a fura neve van, meg hogy valami szondát vezettek az agyába, biztosan attól van a fejfájása. Az operáció előtti napok pedig kibogozhatatlan összevisszaságként léteztek csak emlékezetében. De most orvosai álltak előtte, mind boldog, elégedett arccal. Csak Brenner állt közvetlenül mellette, a többiek kicsit hátrébb maradtak, nem akarták teljesen körülállni a pácienst.
- Jó viszontlátni Önt, Laczkó úr!
- Eh… ehhszeeenh – csak ennyi jött ki Árpád torkán.
„Köszönöm” akart lenni, de tudta, hogy most senki nem vár tőle sokat.
- Nyugodjon meg, ez csak a műtét és az altatás mellékhatása, szerintem egy-két óra és rendbe jön a beszéde.
- Ahhaaaa – felelte.
- Örömmel jelentem, hogy a műtétje sikerült, semmi váratlan dologgal nem találkoztunk, semmi rendkívüli nem történt, a szonda a helyére került, így a kezelését már meg is kezdtük. Az operáció óta huszonnyolc óra telt el, eddig altatásban tartottuk, hogy biztosra mehessünk, hogy minden rendben.
Árpád gyönge karja felemelkedett, és sokkal könnyebben sikerült fejét elérnie, mint ahogy gondolta volna. Ennek örült, ujjai alatt pedig érezte, hogy fejének csaknem teljes felső része vastagon be van kötve. Ahogy feje tetejéhez ért, egy vezetékköteget érzett, mely a kötésnél lévő csatlakozókból indult ki, és valahová a háta mögé vezetett, de nem tudta, hová. A körülötte állók már épp készültek elhúzni a karját az érzékeny ponttól, de látták, hogy csak megtapogatja, így végül nem tettek semmit.
- Az a szonda bevezetése, kérem, hogy ennél jobban ne piszkálja, mert nem szeretnénk, ha a jelközvetítés megszakadna, vagy egyéb baj lenne. Elnézést a fejfájásért, sajnos ez ezzel jár; ha szeretne még fájdalomcsillapítást, csak jelezze a nővérkének.
Árpád kezével nemet intett. Ugyan nem múlt még el a fájdalom, de percről percre enyhült. Meg aztán – gondolta magában – hozzászokott már. Brenner doktor ezután állapotáról kérdezősködött, kérte, hogy mozgassa meg a végtagjait, megnézte, rendesen működnek-e az ujjai, az érzékelése, valamint érdeklődött, hogy nem érez-e valami látszólag ok nélküli fájdalmat, nincsenek-e látomásai, nem hall-e furcsa hangokat, és hogy esetleg látott, hallott, érzett-e valamit a műtét során, amire emlékszik. Laczkó úr semmi érdemlegeset nem jelzett, a körülményekhez képest tűrhetően volt, a műtétből pedig semmire nem emlékezett. Látta, ahogy az orvostanhallgatók izgatottan isszák szavait, vagy inkább szófoszlányait, kézjelzéseit, többen is jegyzeteltek, halkan összesugdolóztak, ekkor leginkább orvosi kifejezéseket hallott tőlük, de annak örült, hogy ők is láthatóan elégedettek.
- Aa szaáánom? – próbálkozott Árpád.
- Tessék? – kérdezett vissza orvosa.
- Aa szaádom – erőltette meg magát a beteg.
- Ja, a családja! Már értesítettem őket telefonon, hogy a műtét rendben lezajlott, de mondtam nekik, hogy addig nem tudnak bejönni Önhöz, amíg nem látjuk, hogy stabil az állapota és magához tért. Veszünk most egy kis vért, jó? Elvégzünk rajta néhány vizsgálatot, vérképet, megnézzük a tumormarkereket, miegymás, és hívom a feleségét, hogy akár be is jöhetnek, mert látom, jól van. Tudja fogadni őket?
Apró biccentés volt a felelet.
Brenner ekkor biztatóan bólintott, Árpád vállát megpaskolta, majd így köszönt el:
- Csak így tovább!
Árpád egy őszinte mosollyal jelezte háláját, majd az orvoscsoport magára hagyta őt. Egyelőre úgy tűnt, hónapok óta először végre jó híreket kap egészségi állapotáról, de most mégsem ez foglalkoztatta. Családjára gondolt. Alig várta, hogy szerető feleségét, aki mindvégig kitartott mellette betegsége során, aki ápolta, aki mindent megtett érte, aki vigasztalta, és aki egyedül vállára vette lánya nevelését, az otthoni teendőket, a vállalkozást, végre ismét boldognak láthassa. Szinte szégyellte magát azért a sok szenvedésért, amit betegsége alatt el kellett viselniük. Meg akart tenni mindent egyetlen lányáért, aki hónapok óta apa nélkül volt, bár öröm az ürömben – gondolta –, hogy látta, mennyit komolyodott a még csak tíz éves kislány. Érettebben, felnőttesebben gondolkodott a kis Laura, mint kortársai, sőt, a lelki megpróbáltatások a nála néhány évvel idősebbek fölé emelték sok tekintetben. „Hát, igen, teher alatt nő a pálma” – ismételte el magában a mondást, mint már annyiszor az elmúlt fél évben. Mégsem örült annak, hogy lányának, akinek oly nagy szüksége lett volna egy egészséges apára, azt kellett látnia, ahogy elfogy, elfehéredik, végül egy kórházi ágyban, mindenféle gépekre és átláthatatlan vegyszerkoktélokra kötve, magatehetetlenül, reménytelenül, kiszolgáltatottan és visszavonhatatlanul meghal.
De nem, mégsem visszavonhatatlanul. Talán nem. Ha ez a dolog most bejön, akkor talán visszamehet, hazamehet, újra férje lehet feleségének és apja lehet lányának. Bepótolhatják azt a sok-sok időt, amit a kór elvett mindhármuktól. Tiszta lappal, sőt, megerősödve lábalhatnak ki a bajból.
Árpád így, messzibe tekintő, álomszerűen szép gondolataiba merülve feküdt ágyában, arcán alig látható mosollyal.
Időérzékét teljesen elveszítette, mert amikor Brenner doktor úr – immár egyedül – visszatért ágyához, nem tudta, hogy vajon csak pár perce, vagy órákkal ezelőtt távozott. E kis gondolatfoszlány hamar elenyészett, orvosa ugyanis széles mosollyal, a laborleletbe mélyen elmerülve közeledett felé. Árpád már attól félt, nehogy felbukjon valamiben, de szerencsére ilyesmi nem történt.
