Szörnyek márpedig léteznek!

A tél egyik leghidegebb napja volt. Köd ülte meg az utcákat és omlott szét sejtelmesen a házfalak között, ahogy az olvadó hópelyhek szaporán festették feketére a macskaköveket. Az ember lehelete sűrű páraként gőzölögve szállt a magasba, átsuhant a városon, lopva bekéredzkedett nagyanyám ráncokat vető szoknyája alá – egy-egy röpke pillanatra még látni lehetett, ahogy a széllel kergetőzik a pályaudvar-környéki bérházak tetején, majd a Nyugati csúcsos oromzatán megállapodva, minden feltűnés nélkül illant tova.

A vonat öt perc múlva indult. Az órámra nézve futásnak eredtem, hátam mögött üldözőm is gyorsított léptein, s szaporábban szedte a levegőt. Leküzdöttem a kísértést, hogy a vállam fölött hátrapillantva, alaposabban is megszemléljem őt. Különben is, abban a pillanatban bizonyára elröppent volna, akár a gondolat, s én ott álltam volna megszégyenülve, zaklatottan és bizalmatlanul, egyedül a ködös decemberi éjszakában.
Betört üvegű kirakatok mellett száguldottam el, fénysebességig gyorsultam, szinte már elemelkedtem a valóság kopár talajától. Nem, nem nézek hátra. Lábam alatt macskakövek, mind tejért nyávog, a bajszukat pödrik, egerésznek.

Jónapotkívánok jegye van? Teje van, ugye? – nyávogják, s karmukat kimeresztve rám vetik magukat.

Sikítok, végül egy egyenruhás, kalauz-forma úr siet a segítségemre, és a kezében tartott lyukasztóval sorra veszi a nyávogó pamacsokat; égbeszökő macskajaj harsan, igazi nagyduett, hogy is van ez? tralala-tralala, ti-ti-tá, szinkópa, hölgyeim és uraim, most egy hosszúra nyújtott, érzéki nyávogás következik! Rozsdavörös, fehér, cirmos és szénfekete bundák, majd egy pillanat alatt átvedlenek surrogó selyemmé, pont, mint nagyanyám szoknyájának ráncai, úgy fodrozódnak egymás alatt a rozsdavörös, fehér, cirmos és szénfekete csipkék. A kalauz-forma kedélyesen hajbókol, hóna alá csapja a selymeket, dudorászva felpattan biciklijére és sietve felkerekezik az égbe.

Ha valaki látná eszeveszett menekülésem, bizonyára azt hinné, megbolondultam, üldözőm ugyanis jóformán láthatatlan a kívülálló szemnek, néha még én is azt hiszem, kitalálom, s csupán tréfa az egész, de nem – üldözőm ugyanis bennem él. Ő és én, tudniillik elválaszthatatlanok vagyunk. Valahonnét hangos szirénázást hallok, mintha egy egész méhkas bolydult volna fel, zümmögnek bennem, itt, a mellkasomban döngicsélnek, utat keresnek a felszínre. Már nem bírom tovább, a vonat egyre távolibbnak tűnik, üldözőm rossz álom csupán, nincsenek se macskák, se egerek, se kalauz-forma úr, se pályaudvar, se bizonytalan-bizonyosság.

– Mi történt? – zümmög a méhkirálynő, felettem áll, hatalmas potroha eltakarja előlem az eget.
– Túladagolás. Minden bizonnyal heroinnal lőtte be magát, aztán… – A szorgos dolgozó csápjai előre-hátra bóbitáznak, fullánkja megnyúl, s kanülként tapad a testemre, nem enged szabadulni, fulladozom. Engedjetek! Hiszen nekem már rég a vonaton kéne lennem!

– Egyelőre van pulzusa, de nagyon gyenge, hozzatok Imidaprilt! – búgja a nagyanyám, hangja valahogy furcsa, arcát teljesen eltakarják a csipkés, szanaszét lyuggatott selymek. Egyszerre csak a semmiből sárga-fekete csíkos fémcső tűnik elő, erősen hunyorítok, de hiába – mindent belepnek a döngicsélő, riszáló potrohok. Szürke köd ömlik szerteszét, körbeölel és végleg elborít.

A tél egyik leghidegebb napja van, s én valahogy mégsem fázom… ez vajon jót jelent? Vagy épp ellenkezőleg? Nagyi… mondd… a szörnyek valóban léteznek? Mikor még kisfiú voltam, azt mondtad, nem kell félnem tőlük, nem bánthat az, ami csak az én képzeletemben létezik, emlékszel, ugye? Vagy mi már akkor is különböző szörnyekre gondoltunk? Félek, nagyi!

Valahol a távolban elhallgatnak a szirénák.

S az elnémult mentőautó – immár céltalanul – robog tovább.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-10-05 15:59 Kelvin

Kelvin képe

Nekem tetszett.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

cs, 2017-10-05 17:29 Roah

Roah képe

Szür-világ travel, 2017 - avagy amikor nem retúr a jegyed egy utazáshoz...

Majdnem adtam egy ötöst! :D Mikre nem adnék ötöst?! :D

A fogalmazásodat bírtam, sehol nem bámészkodtam, nem torpantam meg, cink vagy sem, fles vagy sem, az angyalporos-pí-szí-pís-heroinos belső mozizós tripp képvilágod nekem is tetszett, sőt, nagyon tetszett - erre mondom, hogy bétég vagyok? :D -, a tagolása és az átvezetések, a kapcsolódásoknak van valami sajátos (szabály?) rendszere, kvázi kimondottan rokonszenvezek azzal is, hogy nem az égboltra írtál felhőkkel a semmibe, hanem van a történetnek szerkezete, különleges értelme, cicusai, redői, amik, már-már ciklikusan visszatérnek, szóval remélem, jössz még valami novellával, mert tök jó volt olvasni, ahogyan írtál. :))) (Haveroktól is elég(s)zűrös históriákat szoktam hallani, hogy miket össze fleselnek sétáló járdákról, beszélő csillárokról, meg ilyenekről.)
...meg aztán tartozok egy ötössel, vagy miaszösz. ;)

Isten hozott a Karcolaton!

Jöhet egy ilyen? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=iTFrCbQGyvM

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."