- Jó híreim vannak, Laczkó úr! Nem zavarom amúgy? Jól van?
A beteg fejfájása szinte már teljesen a múlté volt, jobban érezte magát. A beszéddel egyelőre még nem próbálkozott, így csak feltartott jobb hüvelykujjával és egy mosollyal felelt.
- Örömmel hallom. Szóval… - kezdett bele a doktor, közben ujjaival mutatta betegének a lelet eredményeit, a mérőszámokat, határértékeket, melyeket sajnos már ő is túl jól ismert. – Biztosan emlékszik még a legutóbbi vizsgálati eredményre, ami ugye katasztrofális volt, itt láthatja, hogy mind az általános laboreredmények, mind az onkológiai mérések máris javulni kezdtek. A tumormarkereknél még nem látni nagy változást, az még idő, mire ott is mutatkozik valami, de ha így megy tovább a dolog, akkor hamarosan az következik. – Brenner ekkor biztató tekintetét felé fordítva folytatta. – Nem akarok előre inni a medve bőrére, de nekem egyelőre úgy tűnik, hogy működik a dolog. Mondom, nem akarok hamis reményeket kelteni Önben, ez egy nagyon új eljárás, és bár tudjuk, hogy jók az eredmények, alacsony a halálozási arány, de nem minden esetben vált be, szóval még bármi megtörténhet. A lényeg, hogy kitartás, legyen erős, pihenjen, egyen, erősödjön, és ha ezt az irányt tartjuk, akkor…
Árpád látta, amint felesége és lánya meghatódott arccal belépnek a szobácskába, az orvos ekkor elhallgatott. Amint megpillantották egymást, a viszontlátás örömkönnyei töltötték meg mindkettejük szemét. Már az a pár pillanat, amíg felesége szinte odaugrott ágyához, hogy megölelhesse, is elég volt ahhoz, hogy a férfi lássa, mennyivel más könnyeket hullat most élete párja, mint akár csak néhány nappal ezelőtt. Mennyivel szebb könnyeket! A remény, a bizakodás - végre kimondhatta magában –, az öröm könnyeit. A kislány nem sírt örömében, bár az ő szemei is igencsak csillogtak. Mindketten megölelték Árpádot, persze csak óvatosan, nehogy bajt okozzanak vele. Brenner látta, hogy most nincs rá szükség, így nem szólt közbe, inkább szó nélkül távozott, hogy magára maradhasson a család. Egyikük sem vette észre, hogy már nincs ott.
- Hogy vagy, drágám? – rebegte az asszony.
- Egéh jól – jött a felelet. – Fiaftok!
A lányka egy hangos sziával és egy öleléssel köszöntötte apját.
A lábadozó beszéde még mindig nagyon vontatott és kissé nehezen érthető volt.
- A doktor úr mondta, hogy minden rendben, jöttünk, ahogy tudtunk. Hogy vagy?
A megismételt kérdésre úgy felelt, hogy a fejéből kilógó vezetékekre bökött, majd ezt mondta:
- Gaptam ien iszét a fehembe. Meh tyósszert, hoty ne fájjon a fehem. Nyuhi, jó vajok!
Arcáról ekkor lelohadt a mosoly, szomorú tekintetével mélyen felesége szemébe nézett, és úgy mondta:
- Aannyila szajnáom.
Ekkor már az ő szeméből is patakzottak a könnyek.
Ismét megölelték egymást, ő és felesége, aki semmit nem válaszolt erre. Árpád már számtalanszor elmondta neki ugyanezt a mondatot, mire párja mindig csak vigasszal felelt. Mindketten tudták, hogy senki nem tehet erről a szörnyűségről, de a férfi mégis úgy érezte, tartozik ennyivel neki.
A nehéz pillanatból lányuk lendítette tovább őket. Laura kíváncsian nézegette a kábeleket, majd apjától ezt kérdezte:
- Azokon keresztül mondják meg az agyadnak, hogyan gyógyulj meg, apu?
Szülei egy jót kuncogtak a szellemes kérdés hallatán, majd Árpád csillogó szemekkel, széles mosollyal az arcán így felelt:
- Heh. Ihen… aszt hiszemn.
Fél órát töltöttek hármasban a kis szobácskában. Bár még nem voltak túl a nehezén, épp ellenkezőleg - és ezt ők is tudták -, arcukról mégis a remény és a boldogság sugárzott. Ekkor a doktor visszatért, hogy megbeszéljék az eddigi eredményeket.
Családjának is elmondta mindazt, amit előzőleg Árpádnak, átbeszélték, hogy a jövőben mi várható még, milyen beavatkozásokra lehet szükség, aztán ismét távozott. Még vagy egy órán át beszélgettek, a szülők örömmel tapasztalták, hogy mennyivel jobb lányuk hangulata, most, hogy ő is érzi, visszakaphatja imádott apját. Nagyon friss volt még minden, így a távoli jövő egyikük részéről sem került szóba. Terveikben a gyógyulás apró jeleire összpontosítottak, a szó legszorosabb értelmében az élet apró örömeire. Brenner doktor hamarosan ismét megjelent és finoman megkérte a látogatókat, hogy egyelőre elég lesz ennyi izgalom a lábadozónak, nem akarják egy ilyen bonyolult agyműtétet követően túlterhelni. Felesége és lánya megértően bólogattak, és egy „röpke” negyedórás, könnyekkel, sírással és nevetéssel telt búcsúzkodást követően hazaindultak.
Árpádnak – bár nem említette a látogatáskor – most is feltűnt, hogy saját betegsége bizony felesége arcán is mély nyomokat hagyott. Arcát kissé beesettnek látta, nem is sminkelte magát annyira, mint annak előtte, ettől sápadtsága még szembetűnőbb volt. Ő is lefogyott, és bár egy kívülálló nem hitte volna betegnek az amúgy szép nőt, de bárki megmondhatta, hogy valami nincs rendben az életében. A megpróbáltatások ugyan megviselték az asszonyt is, de végtelennek tűnő lelki erejének és elszántságának hála nem omlott össze sem a szörnyű diagnózis hallatán, sem attól, ahogy végignézte férje gyors hanyatlását. Az is tartotta benne az erőt, hogy tudta, lányának nagyobb szüksége van most rá, mint valaha, így nem roppanthatta meg a sok nehézség, és az, hogy már jó ideje rá hárult minden felelősség. Férje csak remélhette, hogy az új remény új erőt is ad majd élete párjának és közös lányuknak is. Most úgy érezte, talán feltűnt egy kis fénysugár az alagút végén.
Mindössze néhány órás ébrenlét után úgy aludt el, hogy azt érezte, ez volt élete egyik legszebb napja.
Bár nem volt sokat ébren, most mégis sokáig aludt. Nem voltak álmai, és csak egyszer ébredt fel, hogy könnyítsen magán. Természetesen még ebben is segítségre szorult, de már ekkor is feltűnt neki, hogy fejfájása szinte teljesen megszűnt. Ennek megfelelően sikerült hamar visszaaludnia.
Másnap délelőtt tíz körül ébredt. Alig maradt valami rosszullétéből, melyhez már annyira hozzászokott a közelmúltban. Hamar egy nővérke hozta reggelijét. Megköszönte neki, ezután váltottak néhány szót arról, hogyan érzi magát, majd az ápolónő máris magára hagyta. A férfi először fanyalogva nézte a kis adag ételt, mostanság szinte semmit nem tudott enni, de aztán szokatlan érzés kerítette hatalmába; vonzotta a kenyér, a kis vajkocka és a néhány szelet szalámi, na meg az elmaradhatatlan forró tea látványa és illata. Tett is egy kísérletet, melynek az lett a végeredménye, hogy pár perc múlva már csak néhány apró morzsa tanúskodott arról, hogy a tányéron valaha volt is valami. „Egy újabb jó jel” – gondolta magában. Eddig szinte rá sem tudott nézni az ételre, most pedig azt érezte, hogy akár kicsit nagyobb is lehetett volna az a kenyér. Nem sokkal ezután ismét Brenner doktor úr lépett be hozzá.
- Jó reggelt, Laczkó úr! – köszöntötte derűsen. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
- Jó reggelt, Brenner úr! Köszönöm, jól vagyok.
- Na, hallom a beszéde is rendbejött! – állapította meg az orvos.
- Igen. Köszönöm!
A doki ekkor egy pillantást vetett az üres tányérra.
- Meg az étvágya is. Kér még esetleg?
- Nem, hagyja csak, nem akarom túlzottan túlterhelni a hasamat.
- Rendben. Szóval akkor semmi fájdalom, semmi rosszullét? – faggatta a doktor.
- Egy kicsi van, de már jobb, mint tegnap.
- Helyes! Azért jöttem, mert szeretnénk néhány komolyabb vizsgálatot elvégezni; szóval lesz egy kis vérvétel, aztán CT, MRI vizsgálatok, hogy megnézzük, hogy állnak a dolgok ott belül. Ja, és egy biopsziát is végzünk, szeretnénk egy kis mintát venni az egyik metasztázisból, aztán azt is átnézik a kollégák a patológián.
- Rendben, már úgyis hozzászoktam a sok tűhöz meg szurkáláshoz. Lassan olyan leszek már, mint a cukrosok – viccelődött a beteg.
- Heh, na igen. Örülhet, hogy nincs tűfóbiája – kontrázott az orvos.
- Hát, akkor már biztosan halott lennék.
- Na, ilyennel még viccelődni sem szabad! – zárta le Brenner a témát komolyan, de mosolyogva, majd folytatta. – Azt szeretném még kérdezni, hogy tud-e fogadni néhány vendéget?
- Milyen vendégeket? – érdeklődött Árpád; a kérdésből tudta, hogy nem a családjáról van szó.
- A média nagy érdeklődést mutat az eljárás hazai meghonosítása iránt, és szeretnének néhány szót váltani az első hazai kezelttel. Pár mondat az egész, szerintem legfeljebb egy fél perces kis TV-interjú lesz magával és ennyi. Mondtam nekik, hogy ha Ön is elég erőt érez már magában ehhez, akkor jöhetnek.
Árpádot különösebben nem érdekelte ugyan a tévés szereplés lehetősége, de végül úgy volt vele, hogy belemegy, hadd lássa csak otthon a kislány a gyógyulgató aput a tévében, biztos nagyon boldog lesz tőle. Így végül igent mondott. Előbb viszont a vizsgálatokon esett át. Az összes gépbe betették, az összes tűvel megszúrták, az összes mérőműszert végigfuttatták rajta, amiket már úgy ismert, mint a saját tenyerét. Ezután hagyták néhány órát pihenni, majd jöttek a riporterek. Hárman voltak, két nő és egy férfi. Az orvos is ott volt végig, kérte őket, hogy a beteg állapotára való tekintettel fogják rövidre. Árpád nagy szerencséjére ezt be is tartották. Leginkább arról kérdezték, hogy hogy van, mit érzett a beavatkozás során, mennyire zavarja, hogy egy vezetékköteg lóg ki a fejéből, és persze hogy a családja hogy reagált erre az egészre. Nagyrészt tehát tipikusan bulváros kérdéseket tettek fel neki, melyekért nem igazán rajongott, de azért válaszolt. Az egyik riporternő tette fel az utolsó kérdést, melyre viszont örömmel felelt:
- Mondja, mi a véleménye az ADCSODE-eljárásról, és ajánlaná-e betegtársainak?
- Hát… - kezdett bele – egyelőre még nagyon az elején vagyok, de máris látom a hatását. Először is megszűnt a reménytelenség érzése, nem csak azt várom, hogy mikor lesz végre vége a szenvedésnek, mikor halok meg, hanem figyelem az apró jeleket, érzem, hogy egyre jobban vagyok. Rengeteg kisebb-nagyobb áttét van a szervezetemben, az agyamban is találtak, és ezek nagyon erős fejfájásokat okoztak az elmúlt hetekben, de most szinte alig érzek fájdalmat. Ami pedig még ennél is nagyobb örömet ad, az az, hogy látom, hogy boldog a családom. Ők is látják, hogy már gyógyulok, és remélhetőleg nemsokára hazamehetek. Szóval persze, ajánlom mindenkinek, annak is, akinél már előrehaladott betegség áll fenn, nagyon hamar látni fogják a javulást. És visszakaphatják a reményt, ez a lényeg.
A riporterek megköszönték a lehetőséget, jobbulást kívántak, majd elmentek. Egy újabb pihenős óra következett, majd a nap fénypontja; felesége és lánya ismét meglátogatták. Újból lejátszódott az előző napi, érzelmekkel teli találkozás, ölelkezés, örömkönnyhullatás, ha nem is oly hosszasan, mint előzőleg. Vagy fél órája voltak már együtt, mikor Brenner úr és az orvostanhallgatók kis csoportja látogatta meg őket. A családot nem zavarta a hirtelen jött tömeg, főleg mivel az orvos úgy köszöntötte őket, hogy újabb jó hírekkel szolgálhat. Mindannyian örömmel hallgatták beszámolóját a legutóbbi általános vizsgálati eredményekről.
- Kezdeném egy egyszerű, de annál fontosabb dologgal. A súlycsökkenése megállt. A műtét előtt hetente néhány kilót fogyott, most pedig 49,2, szinte ugyanannyi, mint közvetlenül előtte. Ma pedig már egész jó volt az étvágya is, ez nagyon jó jel. A CT- és MRI-felvételeken azt látjuk, hogy a metasztázisok mérete általánosságban véve stagnál, némelyik ugyan még növekedett is egy kicsit, de több van, amelyik zsugorodni kezdett. A vérképből és a tumormarkerekből azt látjuk, hogy rengeteg bomlástermék van a vérében, ami most némi átmeneti nehézséget jelenthet a veséinek és az egész szervezetének, de ami a lényeg, hogy ezt a sok salakanyagot a rákos sejtek pusztulása hozza létre. A program a műtét óta folyamatosan fut, a szakértőkkel folyamatosan konzultálok, hogy miként változtassuk az agyba küldött jeleket, hogy a legjobb eredményt érjük el. Mint mondtam, nem akarunk túlzottan gyors sejtpusztulást a tumorokban, mert az túl sok bomlásterméket juttatna a szervezetébe, amitől leállhatna a veséje, ezt pedig nem akarjuk. Egy amolyan egyensúlyi állapotot kell fenntartanunk mindaddig, amíg már a daganatos sejtek olyannyira legyengülnek, hogy az immunrendszere is átveheti a feladatot. Persze ehhez az immunrendszerének is meg kell erősödnie, ezen is folyamatosan dolgozunk. Úgy számolom, hogy még négy-öt nap, és egy próba erejéig lekapcsolhatjuk a programot, hogy megnézzük, képes-e már a szervezete leküzdeni a rákot.
A kis család szinte a fellegekben járt mindezek hallatán. Árpád feleségének arcán most is könnyek csorogtak, amikor mélyen férje szemébe nézve megszorította kezét, hátha azzal még több erőt adhat neki az előtte álló küzdelemhez. Árpád végre rászánta magát, hogy megkérdezze, mi is az eljárás lényege. Előtte persze elmondta a jelenlévőknek, hogy a műtét előtti napokra szinte egyáltalán nem emlékszik, ez pedig cseppet sem javult azóta sem, és ez kissé aggasztja. Az orvos ismét azzal nyugtatta, hogy valószínűleg csak a beavatkozás okozhatja ezt, elvégre egy szondát ültettek az agyába, de azért megkérdezte, hogy más időpontokkal kapcsolatban is észlelt-e hasonlót. Laczkó úr nemmel felelt, kimondottan csak a műtét előtti napokra nem emlékezett. Felesége és orvosa mondták el neki, hogy sokat gondolkoztak, vajon bevállalják-e a kockázatos, szinte kísérleti stádiumban lévő procedúrát, a nő felidézte, hogy mennyit szenvedett ezalatt, hogy mennyit kellett vigasztalnia lányukat, aki akkor már két hete nem mert bemenni látogatni a saját apját, mert annyira elborzasztotta a látványa. A komor emlékeket hallván Árpád is elkomolyodott. Most érezte át igazán, hogy már most, ebben a két napban micsoda eredményeket értek el ahhoz képest, amiket az imént felidéztek neki. Nem akarta, hogy újból ilyen történjen. Elhatározta, hogy még jobban összpontosít majd a gyógyulásra, hogy családja minél hamarabb viszontláthassa otthonukban. Majd bús, de elszánt tekintettel az arcán levonta a végkövetkeztetést:
- Szerintem jobb is talán, ha nem emlékszem azokra a szörnyű napokra.
Brenner doktor ezután röviden vázolta az eljárás lényegét, amolyan konyhanyelven, hogy mind érthessék:
- Az agyba vezetett szonda gyakorlatilag egy adatátviteli eszköz. Az agy alsó részében található a hipotalamusz és az agyalapi mirigy, ezek felelősek sok hormon termeléséért. A szondával ezeknek a hormontermelő központoknak és más egyéb agyterületeknek olyan részeit stimuláljuk és oly módon, hogy megváltozzon a hormonok termelődése. Az elmúlt években ugyanis a rákkutatásban többen is felfigyeltek bizonyos hormonok kedvező hatásaira. Ebből jött az ötlet, hogy ha ideiglenesen átállítjuk ezeket az agyterületeket, mirigyeket, hogy mást és más mennyiségben termeljenek, azzal olyan változások állnak be a rákos sejtekben, melytől összeomlik azok anyagcseréje. Emiatt pedig pusztulni kezdenek, mint azt már láthatjuk is a mérésekből. Emellett ahogy említettem, segítjük a veséjét és a máját, hogy a keletkező káros anyagokat mihamarabb kitakarítsák a szervezetéből, plusz megtámogatjuk az immunrendszerét, hogy az is hatékonyabban küzdhessen a daganatok ellen. Amikor leállítjuk a programot, mely most gyakorlatilag kívülről irányítja a hormontermelését, remélhetőleg minden visszaáll a rendes kerékvágásba, viszont ekkor a rákos szövetek már oly mértékben károsodottak lesznek, hogy nem indulhat újra a növekedésük. Innentől a saját védelmi rendszere végzi el a munkát.
Árpád a magyarázat hallatán szinte görcsösen próbált visszaemlékezni, hátha fel tud idézni mindebből valamit a műtét előttről, de csak az ugrott be neki, hogy valami szondát ültetnek az agyába. Aztán elengedte a gondolatot, most átállított hormonok, idegrendszeri programok és az ezek hatására rohamtempóban pusztuló rákos sejtek töltötték meg gondolatait.
Most legyőzhetetlen harcosnak érezte magát, aki egy győztes csatát küzd végig anélkül, hogy bárki sebet ejthetne rajta. Boldog volt.
A következő napokra a látványos javulás volt a jellemző. Árpád részben már visszanyerte régi étvágyát, és bár a kórházi koszttal is úgy-ahogy meg volt elégedve, a nap fénypontja mindig az asszony főztje volt, főleg hogy a nő mindig a kedvében járt, sorra hordta be neki kedvenceit. Mozgása is sokat javult, és bár csak lassan, de egyedül ment ki a mosdóba. Elkezdett gyógytornára járni, ami ugyancsak sokat fejlesztett rajta. Gyógyszerei szinte napról-napra változtak, az állapotához illően mást és mást kapott, de az adagok feltűnően csökkentek. A vizsgálatok most már teljesen egyértelműen a gyógyulást mutatták. Az áttétek száma és mérete egyre csökkent, a legkisebbek némelyike már teljesen felszívódott, a nagyobbakat pedig egyre nagyobb arányban elhalt daganatos sejtek alkották. Brenner doktor egyik alkalommal arról tájékoztatta betegét, hogy az eredmények alapján tesznek egy próbát, és leállítják a programot, megnézik, hogy reagálnak a daganatok és az egész szervezete. Ha úgy látják, hogy még nem jött el a végleges felfüggesztés ideje, azonnal visszakapcsolják.
Másnap volt a nagy nap. Maga a művelet persze nem volt valami látványos, orvosa a tanulók társaságában mindenkinek megmutatta a program kezelőfelületét, mely egy egyszerű laptopon futott, abból indult ki az a kábelköteg, mely szó szerint Árpád agyának legmélyebb bugyraiba vezetett. Néhány kattintással leállította a programot, majd a beteg fejtetőjén a kötésbe ágyazott csatlakozóból kihúzta az immár fölösleges vezetéket is. Betegük azt mondta, nem érzett semmit a leállításkor, most is teljesen jól van. Egy napig így hagyták őt, aminek nagyon örült, mert sokkal szabadabban mozoghatott a fejéhez kapcsolt számítógép és az azt kerekes állványon tologató asszisztens nélkül. Kihasználta az alkalmat és szinte azonnal lement a kórház kertjébe. Tavasz lévén virágillat fogadta mindenütt, az idő kellemes volt, sütött a nap. Egyszer csak neje és lánya léptek oda hozzá, látogatóba jöttek éppen. A találkozás már egy ideje nem járt az örömkönnyeknek, ölelkezésnek, sírásnak és nevetésnek azzal a fajta felfokozott eufóriájával, mint a műtét utáni első alkalommal. Most egyszerűen csak örültek egymásnak, ahogy egy egészséges családnál szokás. Ahogy helyes. Gyönyörű pár órát töltöttek a kertben, folyamatosan beszélgettek, a betegség pedig egyre kevésbé jött szóba. Árpád ugyan nem mondta ki, de ekkor érezte magában először igazán, hogy megszűnt a betegségtudata. Persze nem tudhatta, mi fog történni most, hogy lekapcsolták a programot, de valahogy azt érezte, hogy már nem rákos. A kislány szinte csak nevetett. Sokat viccelődött apja bekötött feje láttán, mely a kötés tetejéből kiálló csatlakozóra tett narancssárga védőkupaktól tényleg elég különös látványt nyújtott. Laura arról is beszámolt, hogy tanulmányi eredményei egyre javulnak, egyre jobban érzi magát ő is. Szülei ebből is látták, hogy már az ő gondolatait sem apja betegsége tölti ki, hanem a maga módján a lányka is a jövőbe tekint. A vállalkozásról is beszéltek, persze csak röviden, de látták, hogy már itt az ideje megtervezni Árpád visszatérését, felvetni a legfontosabb elképzeléseket. Mikor az idő kissé hűvösebbre fordult, mindhárman felmentek, hogy beszéljenek Brennerrel. Azt mondta nekik, hogy jónak tűnik a dolog, de majd a másnapi eredményektől függ, hogy a családfő visszakerül-e a gépre vagy hamarosan hazatérhet.
Két napra rá Brenner doktor újabb vaskos papírköteggel állított be Árpádhoz és most is vele lévő családjához, akik épp nevetgélve beszélgettek Laura iskolai kalandjairól. Az orvos köszöntötte őket, majd leült, tekintete ezúttal is jó híreket sejtetett.
- A program már két napja nem fut, a vizsgálatokat tegnap végeztük el. Ez alapján úgy látom, hogy a lekapcsolás ugyan lassította kicsit a daganatok pusztulását, de az immunrendszere sikeresen átvette a feladatot, és semmi olyan vegyületet nem mutattunk ki a véréből, ami arra utalna, hogy ismét elindult az osztódás. Úgyhogy most már nagy bizonyossággal kijelenthetem, hogy a ráknak vége, szinte semmi esélye annak, hogy visszaforduljon a folyamat. A másik jó hír, hogy a program által befolyásolt agyi területek is hamar visszaálltak a szokásos működési rendbe, ez nagy szerencse, mert ennél az eljárásnál fennáll a veszélye, hogy ha a program túl sokáig fut, akkor az véglegesen átállíthatja a hormontermelést, amit elég nehéz helyretenni. Ezért sem mehet túl sokáig a program. De ilyesmiről itt szó sincs, és ha most nem jelentkezett ilyen tünet, akkor a jövőben már egész biztosan nem fog.
Férj és feleség boldogan ölelték meg egymást az örömhírt hallva. Árpád eleresztett egy viccet:
- Ezek szerint nem fognak melleim nőni?
- Sajnos nem – vágott vissza az orvos.
Ezen jót nevettek, majd a doktor folytatta:
- Szerintem nincs értelme folytatni a műveletet, úgyhogy már csak a szonda eltávolítása maradt hátra. Ha szeretné, akár már ma este alkalmat keríthetünk erre. Mit szól hozzá, Laczkó úr?
- Kiveszik az USB-t a fejedből? – szólt közbe kuncogva Laura, aki néhány napja adta ezt a nevet a csatlakozónak.
- Igen, kiveszik! – nevetett Árpád – Aztán mind hazamegyünk, kicsim.
Magához ölelte kislányát és egy jó hangos puszit nyomott a homlokára.
- Már amúgy is nagyon kezd viszketni a fejem. Jó ideje rajta van a kötés, szóval lehet, hogy már nagyon bepállott.
- Ez csak most jelentkezett? – érdeklődött Brenner.
- Már reggel is éreztem egy kicsit, de most már kezd nagyon zavaró lenni.
- Akkor már csak ezért is érdemes levennünk azt a kötést meg kivenni a szondát. – viccelődött az orvos. – Szerintem valami bőrirritáció lehet, de ez legyen a legnagyobb baja!
A család még egy utolsó nehéz napnak nézett elébe. Ugyan örültek a családapa gyógyulásának, és annak, hogy ennyire jól alakult a kezelés, de aggódtak, nehogy pont az utolsó lépésnél, a szonda kivételénél történjen valami gond. Mégis csak az agyáról volt szó, és annak ellenére, hogy az orvos szerint elenyésző az esélye, hogy komplikációk lépjenek fel egy ilyen beavatkozásnál, ott motoszkált fejükben a veszély érzete.
Este Árpád újból felkerült a műtőasztalra, ezúttal azonban az altatása mindössze egy órán át tartott. Mikor magához tért, azt látta, hogy családja, orvosa és a tanulók is mosolyogva bámulják őt és főleg fejének tetejét. Néhány szóban elmondták neki, hogy most sem volt gond, a csatlakozót és a kötést is rendben eltávolították. Ismét tettek egy próbát, hogy mindenét tudja-e mozgatni, megy-e a beszéd és hasonlók. Mikor ez is megvolt, felesége közelebb lépett hozzá, és ezt kérdezte:
- Tudod, miért viszketett a fejed, drágám?
- Gondolom begyulladt egy kicsit, elvégre napokig nem volt megmosva és…
Neje ekkor szó nélkül megfogta a kezét és Árpád fejéhez emelte, majd végigsimította vele fejbőrét. A férfi ujjai alatt egy szokatlanul érdes felületet érzett, mely halkan sercegett, ahogy keze végighaladt rajta.
- Van hajam. – jelentette ki csodálkozva.
A sötét hajszálak ugyan még csak egy kétnapos borostára emlékeztettek, de mégis igazán látványos változás volt ez is. Most már az ő arcát is széles mosoly ékesítette.
A csoport könnyed, baráti beszélgetésbe kezdett, melynek negyed óra elteltével Brenner doktor vetett véget a következővel:
- Gratulálok, Laczkó úr, gyakorlatilag véget ért a teljes procedúra. Hamarosan hazamehet, de a biztonság kedvéért egy napra még bent tartjuk megfigyelésre. Remélem, a kedves család egy napig még tudja nélkülözni Önt.
- Hát, őket kérdezze! – bolondozott Árpád.
- Apu holnap hazajön! – ugrándozott a kislány örömében.
- Na, hát akkor ezek szerint ezt eldöntöttük. – nevetett most már a feleség is.
Családja még utoljára magára hagyta őt egy éjszakára. Az immár gyógyult férfi gondosan összekészítette kevéske holmiját, mely főként könyvekből és ruhákból állt, majd nyugovóra tért. Az ágyban fekve még egy ideig fejét tapogatta, jó volt érezni visszatérő hajkoronája kezdeményeit. A csatlakozó hajdani helyéhez érve egy egészen apró sebet érzett, melyet még csak össze sem kellett varrni. Olyan volt, mintha épp csak felhorzsolta volna egy élesebb ág a fejét. Hihetetlennek tűnt, hogy azon a pici lyukon keresztül drótokat vezettek az agyába, az pedig még hihetetlenebb volt, hogy micsoda eredményt értek el ezzel a kis dróttal és a programmal, mely azon keresztül agyába cikázott. Talán tíz nap telhetett el a beültetés óta, és ez a kis idő alatt több kilót hízott, újra tud járni, megszűntek a fájdalmai, a gyógyszeradagját töredékére csökkentették, és kinőtt a haja! De ami mindennél sokkal fontosabb: holnap hazamehet, ahol családja fogadja majd, akik ismét boldogok. Láthatja a lányát felnőni, nagyapa lehet, sőt, talán még egy újabb gyerek is szóba jöhet. Elég erőt érzett magában ehhez is. Elképedt, hogy mikre képes már az orvostudomány. Számtalanszor hallotta már életében a hírekben, hogy felfedezték a rák ellenszerét, aztán a csodamódszernek nevezett eljárásokról soha többé nem hallott. Már vagy ötven éve mindig csak az volt, hogy „húsz éven belül meglesz a megoldás”, de aztán sosem lett. De most itt volt a remény annak a sok-sok embernek világszerte, hogy új esélyt kapjanak. Hiszen magán tapasztalta! Két hete még egy haldokló emberi roncs volt, most pedig már csak egy éjszakát kellett várnia, hogy végleg hazatérhessen.
Milliónyi ilyen-olyan gondolat futott át az agyán, de egy nem volt, ami szomorúságra adott volna okot. Most még az sem jutott eszébe, hogy mennyi szenvedés árán jutottak el ide, mennyi időt veszítettek; most csak a jövőre tudott gondolni. Észre sem vette, mikor végre elszenderült.
Másnap kora délután jött érte a családja. Még vagy fél órát beszéltek az orvossal, aki elmondott nekik pár dolgot, hogy mire érdemes odafigyelniük, és megkérte Árpádot, hogy egy hét múlva térjen vissza kontrollra. Reménykeltő volt, ahogy az orvos vázolta, hogy ezek az ellenőrzések is egyre ritkulnak majd, hogy végül teljesen maga mögött tudhassa ezt az egész borzalmat. Persze elhangzott az is, hogy aki már egyszer átesett ilyenen, annak bármikor kiújulhat a betegsége, de most azt érezte, hogy egészséges, hogy meggyógyult, és ha a jövőben bármit észlelnek is, most már tudják, hogy nem kilátástalan a helyzet.
Az orvos még utoljára a lány kezébe nyomott egy hosszú üveget, melyben egy furcsa kinézetű vezetékköteg volt. Ez volt az a szonda, amit előzőleg apja agyából kioperáltak. A tetején lévő élénk narancssárga kupakot leszámítva egy szinte fekete kábelcsomó volt, melynek a csatlakozóval átellenes vége ágszerűen szerteágazott, míg végül az ágacskák végei szinte már a hajszálnál is vékonyabbak voltak, látni is alig lehetett őket. Laurára nagy hatással volt apja kezelése, az utóbbi napokban többször is nagy elszántsággal jelentette be, hogy ő bizony „agydoki” lesz. Részben ezért kapta meg a szondát Brenner doktortól, részben pedig azért, mert az eszköz egyszer használatos volt, így egyébként szemétre került volna. A lányka a kocsiba beülve maga mellé rakta az üveget, úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.
A hazafelé vezető úton alig beszéltek. Most mindhármukat magával ragadta ennek a régen oly szokványos, mindennapi eseménynek a rejtett gyönyörűsége, ahogy így együtt kocsikáznak hazafelé. Árpád az anyósülésen foglalt helyet, felesége vezetett. A férj alig várta már, hogy hazaérjenek, de most a szeme előtt elsuhanó, régről ismerős épületek, utcák, fák és emberek látványa is elragadtatta. Az út nem tartott tovább húsz percnél, de a sok emléktől, a benne kavargó érzelmektől óráknak tűnt neki. Aztán az egyik külvárosi kis mellékutcában a kocsi lassan befordult egy ház elé. A ház kívülről nem sokat változott, de némileg mégis idegennek, újnak érezte, hisz hónapok óta nem láthatta. Kiszállt, nyújtózkodott egy jót. Feleségével megcsókolták egymást, Laura közben már a bejárati ajtóhoz szaladt. Valami meglepetésről beszélt apjának, aki rendesen figyelni szokott a lánykára, de most nem tehetett róla, csak szófoszlányok jutottak el a tudatáig. Lassan lépkedett az ajtó irányába. Elé tárult az ismerős járda, az ismerős kerítés, az ismerős gyep az apró virágoskerttel, amit felesége az elmúlt nehéz hónapok alatt sem hanyagolt el, majd végre ott állt otthona bejáratánál.
- Itthon vagyok – rebegte.
Szemei ismét nedvesedni kezdtek.
Neje ment be először, majd a kislány szaladt be, és szélsebesen felszaladt az emeletre a saját szobájába valamiért. Végül Árpád is bebotorkált. Orrát most az otthon távolról ismerős illata töltötte meg. Oly gyermeki csodálkozással nézett körül, mintha először járna itt életében. Könnyei ekkor eleredtek, de hangot nem hallatott. Néhány hete még szentül meg volt győződve arról, hogy soha többé nem fogja látni a családi otthont, és most mégis itt volt. Itt állt az előszobában, szerető családja körében, csaknem teljesen gyógyultan. Hihetetlennek tűnt neki az egész.
Felesége közben egy kis asztalkára pakolta táskáját, majd lassan odalépett férjéhez, akin látszott, hogy még mindig alig tudja felfogni, hogy végre hazatérhetett. Majd mintha mi sem történt volna, mintha Árpád épp csak egy hosszabb üzleti útról tért volna haza, így szólt hozzá:
- Szia, drágám...! Hazaértél?
A férfi e szavakra kizökkent transzhoz hasonló állapotából. Hosszú pillanatokig némán egymást bámulták, majd a férj hirtelen magához rántotta a nőt és erősen magához ölelte. Ekkor már hangosan zokogott. Neje is pityergett.
- Köszönöm, köszönöm! – zihált remegő hangon a hazatérő. – Azt hittem, már sosem látlak benneteket többé, pedig annyira akartam, hogy visszajöhessek! Köszönöm, hogy tartottad bennem és Lauban a lelket!
A nő gyengéden kiszabadította magát az ölelésből, majd a feltörő érzelmektől feltüzelve hosszan megcsókolta őt.
- Hazaértél – szólt.
- Haza… igen.
Néhány pillanattal később lányuk robogott le hangosan szobájából, kezében egy papírral, nagy boldogan.
- Apu, apu! Ezt neked rajzoltam! – zengte Laura, és apja kezébe nyomta a lapot.
Az apa csak most értette meg, hogy egy képről beszélt eddig kislánya. Vörösre sírt szemeit megtörölte, hogy végre a rajzra összpontosíthasson. A ceruzával és vízfestékkel készített alkotás családjukat ábrázolta, amint kint ülnek a kertben, mindenki fülig érő mosollyal, ahogy az ilyen rajzoknál megszokott. Laura jó rajztehetséggel bírt, az alakok egész arányosak voltak, a színek is szépek, nem eltúlzottak. A rajzbéli kertben persze sokkal, de sokkal több volt a színes virág, mint a valódi kertben, de mégiscsak egy lány keze munkája volt a kép. Árpád szeme hamar rajzbéli önmagára tévedt. Magára ismert, érezte, hogy ez más nem is lehetne. Egy vékony, de boldognak látszó férfi volt a lapon, hétköznapi ruhában, fején nagyon rövid hajjal. Egy dolog volt, ami nem illett a képbe, de most mégis tetszett neki, mert tudta, hogy lányának is mennyire tetszett. Feje tetejéből egy vastag, narancssárga vonalka állt az ég felé. Ettől ismét elmosolyodott.
- Ott az USB a fejemen?
- Igen, mert attól gyógyultál meg! – magyarázta művét az alkotó.
- Attól, kicsim, attól – helyeselt apja.
Lassan lecsillapodtak a heves érzelmek, az asszony kisebb rendrakásba kezdett, Laura pedig magával vonszolta apját, hogy megmutassa, mik változtak otthonukban, amíg ő távol volt. Lelkes idegenvezetőként kísérgette Árpádot, aki örömmel ment vele, mert ha nem is mindig gyermeke izgatott és csaknem szünet nélküli beszédére figyelt, jól esett neki körülnézni. Egyre újabb és újabb bizonyítékait látta annak, hogy nem álmodik, hanem tényleg otthon van végre. Leginkább a veteményeskert tetszett neki, melyben itt-ott szép virágok díszlettek. El nem tudta képzelni, hogy ennyi megpróbáltatás közepette hogyan lehetett feleségének ahhoz lelki ereje, hogy még a kertet is ilyen szépen rendben tartsa ezernyi más teendője mellett. Ettől oly tiszteletet érzett iránta, mint addig még soha.
Telt az idő, következett a vacsora. Csendben, békességben fogyasztották el a melegszendvicseket, melyeket a családanya dobott össze nem sokkal előtte. Árpád nem evett sokat, mégis úgy érezte, mindjárt kipukkad, elvégre még mindig nem bírt annyit enni, mint annak előtte. Így az asztaltól csak a kanapéig jutott, melyre leheveredett, szemét lehunyta, felkarját homlokára helyezte, és egy nagyot sóhajtott. Laura ekkor már fent, a szobájában játszott. Felesége némi aggodalommal kérdezte tőle:
- Jól vagy?
- Persze, csak sok volt ma az izgalom – kezdett bele Árpád. – Ennyit már nagyon rég nem járkáltam, meg ez a vacsora, hát… köszönöm, nagyon finom volt! Tele a hasam, fáradt is vagyok, kicsit ledőlök. Hidd el, jól vagyok.
- Rendben, pihenj csak – jött a felelet.
- Nagyon szépek a virágok, meg az egész kert. Ügyes vagy, kicsim! – dicsérte nejét.
Párja mosolyogva köszönte meg a bókot.
Árpádnak, ahogy őt nézte, eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még feleségén is feltűnően mutatkoztak a nehéz idők nyomai. Most viszont teljesen másképp nézett ki. Szép, ízléses smink volt arcán, látszott, hogy férjének mindent meg akart adni hazatérése alkalmából. De a lényeg a smink alatt volt. Arca nem volt olyan beesett, szemei nem voltak táskásak, egész tekintete sugárzott a boldogságtól. Vonalai is teltebbek voltak, számára most szebbek, vonzóbbak, mint valaha.
- Gyönyörű vagy – jegyezte meg Árpád.
A nőnek ez a két szó és az az őszinte hangsúly, a csodálattal és hálával telt tekintet is elég volt, hogy tudja, ez most nem csak egy olyan hízelgő megjegyzés volt férjétől, amit időnként illik megejteni. Valódi elismerés volt ez tőle, melyet hasonló egyszerűséggel és őszinteséggel hálált meg férjének:
- Köszönöm. Te is.
- Hmm… – mosolyodott el Árpád, majd hamar mással folytatta. – Holnap megnézem azt a fészert, nagyon ráfér már a festés – vázolta terveit.
- Ráér az a festés még pár hetet, amíg meg nem erősödsz, vagy ha nagyon zavar, hát lefestem én, vagy megkérem a szomszéd Karcsit, szívesen segít nekünk – szólt a nő jóságos hangján.
- Nem, én akarom lefesteni! – erősködött a férj. – Egy kis pingálást csak kibírok.
Párja egy gyors csókot nyomott homlokára, majd így zárta a vitát:
- Rendben, drágám, holnap megbeszéljük. Most pihenj!
- Pihenek már, pihenek! – védekezett kuncogva.
Többet nem szóltak, neje magára hagyta és becsukta a nappali ajtaját, nehogy felzavarja valami.
A férfi csukott szemmel gondolkozott e gyönyörű nap eseményein. Szinte végszóképp eszébe jutott egy dolog, amit Brenner doktor még a kórházban mesélt neki a műtét előtti néhány napról. Amikor elmondták neki, hogy mi történt azokban a napokban, amikre magától még most sem emlékezett, az orvos megemlítette az egyik orvostanhallgató ötletét, miszerint a szinte kimondhatatlan ADCSODE-módszert – már csak a szavak hasonlósága miatt is – nevezhetnék egyszerűen csak „A csodának”.
- Igen, – gondolta magában –, tényleg csoda.
Néhány pillanattal később már el is aludt.

***

A műtőasztalon fekvőt emberek csoportja állta körül.
Brenner doktor végignézett a még edzetlen lelkű tanulóin, akiknek arcáról a sajnálat és a döbbenet, ugyanakkor az érdeklődés és izgalom jeleinek furcsa egyvelege sugárzott. Határozott hangon szólalt meg:
- Hölgyeim és uraim, a program futása hamarosan véget ér. Megkezdjük a létfenntartó rendszerek leállítását.
A laptophoz lépett, majd diákjainak mutatta a kezelőfelületet a képernyőn, közben magyarázott:
- Az ADCSODE-eljáráshoz írt program a teljes folyamatot felügyelni és irányítani képes, így néhány egyszerű kattintással leállítható minden.
Pár gombnyomás volt csak és tényleg leállt a lélegeztetőgép, az infúziók adagolása és minden más, ami a ránézésre már halottnak tűnő testet még életben tartotta. A műszerek még közölték a jelenlévőkkel a páciens állapotát, akik így hallhatták, amint az EKG-készülék közismert pityogása egyre gyorsul, majd egy rövid, és egyre ritmustalanabb szakaszt követően folyamatos sípolásba megy át. Brenner doktor lekapcsolta az EKG-t, pár mozdulattal véglegesen leállította a programot, majd az imént eltávozott betege fejének tetején lévő csatlakozóból kihúzta az adatkábelt. Közölte kollégájával a halál beálltának időpontját, amelyet az feljegyzett. Ezután síri csend töltötte be a kis termet.
Mikor úgy érezte, hogy az orvostanhallgatók már nagyjából túl vannak a lelki megrázkódtatáson, hogy őrá összpontosíthassanak, Brenner doktor folytatta:
- Laczkó úrnál rendben végigment a program, még épp időben, mert már a gépek is alig tartották életben. Még talán pár órát bírt volna.
Karórájára és a naptárba nézett, majd folytatta:
- Tizenkét napja és nagyjábóóól… hét órája történt az agyi szonda beültetése. Örülök neki, hogy már az első ilyen beavatkozás is sikerrel zárult. Még a műtét előtt kérdezte tőlem a páciens, hogy szerintem ez gyógymód vagy csak kezelés. Maguk mit gondolnak?
Az orvostanhallgatók mindegyike kis füzetkét tartott a kezében, az épp tanulmányozott eljárás leírását. A címoldalon a következők álltak:

ORVOSTUDOMÁNYI EGYETEMI JEGYZET

Az ADCSODE-eljárás részletes folyamatleírása

ADCSODE (Assisted Death with Computer Simulation Optimized Death Experience)

(Asszisztált Halál Számítógépes Szimulációval Feljavított Halálélménnyel)

Magyar nyelvű leírást fordította és szerkesztette:

Dr. Brenner Kristóf

2017.03.21. – 2017.04.10.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2017-07-19 10:25 Kelvin

Kelvin képe

Köszöntöm azokat, akik először a kommenteket olvassák! Nem fogok spoilerezni, menjetek a novella elejére.
Stigi! Szerintem kissé elhúztad, az ember ráér közben gondolkodni, ez nem tesz neki jót. A központozás néha sikerül, néha nem, ezért gondolom, hogy ismered, de legközelebb figyelj rá, apróság.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."